Lassanként teljesen magától értetődővé válik, hogy bármely kodifikációs tevékenységet nem csupán a pillanatnyi, illetve távolabbi hazai igények és elvárások, hanem az Uniós jogharmonizáció fényében is vizsgálni kell. A jogalkotónak ez nyilvánvalóan többlet terhet jelent, hiszen így egy óriási és egyre növekvő joganyagot kell állandóan - legalábbis háttérként - figyelemmel kísérnie, és igazából soha nem lehet biztos abban, hogy az általa elkészített törvénytervezet ténylegesen és minden vonatkozásában harmonizál-e az "Unió jogával", avagy sem.
Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben az elméletre még nagyobb felelősség hárul, hiszen nem csupán a jogalkotási folyamatban, hanem előzetesen is célszerű a gyakorlat segítségére sietnie és időben felhívni a figyelmet azokra a jogharmonizációs csomópontokra, amelyeket viszont mindenképpen figyelembe kell venni.
Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy az előbbiekben vázolt feladatok a csődjog területén végezzem el, vagyis megpróbálom feltérképezni, hogy valóban szükséges-e a csődjog harmonizációja, és ha igen melyik területeken, amelynek eredményeképpen remélhetőleg kiderül, EU konform-e hatályos csődtörvényünk, illetve melyek ezek a pontok, amelyeken feltétlenül változtatni kellene.
- 3/4 -
Ha valaki a nemzetközi csődjog fogalmára kérdezne rá, a legegyszerűbben és a legtömörebben talán azt a választ adhatnánk, hogy ez a terület azoknak a szabályoknak az összessége (kellene, hogy legyen), amelyek feladata az olyan adósokról való rendelkezés, akik több mint egy országban rendelkeznek vagyonnal, illetve üzleti érdekeltséggel.
Matarits a nemzetközi csődjog lényegét "az országhatárokon átívelő, nemzetközi jelleg"-ben látja, és ebből azt a következtetést vonja le, "hogy a nemzetközi kolléziós magánjog speciális területével van dolgunk".[2]
A jogfejlődés során a területi és az egységesség, illetve egyetemlegesség elve ütközött egymással, amelyek lényegét a legfrissebb magyar jogirodalom az alábbiak szerint fogalmazza meg.
"(1) A területi (territoriális) elv következetes alkalmazása esetén a fizetésképtelenség okából meghozott bírósági, vagy hatósági végzések hatálya, valamint a vagyonfelügyelők, illetve felszámolók intézkedése csak a meghozatal helye szerinti országban bír hatállyal, és csak az adott országban lévő adósi vagyontárgyakra vonatkozik. Amennyiben az adósnak több állam területén vannak eszközei, úgy a felszámolási eljárást minden államban külön-külön kell indítani, feltéve, hogy nemzetközi, vagy kétoldalú megállapodás hiánya miatt a végzések kölcsönös elismerésére kerül sor.
(2) Az egységesség és egyetemlegesség (unitás és univerzalitás) elve a területi elvvel homlokegyenest ellentétes eredményhez vezet. Egységesség alatt egyetlen felszámolási eljárás értendő, melynek során egy felszámoló valamennyi vagyontárgy egységes eljárás keretében történő értékesítését követően osztja fel az elért árbevételt valamennyi igényt benyújtott hitelező között. Az egyetemlegesség két értelemben használatos: egyrészt arra utal, hogy az egyetlen felszámolási eljárás valamennyi eszközt érint, függetlenül attól, hogy mely állam területén található, másrészt arra, hogy a bírósági végzések, felszámolói intézkedések bármely érintett államban egyaránt érvényes és hatályos. Ezen egymással szoros kapcsolatban álló elvek különböző
- 4/5 -
formában és mértékben a területi elv uralma előli menekülési útvonalat jelzik."[3]
Egyáltalán nem meglepő és tulajdonképpen fel sem róható az egyes államoknak, hogy az univerzalitás helyett előszeretettel a territoriális elvet alkalmazzák, persze legszívesebben azzal kiegészítve, hogy saját nemzeti anyagi joguk külföldön való alkalmazása ellen általában semmi kifogásuk nincs, de ugyanezen elv megfordítása esetén már merev elzárkózást tapasztalhatunk. Ha a kérdést az állami "felségjogok" szemüvegén keresztül nézzük, semmi kifogás nem támasztható az ilyen magatartás ellen, viszont nyilvánvaló, hogy különösen a globalizáció korában ez a magatartás nem csupán a külföldi hitelezőknek, hanem a belföldieknek is kárt okoz, hiszen az ő kielégítési alapjuk is részben a vagyontárgyak külföldre való "menekítése" miatt csökken. Ennek következtében romlik a csődeljárások hitelezőinek kielégítési aránya, ami alkalmas az adott nemzeti csődjog szabályozási hitelének lerontására, és ez az eredmény egyetlen egy államnak sem lehet érdeke.
Az elmélet a megoldás szükségességét már régen felismerte, többen sürgették nemzetközi csődjogi kódexek megalkotásának szinte elengedhetetlen voltát.[4] Látható eredményre azonban nem jutottak, amit egyebek között az is bizonyít, hogy Gaa 1993-ban a jogharmonizáció elérést célzó módszereket még mindig a klasszikus hármas csoportba sorolja:
- Ad hoc együttműködés konkrét csőd- és felszámolási ügyekben (common law típusú jogfejlesztés);
- Nemzetközi egyezmények előkészítése és elfogadása, elsősorban a több államot érintő ügyek joghatósági kérdése körében;
- Modell (egységes) csődjogi kódexek elfogadása és a belső jog részévé tétele olyan államok részéről, melyek egymással számottevő gazdasági-kereskedelmi kapcsolatban állnak.[5]
A tények ismeretében sajnos azt a megállapítást kell levonni, hogy a nemzetközi gyakorlatban még mindig csak az első két megoldás szerepel a harmadikként jelzett egységes csődjogi kódexek elfogadására ez idáig még sehol nem került sor, és ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük a Tanács 1346/2000. sz. rendeletét a fizetésképtelenséggel kapcsolatos eljá-
- 5/6 -
rásról, hiszen dogmatikailag ez sem felel meg a Gaa által felállított kritérium rendszernek.
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957. március 25-én aláírt szerződés (Római Szerződés) 2. Cikkelyében már megtaláljuk a nemzetközi csődjog kiépítésének szükségességét. A hivatkozott cikkely szerint ugyanis az EGK feladata: "a közös piac megteremtésével és a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével az egész közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítása, fokozott és kiegyensúlyozott bővítése, stabilitásának fokozása, az életszínvonal gyorsütemű emelése, valamint a közösséghez tartozó országok szorosabb kapcsolatainak kiépítése". Természetesen az alapító atyák felismerték, hogy e célkitűzés eléréséhez gyakorlati lépéseket is tenni kell, ezért már a Római Szerződésben is rögzítették, hogy szükség esetén a tagállamoknak tárgyalásokat kell folytatni egymás között, a bírói döntések és ítéletek kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó formaságok egyszerűsítése céljából (220. cikkely).
Az egységes anyagi csődjoggal való szemben állást az ennek megteremtésétől való idegenkedést jól példázza, hogy amíg a singuláris végrehajtások tekintetében megszületik már 1968-ban a Brüsszeli Egyezmény addig a csődjog tekintetében csak 1982-re sikerül egy tervezetet összeállítani, de 3 éves tanulmányozás után az előkészítő munkálatokat abba hagyták mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a szükséges konszenzus megteremtése lehetetlen.
A tervezet az egységesség és egyetemlegesség elvének szigorú alkalmazásával megkísérelte a tagállami joghatósági kérdések rendezését, és az anyagi csődjog egy részének - főleg a biztosított hitelezői követelésekre vonatkozó rendelkezések - egységesítését. Elméleti szempontból nézve a tervezet logikája az ideális megoldáshoz közel állt, azonban a gyakorlatban a részes országoktól jóval nagyobb alkalmazkodási készséget feltételezett, mint amennyire ezen országok hajlandóak lettek volna. A tervezet megoldása szerint egy cég ellen csak egyetlen ország folytathatott volna csőd- és/vagy felszámolási eljárást. Az eljárást elrendelő ország bíróságainak döntését minden más államban el kellett volna ismerni, és végrehajtását biztosítani. Az elrendelő országtól különböző más ország meg kellett volna tagadja joghatóságát, illetve joghatósága csak a területén fellelhető vagyontárgyak összegyűjtése és az egyetlen eljárás keretébe utalása körében lett volna gyakorolható.
- 6/7 -
Az eljárás elrendelésére azon ország lett volna jogosult, melynek területén az adós ügyintézésének központja megtalálható, az eljárás joga pedig értelemszerűen az elrendelő állam joga lett volna (lex fori concursus).
A tagállamok közötti konszenzus hiánya leginkább a biztosított és preferált követelések körében volt megfigyelhető. A biztosított hitelezői érdekek és elsőbbségi kielégítési lehetőségek jogválasztási problémái a tervezet tárgyalása során oly mértékben elhatalmasodtak, és a megoldásukra hivatott erőfeszítések annyira összetetté váltak, hogy végül a különbségek áthidalhatatlannak bizonyultak.[6]
Az 1982-es egyezmény tervezet elfogadásának kudarca bebizonyította, hogy az anyagi jogi rendelkezések közösségi szinten történő kötelező összhangba hozatalára nincs mód, ugyanakkor viszont gazdasági oldalról egyre erőteljesebb igény jelentkezett valami fajta közösségi jogszabály megalkotására. A Tanács égisze alatt meginduló munkák egyrészt sokkal szerényebb célt tűztek maguk elé, eltűnik az egységes anyagi jogi dogmatika iránti igény, helyébe "a bizonyos kérdésekben való harmonizáció lép" és itt jelenik meg először az a végül is sikeres megoldási ötlet, amely lehetővé teszi "a másodlagos" csődeljárásokat. Ez utóbbi gondolat azért is fontos, mivel ez paradox módon úgy oldja meg a harmonizáció problémáját, hogy nincs szükség harmonizációra, viszont a gazdaságpolitikai cél elérhetőségének reményét biztosítja.
1990. június 5-én nyílt meg a tagállamok előtt a szerződés aláírásának lehetősége Isztambulban, ezért a szűkebb szakma Isztambuli Egyezmény néven ismeri. A szerződés pontos címe: "Tanács Egyezménye a csődjog bizonyos nemzetközi vonatkozásairól".
Az Egyezmény soha nem lépett hatályba a tagállamoknak mintegy fele írta alá, de ratifikálásra csak Cipruson került sor. Hosszú és fáradságos, gazdaságpolitikai bonyodalmaktól sem mentes küzdelem után jutott el az Unió a Tanács által kiadott 1346/2000. számú rendeletig, amelyet a Tanács 2000. május 29-én fogadott el. Hatálybalépésének időpontja 2002. május 31. Rendelkezéseit értelemszerűen csak az ezen időpont után indult eljárásokban kell alkalmazni.
Utaltam már rá, hogy a konszenzus hiányát alapvetően az okozta, hogy a korábbi tervezetek anyagi jogi egységesítést is el kívántak érni, mégpedig olyan fontos területeken mint a biztosított követelések kérdése, vagy a kielégítési rangsor stb. Már az Isztanbuli egyezményben is megjelent az elsődleges, illetve másodlagos eljárásokra való bontás, amelyet ez a rendelet is
- 7/8 -
felhasznál, de szemben az Isztanbuli egyezménnyel lényegében nem tesz kísérletet a csődjog anyagi jogi részének egységesítésére, hanem azokat nemzeti kompetenciában hagyja. Ebből adódik persze a rendelet "hátránya is", hiszen szó sincs egységes csődjogról, hanem az adott keretek között csupán olyan értelmű egységes eljárásról, amely adott esetben több másodlagos eljárásra is bontható, sőt még az is elképzelhető, hogy csak másodlagos eljárás folyik adott pillanatban, viszont lehetőség van egy elsődleges eljárása, amelynek léte - hacsak eljárás jogi szempontból is - de mindenképpen áttörést jelent. Ennek lényegét a rendelet 16. cikkének (1) bekezdése adja. Eszerint a 3. cikk alapján hatáskörrel rendelkező tagállam bírósága által hozott, a fizetésképtelenségi eljárás megindításáról szóló határozatot az összes többi tagállam akkortól kezdve ismeri el, amikortól ez hatályossá válik az eljárást megindító államban. Ez akkor is érvényes, ha a többi tagállamban az adós vagyonára - annak sajátsága miatt - fizetésképtelenségi eljárást nem lehet indítani. A hivatkozott 3. cikk értelmében fizetésképtelenségi eljárás megindítására azon tagállam bíróságának van illetékessége, amelyiknek a területén az adós főérdekeltségének központja van. Társaságoknál és jogi személyeknél - az ellenkező bizonyításig - ez az a hely, ahol az alapszabály szerint a székhelyük van.
Az indokolás szerint a főérdekeltségek központja az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek irányítása általában történik és ezáltal harmadik személyek által megállapítható.
Másik tagállam bírósága akkor jogosult a fizetésképtelenségi eljárás megindítására, ha ott az adósnak telephelye van. Ekkor azonban az eljárás csak az adósnak arra a vagyontárgyára terjed ki, amely a telephely szerinti tagállamban van. Amint a felhívott jogszabályhelyekből is kitűnik, a rendelet által elsődleges eljárásnak nevezett eljárás olyan szempontból primátust élvez, hogy egyrészt mind felszámolásra, mind reorganizációra vonatkozhat, másrészt a bíróság által meghozott fizetésképtelenséget megállapító határozat joghatálya túlnyúlik az országhatárokon, és az összes tagállamban kötelező erővel bír. Ebből következik, hogy más tagállamban az adós fizetésképtelenségének megállapítására már nincs szükség. A rendelet egyértelmű abban a tekintetben, hogy elsődleges eljárásra csak és kizárólag ott kerülhet sor, ahol az adós bejegyzett székhelye (központja) található. Az elsődleges eljárást megindító ország anyagi jogát kell alkalmazni, és külön érdekesség, hogy ez vonatkozik a kijelölt felszámolóra is, aki ezen anyagi jog alapján a többi tagállam területén is eljárhat. Külföldön való intézkedésének csupán az szab határt, hogy be kell tartani az adott ország közrendjét, tehát nem hozhat olyan intézkedést, amely ott a közrendbe ütközne.
- 8/9 -
A másodlagos eljárások tekintetében nyilvánvaló megszorítás az, hogy ott reorganizáció nem, csupán felszámolás indítható, ugyanakkor ennek hatálya csak arra az országra terjed ki.
Utaltam rá, hogy elképzelhető másodlagos eljárás elsődleges eljárás nélkül is. Ez akkor lehetséges, ha az adós székhely szerinti államának joga szerint még nincs meg minden feltétel az elsődleges eljárás megindításához, illetve akkor, ha a másodlagos eljárást olyan hitelező kezdeményezi, akinek követelése az adós telephely szerinti működéséből fakad. Nyilvánvalóan ezekben az esetekben ez az eljárás erősen korlátozott és főleg a helyi hitelezők érdekeinek védelmét célozza.
Összességében hangsúlyozottan rá kell mutatni arra, hogy egyik eljárás sem érinti az adósi vagyontárgyakon harmadik személyek javára fennálló dologi jogokat. Ezzel sikerült kihúzni a legfőbb érvet, az Isztanbuli egyezményt alá nem író országok álláspontjának indokai közül, persze ez egyben azt is jelenti, hogy mindegyik tagállam megőrizte saját kompetenciájában a biztosított hitelezők jogállásának rendezését.
A különböző fizetésképtelenségi eljárások egyik legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő "hitelezői" kétségkívül az adós munkavállalói. Ők alkotják ugyanis azt a csoportot, akiknek szinte egyáltalán nincs lehetőségük a bekövetkező csőd megállítására, tényleges információhiányban szenvednek, s e folyamat végére általában az elbocsátás tesz pontot. Jogos érdekeik védelme tehát elengedhetetlen - különösen egy olyan közösségben, amelynek egyik alapelve a szociális biztonsághoz való jog.
Ez az oka annak, hogy a Európai Unióban a közösségi jog szintjén kiemelt jelentősége van a munkavállalók védelmét szolgáló jogszabályok összehangolásáról szóló 80/987. EGK számú irányelvnek (a továbbiakban: fizetésképtelenségi irányelv); valamint a vállalatok, üzemek és üzemrészek tulajdonosváltozása esetén a munkavállalók jogait megóvó tagországbéli jogszabályok összehangolásáról szóló, 2001/23. EK számú irányelvnek (a továbbiakban: tulajdonosváltási irányelv).[7] Ezekhez társul a Tanács - 2000. május 31. óta hatályos - fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelete (a továb-
- 9/10 -
biakban: fizetésképtelenségi rendelet),[8] mely a más tagállamokat is érintő fizetésképtelenségi eljárások munkajogi vonatkozásait tárgyalja.
A csődjog és a belső piac továbbfejlesztése valamint a közösség később kiadott irányelvei az Európai Bíróság utóbbi joggyakorlatával való összhang megteremtése a Bizottság egy új, az Európai Parlament és a Tanács által kiadandó, a hatályos fizetésképtelenségi irányelvet megváltoztató irányelvre tett javaslatot (a továbbiakban: módosításai javaslat).[9]
A fizetésképtelenségi irányelv négy fejezetből és függelékből áll. A I. fejezet meghatározza a hatáskört és tartalmazza a fogalmak definícióit; a II. fejezet a munkavállalói követeléseket biztosító intézményeket (továbbiakban: garanciarendszerek) tárgyalja; a III. fejezet a szociális biztonságról szól; a IV. fejezet pedig záró rendelkezéseket tartalmaz. A függelék a munkavállalók azon csoportjait sorolja fel, melyeket a tagállamok az irányelv hatálya alól kivenni jogosultak.
Az irányelv hatálya a fizetésképtelen munkáltató ellen irányuló, munkaszerződésből, illetve munkaviszonyból származó munkavállalói követelésekre terjed ki. A tagállamok egyes munkavállalói csoportok követeléseit a munkaszerződés illetve munkaviszony különleges fajtája miatt vagy más, e követeléseket biztosító, az irányelvvel egyenrangú garanciarendszerek fennállása esetén a fizetésképtelenségi irányelv hatásköréből kizárhatják [1. cikk (1) és (2) bek.].[10] Az irányelv az egyes tagállamok jogát a munkavállaló, munkáltató, munkabér, szerzett jogok és várományosi jogok fogalmi definíciói tekintetében nem érinti [2. cikk (1) bek.].
- 10/11 -
Fizetésképtelenség áll fenn: 1. ha az adott tagállam jogi és közigazgatási szabályai alapján a munkáltató vagyona felett egy, a hitelezők együttes kielégítését célzó eljárás megindítását kérelmezték, mely lehetőséget biztosít az előbb említett munkavállalói igények figyelembe vételére, és 2. ha az említett jogi és közigazgatási szabályok alapján illetékes hivatal az eljárás megindítása mellett döntött vagy megállapította, hogy a munkáltató cégét, illetve üzemét véglegesen bezárták és a vagyon nem elégséges ahhoz, hogy az eljárás megindítását indokolja [2. cikk (1) bek.].
A módosítási javaslat az irányelv I. fejezetére vonatkozóan a hatáskör pontosítását valamint a függelék eltörlését célozza, továbbá kibővítené a fizetésképtelenség fogalmát, így teremtene összhangot az irányelv hatályba lépése óta született irányelvekkel. A módosítási javaslat szerint a hatáskör tekintetében a védelmi terület korlátozásának veszélye áll fenn, mivel ma a munkavállaló fogalmának meghatározását a tagállami törvényekre bízza, lehetővé téve ezzel, hogy a tagállamok - az említett feltételek mellett - munkavállalók bizonyos csoportjait az irányelv hatáskörén kívülre helyezzék. Ezért a módosítási javaslat, hogy a tagállamok - két, a gazdasági életben nem számottevő kivételtől eltekintve[11] - a munkaszerződés vagy munkaviszony sajátosságára hivatkozva helyezhessenek munkavállalókat az alkalmazási körön kívülre.
A fizetésképtelenségi fogalmára tekintettel a módosítási javaslat jónak látja a fizetésképtelenségi rendelet definíciójának átvételét, mivel e rendelet kényszeregyezségi és más kollektív fizetésképtelenségi eljárásokra is érvényes.[12]
Minimális közösségi jogi (alap-)védelmet[13] biztosítandó, a fizetésképtelenségi irányelv a tagállamokat olyan garanciarendszer létesítésére kötelezi,
- 11/12 -
mely bizonyos (minimum-)időtartamra biztosítja a fizetésképtelenné vált munkáltató munkavállalói bérköveteléseinek kielégítését. A fizetésképtelenségi irányelv a tagállamokat a garanciarendszerek fizetési kötelezettségeinek korlátozására jogosítja fel, ezért az ún. fizetési kötelezettségről szóló 3., valamint a 4. cikkében lehetővé teszi, hogy a tagállamok a garanciális kötelezettség időbeni korlátozásához különböző ajánlott időpontok és ezekkel összekötött időtartamok közül válasszanak. Ezt a jogot az irányelv a 4. cikkben a közösségi jog által meghatározott (minimum)időtartam megszegésének tilalmával egyben korlátozza is. Az irányelv szociális célkitűzésével összhangban van, hogy a tagállamok a munkavállalók kielégítetlen igényeinek teljesítésére nézve egy felső határértéket[14] szabhatnak meg [4. cikk (3) bek.].
A tagállamok az irányelv hazai jogba illesztése folyamán három ajánlott időpont, illetve időtartam között választhatnak [3. cikk (2) bek. és 4. cikk (2) bek.]: - a munkáltatói fizetésképtelenség beálltának időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkaszerződés vagy munkaviszony utolsó - a fizetésképtelenség beállta előtti fél évből származó - három hónapjában keletkezett, a munkabért érintő nem teljesített követeléseket:[15]
- a munkáltató fizetésképtelenségéből adódó felmondás időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkaszerződés vagy munkaviszony a munkáltatói fizetésképtelenségből adódó felmondásának időpontját megelőző három hónapban keletkezett, munkabért érintő nem teljesített követeléseket;
- a munkáltatói fizetésképtelenség beálltának időpontja vagy a munkaszerződés vagy munkaviszony a munkáltatói fizetésképtelenségből adódó felmondásának időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkáltató fizetésképtelenségnek beálltát, vagy a munkaszerződés, illetve munkaviszony a munkáltató fizetésképtelenségéből adódó felmondást megelőző munkaszerződés vagy munkaviszony utolsó 19 hónapjában keletkezett, a munkabért érintő nem teljesített követeléseket. Ilyen esetben a fizetési kötelezettség nyolc hétre vagy több, összesen nyolc hetet kitevő időtartamra korlátozható.
- 12/13 -
A módosítási javaslat ezt a - valóban indokolatlanul komplikált - szabályzatot úgy egyszerűsítené, hogy csak egy közösségi jogi (alap-)időtartamot határozna meg és a jogosultsági időpont és időtartam megszabását a tagállamokra bízná. A módosítási javaslat 3. cikke a garanciarendszerek által teljesítendő kielégítetlen bérkövetelések alatt a tagállamok által meghatározott időpont előtti és/vagy adott esetben utáni időtartamban keletkezett igényeket ért. A fizetési kötelezettség korlátozásának lehetősége továbbra is fennállna: Ha a nem teljesített követelések kielégítésének időtartamát korlátozzák is, az időtartam nem lehet kevesebb, mint az az utolsó három hónap, amelyben a munkavállaló nem kapott bért. A tagállamok továbbra is jogosultak lennének munkavállalói igények garanciális teljesítését maximális összegben megszabni.
A garanciarendszerek felépítésének, a pénzszükségletek fedezésének és működési módjának részletei továbbra is a tagállamok kompetenciájába tartoznak, három alapelv figyelembe vételével: a garanciarendszerek vagyonát a munkáltató vagyonától elválasztva úgy kell elhelyezni, hogy az egy, a munkáltató fizetésképtelenségéből adódó eljárásban ne legyen elérhető [5. cikk a) pont]; az eszközképzéshez a munkáltatónak is hozzá kell járulnia, kivéve, ha ezt az állam teljes mértékben átvállalja [5. cikk b) pont]; a garanciarendszerek fizetési kötelezettségének a fedezeti kötelezettség teljesítésétől függetlenül kell fennállnia [5. cikk c) pont]. A tagállamok továbbra is maguk dönthetnek arról, hogy a garanciarendszerek részt vehetnek-e a munkáltató vagyona felett nyitott, a hitelezők követeléseinek együttes kielégítését szolgáló eljárásban, és ha igen, milyen formában (pl. melyik kielégítési rangban).
A fizetésképtelenségi irányelv a szociális biztonságról szóló szabályaiban [III. fejezet, 6. cikk (8) bekezdés] a következőket írja elő: a tagállamoknak gondoskodni kell arról, hogy a munkabérből levonásra kerülő kötelező hozzájárulások meg nem fizetése, melyekkel a munkáltató fizetésképtelensége beállta előtt a társadalombiztosító intézetnek tartozott, a munkavállalók a biztosítókkal szembeni teljesítési igényeire hátrányos hatással nem lehet (7. cikk; ún. garanciakötelezettség); garantálni kell, hogy a munkavállalók (és azok a személyek, akik a munkáltatói fizetésképtelenség időpontjában már kiléptek a munkáltató üzeméből, illetve cégéből) és hátramaradottaik szerzett és várományosi jogai az állami törvényes társadalombiztosítási rendszereken kívülálló üzemi vagy üzemen kívüli nyugellátó intézmények által
- 13/14 -
nyújtott, az öregkori teljesítésekre biztosítva legyen (8. cikk). A 6. cikk értelmében a tagállamok megszabhatják, hogy a garanciarendszerekről szóló előírások (II. fejezet, 3., 4. és 5. cikk) a munkavállalók azon hozzájárulásaira nem érvényesek, amelyeket a szociális biztonságot szolgáló tagállami törvényes rendszerekbe vagy az ezeken kívül álló üzemi vagy üzemen kívüli nyugellátó intézményekbe fizetnek be.
A cégek egyre erősödő nemzetközi összefonódására reagálva a módosítási javaslat 8a. és 8b. cikkében az irányelv egy új (IIIa.) fejezetében a több tagországot érintő esetekre vonatkozóan a következő szabályok elrendelését tervezi:[16] ha egy cég, mely legalább két különböző tagállam területén telephelyekkel bír, fizetésképtelenné válik és a fizetésképtelenségi eljárást nem abban az államban indítják meg, amelyben a munkavállaló dolgozik, úgy azon állam garanciarendszere illetékes, amelyben a munkavállaló munkáját végzi [módosítási javaslat 8a. cikk (1) bekezdés]. A munkavállaló jogainak terjedelme az illetékes garanciarendszerre érvényes jogtól függ [módosítási javaslat 8a. cikk (2) bekezdés].
A fizetésképtelenségi irányelv végül feljogosítja a tagállamokat a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedések meghozatalára és a fizetési kötelezettség (3. cikk) vagy a garancia-kötelezettség (7. cikk) visszautasítására, illetve korlátozására, ha ezt a munkáltató és a munkavállaló között fennálló különös kötődések vagy kettejük összejátszásából adódó közös érdekek indokolják (10. cikk).
A tulajdonosváltási irányelv négy fejezetre tagolódik. Az I. fejezet [1. cikk (2) bek.] meghatározza az irányelv hatályát és a fogalmi definíciókat; a II. fejezet (3., 4., 5., és 6. cikk) a munkavállalók igényeit és jogait óvó szabályokat; a III. fejezet (7. cikk) a munkavállalók képviseletének tájékoztatási
- 14/15 -
és konzultációs jogairól szóló előírásokat; a IV. fejezet (8-14. cikk) pedig záró rendelkezéseket tartalmaz. Az irányelv alkalmazható vállalatok, üzemek vagy vállalat- és üzemrészek szerződésen vagy egyesülésen alapuló tulajdonosváltására és egységesen érvényes magán- és állami vállalatokra, amelyek gazdasági tevékenységet folytatnak.
Az irányelv a tagállamokbeli jogot a munkaszerződés és munkaviszony fogalmainak definíciójára tekintettel nem érinti, de tiltja bizonyos munkaszerződések és munkaviszonyok kizárását [2. cikk (2) bek. a), b) és c) pont]. Az irányelv 3. cikk (1) bekezdés 1. mondata értelmében az elidegenítő az átszállás pillanatában fennálló munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó jogai és kötelezettségei a megszerzőre szállnak át.[17] A 4. cikk (1) bekezdése értelmében a tulajdon átszállása sem az elidegenítőt sem a megszerzőt nem jogosítja fel a felmondásra. Az irányelv a reorganizációs eljárás keretében történő tulajdonosváltást szabályozó 3. és 4. cikke csak akkor alkalmazható, ha ezt a tagállamok elrendelik [5. cikk (1) bek.]. A tagállamokbeli jog minden fizetésképtelenségi eljárásra nézve elrendelheti, hogy - a 3. cikk (1) bekezdés 3. mondata által elrendelt szerződés-átvételtől függetlenül - a munkáltató a tulajdonátszállás vagy a fizetésképtelenségi eljárás megindítása előtt esedékes, munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó kötelezettségei nem szállnak át a megszerzőre, amennyiben az érdekelt tagállam joga szerinti a fizetésképtelenségi eljárás a fizetésképtelenségi irányelv védelmével legalább egyenrangú védelmet nyújt [5. cikk (2) bek. a) pont].
A Tanács 1998. május 19-i hatállyal tette közzé a 26/1998. EK számú irányelvét, amely nagyon fontos csődjogi vonatkozásokat tartalmaz.
Az irányelv lényege úgy foglalható össze, hogy a bankközi elszámolási forgalom rendszer kockázatainak csökkentése érdekében a nettósítás eredménye mindenkire kötelező és jogilag megtámadhatatlan, a fedezetéül szolgáló biztosítékok pedig elvonhatatlanok.
Az irányelv alapvető rendelkezései a következők:
- 15/16 -
Az átutalási megbízásoknak és a nettósításnak jogi úton kikényszeríthetőnek kell lennie és - amennyiben az átutalási megbízás a csődnyitás előtt került a rendszerbe - az harmadik személyekkel szemben is kötelező. (Ha a csődnyitást követően kerül sor a rendszerbe egy átutalási megbízás és még azon a napon a kiegyenlítés is megtörténik, harmadik személyekkel szemben csak akkor hatályos, ha a kiegyenlítő ügynök, a központi intézmény vagy az elszámolóház bizonyítja, hogy a kiegyenlítés időpontjában nem volt és nem is lehetett volna tudomása a csődnyitásról).
A nettósítást semmilyen jogi aktus (jogszabály, szerződés) alapján sem lehet a csődnyitás előtti időre visszamenőlegesen megváltoztatni.
A nemzeti jognak meg kell határoznia az átutalási megbízás rendszerbe kerülésének időpontját, amelytől kezdve az átutalást nem lehet csőd alá vonni!
A tagállamok elrendelhetik, hogy a nettósítás fedezetéül szolgáló bármely biztosíték (pénz, értékpapír, hitelkeret) a csődeljárásban nem vonható el.
A rendszer szabályai által meghatározott pillanattól fogva az átutalási megbízást sem harmadik személy, sem maga a tag nem vonhatja vissza.
A csődnyitás pillanata a határozat meghozatalának ideje.
A csődnyitásról a határozatot hozó bíróság vagy más hatóság haladéktalanul értesíti tagállama erre kijelölt hatóságát, amely értesíti a többi tagállam erre kijelölt hatóságait.
A csődeljárásnak nem lehet a csődnyitás időpontja előttre visszaható, a résztvevőnek nem a rendszertagságból származó vagy azzal összefüggő jogait és kötelezettségeit érintő hatálya.
A résztvevő ellen indított csődeljárás esetén a rendszertagságból folyó vagy azzal összefüggő jogait és kötelezettségeit a rendszerre irányadó jog alapján kell megítélni.
A csődeljárás nem csorbíthatja a rendszerben résztvevőknek, a tagállamok központi bankjainak illetve a jövőbeni Európai Központi Banknak a rendszertagságra tekintettel nyújtott fedezeti biztosítékkal kapcsolatos jogait. E
- 16/17 -
fedezeti biztosítékok csak az általuk biztosított követelések kielégítésére használhatók fel.
Ha a fedezeti biztosítékul szolgáló értékpapírokra vonatkozó jogot (beleértve az általuk megsemmisített jogokat is) valamely központi intézmény (számla, nyilvántartás, letéti rendszer) tartja nyilván, ezen intézmény fedezeti biztosítékkal kapcsolatos jogkörét a tagállam jogának meg kell határoznia.
A tagállamok megállapítják és a Bizottság tudomására hozzák, mely rendszerek tartoznak jelen irányelv hatálya alá továbbá tájékoztatják a Bizottságot, mely hatóságaikat kell értesíteni csődnyitás esetén.
A rendszer jelenteni tartozik a tagállamnak, mely jog irányadó tagjaira, ideértve az esetleges közvetett tagokat, valamint a bekövetkezett változásokat is.
Jogos érdeke alapján bárki kérheti az intézményt annak közlésére, mely rendszereknek tagja és e rendszerek működésének melyek a fő szabályai.
A tagállamok megküldik a Bizottságnak, az irányelv szabályozta területeken elfogadott hazai jogszabályi előírások szövegét. E tájékoztatóban a tagállam összehasonlító táblában jelen irányelv valamennyi cikkénél külön-külön fel kell sorolja a már meglévő vagy bevezetendő hazai jogi előírásokat.
A tagállamok 1999. december 11-ig voltak kötelesek az Irányelvnek megfelelő jogi szabályozást hatályba léptetni. Mára az Unión belül már az Irányelvnek megfelelően folyik a nettósítás.
Láttuk, hogy a Tanács fizetésképtelenségi rendelete alapvetően az eljárások területét érinti, az alkalmazandó anyagi jogot nemzeti jogalkotási kompetenciába hagyja. Az EU-ba való belépésünkkor tehát "csupán arról kell gondoskodni, hogy a meginduló elsődleges eljárások hatályát a magyar bíróság is elismerje ez viszont egy szakasz beépítésével simán megoldható. Megállapítható tehát, hogy a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló rendelet miatt hazánknak érdemi jogharmonizációs kötelezettsége nincs.
A csőd és felszámolási eljárásokkal összefüggő munkajogi szabályozás - amint láttuk - precízen kimunkált a közösségi jogban ennek nyilvánvalóan
- 17/18 -
meg kell felelnünk, viszont a kézirat lezárásakor már tárcakörözés alatt áll az ún. bérgarancia törvény, amelyik e megfeleltetésnek formailag mindenképpen eleget tesz.
A 2001. december 31-ig terjedő időszakra vonatkozó jogharmonizációs programról és a program végrehajtásával összefüggő feladatokról szóló 2280/1999. (XI. 5.) kormányhatározat a Pénzügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Nemzeti Bank közös feladatává tette a 98/26. EK irányelv harmonizálását. A harmonizálás határideje 2001. december 31. A kormányhatározat módosítandó jogszabályként az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapír-tőzsdéről szóló 1996. évi CXI. törvényt (Épt.) valamint a hitelintézkedésekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt (Hpt.) jelölte meg.
Ezen túlmenően a 2000. évi CXXXVII. törvény 3. §-ának (1) bekezdése módosította a Cstv. 38. §-ának (5) bekezdését, amely 2001. szeptember 1-jén lép majd hatályba és a következőképpen szól: Ha az adós valamely kötelezettség biztosítására óvadékot nyújtott a felszámolás közzétételekor az óvadékra vonatkozó megállapodás megszűnik, és az óvadék tárgyát képező vagyont a felszámoló részére ki kell adni. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a jogszabályban meghatározott fizetési és értékpapír elszámolási rendszerekben nyújtott óvadékra (fedezeti biztosítékra). Ezen utolsó mondattal a jogalkotó megteremtette a nettósítási irányelvvel való harmonizálás lehetőségét.
Összességében tehát megállapítható, hogy az előbbiekben tárgyalt három terület egyikén sem áll fenn direkt harmonizálási kötelezettség. A kérdés csupán az, hogy ezen megnyugtató megállapítás fényében valóban megnyugodhatunk-e tényleg megfelel-e csődjogunk a magyar gazdaság igényeinek, kiállja-e anyagi jogunk a nemzetközi jogi megítélés kritikáját.
A magam részéről azt hiszem, hogy a válasznak mindenképpen nemlegesnek kell lennie.
A következőkben kísérletet teszek arra, hogy alapvetően a tulajdonjog szempontjából néhány, megítélésem szerint erősen vitatható rendelkezésre hívjam fel a figyelmet, amelyek fenntartása alapvető akadálya csődjogunk modernizációjának
Tulajdonjogi probléma csak marginálisan és csak abban a vonatkozásban képezi a csődjog tárgyát, hogy az adott vagyontárgyra az adós tulajdonjoga nem vagy nem teljes egészében terjed ki, amelynek következtében a hitelezők egyáltalán nem, vagy csak részben szerezhetnek tulajdonjogot. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha a csődjog nélkülözné a tulajdonjogi alapvetést, hanem egész egyszerűen arról van szó csupán, hogy mind a tör-
- 18/19 -
téneti irodalom[18] mind pedig a kontinentális jogban[19] a tulajdonjog problematikájának következő egyszerű megoldási képletét alkalmazták, illetve alkalmazzák:
A csődtömeg fogalmába az adós vagyonának az a része tartozik, amely a hitelezők kielégítési alapját képezi. Mivel a jogirodalomban teljes egység van a tekintetben, hogy az adós vagyonába a tulajdonában álló dolgok, illetve jogok tartoznak, ezért fogalmilag képtelenség olyan vagyontárgy felvétele a csődtömegbe, amely nem az adós tulajdona. Ha gyakorlatilag ez mégis előfordulna, pl.: az adós jóhiszeműen birtokol olyan dolgot, amely véletlenül került hozzá, akkor az eljárás megindulása után a dolog tulajdonosa a dolog fizikai kiadását követelheti a rendelkezési jogot gyakorló csődtömeggondnoktól (felszámolótól).
Ugyanez a logika érvényesül, ha az adós valamely dolgán dogmatikailag a dologi jog körébe eső biztosítékkal rendelkezik a hitelező, ezért jelent meg a csődjogban a dologi hitelező fogalma, amely eljárásjogilag a külön kielégítésre jogot adó kategóriába sorolja őt. Gyakorlati példán keresztül bemutatva ez azt jelenti, hogy ha valakinek jelzáloga áll fent az adós adott ingatlanán, akkor az illető nem válik csődhitelezővé, nem kell megvárnia az eljárás végét, hanem követelheti a csődtömeggondnoktól, hogy követelését a jelzáloggal terhelt ingatlanból elégítse ki. Ha a befolyó összeg meghaladja a hitelező követelését, akkor a különbözet a csődvagyonba kerül, ha pedig nem éri el azt, akkor a hitelező válik a különbözet erejéig "normál" csődhitelezővé.
Hatályos csődtörvényünk az "Általános" rendelkezés címszó alatt értelmező rendelkezéseket is tartalmaz, amelyekből egyebek között megtudhatjuk, hogy mit kell régi műszóval élve a csődtömegnek tekinteni és mi nem tartozik bele. A jogalkotó a csődtömeg fogalmát három oldalról kísérelte meg meghatározni.
A 3. § (1) bekezdésének e) pontja szerint vagyon: "mindaz, amit a számvitelről szóló törvény befektetett eszköznek vagy forgóeszköznek minősít. A mérleg előírt tagolását a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 1. számú
- 19/20 -
melléklete adja meg. Ugyanakkor tartalmi vonatkozásban a számviteli törvény szemléletére nézve eligazítást adnak pl. az alábbi normák.
A 23. § (1) bekezdése szerint a mérlegben eszközként kell kimutatni a vállalkozó rendelkezésére, használatára bocsátott, a vállalkozó működését szolgáló befektetett eszközöket és forgóeszközöket - a bérbe vett eszközök kivételével -, függetlenül attól, hogy azok tulajdonjoga csak törvényben, szerződésben rögzített feltételek teljesítése után kerül át a vállalkozóhoz, továbbá az aktív időbeli elhatárolásokat.
A (2) bekezdés alapján: a vagyonkezelőnél a mérlegben eszközként kell kimutatni a kezelésbe vett, a kincstári vagyon részét képező eszközöket is. Ezen eszközöket a kiegészítő mellékletben - legalább mérlegtételek szerinti megbontásban - külön be kell mutatni.
Az eszközök között kell kimutatni a pénzügyi lízing keretében átvett eszközöket, továbbá a bérbe vett (a használatára átvett) eszközökön végzett beruházások, felújítások, valamint a koncessziós szerződés alapján beszerzett, megvalósított eszközök értékét is.
Hosszan lehetne még idézni a számviteli törvény különböző normáit, de úgy gondolom, ez a három szakasz is elegendő annak bizonyítására, hogy a számviteli törvény - érthető módon - nem az egyébként statikus tulajdonra helyezi a hangsúlyt, hanem a vállalkozásokat működésük közben a tág értelmű vagyon kategóriájával írja le, ahol nem a tulajdonos a lényeg, hanem az, hogy az adott dolog szolgálja-e a vállalkozás gazdálkodását.
A 4. § (1) bekezdése szerint: "A csődeljárás és a felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás, illetve a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez."
A 4. § (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy "a gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) lévő vagyon".
Ha a három rendelkezést együttesen vizsgáljuk az alábbi következtetések vonhatók le:
Nyilvánvaló, hogy a számviteli törvény vagyonfogalma jóval tágabb mint a tulajdon fogalma, vagyis számos olyan vagyoni elemet is fel kell tüntetni a mérleg "Eszközök" kategóriájában, amelyek nem tartoznak az adott cég tulajdonába (pl.: lízingelt dolgok stb.). E vonatkozásban tehát a törvény nem a tulajdon, hanem a vagyon fogalmából méghozzá annak is pénzügyi-jogi megközelítéséből indul ki. Ezt a fogalmat pontosítja, illetve szűkíti a 4. § (1) bekezdése, amikor arról beszél, hogy csak az a vagyon tekinthető a csődtömeg részének, amivel az adós az eljárás kezdetekor ténylegesen ren-
- 20/21 -
delkezik, illetve az amellyel majd az eljárás során még rendelkezni fog. E tekintetben nem világos, a "rendelkezés" kifejezés jogi tartalmát illetően, hogy vajon a tulajdonjog ismert részjogosítványára gondolt-e itt a jogalkotó, vagy pedig elegendő-e, ha csupán birtokosi pozícióból áll fent a rendelkezési jogosultság. E széles értelemben vett felfogást látszik alátámasztani az a tény, hogy a 4. § (2) bekezdésében a törvényhozó szükségesnek látta rögzíteni, hogy a csődtömegbe tartozó vagyonnak az adós tulajdonában, illetve kezelésében kell állnia. Ebből az utolsó tételből visszafelé következtetve az a megállapítás látszik megalapozottnak, hogy hatályos jogunk lényegében a klasszikus csődjogi megoldást veszi át, hiszen csak az a vagyon vehető a csődtömeg szempontjából figyelembe, amely az adós tulajdonában áll. (A kezelői-vagyonkezelői jog problematikájával külön foglalkozom). Ha ez a tétel igaz, akkor pusztán a bőbeszédűség vádja vethető a jogalkotó szemére, hiszen ebből a szempontból teljesen szükségtelennek tűnik a vagyon pénzügyi jogi fogalmának beemelése a normák közé.
Sajnos a gyakorlatból azonban tudjuk, hogy a "bőbeszédűség" nem erénye a törvényeknek, mivel hajlamosak vagyunk az adott norma minden szavába belekapaszkodni vélt vagy valós igazunk bizonyítása érdekében. Jól példázza ezt a Legfelsőbb Bíróság egyik 1996-ból származó ítélete[20] amellyel még más vonatkozásban foglalkozni fogunk, azonban a csődtömeg tárgyát képező vagyon szempontjából itt is idézni kell:
"A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, módosított 1991. évi IL. törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint a csődeljárás, a felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás, illetve a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez. Az (1) és a (2) bekezdés összevetéséből megállapítható, hogy a gazdálkodó szervezet vagyonaként a felszámolási vagyon körében csak olyan vagyontárgyak vehetők figyelembe, amelyekkel a nevezett sajátjaként rendelkezik. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a perbeli áru a tulajdonában állt, továbbá hogy azok fölött fennállt a rendelkezési joga."
Az okfejtés szerint tehát, nem elég a tulajdonjog pusztán, hanem az adósnak lényegében birtokon belül is kell lennie. Ezt fogalmazza meg a Legfelsőbb Bíróság az ügy kapcsán hozott elvi határozatában, mikor kimondja, hogy "a vámraktárban a vámhivatal jogerős határozata alapján elhelyezett árukészlet felett a tulaj-
- 21/22 -
donosnak nincs rendelkezési joga, az tehát a tulajdonos ellen indult felszámolási eljárás során nem tekinthető a felszámolás körébe tartozó vagyonnak". Ezen elvi tétel értelmében tehát, nagy biztonsággal levonható lenne az a következtetés, hogy a bírói gyakorlat szerint az adósnak csak és kizárólag olyan tulajdonában álló vagyontárgyai szolgálhatnak a hitelezői igények kielégítésének alapjául, amelyeket ténylegesen is a birtokában tart. Hogy mégsem vonható le ez a következtetés, annak oka az, hogy maga a Legfelsőbb Bíróság sem tartotta magát saját elvi tételéhez, hiszen a konkrét ügyben megállapította a felszámolói igény jogosságát. (Az ügyre egyébként annak zálogjogi vonatkozásai miatt még részletesen visszatérek).
Nyilvánvalóan praktikus szempontok vezették a Legfelsőbb Bíróságot a következő ügyben hozott döntésének kialakításában. A tényállás szerint az adós egy külföldi partnerétől különböző berendezéseket vásárolt részletre, az adás-vételi szerződésben azonban a külföldi fél a berendezések tulajdonjogát a vételár teljes kiegyenlítéséig fenntartotta.
E szerződéses rendelkezéseket megszegve az adós ügyvezetője még a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedése előtt ezeket az eszközöket értékesítette, a befolyó vételárat azonban egyrészt nem fizette ki a vevőnek, másrészt nem különítette el a kft. könyveiben. A vevő cége felszámolásra került. Erről értesülve az eladó a felszámolóhoz fordult, kérve, hogy a hátralékos vételár összegének megfelelő árut, mint jogos tulajdonát részére adja ki, vagy pedig annak összegét a felszámolási eljárás eredményétől, függetlenül fizesse meg. A felszámoló elismerte ugyan a hitelezői igény jogosságát, azonban rámutatott arra, hogy ennek kiegyenlítésére csak a felszámolási eljárás keretében kerülhet sor.
Az elsőfokú bíróság végzésével arra kötelezte a felszámolót, hogy a hitelező részére a vételár fennmaradó részét fizesse ki. Indokolásában rámutatott arra, hogy a hitelező tulajdonjog fenntartásával adta el az árut az adósnak a Ptk. 368. §-ának (1) bekezdése alapján. E szakasz (2) bekezdése kimondja, hogy a vevő a tulajdonjog fenntartása idején a dolgot nem idegenítheti el, és nem terhelti meg. Ilyen körülmények között hiányzott az adós rendelkezési jogosultsága. A Cstv. 4. § (1) bekezdése alapján az a vagyoni kör tartozik a csődtömegbe, amellyel az adós a felszámolási eljárás kezdő időpontjában rendelkezik.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság megállapította "hogy a hitelező által jogfenntartással eladott vagyontárgyakkal az adós nem rendelkezhetett, az eladott vagyontárgy nem tartozott a felszámolási eljárás körébe vonható vagyontárgyak közé, emiatt a felszámoló köteles a ki nem egyenlített vételárat, a felszámolási eljárástól függetlenül s meglévő vagyonból
- 22/23 -
kielégíteni. Az ügy fellebbezés során került a Legfelsőbb Bíróság elé. A legfőbb bírói fórum tévesnek ítélte az elsőfokú bíróság álláspontját és a felszámoló véleményét tette magáévá az alábbi indokolással:
"A tulajdonjog fenntartásával eladott áru a felszámolás kezdő időpontjában már nem volt meg, mert azt megelőzően az adós ügyvezetője azt - az adós gazdálkodó szervezet nevében - másnak értékesítette. Emiatt nincs lehetőség annak ellenértékét ma már máshonnan, mint az adósnak a Cstv. 4. §-a (1) bekezdése értelmében a felszámolási eljárás alá tartozó vagyonából kiegyenlíteni. Az értékesített áruféleségek ellenértékét az adós nem helyezte elkülönített számlára sem, így a vagyonának részét nem képező értékesített dolog helyébe lépett ellenértéket sem lehet a felszámolási vagyonból különálló vagyonnak tekinteni. Az adós a más tulajdonába tartozó ingóságok értékesítésének ellenértékeként pénzt kapott, amely a Ptk. 94. §-ának (2) bekezdése értelmében, mint birtokba vehető dolog, tulajdonjog tárgya lehet. A Ptk. 119. §-ából pedig az következik, hogy adásvételi szerződés alapján átadott ellenértékre vonatkozóan az adós tulajdonjogot szerzett."[21]
Az a körülmény, hogy az adós gazdálkodó szervezet a tulajdonjog-fenntartással részére átadott, birtokába került ingóságokat értékesítette, a hitelező javára pénzkövetelést keletkeztet. Ennek kiegyenlítésére pedig nem kerülhet máshonnan sor, mint a felszámolás körébe tartozó vagyonból. Ebből következik, hogy a felszámolónak azt hitelezői igényként kell besorolnia a módosított Cstv. 57. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend szerint.
A Legfelsőbb Bíróság logikája rendkívül egyszerű és világos. Nem foglalkozik ugyanis azzal, hogy az adós kft. ügyvezetőjének nem volt joga az eszközöket értékesíteni, hanem csupán azt állapítja meg, hogy a jogellenesen értékesített eszközök ellenértékeként kapott pénz az adós tulajdonába ment át méghozzá a Ptk. 119. §-a alapján. Kár, hogy megítélésem szerint a 119. § más esetre vonatkozik, hiszen azt mondja ki, hogy akire pénzt vagy bemutatóra szóló értékpapírt ruháznak át, tulajdonosa lesz akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az a vevő akinek az adós eladta az eszközöket, tulajdonosa volt a pénznek, amellyel fizetett ennek következtében vitathatatlan, hogy a berendezések ellenértékeként kapott pénzen az adós tulajdonjogot szerzett. Ugyanakkor az ítéleti indokolás nem szól arról, hogy a Ptk. 117. § (1) bekezdése értelmében átruházással - a törvényi kivételektől eltekintve - csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni, valamint arról sem, hogy a Ptk. 114. § (1) be-
- 23/24 -
kezdése elvi éllel szögezi le, hogy ha jogszabály vagy bírósági határozat a rendelkezés jogát kizárja vagy korlátozza, az e tilalommal illetőleg korlátozással ellentétes rendelkezés semmis. Ugyanakkor-e szakasz (2) bekezdése az elidegenítési tilalmat szerződéssel is megalapíthatóvá teszi abból a célból, hogy ez az átruházónak vagy más személynek a dologra vonatkozó jogát biztosítsa. Úgy érzem joggal felvethető e vonatkozásban az adós kft. által kötött adás-vételi szerződés semmissége, amelynek alapján viszont egész más következtetésre kellett volna a Legfelsőbb Bíróságnak jutnia. Persze a hatályos rendelkezések alapján a szerződéssel kikötött elidegenítési és terhelési tilalom csak akkor eredményez semmisséget, ha a tilalmat az ingatlan nyilvántartásba bejegyezték, és a szerző fél vagy rosszhiszemű volt, vagy ingyenesen szerző. Jelen esetben kétségtelen, hogy a szerző fél nem volt sem rosszhiszemű, sem pedig ingyenesen szerző, ebből következően tehát a semmisség megállapítására itt nincs lehetőség. Kérdés persze, hogy az új Ptk-nak is ezt az utat kell-e követni, vagyis éles különbséget tennie a jogszabály vagy bírósági határozat által megállapított rendelkezési jog korlátozása vagy kizárás és a között az eset között, ha ezt a felek szerződésben kötik ki.
A csődtömegbe tartozó javak vonatkozásában viszont az a következtetés vonható le, hogy - szemben az ezt megelőzően tárgyalt Legfelsőbb Bírósági ítélettel - nem igaz az a tétel, miszerint a csődtömegbe csak az adós tulajdonában álló dolgok tartoznak. Ez eset kapcsán az az elvi képlet fogalmazható meg, hogy ha az adós más tulajdonában álló dolgot jogellenesen elidegenít, akkor az érte járó ellenérték jogosan kerül a tulajdonába, a kárvallott fél pedig egyszerű hitelezőként automatikusan olyan kategóriába kerül, amely kategória igényeinek kielégítésére a gyakorlatban soha nem kerül sor.
Tovább árnyalja az amúgy sem egyszerű képet a Legfelsőbb Bíróság következő ítélete.[22]
A tényállás szerint egy városi önkormányzat közszolgáltató kereskedelmi és építőipari vállalatot létesített közüzemi vállalatként. Ezt követően az 1991. évi XXXIII. törvény 38. §-a alapján saját tulajdonát képező vagyonát a közüzemi vállalatra bízta. Az ily módon átadott vagyontárgyak között szerepelt kettő a városban fekvő ingatlan is. A vállalat ellen rövid időn belül felszámolási eljárás indult, ezért pár hónappal az eljárás megnyitása után az önkormányzat elvonta a két ingatlant. A vállalat felszámolója pert indított a két ingatlan kiadása iránt, mivel álláspontja szerint a két ingatlan szerepelt a vállalat mérlegében ennek kapcsán vagyonát képezte ezért azok a csődtö-
- 24/25 -
megbe tartoznak. Továbbmenve rámutatott arra, hogy a tulajdonosi jogosítványok közül a rendelkezési jog is átkerült a vállalathoz, amit szerinte az bizonyít, hogy a vállalat mérlegében az ingatlanok tárgyi eszközként kerültek nyilvántartásba. Ugyanakkor utalt arra, hogy az önkormányzat a perbeli két ingatlant, mint működtető vagyont bízta rá a vállalatra, amely miatt a vállalat annak quasi kezelőjévé vált, ami miatt viszont egyértelműen a hitelező kielégítése alapját kell, hogy szolgálja.
A Legfelsőbb Bíróság szerint "Az Övt. 38. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy az önkormányzat a közüzeme működéséhez szükséges - önkormányzat tulajdonába átadott - vagyont a közüzemre bízza. E vagyonnal a közüzem - ha jogszabály másként nem rendelkezik - az állami vállalatokra vonatkozó jogszabályoknak megfelelően önállóan gazdálkodik.
A bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy az Övt. 38. §-ának (1) bekezdésében szabályozott rábízással a közüzem tulajdonjogot szerzett-e vagy sem, illetve a Cstv. 4. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel az önkormányzat által a közüzemre bízott vagyon a felszámolási eljárás körébe tartozik-e. A kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulni, hogy a tulajdonjog megszerzésének lehetséges módjait a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A Ptk. 117. §-ának (2) bekezdése szerint a tulajdonjog megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a dolog átadása is szükséges. A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése értelmében pedig az ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges.
A rábízás a Polgári Törvénykönyvben szabályozott tulajdonszerzési jogcímek egyikének sem felel meg. Nem minősül az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló akaratnyilvántartásnak. Az Övt. 38. §-ához fűzött törvényi indoklás egyértelműen tartalmazza a jogalkotó akaratát. Eszerint a közüzemet el kell látni a működtetéséhez szükséges vagyonnal, amely lényegét tekintve azt jelenti, hogy a közüzemet meg kell bízni az önkormányzat tulajdonát képező vagyon feletti rendelkezési joggal. Az önkormányzat közüzeme ezáltal nem lesz a vagyon tulajdonosa, hanem lehetővé válik, hogy mint a gazdálkodó tevékenység alanya funkcióit teljesítse.
A fentiek szerint téves az alpereseknek az az álláspontja, hogy a rábízás tartalma tulajdonjog-átruházás is lehet. Ez a jogi értelmezés ugyanis ellenkezik a Ptk. tulajdonszerzésre vonatkozó szabályaival, és a jogalkotó akaratával is. A rábízás valódi tartalma az, hogy a közüzem a rá bízott vagyonnal a működéséhez szükséges mértékben rendelkezhet, azt használhatja, hasznait szedheti. A tulajdonosi jogosítványok közül azonban az el-
- 25/26 -
idegenítés és megterhelés joga már nem illeti meg. A rábízás tartalmának ez az értelmezése - az alperesek álláspontjával szemben - nem sérti a forgalombiztonság követelményét. A helyi önkormányzat közüzeme ugyanis a Ptk. VI. fejezetének 9. pontjában szabályozott egyes jogi személyek vállalatának egy típusa. Ekként vonatkozik rá a Ptk. 72. §-ának (3) bekezdése, amely szerint a létesítő jogi személy a vállalat kötelezettségeiért kezesként felel."
További fejtegetéseiben a Legfelsőbb Bíróság megállapítja, hogy az a tény, miszerint a két ingatlant a közüzem vagyonaként a tárgyi eszközök között tartották nyilván, nem eredményezheti annak megállapítását, hogy az ingatlanok a közüzem tulajdonát képezték. Itt a bíróság arra helyezte a hangsúlyt, hogy a tulajdonban álló vagyon minősül csődtömegnek, ezért ezeknek az ingatlanoknak, a használatának és hasznosításának joga tartozik a felszámolási eljárás hatálya alá. Ez azt jelenti, hogy ha a tulajdonos önkormányzat nem járul hozzá az ingatlanoknak a felszámolás keretében történő értékesítéséhez - mivel ezek használata és hasznosítási joga az adós vagyonába tartozik -, akkor az adós vagyonából ki nem elégíthető követelésekért az önkormányzat saját vagyonával - esetleg a két ingatlannal - kezesként felel.
A három ügy vizsgálata kapcsán megállapítható, hogy a csődtömegbe tartozáshoz egyfelől tulajdonjog és a tényleges birtoklás együttesen szükséges, másfelől elég csak önmagában a birtoklás ténye, valamint hiába szerepel adott esetben saját vagyonként az adós mérlegében a dolog, mégsem része a csődtömegnek.
Ezt a némileg kaotikus állapotot megítélésem szerint a jogszabály bőbeszédűsége okozza, célszerűbb lenne tehát a történeti és a nemzetközi gyakorlattal megegyezően csak és kizárólag a tulajdon fogalmából kiindulni. Ennek kapcsán természetesen lehetne rögzíteni azt is - ugyancsak összhangban a nemzetközi gyakorlattal - hogy az adós tulajdonában álló dolgok közül melyek azok, amelyek a csődtörvény tiltó rendelkezése miatt mégsem részei a csődtömegnek.
Régi magyar csődtörvényünk kimerítően foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a csődnyitás pillanatában pontosan milyen jogosultságokat veszít el az adós és ezzel szoros összefüggésben mely jogosítványok szállnak át a csődtömeggondnokra. Ezek szerint a csődnyitás egyik legfontosabb joghatálya az, hogy az adós a csődtömeg vonatkozásában elveszíti kezelési és rendelkezési jogát.
- 26/27 -
Ezzel kapcsolatban Apáthy[23] elvi éllel szögezi le, hogy a csődnyitás joghatálya az adós tulajdonjogát nem érinti, a csődtömeget képező javaknak tulajdonosa továbbra is az adós marad és a csődvagyonnak az a része, amely a hitelező kielégítése után fennmarad, nem speciális jogcímen száll vissza az adósra, ekkor ugyanis nem történik más, mint az, hogy az adósnak a csődnyitás időpontjában felfüggesztett rendelkezési joga ismét feléled. Ugyanezt rögzíti Králik[24] is, amikor rámutat arra, hogy "a csőd megszűnésével a vagyon újra a közadósé a régi, a csőd előtti jogcím alapján, amikor a vagyont a tömeggondnoktól átveszi, ez reá nézve nem új tulajdonszerzés".
Apáthy a törvényi tételt elméleti oldalról a következőképpen támasztja alá: "A rendelkezési és kezelési jog elvesztéséből nem következik a tulajdonjog elvesztése; e két jog nem meríti ki a tulajdonjog teljes tartalmát. A tulajdonjog nem áll kizárólag a kezelési és rendelkezési jogban; ezek teljességéhez szükségesek ugyan, de lehet valaki tulajdonos anélkül, hogy kezelési és rendelkezési joggal bírna. A csecsemő tulajdonos, habár sem kezelési, sem rendelkezési joggal nem bír. A törvény intézkedése egyébiránt nem betű szerinti értelemben veendő. Egyrészről a törvény határozottan nem zárja ki azt, hogy a hitelezők, ha ezt célszerűnek találják, a tömegnek vagy bizonyos részének kezelésével a közadóst bízzák meg; ami nagy jelentősség bírhat, ha a közadós az üzlet folytatásához szükséges speciális képességgel rendelkezik, amelynek kellő értékesítése a tömegnek csak hasznára lehet. Másrészről az sincs kizárva, hogy a közadós halál esetére rendelkezzék; mert valamint a csődnyitás előtt keletkezett végrendelet a csőd folytán semmissé nem válik, úgy a csőd alatt készült végrendeletet feltétlenül hatálytalannak tekinteni nem lehet. A közadós hagyhatja esetleg vagyonát olyan örökösnek, aki összes tartozásait kész kiegyenlíteni, amely esetben a csőd megszűnik és a végrendelet teljes hatállyal érvényesülhet."[25]
Ez a felfogás olyannyira stabil, hogy nemcsak a tradíciókat tisztelő osztrák csődjogi szabályozásban[26] is ez a helyzet, hanem az új német fizetésképtelenségi törvény,[27] hasonlóképpen rendelkezik 80. §-ának (1) bekezdésében, amely szerint a csődeljárás megnyitása folytán az adósnak az a
- 27/28 -
joga, hogy a csődtömeghez tartozó vagyont kezelje és afölött rendelkezzék, a csődgondnokra száll át.
Az előbbiekben ismertetekkel szemben eléggé furcsa megoldást követ a magyar jogalkotó. Nem foglalkozik a tulajdonjog kérdésével, hanem azt rögzíti, hogy a felszámolás kezdő időpontjában megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályokban meghatározott jogai.[28] Ugyanakkor a felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet.[29] Az már első olvasatra is nyilvánvaló, hogy hatályos jogunk ezen rendelkezései legfeljebb csak igen távoli köszönő viszonyban vannak a klasszikus jogok kezelési és rendelkezési jogról való felfogásainak. Az is nyilvánvaló, hogy a Cstv. 34. § (1) bekezdésben szabályozott jog megszűnés sokkal tágabb mint a kezelési és rendelkezési jogosultság elvesztése. Önmagában nézve ez a kitétel azt jelenti, hogy a tulajdonosok semmilyen vonatkozásban sem gyakorolhatják jogosítványaikat, tehát olyan kérdésben sem dönthetnek, aminek nincs direkt vagyoni kihatása (pl.: személyi kérdések stb.). A kör tehát sokkal szélesebb, mint azt a klasszikus jogoknál láttuk. Ezzel szemben a magyar felszámoló nem került jobb helyzetbe a csődtömeggondnoknál, hiszen ez utóbbi pontosan tudhatta, hogy kezelési és rendelkezési joga csak a csődtömegbe tartozó dolgokra terjed ki, azokra viszont teljes egészében. A magyar felszámoló, viszont amikor a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozat tevési jogosultság kizárólagosságát megkapja, egyrészt nem tudhatja pontosan, hogy melyik konkrétan az a vagyoni kör, amellyel kapcsolatban ő nyilatkozatot tehet, hiszen - mint láttuk - a vagyon meghatározása precízen nem lehetséges, másrészt a norma szövegből nem tűnik ki a jognyilatkozat tartalma.
Úgy gondolom, nem szerencsés ilyen esetekben az elnagyolt jogi szabályozás. Tovább menve az is felvethető, hogy vajon alkotmányos-e a tulajdonost egy egyszerű szakasszal teljes egészében minden korlátozás nélkül megfosztani jogai gyakorlásától, méghozzá úgy, hogy feltétlenül keletkezik egy olyan direkt módon nem a vagyonnal összefüggő kérdéskör, amelynek eldöntésére a két vizsgált rendelkezés alapján senkinek sem lesz jogosultsága.
A jogalkotó már e normák megalkotásánál is önellentmondásba keveredett, hiszen ily módon az adós egyrészt nem élhetne kifogásolási jogával (ha az adós képviselője az eljárás során válik meg a cégtől nincs mód új képviselő választására), nem köthetne egyezséget. Ezért arra kényszerül a
- 28/29 -
jogalkotó, hogy pl. az egyezség megkötése esetén újra felélessze az adós bizonyos jogosultságait, bár a Cstv. 41. § (2) bekezdéséből ugyancsak nem állapítható meg egzakt módon, hogy milyen jogosultságai élednek fel az adósnak.
Kétségtelen ugyan, hogy a bírói gyakorlat igyekezett ezen jogalkotói pontatlanságokat korrigálni, viszont sajnálatos, hogy e rendelkezések kritikájától lényegében eltekintenek. A bírói felfogást jól szemléltetik a négy gyakorló bíró által írt 1997-es csődjogi kommentárba foglaltak: "Az adós gazdálkodó szervezet tulajdonosainak jogait, a tulajdonosnak, illetve a tulajdonosi jogokat gyakorló testületnek a hatáskörét, elsősorban a vagyon feletti rendelkezési jogosultságot szükségszerűen korlátozni kell ahhoz, hogy a felszámoló elláthassa a feladatát. Ezért van szükség annak alapelvi szintű kimondására, hogy a felszámolás kezdő időpontjától
- megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos, külön jogszabályokban meghatározott jogai, és
- a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet.
Az általános elv alól néhány kivételt teremt a jogszabály. Feléled a tulajdonosi rendelkezési jog a felszámolás alatti egyezségkötés lehetőségében (41. §) és a kifogás előterjesztésére való jogosultság (51. §) esetében. Lényegében ekként értelmezhető a hitelezői követelések kielégítése után fennmaradó vagyon sorsának a szabályozása is (61. §).
A Csődtörvény legutóbbi módosításáig jogértelmezési vitákra adott alapot az a szabályozás, hogy míg a 34. § (1) bekezdése generálisan megszüntette az alapítói (tulajdonosi) jogokat gyakorló szerv rendelkezési jogát, addig a fentebb jelzett esetekben (egyezség, kifogás) az »adós« jogai mégis feléledtek. Bizonytalanságot eredményezett az, hogy ilyenkor ki jogosult az adós képviseletére. Ha még élt az adós képviselőjének a megbízatása, akkor egyszerűbb volt a válasz. Az igazi problémát, az jelentette, hogy ki jogosult az adós képviseletére, ha időközben formálisan is megszűnt a vezetői tisztség, például, ha lejárt a határozott időtartam. Az új képviselő megválasztásához szükségszerűen gyakorolni kellett az alapítói (tulajdonosi) jogokat, ez pedig beleütközött a 34. § (1) bekezdésében foglalt tilalomba. Ezt az ellentmondást oldja fel a 41. § (2) bekezdésében és az 51. § (1) bekezdésében foglalt új szabály, amely részletesen szabályozza, hogy egyezség és kifogás esetén ki jogosult az adós képviseletére, és erről milyen eljárási rendben kell gondoskodni, hogyan kell igazolni a képviseleti jogosultságot."[30]
- 29/30 -
Az idézet, úgy hiszem, jól rávilágít a jelenlegi bírói felfogásra, amelyben elméleti oldalról nézve az a szomorú, hogy egy gyakorló bíró megelégszik a tulajdonosi jogok olyan jellegű korlátozásával, ahol a norma szövegének általánossága miatt nem lehet pontosan megmondani, hogy e korlátozás meddig tart. Tekintettel arra, hogy az alkotmány minden fajta tulajdonosi jogot véd, ezért e jogok korlátozása egyrészt csak törvénnyel, másrészt viszont jól körülírt és pontosan meghatározott tartalommal történhet.
Az előbbiekből következik, hogy a Cstv-nek mind az adósi, mind pedig a felszámolói jogosítványt másként és újra kell szabályozni. Úgy gondolom a tartalmat illetően nem szükséges újat kitalálni, hiszen a gyakorlatban eddig is jól bevált egyrészt a kezelési és rendelkezési jog adós általi elvesztése a csődtömeg felett, másrészt pedig ennek a jogosultságnak felszámoló részére történő biztosítása. E megoldás átvételével ki sem alakulhatnának azok a zavarok, amelyekről az idézett kommentár említést tesz.
A Cstv. hitelezői biztosítékként a zálogjogot és az óvadékot ismeri el. Azok a hitelezők, akik a követeléseiket ily módon biztosították, igényt tarthatnak arra, hogy igényüket a felszámoló a Cstv. 56. § (1) bekezdés 6. pontjába sorolja be. Tekintettel arra, hogy ezt a pontot csupán a felszámolás költségei előzik meg, levonható az a következtetés, hogy megegyezően a klasszikus jogokkal, az ilyen hitelezők az I. osztályba tartoznak. Az I. osztály kielégítését ugyanis a klasszikus jogokban is megelőzte a tömegköltség és a tömegtartozás kielégítése. (A tömegtartozás fogalmát ugyan hatályos jogunk nem ismeri, de a felszámolási költségek nevesítésével lényegében a költség fogalma alá vonta a jogalkotó ezt is). Maradva még a klasszikus jogoknál, amelyet valószínűleg nem véletlenül a mai nyugat-európai joggyakorlat is fenntartott beszélnünk kell, az ún. külön kielégítésre igényt tartó hitelezők kategóriájáról. E fogalom azt jelenti, hogy azok a hitelezők, akik követeléseiket zálogjoggal biztosították, nem minősültek csődhitelezőnek, lényegében nem kellett részt venniük az eljárásban, hanem a csődtömeggondnok tűrni volt köteles, hogy az e körbe tartozók igényeiket a zálogtárgy értékének erejéig közvetlenül (tehát a csődeljáráson kívül) kielégíthessék. Ha a zálogtárgy értéke nem fedezte követeléseiket, a fennmaradó részben váltak csődhitelezővé, ha ezt akarták. Ugyancsak külön kategóriát képeztek a visszakövetelési joggal rendelkezők. Ez egyszerűbb volt az előbbinél, hiszen ide azon dolgok tulajdonosai nyertek besorolást, akiknek dolga valamilyen ok miatt az adós birtokában volt. Mivel a csődtömegbe csak az adós tulajdonában álló dolgok
- 30/31 -
tartozhattak ezért ezeket a tulajdonosok ugyancsak külön eljárás nélkül visszakövetelhették a csődtömeggondnoktól.
Sajnos a Cstv. az előbb ismertetekkel szemben gyökeresen más megoldást választott. A jogalkotót vélhetőleg csak és kizárólag az a cél vezérelte, hogy megkönnyítse az adós vagyontárgyainak az értékesítését, ezért minden ezt korlátozó jogosultságot egyszerűen megszüntetett. A 38. § (4) bekezdése értelmében egyebek között a zálogjog a vagyontárgy értékesítésével megszűnik. Ugyanezen szakasz (5) bekezdése pedig lényegében ezt az óvadékra is kiterjeszti, amikor kifejti, hogy az adós valamely kötelezettség biztosítására a felszámolás kezdő időpontja előtt óvadékot nyújtott, a felszámolás közzétételkor az óvadékra vonatkozó megállapodás megszűnik és az óvadék tárgyát képező vagyont a felszámoló részére, ki kell adni.
Talán mondani sem kell, hogy ezekkel a rendelkezésekkel a magyar jogalkotó szinte egyedül áll a világban. Elméletileg is nagyon nehéz, ha nem lehetetlen lenne annak megindokolása, hogy vajon a teljesítés biztosítására kikötött mellékkötelezettségek hatálya miért szűnik meg éppen akkor, amikor az adós nem teljesít. Ez a megoldás ugyanis a mellékkötelezettségeknek a normál üzleti forgalomban betöltött biztosítéki szerepét kérdőjelezi meg. Valószínűleg nem véletlen, hogy a csődtörvények óvakodtak a mellékkötelezettségek hatályának bárminemű megváltoztatásától és ennek gazdasági oka nyilvánvalóan az volt, hogy egy ilyen típusú szabályozás a gazdasági kereskedelmi forgalomban elbizonytalanodáshoz vezetne. Jogpolitikai oldalról is érthetetlen ez a megoldás, hiszen itt a Cstv. igazából nem tesz mást, mint lerontja a Ptk. azon biztosítékainak értékét, amelyek kikötésére éppen az ilyen helyzetek elkerülése végett került sor.
A jogalkotó gondolatmenetébe ad bepillantást a következő idézet: "A zálogjoggal kapcsolatos - csődtörvényi - szabályozás változatlan, tehát a vagyontárgy értékesítésével az azon fennálló zálogjog megszűnik. Az Ftvr.-ben ilyen rendelkezés még nem volt, ami nagyon sok problémához vezetett a zálogjoggal terhelt vagyontárgyak értékesítése során, ha a jogosult a zálogjog törléséhez nem járult hozzá. Ugyanakkor a zálogjog fenntartása indokolatlan volt, hiszen a felszámolásban e jogával a zálogjogosult már nem élhetett, mert az ellentétben állt volna a követelések érvényesítésére vonatkozó rendelkezéssel. A vagyontárgy zálogjoggal való értékesítése is ellentétesnek tekinthető a felszámolási jogszabály rendelkezéseivel, mert ily módon a felszámolásban a vagyontárgyért csak alacsony ár lett volna elérhető. A törvény a zálogjog megszűnéséről beszél, ami viszont nem érinti a zálogjoggal biztosított követelések kielégítési rangsorban elfoglalt helyét. Ez a jelenlegi törvénymódosítás után is változatlanul így van, függetlenül attól,
- 31/32 -
hogy a 38. § (4) bekezdéséből kimaradt a zálogjoggal biztosított követelések kielégítési rangsorban elfoglalt helyének változatlanságára utalás, ez ugyanis az 58. § (1) bekezdésének a b) pontos követelések kielégítésére vonatkozó rendelkezéséből egyértelműen következik.
Jogtechnikai hibát, hiányosságot tartalmaz ez a bekezdés, a különböző jogok megszűnésének átvezetésére, törlésére vonatkozóan csak az ingatlan-nyilvántartás tekintetében rendelkezik, holott az új zálogjogi rendelkezések szerint az ingóságokra és a vagyonra vonatkozó jelzálogok nyilvántartását már a közjegyzők is végzik."[31]
A Cstv. 1997. évi módosítása iktatta be az óvadékra vonatkozó szakaszt. Ezek szerint az óvadék a felszámolás közzétételekor szűnik meg. Többször idézett Kommentárunk szerint ez a megoldás nem igazán jó, hiszen marad egy időszak a felszámolás kezdő időpontja és a közzététel között, amikor változatlanul kérdéses az, hogy ez idő alatt a jogosult kielégítheti-e belőle a követelését. A szerzők szerint nem, "hiszen az adós vagyona a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyona (azaz a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedésekor meglévő vagyona), függetlenül attól, hogy az esetleg más birtokában van, s ettől az időponttól kezdődően a kielégítésre is a csődtörvény rendelkezései vonatkoznak (az óvadék jogosultja csak az a) pontos követeléssel rendelkező hitelezők kielégítését követően juthat hozzá az óvadékkal biztosított követeléséhez). A zálogjogos hitelező zálogjogi biztosítéka is a felszámolás során, az értékesítéskor szűnik meg, addig fennáll a vagyontárgyon, mégsem érvényesítheti a zálogjogból eredő jogait a hitelező, csak a csődtörvény rendelkezéseinek megfelelően. Itt ugyanerről van szó, az óvadék - ismeretlen okból - a közzététellel szűnik meg, azonban ha az óvadék jogosultja a felszámolás kezdő időpontja után a közzététel előtt kielégíti magát az óvadékból, akkor a felszámoló joggal követelheti tőle az így érvényesített összeget.
A másik kérdés, hogy beszélhetünk-e még a módosítás után óvadékkal biztosított követelésről, hiszen a közzététel időpontjában a megállapodás megszűnik, így mire a követelést a hitelező bejelenti, az már nem lesz óvadékkal biztosított. Álláspontunk szerint a besorolás tekintetében az a döntő, hogy a felszámolás kezdő időpontjában a követelés óvadékkal biztosított volt, a besoroláson nem változtat az óvadék későbbi megszűnése."[32]
A fejtegetés ugyan meggyőző, de nagy kérdés, hogy mi lenne a bíróság álláspontja ha az óvadékot létesítő szerződésekben egy olyan mondat is
- 32/33 -
szerepelne, hogy szerződésszegésnek minősül, következésképp a jogosult kielégítheti magát az óvadékból, ha a kötelezett ellen felszámolási eljárás megindítása iránti kérelmet nyújtottak be. Ettől az időponttól kezdve ugyanis még legalább 3-4 hónap a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedésének napja.
Láttuk tehát, hogy mind a zálogjog, mind pedig az óvadék körében hatályos jogunk drasztikus megoldást alkalmaz. Persze a bírói gyakorlatban arra is találunk példát, hogy az idézett törvényi rendelkezések nem minden esetben érvényesülnek. Idéztük már a Legfelsőbb Bíróságnak azt a döntését, amely a felszámolási vagyon kapcsán arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem elég az adósi tulajdon pusztán, hanem a rendelkezési jog gyakorlása is elengedhetetlenül szükséges. Az irányadó tényállás szerint a felperes konszignációs raktárából különböző áruféleségek hiányoztak, amelyeknek a belföldi forgalom számára történő vámkezelését a felperes nem kérte s azok után a vámot nem fizette meg. Később a hiányzó vámáru egy része előkerült, ezért a vámhivatal elrendelte ennek vámraktárba történő elhelyezését. Időközben a felperes ellen felszámolási eljárás indult és a felszámoló kérte a vámáru vagy ellenértéke kiadását. A vámhivatal álláspontja szerint neki törvényes zálogjoga van. Ezért az áru kiadását a felperes a vám kifizetése előtt akkor sem követelheti, ha ellene felszámolási eljárás indul. Végül is a Legfelsőbb Bíróság[33] arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vámhivatal nem köteles az árut teljes terjedelmében kiadni a felszámolónak, érvényesítheti törvényes zálogjogát és ezt követően csak a fennmaradó összeget kell a felszámoló részére átadni. A Cstv. 38. §-ában foglalt szabállyal a Legfelsőbb Bíróság nem foglalkozott. Az előbbiekben vázolt - talán egy kicsit elszomorító - képet örvendetes módon élénkíti az a tény, hogy az utóbbi időben mind a gyakorlat, mind pedig az elmélet részéről egyre sürgetőbb az igény egy új, főleg szemléletében megváltozó csődtörvény megalkotására. Ma még csak az út elején vagyunk, de őszintén remélem, hogy a pálya nem túl hosszú és két három éven belül tényleges eredményt tudunk elérni.
***
- 34 -
by Gábor Török
The essay looks into the problems of bankruptcy in international perspectives. It points out that the interests of the states are in serous collision with the interests of the international communities. At the same time, from the perspective of international trade relations it is very important that steps are taken to avoid the transfer of the insolvent debtor's assets. The essay outlines the road to Council Regulation No. 1346/2000 of 29 May 2000 on incolveny proceedings. The author argues, however, that this aimes only the establishment of a uniform procedure, and not the harmonization of the legal norms.■
JEGYZETEK
[1] EBENROTH, C. Th.: Die Inlandswirkungen der auslandischen lex fori concursus bei Insolvenz einer Gesellschaft. Zeitschrift für Zivilproze, 101 (1988) 121-151. DROBNIG, U.: Die in grenzüberschreitenden Insolvenzverfahren anwendbaren Rechtsordnungen. In.: Stellungnahmen und Gutachten zur Reform des deutschen Internationalen Insolvenzrechts (hrsg.: H. Stoll). Mohr, Tübingen, 1992. 51-71.
[2] MATARITS T. A.: Kísérletek az Európai csődjog harmonizálására. Kézirat, Budapest, 2000. 4.
[3] MARTARITS: i. m. 5.
[4] BAUMGARTEL, G.: Die Grenzen der deutschen internationalen Konkurszustandigkeit im Falle des § 238 Abs. 1 KO. Randschau Internationale Wirschaftrecht, 1971. 557-568.
[5] GAA, Th. M.: Harmonization of International Bankruptcy Law and Practice: Is It Necessary? Ist It Possible? The International Lawyer, Vol. 27. (1993) No. 4.
[6] MATARITS: i. m. 9-10.
[7] EK HL L 82. szám, 2001. 3. 22., 16.
[8] EK HL L 160. szám, 2000. 6. 30., 1.
[9] EK HL C 154. szám, 2001. 5. 29., 109.
[10] Ezt a jogot Anglia, Görögország, Írország, Hollandia, Ausztria; Svédország és Spanyolország használta ki (a kivételek részletei az irányelv függelékében találhatók). Ausztria az irányelv hatásköréből a jogi személyek törvényes képviseletre jogosult szerveinek tagjait [lásd Insolvenz-Entgeltsicherungsgesetz, IESG (osztrák bérgarancia törvény) 1. §-a (6) bekezdésének 2. pontja] és a társaságban meghatározó - akár vagyonkezelői jogosultságon alapuló - befolyás gyakorlására jogosult társasági tagokat [lásd a hivatkozott törvény 1. §-a (6) bekezdésének 4. pontja] zárta ki.
[11] A megengedett kivételek a természetes személyek által foglalkoztatott házi alkalmazottak és az árbevételből bérezett halászok.
[12] Az irányelvet tagállami jogba illesztő jogszabályok többsége is erre a széles fogalomra épít (lásd IESG); a Bizottság célja megszilárdítani az irányelv szociális céljának és a fizetésképtelenségi jog fejlődésének megfelelő defínicióit, reagálva arra a szoros értelmezésre, mely az Európai Bíróság C-200/96 sz. Francovich-ügyben hozott 1995. november 9-i döntésében szerepel.
[13] Az irányelv 9. cikkének értelmében a tagállamok továbbra is jogosultak a munkavállalók számára előnyös jogi vagy közigazgatási szabályok használatára, illetve kiadására.
[14] A felső határérték vonatkozásában lásd az IESG 1. §-a (3) bekezdése 4. pontját, mely alapján nem jár bérkiesési kártalanítás, ha a bruttó érték a kialkudott fizetés időpontjában egy bizonyos határértéket túllép. Ezt a határértéket az ASVG [Allgemeines Sozialverischerungsgesetz (általános társadalombiztosítási törvény)] 45. §-a (1) bekezdése határozza meg.
[15] Az osztrák jog szerint a kártalanítási igény feltétele csupán a csődeljárás megindítása vagy egy ezzel egyenjogúvá tett tényállás beállta, és nem a munkáltató fizetésképtelensége vagy fizetésmegtagadása [az osztrák Legfelsőbb Bíróság (OGH) 1995. október 12-i döntése].
[16] Lásd az Európai Bíróság C-117/96. sz. Mosbaek-ügyben hozott 1997. szeptember 17-i és a C-198/98. sz. Everson, Barrass/Secretary of State for Trade and Industry, Bell Lines Ltd.- ügyben hozott 1999. december 16-i döntését.
[17] Ezzel szemben a tagállamok előírhatják, hogy az elidegenítő és a megszerző a tulajdonátszállás után közösen felelnek olyan kötelezettségekért, melyek az átszállás előtt vagy annak időpontjában keletkezett munkaszerződésekből vagy munkaviszonyokból származnak [3. cikk (1) bek. 2. mondat].
[18] Vö. pl. APÁTHY I.: A magyar csődjog rendszere. I-II. k. Eggenberger, Budapest, 1887. KRÁLIK L.: A csődtörvény. Athenaeum, Budapest, 1881.
[19] BARTSCH, R.-HEIL, R.: Grundriss des Insolvenzrechts. 4. Aufl. Manz, Wien, 1983.
[20] Bírósági Határozatok, 1998. 44.
[21] Bírósági Határozatok, 1997. 203.
[22] Bírósági Határozatok, 1997. 202.
[23] APÁTHY: i. m. 77-81.
[24] KRÁLIK: i. m. 143.
[25] APÁTHY: i. m. 77.
[26] THURNER: Insolvenzrecht. WvV-Univ.-Verl., Wien, 1994. 12.
[27] InsO Bundesgesetzblatt 1994/70. szám.
[28] Cstv. 34. § (1) bek.
[29] Cstv. 34. § (2) bek.
[30] Csőd - felszámolás - végelszámolás (szerk.: Csőke A.). KJK, Budapest, 1997. 222-223.
[31] CSŐKE, A.: A csődtörvény a gyakorltban. Láng, Budapest, 1992. 241.
[32] CSŐKE: i. m. 242.
[33] Bírósági Határozatok, 1998. 44.
Lábjegyzetek:
[1] Török Gábor, egyetemi tanár, tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest. E-mail: torok@jog.mta.hu
Visszaugrás
