A jogalkotás világszerte lemaradt a legbefolyásosabb nemzetközi vállalatok mögött. Az információs társadalom és a pénzügyek vezető óriásvállalatai - a technológiai monopolhelyzetüknek és szakértelmüknek köszönhetően - a saját piacaik alakítására is képesek, jóllehet ezért a választott kormányoknak kell felelősséget vállalniuk. A gazdasági kormányzás mégis e vállalatok tulajdonosainak és menedzsereinek a kezében koncentrálódik, akik a globális GDP közel 60 százaléka fölött rendelkeznek, és szinte kizárólagosan birtokolják a digitális adatokat (Big Data). A legtöbb kormánynak a virágzó közösségi gazdaságot (Airbnb, Uber) mindmáig sem sikerült hatékonyan szabályoznia. Az egységes versenyjog hiánya, a globális fúziókontroll gyengeségei, a növekvő mértékű adóelkerülő profitmentés (BEPS) aggasztó jelenségek, és az Európai Unió, valamint a többi nemzetek feletti jogalkotó válaszait sürgetik.
Az elmúlt három évtizedben a pénzügyek szerepe meghatározóvá vált a reálgazdasággal szemben (financializáció), s az informatikai óriáscégek már nem csak az IT-szektort uralják. Különleges technológiai monopolhelyzetükből adódóan a saját piacaik szabályozását is képesek részlegesen átvenni a nemzeti kormányoktól, jóllehet a jogalkotásért - közjogi értelemben - továbbra is ez utóbbiak felelősek. A gazdasági kormányzás egyre inkább azok kezében összpontosul, akik a globális pénzügyi források közel hatvan százalékával[1], a digitális adatokkal (Big Data) pedig szinte kizárólagosan rendelkeznek.
Ha például a Google - a szellemi termékét védő üzleti titokra hivatkozva - elzárhatja az állami hatóságok elől a keresőmotorjait működtető algoritmusokat, akkor az információs gazdaság jogi szabályozása lényegében fikció marad. Ma már senki nem vitatja a tényt, hogy a közösségi média valótlan, manipulatív álhírei 2016-ban jelentősen befolyásolták az amerikai elnökválasztás vagy az olasz népszavazás eredményét. Ezért - már csak alkotmányos okokból is - elkerülhetetlen lenne a közösségi média valamilyen szintű szabályozása, ami sem a nagy informatikai cégek tulajdonosaitól, sem az ott hirdető üzleti vállalkozásoktól nem várható. A Facebook például - bármilyen közjogi felhatalmazás nélkül - maga dönt arról, hogy egyes állami hatóságok megkeresése esetén kiad-e egyáltalán felhasználói adatokat. Így nemcsak a nemzetállamok, hanem a nemzetközi szervezetek is inkább csak megfigyelők a globális gazdaság leggyorsabb ütemben bővülő ágazatában: az IT-szektorban működő óriásvállalatok tevékenységi kereteinek szabályozásában akár többéves lemaradásuk is lehet.
Az Európai Unió szűkös költségvetési forrásai eleve nem elegendőek a hatékony transznacionális fellépéshez. Emellett a másodlagos jogforrásokra - ezen belül is főleg irányelvekre - épülő szabályozás egyik látható következménye, hogy az Európai Unió nemhogy a nemzeti jogok felett álló óriásvállalatokkal, hanem a "saját" jogsértő tagállamaival szemben is tehetetlen. A soft law terjedelmes világa, az ajánlások és vélemények amúgy sem bírnak kötelező erővel, s a 28 nemzeti kormány józan belátására épülő, önkéntes jogkövetésére a legutóbbi évek tapasztalatai alapján egyre kevésbé lehet számítani.
Az Európai Unió és a világcégek jelenlegi kapcsolatáról sokat elárul például az Apple legújabb adóügye, ami 2016 augusztusában vált vezető hírré a nemzetközi sajtóban. Az informatikai óriás ugyanis a nem-amerikai értékesítéseiből befolyó nyereségét legalább tíz éven keresztül folyatta át "adómentesen" különböző írországi cégeken.
- 57/58 -
Az Európai Bizottság tiltott állami támogatásnak minősítette az ügyet, s mintegy 13 milliárd dollár, valamint annak kamatai visszafizetését rendelte el. A nemrég indult eljárás kimenetele számos okból bizonytalannak látszik, de még egy rekordösszegű szankciótól sem igazán várható, hogy az óriásvállalat változtasson "sikeres" üzletpolitikáján. Az Apple teljes piaci értéke (market capitalisation) 2016-ban már közelített a 600 milliárd dollárhoz, amivel egyébként a legnagyobb vállalatok rangsorát is vezeti. Félő, hogy a globális cégek ilyen mértékű koncentrációjával sem a hagyományos versenyjog, sem a nemzetközi adójog nem tud mit kezdeni. A folyamat visszafordítása, de akár befolyásolása is eleve reménytelen a nemzeti jogrendszerek szintjén, tehát mindenképpen paradigmaváltásra lenne szükség.
Ma már a közgazdászok is a jog hagyományos szabályozási terepének teljes átalakulásáról beszélnek.[2] Az a tökéletes piac ugyanis csak a tankönyvekben létezik, ahol egyenrangú felek, a mindenki által elfogadott magánjogi szabályok figyelembevételével kötnek kölcsönösen előnyös ügyleteket egymással. A valóságban a világcégeknél sem ritka a fogyasztók szándékos félrevezetése és a minőségrontás, amint az például a Volkswagen esetében nyilvánvalóvá vált. A 2008-as pénzügyi válságot a nagybankok a pénzügyi piac manipulálásával, a befektetési kockázatok tudatos "szétterítésével" indították el. A bonyolult származékos értékpapírok először az ingatlanpiac összeomlását idézték elő, majd a pénzügyi rendszer egésze került súlyos válságba, s ennek pusztító hatásai ma is érzékelhetők. Végső soron a felügyeletek által nem ellenőrzött, "toxikus" pénzügyi termékek okozták a Lehman Brothers fizetésképtelenségét, s az ezt követő sorozatos bankcsődök is a pénzpiacok szabályozásának súlyos hiányosságaira vezethetők vissza.
A tanulságok szempontjából külön figyelmet érdemel, hogy a 2008-as összeomlás nem előzmények nélkül következett be. Az állami szabályozással kapcsolatos közbizalmat - többek között - a texasi illetőségű energetikai óriáscég, az Enron 2001-es csődje is alaposan megrendítette. Itt ugyanis üzemi méretekben hamisították az éves beszámolókat, s talán ennek is köszönhető, hogy a kreatív könyvelés ma már szinte elfogadott szakkifejezéssé vált a számviteli gyakorlatban. A "kreativitás" további problémák forrásává vált azáltal is, hogy a világ értékpapír-piacain jó ideje a szupergyors számítógépek vették át a brókerek szerepét. Az itt zajló - jogi tartalmát tekintve bennfentes - "villámkereskedést" (high frequency trading) a tőzsdefelügyeletek szinte egyáltalán nem képesek követni. A pénzpiaci óriáscégek ezáltal a tőzsdék legfontosabb jogi garanciáját, a hatóságok által is ellenőrizhető, nyilvános kereskedést számolják fel.[3]
A sorozatos bankbotrányok 2008 óta is jogi következmények nélkül fenyegetik a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását. Ráadásul ebben nem is lesz változás, amíg az államok - a jogsértések szankcionálása helyett - közpénzből finanszírozott "mentőcsomagokkal" sietnek a bajba jutott pénzintézetek segítéségére. 2016 utolsó napjaiban eldőlt például, hogy Olaszország harmadik legnagyobb bankját csak költségvetési forrásokból lehet feltőkésíteni, miután a pénzpiaci befektetők bevonása végleg meghiúsult. A felelőtlen kockázatvállalás - hasonlóan a csődbe jutott bankok többségéhez - a Monte dei Paschi esetében is kimutatható. 2008 után ugyan valamelyest szigorodtak a jogszabályok, létrejött az egységes felügyeleti és szanálási mechanizmus[4], mindez azonban nem sok változást hozott. A meghatározó súlyú olasz bank megmentésének láthatóan továbbra sincs működőképes piaci alternatívája, és egy esetleges csődhullám az európai pénzügyi rendszert, valamint az eurót is összeomlással fenyegeti. A botrányos pénzügyi történetek sorában az eddigi "világcsúcsot" talán mégis a Barclays Bank vezetői tartják, akik még a londoni bankközi kamatlábat is éveken keresztül manipulálták a pénzintézet aktuális érdekeinek megfelelően.[5]
Talán e néhány kiragadott példával is illusztrálható, hogy a globális vállalatok nem feltétlenül a piaci versenyben, hanem sokszor annak korlátozásában érdekeltek. Emellett ma már az üzleti kockázatok és a veszteségek "társadalmasítása" is bevett gyakorlattá vált. Az antitröszt szabályozás ugyan évszázados múltra tekint vissza, csakhogy az olcsó digitális eszközök és az internet világában a versenykorlátozás eddig nem ismert formái is megjelentek, ezért vélhetően a hagyományos verseny- és pénzügyi jogi fogalmak teljes megújítására lenne szükség.
- 58/59 -
A nemzetközi adójog sem lehet például eredményes, ha mondjuk az Uberrel vagy az Airbnbvel szemben a telephely szerinti társasági adóztatás klasszikus elvét próbálja meg érvényesíteni.
Úgy tűnik, maga az Európai Bizottság is utóvédharcokat folytat annak érdekében, hogy a versenytorzító állami támogatások általános tilalma fenntartható legyen. A nagyvállalatok ugyanis a külföldi befektetéseiket (FDI) egyre inkább a fogadó ország által nyújtott egyedi adókedvezményekhez és egyéb címzett támogatásokhoz, valamint a szabályozási kivételekhez kötik (szabályozási arbitrázs). A szabályok lazítását szolgálta például a 2014-es ún. kiterjesztett általános csoportmentességi rendelet is.[6] Ezzel összefüggésben a Bizottság három olyan területet külön is kiemelt a tilalmi körből, amelyektől az innováció és az európai beruházások élénkülését várja. Ezek: a) a kutatási, fejlesztési és innovációs keretprogram[7], ami egyszerűsíti a támogatásnyújtást; b) a kockázatfinanszírozási és állami támogatási iránymutatás[8], amely elsősorban a kis- és középvállalatok támogatásának felgyorsítását szolgálja; c) a széles sávú hálózatokról szóló iránymutatás[9], amely az ilyen hálózatokkal való lefedettség bővítését tekinti kiemelt céljának.
Az új szabályok "fellazító" jellegéről árulkodik, ahogy a Bizottság 2014 áprilisában az elsők között minősítette a SABRE nevű brit óriáscég 50 millió angol font értékű állami támogatását az uniós szabályokkal összhangban lévőnek. E nagyvállalatnál olyan hajtóművek kifejlesztésén dolgoztak, amelyek képesek csökkenteni a műholdak alacsony Föld körüli pályára való állításának a költségeit. A Bizottság éves versenypolitikai beszámolójában a jogszerűnek minősítést azzal indokolta, hogy ezek a támogatások a műholdakról származó termékek és szolgáltatások - például a mobil hírközlési szolgáltatások - felhasználóinak a javát szolgálják.[10] Ez kétségtelenül igaz lehet, de az állami támogatások a hatályos európai versenyjog alapján is jóval árnyaltabb indokolást igényelnének.[11] Ugyanez elmondható a Microsoft esetében is, miután az óriásvállalat - igaz bizonyos feltételekkel - néhány hónapja kapta meg a Bizottság jóváhagyását a közösségi média egyik legnagyobb cége, a LinkedIn felvásárlására.[12] Margrethe Vestager versenypolitikai biztos a döntés indokolásában maga is csak a felhasználói érdekekre hivatkozott, miután az európaiak egyre nagyobb számban csatlakoznak a professzionális közösségi hálózatokhoz. Ezek lassan az élet minden területén összekapcsolják a felhasználókat, s képesek arra is, hogy új foglalkoztatási lehetőségeket teremtsenek számukra. A piaci erőfölény alakulásáról ugyanakkor kevés szó esett, ami azzal is magyarázható, hogy a közösségi média globális piaca köztudottan egyike a leginkább monopolizáltaknak. Igaz, a Microsoftnak - többek között - vállalnia kellett, hogy a személyi számítógépek gyártóit és kereskedőit nem kötelezik arra, hogy a LinkedInt a Windows-programokba telepítsék.
Az ilyen típusú "engedékenység" egyébként nem mai keletű. J. A. Schumpeter már múlt század negyvenes éveiben is úgy vélekedett, hogy a monopóliumok kifejezetten kedvezőek az innováció szempontjából. Az általuk megszerezhető extraprofit ösztönözheti ugyanis a kreativitást és biztosítja a stabil hátteret a költséges K+F tevékenységnek. "A dinamikus hatékonyság fontosabb a fogyasztói jólét szempontjából, mint a statikus allokációs tevékenység. Ebből következően a monopóliumot támadó, túlzottan statikus szemléletű versenypolitika gátolja a műszaki fejlődést."[13] A 21. századot jelentő számítógép-, szoftver- és a mobiltelefon-gyártók, vagy a gyógyszeripari óriások szárnyalása látszólag Schumpeter tézisét igazolja. Ez azonban akár a versenyjog gyengeségeként is felfogható, miután kifejezetten innovatív, de azért versengő ágazatok például az autógyártásban is léteznek. A gépkocsik értékesítése a világpiacon természetesen alig hasonlítható az IT-termékek globális piacához, de a szabályozásnak éppen e korszakos változásokkal kellene sokkal jobban lépést tartania.
A technológiai fejlődést ösztönző versenypolitika mellett ugyan még szólhatnak szakmai érvek, de az már nehezen fogadható el, hogy a folyamatosan terjeszkedő offshore-birodalom legnagyobb haszonélvezői is az óriásvállalatok. Számtalan kutatás, felmérés bizonyítja, hogy a világcégek a legalizált offshore lehetőségeit elsősorban a társasági adó "elkerülésére" használják. A folyamat feltartóztatására - a nemzetközi összefogás néhány biztató jele ellenére - egyelőre nem sok esély látszik. Szakértői becslések szerint az ötven legnagyobb amerikai vállalat vezetői például még a 2008-as pénzügyi ösz-
- 59/60 -
szeomlás óta is mintegy 1400 milliárd dollárt helyeztek el különböző adóparadicsomokban.[14]
Ugyancsak tanulságos, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi megállapodás (TTIP) neoliberális szélsőségesei még tovább bővítenék az óriásvállalatok ma is meglévő extraprofit-lehetőségeit. A tárgyalások eddig nyilvánosságra került részleteit nemcsak a civil szervezetek bírálják, hanem több szakértő is úgy nyilatkozott, hogy a nagyvállalati érdekek további erősödése - a várható gazdasági előnyök ellenére is - komoly veszélyek forrása lehet. A kritikus szakmai körök "ellenállásának" már-már szimbolikus vitatémájává vált például az a szabályozási ötlet, amely szerint a meghiúsult befektetések miatt a jövőben az elmaradt hasznok perlésére is lehetőséget kellene biztosítani.
A 2008-as válság mélységét jól érzékelteti, hogy a világkereskedelem a II. világháborút követő folyamatos bővülés után, először csak 2009-ben csökkent.[15] A globális szabadkereskedelem szükségességével - legalábbis az elvi deklarációk szintjén - a Kereskedelmi Világszervezet valamennyi tagja évtizedek óta egyetért. Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezménynek (GATT) is köszönhető, hogy több mint 170 regionális kereskedelmi magállapodás van hatályban és a kvóták visszaszorulása mellett, a feldolgozóipari termékek vámszintje is jelentősen csökkent. Ugyanakkor szembetűnő, hogy éppen a WTO fennállása óta egyetlen tárgyalási fordulót sem sikerült újabb nemzetközi szerződéssel lezárni. Ez az időszak lényegében egybeesik a nagyvállalati lobbi sikeres érdekérvényesítésével a szabályozók leépítésével kapcsolatban. A mélyebb összefüggések elemzése nyilvánvalóan meghaladná e rövid dolgozat kereteit, de Csáki György idézett tanulmánya érveket adhat néhány következtetés levonására.
EEzek egyike, hogy a világkereskedelem bővülése akkor vett újabb nagy lendületet, amikor a nyolcvanas évektől a gazdasági jogszabályok tömeges deregulációja és a piaci liberalizáció - különösen az angolszász országokban - az állami gazdaságpolitika legfőbb törekvésévé vált. Ez kétségtelenül hozzájárult egyes feltörekvő gazdaságok exportjának korábban ismeretlen mértékű felfutásához is (lásd Kína), ugyanakkor a multinacionális cégek közötti anarchikus verseny - esetenként éppen a verseny korlátozása - vált uralkodóvá. Ezért sem sikerülhetett az elmúlt évtizedekben multilaterális alapon egyetértésre jutni a legfontosabb kulcskérdésekben, amelyek pedig szükségesek lennének egy "szabályozási konszenzusra" épülő világgazdaság újabb fellendüléséhez. Ilyenek például a nem vámjellegű korlátozások leépítése, az óriásira nőtt szolgáltatáskereskedelem szabadsága, a beruházások ösztönzése a káros adóverseny és a közvetlen állami támogatások nélkül, a szellemi tulajdon védelme, a környezetvédelem vagy a közbeszerzések protekcionizmusának feloldása. Ezzel a háttérrel érthetőbb, hogy a csoportos - Csáki szóhasználatában "megaregionális" - megállapodások kerültek előtérbe, amelyek azonban nagyrészt a multilaterális körben kudarcot vallott szabályozási problémákat próbálják megoldani. Az évek óta tartó regionális partnerségi tárgyalások[16] mögött ugyanis változatlanul a piaci dominanciáért versengő gazdasági érdekcsoportok állnak. A globális vállalatok eltérő lobbiérdekei a korábbiaknál is nyíltabban érvényesülhetnek, miután a WTO-tárgyalások multilaterális jellege még valamelyest "elfedte" a konfliktusokat. A 2001-ben indult ún. dohai tárgyalási forduló például hosszú éveken keresztül is csak csörgedezett, és sorsa a válság kitörése utáni anarchia korában már végképp megpecsételődni látszik.
A megaregionális tárgyalások köréből jelentőségénél fogva érthető okokból kiemelkedik a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP). A két kontinens között tervezett tárgyalások folytatásának ugyan nem kedvez a Brexit és az amerikai elnökválasztás eredménye, de a tét változatlanul igen nagy. A TTIP szakmailag is meglehetősen bonyolult szabályozási problémákat vet fel, miután az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti kereskedelmi forgalom napi szinten is meghaladja a 2 milliárd eurót.[17] A WTO vitarendezési testülete eddig is gyakran volt színtere a "gigászok" harcának: az USA-t - többek között - az acélgyártó óriáscégek és az Airbus- Boeing szubvenciós vitájában is több milliárd dollár értékben marasztalták el. A tárgyalások 2013-ban kezdődtek és napjainkig elsősorban a szabályok összehangolásának néhány területén sikerült haladást elérni, de a legfontosabbnak látszó alapkérdésekben eddig nem volt előrelépés. Ilyen például a szolgáltatócégek piacra lépésének kölcsönös biztosítása, a közbeszerzéseken való korlátozások nélküli indulás lehetősége mindkét kontinens vállalatai számára, de nem megoldott az oltalom alatt álló földrajzi eredetmegnevezések kezelése sem.[18]
- 60/61 -
A nagyvállalati lobbiérdekek nehezen vitatható túlsúlya mellett, számos egyéb fontos kérdés sem tűnik kellően tisztázottnak. Az eddigi modellszámítások jórészt arról szóltak, hogy a világ két legnagyobb gazdasága a megállapodással évente külön-külön is akár 100 milliárd eurót meghaladó haszonhoz juthat. A TTIP lényegében a két földrész között meglévő, elsősorban a nem vámjellegű korlátozások (szabványok, műszaki, állat-, növény-, humán egészségügyi előírások) összehangolását jelentené, miután a vámok már ma is viszonylag alacsony, négy százalék körüli szinten mozognak. A termékek piacrajutási szabályainak kölcsönös elismerése (shared standards) vagy az egymás ellenőrzési módszereinek elfogadása (conformity assessment) viszont már a nagyságrendek miatt is átalakítaná a globális erőviszonyokat, s a piaci "nyertesek" mellett szükségképpen többen kerülnének "vesztes" pozícióba. A globalizáció feltartóztathatatlan folyamatára és a centrumországok ebből következő előnyeire például már a jelenleg alkalmazandó szabványok számából is következtetni lehet. Az elektrotechnika világában az európai szabványok már ma is döntően, mintegy 80 százalékban az egyetemes szabványok átvételét jelentik, ezzel szemben a többi területen ez az arány csak 30 százalék körül mozog.[19] A nem vámjellegű szabályok lebontása alkalmas ugyanis arra, hogy végső soron a monopolhelyzetben lévő óriáscégek a technikai jellegű szabályok segítségével is távoltartsák a két - pillanatnyilag még legfejlettebb - földrészen kívüli konkurenciát. A tárgyalások transzparenciája azért is lenne rendkívül fontos, mert - egyes szerzők szerint - a TTIP-megállapodással akár a reguláció fölötti demokratikus kontroll is veszélybe kerülhet.[20]
A megaregionális megállapodások esetében a demokratikus kontrollt azonban nem csak a nagyvállalati lobbiérdekek veszélyeztetik. Más szempontból ugyan, de leg-alább ennyire problematikus az a gyakorlat, hogy az e tárgyalásokat lezáró nemzetközi szerződések is csak akkor léphetnek hatályba, ha azokat az EU valamennyi tagállama hajlandó ratifikálni. Ez nemzetközi jogi szempontból ugyan indokolható, csakhogy a "demokratikus legitimációt" biztosítani hivatott jogelv ilyen esetekben ütközik a hatáskörmegosztás Szerződésbe foglalt tételes rendelkezéseivel. Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 3. cikke szerint ugyanis az Unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a közös kereskedelempolitika területén.[21] Az EU érdeke mindenképpen az lenne, hogy a vezető tisztségviselői ragaszkodjanak a hosszú évek alatt - nem könnyen - kialkudott hatásköri szabályokhoz. A kizárólagos uniós hatáskörök gyakorlása ugyanis fokozatosan ellehetetlenül, ha még a tagállami regionális parlamentek is veszélyeztethetik az uniós szintű jogi aktusok elfogadását. Vallónia képviselőinek "különvéleménye" például éppen a közelmúltban késleltette a Kanada és az Európai Unió közötti szabadkereskedelmi és partnerségi megállapodás (CETA) aláírását. Vélhetően ez motiválta Karel De Gucht, korábbi kereskedelmi biztos Juncker bizottsági elnöknek címzett kemény kritikáját is.[22]
Az Európai Bizottság a már idézett 2015. évi jelentésében nem tartotta szükségesnek a versenyjog és a versenypolitikai eszközök felülvizsgálatát, miután "ezek az eszközök gyorsan alkalmazkodnak a digitális piacok sajátos jellemzőihez"[23]. Ez az állítás azonban nehezen igazolható néhány olyan a precedensértékű üggyel, amelyről maga a jelentés számol be az Unió vezető testületeinek. A Bizottság által ismertetett jogesetek inkább arról győznek meg, hogy a "nagy" IT-cégek technológiai fejlődése egyre nehezebben követhető az európai versenyjog hagyományos eszközeivel.
Az egyik példa a Google-lal kapcsolatos antitrösztvizsgálat, amely 2015 áprilisában a Bizottság kifogásközlésével indult.[24] Ebben az uniós versenyhatóság azt állította, hogy a vállalat az Európai Gazdasági Térségben visszaél az online keresőszolgáltatások piacán betöltött vezető pozíciójával. Az indokolás szerint a világcég az általános keresési eredményeiben módszeresen a saját ár-összehasonlító alkalmazásokat részesíti előnyben. Így a keresési eredmények, amelyeket a felhasználókkal közölnek, nem feltétlenül a lekérdezés szempontjából releváns eredményeket tartalmazzák: nem mindegy ugyanis, hogy a versenytársak megjelennek-e, s ha igen hányadikként egy adott honlapon a Google keresési találatai között?
- 61/62 -
A Bizottság kifogásközlésében hangsúlyozta, hogy a Google kiemelt terméke az általános internetes keresőszolgáltatás. Ezek keresési találatokként jelennek meg a felhasználók számára, ideértve az olyan online hirdetéseket is, amelyek kapcsolódnak a lekérdezéshez. A Google gigantikus árbevételeinek meghatározó része éppen a keresési hirdetésekből származik. Ezért a Google üzleti érdeke, hogy az általa - akár a saját, akár a harmadik felek honlapjain - elhelyezett hirdetéseket minél több felhasználó lássa. A Google erőfölénye azért alkalmas a verseny korlátozására, mert az általános internetes keresőszolgáltatások piacán a részesedése 90 százalék fölötti, míg a harmadik fél honlapokon megjelenített keresési hirdetések területén is meghaladja 80 százalékot.
Az ügy még csak a kifogásközléssel kapcsolatos üzenetváltások fázisában tart. A Bizottság esélyeit viszont rontja, hogy a versenyellenes magatartások miatt induló antitrösztvizsgálatok lezárására nincs jogilag előírt határidő. Így lehetséges, hogy a Google elleni eljárás - az ügy összetettsége és technikai bonyolultsága miatt - hosszú évekig is eltart, s az is megkockáztatható, hogy nem tartozik majd a versenyjogi fellépések "sikertörténetei" közé.
A mobil kommunikációs eszközök (okostelefonok, táblagépek) fejlődéséhez képest a versenyhatóságok a jelek szerint többéves lemaradásban vannak. A roamingdíjak megszüntetése az Európai Unióban vitathatatlanul komoly fegyvertény volt, és a 2017-től várható bevezetés valóban az európai fogyasztók érdekeit szolgálja.[25] Sokkal kevésbé látványos azonban, ráadásul - üzleti értékét tekintve - nagyságrendekkel nagyobb tétje lehet a Qualcomm vállalattal szemben indult antitrösztvizsgálatnak. A főleg processzorokat és félvezetőket gyártó amerikai óriáscég ugyanis a világ legnagyobb beszállítója az ún. alapsávú lapkakészletek piacán, amelyeket a szórakoztatóelektronikai készülékekben használnak.[26] Ezek az alkatrészek a 21. századi technológia csúcstermékei, miután hang- és adatátvitelre egyaránt alkalmasak, és az okostelefonok, táblagépek mellett, egyéb széles sávú mobil eszközök kommunikációját is biztosítják. A Bizottság szerint a Qualcomm oly módon élt vissza erőfölényével, hogy pénzt fizetett annak az okostelefon- és táblagépgyártónak, amelyik kizárólag az általa gyártott alapsávú lapkakészleteket használta. Emellett azt is vizsgálják, hogy a Qualcomm alkalmazott-e költség alatti árakat annak érdekében, hogy a versenytársakat kiszorítsa a piacról.[27]
Miután az okostelefonok és táblagépek iránti fogyasztói kereslet ma már több milliárdos nagyságrendet ért el, s egy-egy új eszköz életciklusa jelentősen lerövidült, a rendkívül aprólékos - akár évekig is elhúzódó - versenyjogi viták szorosan véve technológiai értelemben is elavulttá váltak. Vélhetően ugyanez a Google-Android ügy kommentárjaként is elmondható. Az Android a Google által kifejlesztett "nyílt forráskódú mobil operációs rendszer", amelyet ma már az európai okostelefonok többségében alkalmaznak, s azt elvileg bárki szabadon használhatja, sőt tovább is fejlesztheti. A gyártók többsége azonban az operációs rendszert a Google védett alkalmazásaival és szolgáltatásával kombinálva használja, ezért okkal feltételezhető, hogy versenykorlátozó megállapodásokat kötöttek a világcéggel.[28] Ennek alapján a Bizottság vizsgálatának témamegjelölése akár költői kérdésnek is tekinthető: "versenyellenes megállapodások megkötésével és/vagy az esetleges piaci erőfölény kihasználásával a Google akadályozta-e jogellenesen a rivális mobil operációs rendszerek, mobil kommunikációs alkalmazások és szolgáltatások kifejlesztését és piaci hozzáférését az Európai Gazdasági Térségen belül?"[29]
A versenyjoggal és a versenypolitikával kapcsolatos hatékonyabb szabályozáshoz és jogérvényesítéshez a gazdaságelméletben is paradigmaváltásra lenne szükség. Az elmúlt három-négy évtized közgondolkodását Európa-szerte is jórészt a neoliberális chicagói iskola uralta, amely az önszabályozó piac hatékonyságára hivatkozva utasította el az állami jelenlét legtöbb formáját. A 2008-as pénzügyi válság óta ugyan sokan látják az "államtalanítás", például a túlzott dereguláció veszélyeit, de az ún. közösségi gazdaság (sharing economy) óriáscégei, az Uber és az Airbnb ebben is gyökeresen új helyzetet teremtettek. Tulajdonosaik - látszólag ideológiamentesen - a felhasználók százmillióit győzik meg naponta arról, hogy a "piaci hatékonyság" és az internet szabadsága nem egyeztethető össze az állami beavatkozással.
- 62/63 -
Ugyanakkor a versenyjog régi keletű problémája, hogy a különböző szinteken létező együttműködés és a nemzetközi szerződések bonyolult rendszere mindmáig nem hozott létre egy egységes, globális anyagi jogot. Ennek hiányában pedig maradnak a jogilag csaknem irreleváns, "soft" együttműködési formák, vagy a legjobb gyakorlatot (best practice) népszerűsítő ráolvasások. Ez utóbbi jó példája az OECD mellett működő International Competition Network (ICN) is, amely lényegében egy virtuális szakértői hálózat, s még a csekély erővel rendelkező nemzetközi szervezeti státuszt sem sikerült elérnie.[31] A szabályozási és intézményi hiányosságok leginkább a globális fúziók esetében válnak láthatóvá: a nemzetközi figyelmet kiváltó gigafúziók (például a már idézett Microsoft-LinkedIn egyesülés) jól jelzik a jog csaknem teljes eszköztelenségét.
A már röviden hivatkozott "megarégiók" esetében további problémák forrása, hogy a kontinensek gazdaságai egymással is versenyeznek. Ezért egy "szigorúbb" (például a jogellenesnek minősülő fúziók utólagos, meglehetősen költséges szétválasztását is felvállaló) európai versenypolitika szükségképpen rontaná a belső piaci vállalatok világméretű versenyképességét. Márpedig az elmúlt egy-két évtizedben a legnagyobb vállalatok külső növekedési hajlama az egyesülések és felvásárlások révén szinte feltartóztathatatlanná vált. A pénzügyi válság - többek között - azzal a tanulsággal is szolgált, hogy például az óriásbankok számára ma már ismeretlen az optimális méretgazdaságosság fogalma. A pénzügyi szabályozás újratervezői így érthetően a rendszerszintű kockázatok megelőzését tekintik az első számú prioritásnak. Ha ugyanis egy pénzintézet a felvásárlások, fúziók révén irányíthatatlanul naggyá válik, akkor az esetleges csődje már a pénzügyi rendszer egészét fenyegeti. Nem mellékes, hogy ilyenkor az állami bankmentő akció is hatalmas összegeket emészt fel az adófizetők pénzéből (too big to fail), s vélhetően a már idézett Monte dei Paschi, Olaszország egyik óriásbankja sem az utolsó volt ebben a sorban.
Az európai szabályozási gyakorlat a kezdetektől az ex ante (előzetes engedélyezési) filozófiát követte, amely alapjaiban a 2004-es újraszabályozás után sem változott.[32] A Fúziós Rendelet alapján az uniós jog akkor alkalmazható, ha az összefonódás közvetlen és érezhető hatással van a közös piac működésére, lényegében attól is függetlenül, hogy az érintett vállalkozások mely országokban honosak. Az Európai Bizottság joghatóságát az összefonódásoknak azokban az eseteiben lehet megállapítani, amelyekben az irányítás tartósan megváltozik (koncentráció) és a számszerűsített, ún. uniós dimenziót is eléri (az összes érintett vállalkozás összevont teljes világméretű forgalma meghaladja az 5 milliárd eurót). A hatályos normák szerint az uniós versenyhatóság az Európán kívüli cégek összefonódása esetén is jogszerűen eljárhat, ha az befolyásolja a belső piacot.
Ebből viszont az is következik, hogy - az egységes anyagi jog hiánya mellett - az eljárási szabályok (például a fórumrendszer, vagy az értékeléskor alkalmazott ún. fúziós tesztek, az egyesülő vállalkozások piacierő-növekedése és hasonlók) is lényegesen eltérhetnek egymástól. Így az sem véletlen, ha számos nagy, nemzetközi figyelmet kiváltó fúzió esetében (Boeing-McDonnel Douglas Corp., vagy a General Electric és az ugyancsak amerikai Honeywell) az amerikai szövetségi versenyhatóság például az Európai Bizottságtól eltérően értékelte ugyanazt az ügyet.
A jelenlegi fúziós jog alkalmazásának hatékonyságát egyébként néhány számadattal is érzékeltetni lehet. Az Európai Bizottság 1991 és 2012 között mindössze 22 tiltó határozatott hozott, ami az összes ügy kevesebb mint 1 százalékát jelenti, ráadásul az esetek egy részében a Bíróság a tiltó határozatokat is hatályon kívül helyezte. A Bizottság eljárása elvben úgy is véget érhet, hogy a fúzió engedélyezését kérelmező felek - a versenyhatóság kifogásait belátva - elállnak szándékuktól. Ez azonban meglehetősen ritkán következik be, miután a kérelem visszavonására az eddigi gyakorlatban az ügyek mindössze 3 százalékában került sor. Elképzelhető olyan megoldás is, hogy a fúzió engedélyezését kérelmező felek feltételeket vállalnak, s ha a kifogásközlésnek megfelelően módosítják az eredeti ügylet tartalmát, azt a Bizottság a versenyjoggal való kompatibilitás kimondásával "honorálja". Ez utóbbi változatnak iskolapéldája - valójában inkább paródiája -, ahogy a világ egyik legnagyobb, fogyasztási cikkeket gyártó vállalata, a Procter and Gamble egyesülhetett a Gillette céggel. A Bizottság kifogásolta a két óriás termékeinek horizontális átfedéseit, ezért a Procter and Gamble vállalta, hogy az engedélyezésért cserébe megválik az elektromos fogkefe üzletágától.[33]
Az Európai Unió Bíróságának eddigi fúziós felülvizsgálati gyakorlata igyekezett a bizottsági döntések "szigorán" még tovább enyhíteni. Ítéleteiben négyszer tiltó, kétszer szétválasztást előíró döntést semmisített meg, igaz négy esetben a Bizottság engedélyező határozatát is hatályon kívül helyezte. A fúziós praxisban az is előfordult, hogy a Bíróság eljárási szabálytalanság miatt a közösségi intézmény szerződésen kívüli károkozását állapította meg. A Schneider Electric például 2003-ban keresetet nyújtott be a Bizottság ellen a hiányos kifogásközléssel és határo-
- 63/64 -
zattal okozott, általa elszenvedett károk megtérítését igényelve, s a Törvényszék a kérelemnek helyt is adott.[34]
Az eddigi gyakorlat szerint egyébként a bírói kontroll teljes körűnek mondható, miután a Bíróság nemcsak az uniós jogforrások értelmezését tekinti feladatának, hanem a tényfeltárásban is meghatározó szerepet tölt be. Ez utóbbi elsősorban azzal indokolható, hogy egy-egy engedélyezett fúzió alkalmával nehezen becsülhető meg, hogy a kérelmező vállalatok piaci részesedése hogyan fog alakulni a jövőben, s az mennyiben torzíthatja majd a versenyt. A vállalatokat ugyan elvben a megvalósult, jogsértő koncentrációk felszámolására, vagyis az eredeti állapot helyreállítására is kötelezni lehetne, de erre - úgy tűnik - a versenyhatóságok joghatóságát megalapozó fúziós szabályok sem nyújtanak meggyőző erejű felhatalmazást. Így csak egyetérthetünk az idézett monográfia szerzőjének egyik végkövetkeztetésével: "sok esetben[...] a szokásos 1,5-2 év után megszülető ítéletek már csak tudományos jelentőséggel bírnak, annyira megváltoznak a piaci körülmények és a vállalkozások motivációi".[35]
A közösségi gazdaság (sharing economy) tökéletes példája annak, hogy a tudomány és a 21. századi információs technológia csodái - legalábbis a kezdetekben - messze a jogalkotók előtt járnak. Ez a viharos gyorsasággal terjedő globális jelenség éppen az egyszerűsége miatt zseniális. A PricewaterhouseCoopers (PwC) definíciója szerint minden olyan gazdasági tevékenység e körbe sorolható, amelyben a felhasználók megosztják egymással a kihasználatlan kapacitásaikat és erőforrásaikat.[36] Ez lehet eszköz (gépkocsi, kerti kisgép), bármilyen szolgáltatás, pénz (N.B. ez jogosulatlan pénzintézeti tevékenység), de akár valamilyen típusú szakértelem is. A megosztás on demand jellegű, vagyis a fogyasztási igény felmerülésekor az adott kapacitás egy IT-platform segítségével azonnal rendelkezésre áll. A szolgáltatás személyes interakciókra épül, ahol a partnerek megbíznak egymásban, ezért sem igényelnek semmilyen állami jelenlétet, vagy minőségbiztosítást.
A PwC csokorba szedi azokat a gazdasági előnyöket, amelyek miatt a közösségi gazdaság a digitalizációval párhuzamosan és lényegében feltartóztathatatlanul terjed. A hagyományos üzleti modellek ugyanis meg sem közelíthetik a sharing economyt versenyképességi szempontból, miután az egységnyi szolgáltatásra jutó költség utolérhetetlenül alacsony (egyetlen szálloda szobaárai sem versenghetnek például az Airbnb-lakások bérleti díjaival). A fejlett digitális eszközök korában az online piactereken elvben a világ bármely terméke vagy szolgáltatása beszerezhető, ráadásul a szolgáltatások időben is pontosan mérhetővé válnak. A brit Legfelsőbb Bíróság precedensértékű döntésével legalizálta például az Ubert, miután kimondta, hogy a cég applikációja Londonban használható taxaméterként. A kapacitások, erőforrások felhasználása sokkal racionálisabbá és - nem utolsósorban - környezettudatossá tehető, miután a Földön közlekedő, nagyjából 1 milliárd autóból 740 milliót naponta csak egy személy használ, ami a már ma is tömeges telekocsiszolgáltatásokkal észszerűen mérsékelhető.
A tanulmány bevezető részében már utaltunk a közösségi média korlátlan szabadságának közjogi veszélyeire (lásd a hackertámadásokra és manipulált álhírekre épült Trump-jelenséget). A gomba módra szaporodó sharing-ágazatok - ezzel szemben - azt bizonyítják, hogy az internet az egészen kicsi vállalkozók kreativitásának is szinte korlátlan lehetőségeket kínál.[37] Mindez azonban sajnos nem változtat a tényen, hogy az "uberizáció" is lényegében a világcégek ma még jogilag szabályozatlan terjeszkedéséről szól. Az Airbnb piaci értéke például már meghaladja a Mariott-szállodaláncét, s az Uber a magyar OTP Banknak nagyjából a tízszeresét éri, annak ellenére, hogy mindketten "csak" a platformot szolgáltatják a jelzett gazdasági tevékenységek számára.
Az idézett szakértői anyag részletesen szól a - ma még szinte teljesen megoldatlan - szabályozási feladatokról, amelyekkel a nemzetállami jogalkotás aligha lesz képes megbirkózni. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a közösségi gazdaság ugyan sok embernek nyújt eddig nem létező részmunkákból pénzkereseti lehetőséget, de arra is alkalmas, hogy lerombolja egész gazdasági ágazatok hagyományos struktúráit. A nagyobb keresettel járó, biztonságos munkahelyek tömegeit szüntetheti meg, s azok helyett részmunkaidős, jóval alacsonyabb fizetséggel járó, bizonytalan munkalehetőségeket teremt. Ma már kiterjedt nemzetközi és hazai szakirodalma van annak a problémának, hogy a munkáltatók az alkalmazottakat egyre inkább független szerződő partnerként (independent contractor) és nem munkavállalóként regisztrálják. Ez ugyanis egyszerűen kiiktatja azokat a hagyományos - gyakran évszázados - vívmányokat is, amelyek a fejlett országok munkavállalóit eddig a jog szerint megillették (minimálbér, társadalombiztosítás és hasonlók).
A sharing economy adózási szempontból egyértelműen a feketegazdaságot bővíti, miután az internetes plat-
- 64/65 -
formot biztosító akár offshore cégként is működhet, a tényleges szolgáltató magánszemély vagy vállalat pedig általában nem szokta tevékenységét az adóhatóság tudomására hozni. A közösségi gazdaságban tevékenykedők "versenyelőnye" jórészt abból adódik, hogy semmiféle iparági vagy biztonsági előírást nem tartanak be, s a fogyasztók védelme is teljesen megoldatlan. Az állami jelenlétet folyamatosan kárhoztatóknak arra is gondolniuk kellene, hogy ezekben az ágazatokban sem a felhasználók egészsége (lásd élelmiszer-biztonság), sem személyes biztonsága nincs védve. Ugyanez elmondható a tényleges szolgáltatók vagyonbiztonságáról is (káresemény a kiadott lakásokban), bár erre az Airbnb egyes városokban már jelentős kárösszegátalány elkülönítését ígéri. A rugalmas, online hozzáférés és a gyakori szóbeli szerződéskötés érthető okokból nem alkalmas a minőségi kifogások érvényesítésére (hibás termék, visszajáró vételár vagy használati díj stb.) sem.
Miután a fenti tanulmányban csupán jelzett problémák többsége az elmúlt néhány évtized legújabb technológiai forradalmával függ össze, a globális vállalatok szabályozásával csak ennek szakmai ismeretében és mindenekelőtt nemzetek feletti szinten érdemes foglalkozni. 2016-ban például az Európai Unió egy egész sor jogszabálytervezetet tett közzé, amelyekben fontos javaslatok olvashatók a tömeges adóelkerülés mérséklése érdekében.[38] Biztató, hogy az Európai Uniónál szélesebb közösség, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) is évek óta foglalkozik az adóalap-erózió és a nyereségátcsoportosítás megakadályozásának lehetőségeivel (BEPS). A szakértők többsége egyetért abban, hogy a digitális adatokhoz való szabályozott hozzáférés csaknem minden jövőbeli jogi megoldás kulcsa. Ha egy piaci zöldségárus napi "tranzakciói" az online pénztárgépek kötelezővé tételével azonnal megjelenhetnek az adóhatóságok szerverein, akkor ugyanez a nagybankoktól és az IT-világcégektől is elvárható lenne. A probléma megoldatlansága legalábbis nem a technológiai vagy a jogi ismeretek hiányában gyökerezik. ■
JEGYZETEK
[1] Az államháztartási rendszerek GDP-arányos újraelosztása világviszonylatban 40 százalék körül mozog (csak a skandináv országok esetében, ott is inkább a jóléti államok "fénykorában" érte el vagy haladta meg esetenként az 50 százalékot). A nemzetközi szervezetek működésére a GDP kevesebb mint egy százalékát fordítják. Így a világ által megtermelt globális GDP közel 60 százalékának sorsáról a vállalati szféra, jelentős részben az óriásvállalatok döntéshozói rendelkeznek. k.
[2] A magyar szakirodalomból lásd például Veress József tanulmányát, amely Adós országok versus globál hitelezők (A válságkezelés több évtizedes állóvizéről) címmel a Köz-Gazdaság 2016. évi októberi számában jelent meg.
[3] Az amerikai nyilvános tőzsdék mögött kiépült szupergyors szerverhálózat képessé vált arra, hogy a brókerek által bármely tőzsdére megküldött konkrét vételi ajánlat képernyőn való megjelenését (mondjuk) 6 ezredmásodperccel korábban regisztrálják. Egy tényleges vételi szándék illetéktelen "ismeretében" 3 ezredmásodperc elegendő ahhoz, hogy a többi tőzsdéről felvásárolják a keresett értékpapírt, majd az így beszerzett portfólió (például) 1 centtel magasabb áron felkínálható vételre az eredeti ajánlattevőnek. Az amerikai tőzsdék napi forgalma mintegy 225 milliárd dollár körül mozog, így akár az egycentes árkülönbözet is millió dolláros bevételt jelenthet naponta a "villámkereskedőnek". Lásd részletesen Michael Lewis: Villámfiúk - egy wall street-i lázadás története. Gabo Kiadó 2016.
[4] Lásd például Kreisz Brigitta cikkét: Pillanatfelvétel az európai bankszabályozás fontosabb problémaköreiről. Külgazdaság 2016. 9-10. szám
[5] A LIBOR (London Interbank Offered Rate) a globális pénzpiacok egyik legfontosabb irányadó referencia-kamatlába. Mértékét úgy állapítják meg, hogy a londoni kereskedelmi bankok egymásnak felajánlott kamatait átlagolják, és minden kereskedelmi nap délelőttjén rögzítik.
[6] A Bizottság 2014. június 17-i 651/2014/EU rendelete a Szerződés 107. és 108. cikke alkalmazásában a támogatások bizonyos fajtáinak a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánításáról HL L 187., 2014. 06. 26.
[7] A Bizottság közleménye - A kutatáshoz, fejlesztéshez és az innovációhoz nyújtott állami támogatások keretrendszere, HL C 198., 2014. 06. 27.
[8] A Bizottság közleménye - Iránymutatás a kockázatfinanszírozási célú befektetések előmozdítása érdekében nyújtott állami támogatási intézkedésekre vonatkozóan, HL C 19., 2014. 01. 22.
[9] A Bizottság közleménye - Uniós iránymutatás az állami támogatásokra vonatkozó szabályoknak a széles sávú hálózatok mielőbbi kiépítésére való alkalmazásáról, HL C 25., 2013. 01. 26.
[10] Forrás: A Bizottság jelentése az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának, 2015. évi jelentés a versenypolitikáról, Brüsszel, 2016. 06. 15. COM(2016) 393 final 4. oldal.
[11] Lásd például Vörös Imre: Összefoglaló áttekintés a versenyjog "európaizálásáról". Jogtudományi Közlöny 2010. 9. szám.
[12] Mergers: Commission approves acquisition of LinkedIn by Microsoft, subject to conditons, European Commission - Press release, Brussels, 6. December 2016. http://europa.eu/rapid/press-release_IP-16-4284_en.htm
[13] A gazdaságfilozófiai iskolák versenypolitikára és versenyjogra gyakorolt hatását lásd Tóth Tihamér Az Európai Unió versenyjoga című monográfiájában, Wolters Kluwer Kft., Budapest, 2014. 31-40. oldal.
[14] A világméretű szegénységet és éhezést kutató nemzetközi szervezet, az Oxfam America elemzését a The Guardian 2016. április 14-i száma idézi.
[15] A multilaterális megállapodásokról szóló rövid értékelés elsősorban a jelenlegi szabályozás egyes ellentmondásait emeli ki. Lásd részletesen: Csáki György: Megaregionális szabadkereskedelmi tárgyalások, Kézirat. (A tanulmány megjelent a Külgazdaság 2016. évi 3-4. számában.)
[16] Többek között a Csendes-óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership - TTP), az Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership - RCEP), a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (Transatlantic Trade and Investment Partnership - TTIP)
[17] Csáki György: i. m. 7. oldal.
[18] Lásd Cecilia Malström uniós biztos és főtárgyaló nyilatkozatát: A TTIP nem halott, de aludni megy. Index http://index.hu/gazdasag/2016/09/26/malmstrom_ttip_interju/
[19] Az összehasonlítást a szabványügyi szervezetek honlapján található adatok alapján Fazekas Marianna végezte el: Láthatatlan közigazgatási reformok - avagy hogyan befolyásolják életünket a traktorülés szabványok? In: Pro Publico Bono - Magyar Közigazgatás 2016. 3. szám 70-80.
[20] Myant, Martin - O' Brian, Roman (2015): The TTIP's impact: bringing in the missing issue. European Trade Union Institute, Working Paper, január. Idézi: Csáki György: i. m. 10. oldal.
[21] Az EUMSz. 2. cikke e hatáskörökkel kapcsolatban egyértelműen fogalmaz: "Ha egy meghatározott területen a Szerződések kizárólagos hatáskört ruháznak át az Unióra, e területen kizárólag az Unió alkothat és fogadhat el kötelező erejű jogi aktust, a tagállamok pedig csak annyiban, amennyiben őket az Unió erre felhatalmazza, vagy ha annak célja az Unió által elfogadott jogi aktusok végrehajtása."
[22] A "Junckernek nincs gerince" című cikk szerint "ha valamennyi nemzeti parlamentnek véleményt kell nyilvánítania egy kereskedelmi szerződésről, akkor ez a kereskedelem újranacionalizálását jelenti." http://www.express.co.uk/news/world/729029/European-Union-Juncker-Karel-De-Gucht-rips-into-Brussels-president-Canada-deal-CETA 2016. 11. 05.
[23] A Bizottság 2015. évi jelentése a versenypolitikáról: 5. oldal.
[24] Az ügyről részletes tájékoztatást ad az Európai Bizottság sajtóközleménye. Antitröszt: a Bizottság újabb lépése annak vizsgálatára, hogy a Google ár-összehasonlító és hirdetésekkel kapcsolatos gyakorlata sérti-e az uniós szabályokat. Brüsszel, 2016. július 14. http://europa.eu/rapid/press-release_IP-16-2532_hu.htm (2016. 12. 08.)
[25] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2015/2120 rendelete a nyílt internet-hozzáférés megteremtéséhez szükséges intézkedések meghozataláról, továbbá az egyetemes szolgáltatásról, valamint az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és elektronikus hírközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó felhasználói jogokról szóló 2002/22/EK irányelv és az Unión belüli nyilvános mobilhírközlő hálózatok közötti barangolásról (roaming) szóló 531/2012/EU rendelet módosításáról, 2015. november 25.
[26] A Bizottság jelentése az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának, 2015. évi jelentés a versenypolitikáról, Brüsszel, 2016. 06. 15. COM(2016) 393 final, 8.
[27]27 AT.40220. sz. Qualcomm exclusivity payments (kizárólagosságot biztosító kifizetések) és AT.39711.sz. Qualcomm predation (kiszorítási) ügyek, a 2015. december 8-ai IP/15/6271. sz. sajtóközleményben. Idézi: a Bizottság 2015. évi jelentése a versenypolitikáról, 8.
[28] AT.40099. sz. Google-Android ügy a 2015. április 15-i IP/15/4782. sz. sajtóközleményben. Idézi: a Bizottság 2015. évi jelentése a versenypolitikáról, 9.
[29] Uo.
[30] A Fúziós Rendelet rövid értékelésekor elsősorban Tóth Tihamér idézett munkájának "A vállalkozások közötti koncentrációk ellenőrzése" című VI. fejezetére támaszkodtunk 415-491.
[31] Uo.: 44. oldal.
[32] A Tanács 2004. január 20-i 139/2004/EK rendelete a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről OJ L.24.,2004. 01. 19., valamint a Bizottság 2004. április 21-i 802/2004/EK rendelete a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló 139//2004/ EK tanácsi rendelet végrehajtásáról OJ L.133., 2004. 04. 30.
[33] Tóth Tihamér: i. m. 442-443., illetve 480-482.
[34] T-351/03. Schneider Electric kontra Bizottság, 2007. július 11-i ítélet.
[35] Tóth Tihamér: i. m. 489.
[36] A témakör szakszerű, de egyúttal kellően távolságtartó értékelését lásd részletesen: Osztogatnak vagy fosztogatnak? - A sharing economy térnyerése, www.pwc.com/hu 2015. november 9.
[37] Nemcsak üzletileg kreatív, de a névadásban is szellemes például a You Tyúk elnevezésű portál, amelynek regisztrált felhasználói egy-két tyúk havi bérleti díjáért cserébe friss tanyasi tojás rendszeres házhoz szállítására számíthatnak.
[38] Többek között: a Bizottság Közleménye az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak: kezdeményezéscsomag az adókikerülés ellen: az eredményes adóztatás megvalósításának és az adózás átláthatóbbá tételének következő lépései az EU-ban COM(2016) 23 final Brüsszel, 2016. 01. 28. A Tanács Irányelve a belső piac működését közvetlenül érintő adókikerülési gyakorlatok elleni szabályok megállapításáról 2016/0011 (CBS).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az állam- és jogtudományok habilitált doktora, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
