A felnőttkori tanulás nem a huszadik század találmánya. Ez elmúlt évszázadokban is tanultak az emberek - gyakorlatilag élethosszig - ám napjainkkal szemben az alapvető különbséget az jelentette, hogy mindezt többnyire informális keretek között tették. A megszerzett tudás minőségét és mennyiségét nem formalizált intézményekben kérték számon vagy mérték meg, hanem az a gyakorlat során "próbálódott ki".
Jelentősen akkor változott meg ez a helyzet, amikor az ipari forradalmakat követően tömegesen vált szükségessé a képzett, írni és olvasni tudó, sőt magasabb ismeretekkel rendelkező, az iparban és a közigazgatásban, a hadseregben és az oktatásban, illetve az élet más területein is alkalmazandó munkaerő. A kényszer nem csak a gyermekek iskolai oktatásában hozott változtatásokat, hanem azoknak a felnőtteknek az esetében is, akiknek az esetében gyermekkorban nem került sor az alapvető ismeretek (írás, olvasás, számolás) elsajátítására.
A felnőttek oktatásának Magyarországon is, akárcsak a legtöbb európai országban évszázados hagyományai vannak. Számos példát lehetne hozni azokra a törekvésekre, amelyek - ha nem is tömeges méretekben, de a felnőttkori ismeret - és tudásszerzés irányába mutattak (pl. Tessedik Sámuel vagy az ún. vasárnapi iskolák).
A második világháborút megelőző időszakban Magyarországon még nem alakult ki az a rendszer, amely az akkori közoktatáson belül szavatolta volna azt, hogy a felnőttek iskolarendszerben pótolhassák hiányos vagy alacsony iskolai végzettségüket. Az utolsó európai békeévben a hazai törvényhozás megtette az első lépéseket, hogy a felnőttoktatást beillessze az iskolarendszerbe, de a háborús évek e folyamat kibontakozását végül nem tették lehetővé1. A szakképzést illetően a helyzet más volt, mert ezt, viszonylag rövid, többnyire gyakorlatba ágyazott képzések keretében felnőtt korban is el lehetett sajátítani, bár a felnőttek ambíciói ilyen irányokban nem öltöttek tömeges méreteket. A legfontosabb eredményt a felnőttek számára is felállított gyakorlati irányú középiskolák jelentették (1938. XIII. tc.)2 volna, amelyekben felnőttek számára is nyitottak osztályokat3.
A második világháborút követő hónapok politikai csatározásainak egyik legmaradandóbb produktumává Magyarországon az akkor demokratikusnak tekintett iskolarendszer kialakítása vált. A nyolc évfolyamból álló általános iskolai képzés mellett létrehoztak egy olyan középfokú rendszert is, amely a baloldali pártok által elitistának, következésképpen "antidemokratikusnak" tekintett - a Horthy-korszaktól örökölt - iskolatípust úgy formálta át, hogy az a korábbiakhoz viszonyítva sokkal szélesebb, addig a középfokú oktatás kapcsán szóba sem kerülő társadalmi rétegek gyermekeinek tömeges oktatását tette szinte azonnal lehetővé. Mindezek a változások önmagukban is felerősítették volna a társadalmi mobilitást, lehetővé tették volna a középosztály alatt húzódó csoportok iskolázottsági szintjének és esélyeinek minőségi megváltozását.
A nyolc évfolyamos általános iskola létrehozása önmagában is történelmi igazságot kívánt4, ugyanakkor nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a ’40-es évek közepén "százezer számra" éltek olyan felnőttek az országban, akik a korábbi év(tized)ekben sokszor önhibájukon kívül nem juthattak megfelelő iskolai végzettséghez. Számukra is biztosítani kellett egy olyan oktatási rendszert, amely lehetővé tette a tanulmányok elkezdését, vagy ha már voltak iskolai előzményeik, akkor annak a befejezését. Ezért 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány - dolgozók iskolái néven - létrehívta az iskolai felnőttoktatást5, amelynek intézményei a rendszerben létező valamennyi iskolai fokozattal és iskolatípussal párhuzamosan működtek, és velük jogilag egyenértékű végzettséget adtak.
Azonban hamar világossá vált, - különösen a fordulat éveihez (1947/48) köthető politikai változások nyomán - hogy az ország nem rendelkezik elegendő számban megfelelő képzettséggel bíró szakember-gárdával, olyanokkal, akikkel eredményesen pótolhatták volna részint a "háborús" szakember veszteséget, részint pedig azt az űrt, amely a politikai változások nyomán indult - s többnyire a kvalifikált rétegeket érintő - emigrációs hullám okozott.6
Ezt az összetett problémát csak egy szélesre nyitott, nagy áteresztő képességgel bíró iskolarendszerű képzés létrehozásával lehetett áthidalni. Ezen az esti, majd később a levelező tagozatok felállításával oly módon segítettek, hogy - ami az adott helyzetben kézenfekvőnek bizonyult -, lerövidítették a képzési időt.7
Mindez az oktatás egésze számára egy teljesen új helyzetet eredményezett. A háború előtti közép- és felsőfokú képzés szűk keresztmetszetével szemben ezúttal (bár akkor a kifejezést még nem használták) valódi "tömegoktatás" bontakozott ki, a maga előnyével és hátrányával együtt. Az ’50-es évek közepére ennek eredményeképpen komoly eredmények mutatkoztak, például az analfabétizmus leküzdésében, s az sem volt elhanyagolható szempont, hogy mindez olyan - noha az ismert okok miatt meglehetősen egysíkú - kulturális fogyasztáshoz vezetett, amelyről a korábbi évtizedekben álmodni sem lehetett volna.8 Az sem vitatható, hogy a korabeli köznyelv által "gyorstalpalónak" titulált képzési formák színvonala, az onnan kikerültek tudásszintje és műveltsége számtalan vonatkozásban hagyott kívánnivalót maga után. Mindezek ellenére a felnőtteket képző iskolarendszer kiállta próbát. Az ’50-es évek elejére a felnőtteket képző iskolarendszer fő vonalai kiépültek s ezen döntő módon a következő évtizedekben az oktatás irányítói már nem változtattak.
Röviden érdemes arra is kitérni, hogy a két világháború között Magyarországon is intenzíven fejlődő népfőiskolai mozgalmat az 1949 utáni politikai akarat elsorvasztotta. Ez azért jelentett különösen nagy problémát, mert a kevesebb kötöttséggel járó, rugalmasabb képzéseket biztosító forma olyan célcsoportokat is elért a társadalomban, akik számára az iskolarendszerű képzés nem bizonyult járhatónak.
Az 1970-es évekig a magyarországi felnőttképzés gerincét a közoktatás és a felsőoktatás keretei között működő felnőttoktatás alkotta, összességében (évtizedek alatt) többszázezres nagyságrendű tanulói tömeget képezve, és kompenzálva a "nappali" közoktatás (ifjúsági képzés) pedagógiai és társadalmi működési zavarait. Közép- és felsőfokon a közoktatás illetve a felsőoktatás továbbra is esti és levelező tagozatain lehetett szakirányban továbbfolytatni a korábbi tanulmányokat. Az iskolai és a felsőoktatási felnőttoktatás intézményei a "második esély" intézményeiként, illetve a társadalmi mobilitás csatornáiként is működtek, bár azokban az évtizedekben ezt a kifejezést még nem alkalmazták. 1990 után - összhangban a gazdasági-politikai változásokkal - a felnőttképzésben új tendenciák bontakoztak ki. Miután az oktatás és a szakképzés állami monopóliuma megszűnt, számos szereplőt felvonultató oktatási/képzési piac alakult ki, s ebben sokan a felnőttek oktatásra (is) specializálták magukat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
