Hajdu Magdolna: Óvadék ellenében szabadlábon (MJ 2015/12. 677-689. o.)

A magyar és az Amerikai Egyesült Államok szabályozásának összehasonlítása az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke tükrében

"A férfi kettő hónapot töltött a vádemelésig

előzetes letartóztatásban.

Ez idő alatt elveszítette a munkáját,

az autóját, a családját - minden széthullott.

Majd ezt követően négy hónapig nem talált munkát."

(Lyndon B. Johnson)

1. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata az alternatív kényszerintézkedések vonatkozásában

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke tartalmazza a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot. Az 5. cikk értelmében szabadságelvonásra csak törvényben meghatározott okból, törvényben meghatározott eljárás útján van lehetőség. A cikk felsorolja azokat az eseteket, amikor a szabadságelvonás törvényesnek tekintendő, így bíróság által történt elítélést követően, a bíróság törvényes rendelkezését elmulasztó személlyel szemben, illetőleg a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából történő letartóztatás vagy őrizetbe vétel; e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor észszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben. Törvényes a kiskorú őrizetbe vétele nevelési felügyelete vagy hatóság elé állítása céljából, fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából alkalmazott szabadságelvonás, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele, továbbá idegenrendészeti okból, avagy a kiadatás érdekében. A szabadságelvonás indokairól haladéktalanul tájékoztatni kell az érintettet az általa értett nyelven, továbbá haladéktalanul bíró, vagy bírói hatáskörrel rendelkező tisztviselő elé kell állítani. A "haladéktalanul történő tájékoztatási kötelezettség" tartalmát egyedi ügyenként vizsgálja a bíróság, általában néhány órától kivételesen 3-4 napig terjedhet.

Az indokolásnak nem csak a törvényi hivatkozást kell tartalmaznia, hanem abból ki kell tűnnie az azt megalapozó körülményeknek is. Az EJEB számos ügyben[1] történt megfogalmazása szerint; "Az Egyezmény esetjoga értelmében az a kérdés, hogy a fogvatartás időtartama ésszerű-e, nem ítélhető meg in abstaracto, azt minden esetben az ügy speciális körülményeire figyelemmel kell megítélni. A fogvatartás fenntartása csak akkor igazolható egy ügyben, hogyha specifikus jelzések vannak arra vonatkozóan, hogy a közérdek valódi követelménye áll fenn, amely az ártatlanság vélelme ellenére súlyosabban esik latba, mint az egyén szabadságának tiszteletben tartását előíró szabály."[2]

- 677/678 -

"Általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy míg az egy vagy két évet meg nem haladó előzetes letartóztatások esetén viszonylag elnézőbb a Bíróság a hatóságok kisebb-nagyobb mulasztásaival szemben, amelyek az eljárást késleltették, három évnél hosszabb ideig tartó fogvatartás esetében már egyre nehezebb olyan kimentési okokat találni, amelyek alapján elkerülhető az érintett állam elmarasztalása. Négy évet meghaladó előzetes letartóztatást pedig már szinte nincs olyan bonyolult ügy, ami kellőképpen igazolhatna."[3]

Az EJEB igen körültekintően vizsgálja az érintett ország hatóságainak az előzetes letartóztatást elrendelő és fenntartó döntéseiben felhozott, megjelölt indokok valódiságát és megalapozottságát. Ennek során 3 tényezőt vetnek össze: azt, hogy az ügy mennyire volt bonyolult, milyen magatartást tanúsított az érintett, és végül, hogy a hatóságok oldalán nem mutatható-e ki indokolatlan késedelem. E tényezők vizsgálatának eredményeként állapítják meg, hogy az előzetes letartóztatás elsőfokú határozat meghozataláig tartó előzetes letartóztatás időtartama észszerű határidőn belül volt-e. A hatóságok egymás közötti problémái, pl. hatásköri viták miatti időelhúzódás, közömbösek.

Az időszerűség követelménye az 5. cikkben négy eljárási cselekménnyel összefüggésben jelenik meg:

- a letartóztatott terhelt haladéktalan tájékoztatása a letartóztatás okáról és a vádról (2. bekezdés),

- a bűncselekmény miatt személyi szabadságában korlátozott terheltet az előzetes letartóztatás kérdésében való döntés végett haladéktalanul bíró elé kell állítani (3. bekezdés),

- a bíró az előzetes letartóztatás kérdésében rövid határidőn belül dönt (4. bekezdés) és

- az előzetes letartóztatásban lévő terhelt tekintetében a tárgyalást észszerű időn belül meg kell tartani, avagy szabadlábra kell helyezni (3. bekezdés).

A "haladéktalan" időintervallum inkább órákban, mint napokban mérendő. A terhelt tájékoztatásának szinte a szabadságelvonással egyidejűleg kell megtörténnie, ugyanakkor a bíró elé állításra két-három napot tart elfogadhatónak az EJEB, a maximum négy napot pedig különösen indokolt esetben. A Brogan és társai által az Egyesült Királyság ellen indított ügyben[4] például a négy nap és hatórányi bírói döntés nélküli szabadságelvonást már egyezménysértőnek tekintette az EJEB.

A bíróság "rövid határidőn" belüli döntésével összefüggésben jellemzően nem merül fel kifogás, ha a döntés a terhelt bíró elé állítását követően azonnal megtörténik.

Az "ésszerű idő" követelménye az 5. cikk 3. bekezdése esetében jóval rövidebb időtartamot jelent a 6. cikk szerintinél. A 6. cikk esetében az időszerűség követelménye a terhelt azon jogát tartja szem előtt, hogy ne álljon huzamosabb ideig a büntetőeljárás terhe alatt, míg az 5. cikk 3. bekezdése olyan személyekre vonatkozik, akiket ezen túlmenően személyi szabadságuktól is megfosztottak, ezért az ő esetükben indokolt a hatóságoktól fokozott gyorsaságot megkövetelni. Vagyis az az időszerűség, amely a 6. cikk 1. bekezdése alapján még elfogadhatónak minősülhet, kevésnek bizonyulhat az 5. cikk 3. bekezdése szempontjából.[5] A Barfuss v. Csehország[6] ügyben például a hitelezési csalás bűntette miatt indult büntetőeljárásban a jogerős ítélet kihirdetéséig tartó előzetes letartóztatás teljes időtartama 3 év 5 hó 19 nap volt, amely az EJEB döntése szerint meghaladta az 5. cikk 3. bekezdésében meghatározott észszerű időtartamot, így az egyezménysérelmet megállapította.

Az 5. cikk 3. bekezdése szerinti szigorúbb időszerűségi kötelezettségek azonnal megszűnnek, amint az érintettet szabadlábra helyezik. Szintén nem terheli az államot e kötelezettség, amennyiben az érintett más ügyből kifolyólag szabadságvesztés büntetését tölti, vagyis a szabadság megvonása amúgy is fennállna.

Azon túlmenően, hogy az EJEB fokozott körültekintéssel vizsgálja, hogy a tagállamok bíróságai az előzetes letartóztatás indokai körében megalapozott tényekre hivatkoznak-e, avagy csak sematikusak, a szabadságelvonás meghosszabbításánál azt is vizsgálják, hogy a bíróság az idő múlásával bekövetkező esetleges változást figyelembe veszi-e. "Lehet, hogy egy letartóztatási ok a foganatosításkor még teljes mértékben összhangban volt ugyan az Egyezmény rendelkezéseivel, hónapok, évek múltán azonban ez már egyre kevésbé lesz elmondható róla, és előbb-utóbb törvényszerűen beáll az egyezménysérelem."[7] A körülmények változásának figyelembevétele hiányát állapította meg, egyebek mellett az EJEB az A.B. v. Magyarország ügyben: "A kérelmezőt ... csaknem egy év és tizenegy hónapig tartották előzetes letartóztatásban. Ezen időszak alatt a bíróságok ismétlődően a súlyos szankció kilátására figyelemmel fennálló szökés és elrejtőzés veszélyeire, valamint a nyomozásba való, a tanúk befolyásolásával és megfélemlítésével történő beavatkozásra hivatkoztak. Miközben a Bíróság elfogadja, hogy ezek a megfontolások »relevánsak« voltak a kérelmező ügyében, úgy véli, hogy az idő múlásával már nem voltak »elegendőek«." Az előzetes letartóztatás sematikus indokolása és az alternatív intézkedések nem körültekintő alkalmazása miatt történt Magyarország elmarasztalása a Darvas Milán által benyújtott panasz alapján indult eljárásban[8] is. Az ítélet indokolása szerint, "a Bíróság számára az a mód, ahogyan a letartóztatás kérdését a bíróságok -

- 678/679 -

amelyek kevéssé, vagy egyáltalán nem vették figyelembe az ügy egyedi körülményeit és a kérelmező személyes körülményeit, nem vették számba a beavatkozás kevésbé tolakodó eszközeit, és nem sorakoztattak fel meggyőző érveket a kérelmező szökésére és elrejtőzésére vonatkozó feltételezés alátámasztására - kezelték, hatékonyan megfosztotta a kérelmező letartóztatásának e szakaszát az Egyezmény 5. cikke 1.(c) bekezdésének céljaira megkívánt igazoltságtól. Ebből következően az Egyezmény 5. cikkének 1. bekezdését megsértették."

Az előzetes letartóztatás szükséges időtartamának a vizsgálatakor az sem marad figyelmen kívül, hogy a nemzeti bíróság az esetleges kevésbé szigorú alternatíva alkalmazását megfontolta-e. Így például Magyarország elmarasztalásához vezetett az az ügy,[9] amelyben a kérelmező, egyebek mellett, arra hivatkozott, hogy a büntetőeljárás során több alkalommal terjesztett elő óvadék iránti kérelmet, a bíróság azonban ennek ellenére, álláspontja szerint, kérelme tényleges érdemi vizsgálata nélkül, előzetes letartóztatásának határidejét hosszabbította meg. Az alternatív lehetőség megfontolásának hiányát állapította meg az EJEB az "X.Y" v. Magyarország[10] ügyben is, annak ellenére, hogy a kérdéses ügyben az előzetes letartóztatás "mindössze" hat hónapig és tizenegy napig tartott. Az ítélet indokolása szerint: "a Bíróság észrevételezi, hogy az 5. cikk 3. bekezdése alapján valamely személy szabadlábra helyezéséről vagy fogvatartásáról történő határozat meghozatalakor a hatóságok kötelesek megfontolni a személy bíróság előtti megjelenését biztosító alternatív intézkedéseket. Valójában ez a cikk nemcsak azt a jogot biztosítja a vádlott számára, hogy "ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék", hanem azt is kimondja, hogy "a szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést." Ez a rendelkezés nem biztosít választási lehetőséget a bíróságok számára arra, hogy a vádlott ügyében vagy tárgyalást tartsanak, vagy - garanciáktól függően - szabadlábra helyezzék a vádlottat. Az elítélésig a vádlottat ártatlannak kell vélelmezni, s az 5. cikk 3. bekezdésének célja lényegében az, hogy megkövetelje a vádlott ideiglenes szabadlábra helyezését, ha a fogvatartás fenntartása már nem észszerű.[11]

Az előzetes letartóztatás kellő indokolásának hiányát és az alternatív lehetőség vizsgálatának elmulasztását állapította meg az EJEB továbbá a Szepesi v. Magyarország, Bárkányi v. Magyarország, A.B. v. Magyarország, avagy a Baksza v. Magyarország ügyben is: "a Bíróság hangsúlyozza, hogy szabadságtól megfosztással járó elhúzódó büntetőeljárásban a hatóságok kötelessége, hogy az előzetes letartóztatás időtartamát a lehető legrövidebb időszakra próbálják csökkenteni, és vizsgálják meg a kevésbé szigorú alternatívák alkalmazásának lehetőségét." (A. B. v. Magyarország ügyben hozott ítélet indokolása.)

A magyar bíróságok azonban - az X.Y. kérelmező panasz alapján hozott EJEB ítélet indokolásában is szereplő azon elvárásnak, hogy "a fogvatartásáról történő határozat meghozatalakor a hatóságok kötelesek megfontolni a személy bíróság előtti megjelenését biztosító alternatív intézkedéseket" - csak korlátozottan tudnak eleget tenni, azaz csak a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet vagy a távoltartás alkalmazását fontolhatják meg, míg a Be. 147. §-ának (3) bekezdésében foglaltak miatt, óvadék megállapítása melletti szabadlábra helyezésre nem kerülhet sor, mert arról csak a terhelt vagy a védő indítványára dönthet.

2. Az előzetes fogvatartás és az óvadék intézménye az Amerikai Egyesült Államokban

2.1. Alapvető jellemzők

Az angolszász rendszerhez tartozó Amerikai Egyesült Államokban - szemben a kontinentális rendszerrel, ahol csak a törvényben meghatározott ok fennállása esetén van helye az előzetes letartóztatásnak - "főszabály az előzetes letartóztatás, de abból az első perctől kezdve óvadék mellett szabadlábra kerülhet a terhelt (és a törvényi szabályok között az óvadék melletti szabadlábra helyezés kötelező is)."[12]

Az Amerikai Egyesült Államokban a letartóztatás (arrest) előzetes bírói engedéllyel (arrest warrant) történik, és a letartóztatást követően dönt a bíró arról, hogy óvadék, illetőleg milyen összegű és/vagy típusú óvadék mellett kerüljön a terhelt szabadlábra. A tárgyalás előtti fogvatartásra, azaz az előzetes letartóztatására csak akkor kerülhet sor, ha semmi egyéb módon nem biztosítható a közösség és mások biztonsága, továbbá az, hogy a terhelt a tárgyaláson megjelenjen. Az óvadék célja a közösség védelme és a terhelt tárgyaláson való megjelenésének a biztosítása.

2.2. Történelmi előzmények

Az Amerikai Egyesült Államok óvadék rendszere angol középkori rendszerre vezethető vissza. Az angol parlament 1677-ben fogadta el az ún. Habeas Corpus Act-ot, amely létrehozta a magisztrátusokat az óvadékkal kapcsolatos döntésekre. Az angol "Bill of Rights" 1689-ben korlátozásokat deklarált az eltúlzott nagyságú óvadékok ellen, amely deklaráció végül is kiinduló pontja volt az Egyesült Államok Alkotmánya nyolcadik módosításának. Ugyanakkor a hatodik módosítás tartalmazza, hogy a fogvatartásban lévő személyt tájékoztat-

- 679/680 -

ni kell a vád tárgyáról és okairól, továbbá mennyiben olyan bűncselekmény a vád tárgya, amely lehetővé teszi az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést, úgy az eziránti eljárást lehetővé kell tenni számára.

A bíróságról szóló (Judiciary Act) 1789-es törvény is rendelkezik az óvadékról. A törvény szerint minden olyan bűncselekmény elkövetőjének, aki nem halálbüntetéssel is büntethető bűncselekménnyel (capital offences) van vádolva, biztosítani kell az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést. A halálbüntetéssel is büntethető bűncselekmények esetén az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés lehetősége pedig bírói mérlegeléstől függ. Visszautalva az Alkotmányra, a törvény rendelkezik továbbá arról is, hogy az eltúlzott mértékű óvadék nem megengedett.[13]

Az óvadékról szóló szabályok 1789-től 1966-ig lényegében változatlanok voltak. A kongresszus 1966-ban fogadta el az óvadék reformjáról szóló törvényt (Bail Reform Act), amelynek az volt az elsődleges célja, hogy az óvadék összege minél alacsonyabb pénzügyi terhet jelentsen az elkövető számára, azaz a szabadlábra helyezés esélye a szűkös anyagi helyzetben lévők számára is biztosított legyen. A törvény aláírása előtt Lyndon B. Johnson elnök beszédet mondott[14], amelyben egy konkrét példát említett az óvadéki rendszer okozta méltánytalan hátrányról: "A férfi kettő hónapot töltött a vádemelésig előzetes letartóztatásban. Ez idő alatt elveszítette a munkáját, az autóját, a családját - minden széthullott. Majd ezt követően négy hónapig nem talált munkát." A további említett esetek hasonlóak voltak, az óvadékot megfizetni nem képes személy több hónapot töltött letartóztatásban, majd felmentették, más letartóztatott személy annak ellenére nem talált munkát hosszú ideig, hogy minden vádpontban felmentette a bíróság. Összegezve, a beszéd az óvadék korábbi rendszerét a szegények tekintetében igazságtalannak minősítette, megjegyezve, hogy a börtönök tele vannak olyanokkal, akik megfelelő rendszer esetén óvadék ellenében szabadlábon lennének.

A törvény érdeme, hogy több olyan lehetőséget vezetett be, amely a készpénzben fizetett óvadék helyét vehette át, így például bevezette a biztosíték nélküli óvadék, avagy a kezességi okirat elfogadását. Megjelenik a terhelt "közösségre veszélyessége", mint szabadlábra helyezést kizáró ok, azonban ekkor még csak a minősített emberölés terheltje tekintetében.

2.3. Az 1984. évi módosítás és az óvadéki eljárás hatályos szabályai

2.3.1. Az óvadékkal szabadlábra kerülés lehetősége

A következő jelentős módosítás 1984-ben történt. A törvény a 18 U.S.C. §3141-3150 szakaszokban került kodifikálásra. Amíg az 1966-os reform a szegényekkel szembeni diszkrimináció megszüntetését célozta, addig az 1984-es módosítás célkitűzése az volt, hogy a súlyos bűncselekményeket elkövetőkkel szemben korlátozza az óvadék ellenében történő szabadlábra kerülés lehetőségét, még abban az esetben is, ha velük szemben a szökés veszélye (flight risk) nem állapítható meg. E törvény vezette be ennek érdekében azt a szabályozást, hogy az ítéletig fogva kell tartani azt a személyt, aki bár nem minősített emberölés terheltje, de veszélyes a közösségre. Meghatározta azt a személyi kört, akiket óvadék ellenében sem lehet szabadlábra helyezni az ítéletig, így

- a személy elleni erőszakos bűncselekményt elkövetőket,

- a súlyos bűncselekményt elkövetőket (halállal vagy életfogytiglani szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény, 10 év feletti szabadságvesztéssel büntetendő kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény),

- bűnismétlőket (az előzőekben felsorolt bűntettek közül valamely(ek) miatt legalább két alkalommal már elítélték),

- komoly kockázata van a terhelt szökésének,

- a közösségre veszélyt jelentőket és azokat,

- akikkel szemben a szökés, a bíróság akadályozásának vagy a tanú befolyásolásának a veszélyét állapítja meg a bíróság.[15]

Végül a törvény rendelkezett arról, hogy az óvadék nyújtására jogosultaknak bírósági meghallgatáson kell részt venni.

A közösségre veszélyességet, mint tárgyalás előtti letartóztatási indokot nem minősített emberölés miatt indult ügyben a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elsőként a United States v. Salerno eljárásban fogalmazta meg.[16] A terhelt közösségre veszélyességének vizsgálata és szabadlábra helyezését akadályozó körülményként figyelembevétele sem a "szükséges eljárás" elvét (Alkotmány ötödik módosítása), sem az Eltúlzott Óvadék (Alkotmány nyolcadik módosítás) elvét nem sérti - állapította meg az ítélet indokolása.

2.3.2. Az óvadéki eljárás menete és az óvadék típusai

A meghallgatást a terhelt első bíróság előtti megjelenésekor azonnal meg kell tartani, kivéve, ha az ügyész (maximum 3 napra) vagy a terhelt (maximum 5 napra) kéri az óvadék tárgyában történő meghallgatás elhalasz-

- 680/681 -

tását. A terhelt az elhalasztás időtartama alatt fogvatartásban van. Az óvadéki tárgyaláson az ügyészen és a terhelten kívül részt vesz a védő (amennyiben az eljárás résztvevője) és az óvadékot nyújtó is részt vehet. Amennyiben a terhelt anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy védőt hatalmazzon meg, joga van védő kirendelését kérni.

A bíróság az alábbi szempontokat mérlegeli a terhelt szabadon engedése tárgyában:

- a bűncselekmény jellegét,

- a bizonyítékok súlyát,

- a terhelt múltját és személyiségét (kötődését a lakhelyéhez, munkájához, alkohollal és kábítószerrel kapcsolatos adatokat, korábbi elítéléseit, illetve a korábbi eljárások során tanúsított megjelenési hajlandóságát, továbbá áll-e korábbi elítélés hatálya alatt),

- a személy veszélyességét a közösségre vagy más személyre nézve.

A felsoroltak közül - annak eldöntéséhez, hogy a terhelt szabadlábra kerülhet-e az óvadék valamely formájának alkalmazásával - a bűncselekmény jellege a legkisebb súlyú a bírói mérlegelés során, pontosabban csak az okból vizsgálja, hogy nem tartozik olyan bűncselekmények közé, amelyek kizárttá teszik a szabadon bocsátást, illetőleg, hogy a terhelt által elkövetett bűncselekmény és a terhelt közösségre veszélyessége között van-e összefüggés. Amennyiben a bírónak az óvadék összegének származását érintően aggálya merül fel, úgy e körben bizonyítást folytathat.

A terhelt szabadon bocsátása esetén dönt ennek feltételeiről, meghatározza az óvadék formáját és tartalmát. Lényegében a terhelt szabadon bocsátását bármilyen észszerű feltételhez kötheti.

Az óvadéknak számos típusa létezik:

a) Készpénz (cash bail)

A terhelt készpénzben kifizeti a teljes összeget. A bíróság olykor csekket vagy hitelkártyát is elfogad.

b) Kezességi okirat (surety bond)

Olykor óvadéki okiratnak (bail bond) is hívják. E típusú óvadék esetén egy barát vagy rokon biztosítékként ajánlja fel tulajdonát az óvadéki ügynökség (bail agent vagy bail bondsman) számára. Az óvadéki ügynökségek a baráti vagy rokoni kezességet szívesen fogadják, mert ezáltal biztosabbnak látják, hogy az elkövető a vele kapcsolatban állók számára szökéssel nem kíván nehézséget okozni.

A terhelt szökése (a kitűzött tárgyaláson meg nem jelenése) esetén azonban az óvadékügynöknek a bíróság felé meg kell fizetnie a korábban megállapított óvadékot, míg az ügynök a biztosítékként felajánlott vagyontárgyból elégítheti ki az általa a bíróságnak kifizetett összeget és költségeit. A jutalékot, amely általában az óvadék összegének 10-15%-a, az óvadéki okirattal egyidejűleg készpénzben kell megfizetnie a terheltnek. Ezt a tárgyaláson való megjelenése esetén sem kapja vissza. Amennyiben a terhelt elmulasztja a tárgyalás időpontját, mind a kezesek, mind az óvadékügynök a felkutatására, feltéve, hogy az adott tagállamban jogszerű, fizetett segítséget (bounty hunter) vehet igénybe.

Egyes tagállamok joga (Oregon, Nebraska, Wisconsin, Illinois, Kentucky és Maine) azonban nem teszi lehetővé a magánszemélyek kezességi okirat útján történő közreműködését (surety bail bondsman). Ezekben az államokban az óvadék összegének általában csak 10%-át kell készpénzben letenni a bírósághoz, amelyet a terhelt az eljárás végén visszakap, ha az óvadék szabályait nem szegi meg, nem úgy, mint a magánszemély óvadékügynök közreműködése esetében, ahol az óvadékügynök szolgáltatásának ellenértéke a 10-15%, de mindaddig, amíg a terhelt eleget tesz a kötelezettségének, a bírósághoz nem történik befizetés. Ez utóbbi esetben a bíróság és az óvadéki ügynök közötti hosszú távú szerződés garantálja csak az esetleges fizetési kötelezettség teljesítését.

c) Idézés kibocsátása melletti szabadon engedés (release on citation vagy cite out)

Az eljárási szabályok szerint az őrizetbe kerülő személyeket a rendőrségen nyilvántartásba veszik, amelyet követően ellenőrzik az előéletét, ujjlenyomatot vesznek tőle, lefényképezik, személyes tárgyait letétbe veszik, ellenőrzik, hogy nem áll-e alkohol vagy más szer befolyása alatt, majd ezt követően engedélyezik számára a telefonálást. A kisebb súlyú bűncselekmények esetén a nyilvántartásba vételt követően az elkövető számára engedélyezik, hogy azonnal óvadékot fizessen és elmehessen, egyébként őrizetbe kerül az óvadéki meghallgatásig, amely általában 48 órán belül megtörténik. Az idézés kibocsátása melletti szabadon engedés valójában a rendőrség számára biztosított mérlegelési jog, annak érdekében, hogy a súlyosabb bűncselekményekre koncentrálhassanak. Ez esetben ugyanis nem kerül sor az elkövető rendőrségi nyilvántartásban vételére, hanem a rendőr (általában a helyszínen) csak egy bíróságra szóló idézést ad át a terheltnek.

d) Saját felelősségre történő elengedés (release on own recognizance vagy ROR)

A bíró kisebb súlyú, nem személy elleni erőszakos jellegű bűncselekményt elkövető tekintetében dönthet úgy, hogy óvadék megállapítása nélkül szabadlábra helyezi az elkövetőt, feltéve, hogy vele szemben a szökés veszélye nem merült fel.

e) Biztosíték nélküli óvadék (unsecured bond)

A bíró megállapít óvadékot, amelyet azonban csak a megjelenési kötelezettség megszegése esetén kell a terheltnek megfizetni. Formáját tekintve; a terhelt és a bíróság között létrejött szerződés.

f) Bevándorlási óvadék (immigration bond)

Az illegális bevándorló letartóztatása esetén alkalmazzák, rendszerint az eredeti óvadékösszeg 15-20%-a és csak szövetségi szintű eljárásban alkalmazható.

g) Ingatlan/értéktárgy biztosítéka melletti óvadék (property bond)

A bíróság a terhelt által felajánlott ingatlanára, vagy más tulajdonára (ilyen lehet például a gépjármű,

- 681/682 -

hajó stb.) zálogjogot terhel, és szökése esetén a bíróság érvényesíti az óvadék összege szerinti követelést.

h) Tárgyalás előtti felügyelet (pretrial services)

A bíró elrendelheti a terhelt tárgyalás előtti felügyeletét, amelyet külön hivatal lát el, akinek tevékenysége hasonló a pártfogó felügyelőjéhez (probation officer), ellenőrizheti a terhelt leveleit, telefonhívásait, kapcsolattartását, kábítószer tesztet végeztethet, emlékezteti a tárgyalás napjára, illetőleg mindazt elvégzi, amelyet a bíró szükségesnek vélt.

i) Egyéb bírói rendelkezések

A szabadlábra helyezés feltételéül a bíróság számos további, személyi szabadságot korlátozó intézkedést határozhat meg annak biztosítása érdekében, hogy a terhelt ne kövessen el újabb bűncselekményt és védje a közösség érdekeit. Ilyen intézkedések lehetnek például a rendőrség időszakonkénti kötelező telefonon történő felhívása, tárgyalás előtti felügyelet elrendelése időszakonkénti kötelező megjelenés mellett, útlevél, avagy fegyver beszolgáltatása, házi őrizet, elektronikus megfigyelés, kábítószer-tesztre kötelezés, alkohol elleni tanácsadásra kötelezés stb. A bíró rendelkezhet továbbá arról is, hogy nem mehet a sértett közelébe és/vagy nem tarthat kapcsolatot vele.

A szabadlábra helyezés bármely bírói rendelkezésének megszegése az óvadék elveszítését eredményezik automatikusan, további következmény lehet a pénzbírság kiszabása vagy a terhelt letartóztatásának az elrendelése.

A közösség védelme és a terhelt tárgyaláson való megjelenésének biztosítása érdekében, nincs akadálya annak sem, hogy a különböző óvadéktípusokat a bíró együttesen alkalmazza, így például részben készpénz óvadékot, részben kezességi okiratot alkalmazzon és még tárgyalási felügyeletet is alkalmazzon.

Az óvadék összegét bíró vagy sürgős esetben ennek megállapítására általa felhatalmazott tisztviselő (bail commissioner) állapítja meg. Az összeg nagyságát elsősorban a bűncselekmény súlya határozza meg, de számos egyéb körülményt vesz figyelembe a bíró. Néhány tagállam a kiszabandó óvadékösszeg nagyságára iránymutatással (bail schedule) is rendelkezik, míg más tagállamokban ezek nem útmutatóként, hanem kötelezően alkalmazandónak tekintendők és az ettől való eltérés esetén a bíráknak szigorú indokolási kötelezettségük van. Los Angelesben például az iránymutatás szerint, szexuális bántalmazás esetén huszonötezer dollár, alapeseti emberölés esetén százezer dollár, erőszakos közösülés céljából elkövetett emberrablás esetén egymillió dollár az irányadó óvadékösszeg. Iránymutatást azonban nem minden tagállam használ, illetőleg az azt használók mércéje is kerületenként igen változó. Egyszerű kábítószer birtoklásért például Kalifornia Fresno kerületében 5000 USD, Los Angelesben 10 000 USD, míg San Bernardinoban 25 000 USD az iránymutatásul szolgáló óvadékösszeg.[17]

2.3.3. Megjelenési kötelezettség elmulasztása

A megjelenési kötelezettség elmulasztása - amennyiben nem menti ki magát - nem csak azt a következményt vonja maga után, hogy az óvadék összegét elveszti, hanem a bíró elrendelheti, hogy a tárgyalásig előzetes fogvatartásban marad. Ezen túlmenően, a megjelenési kötelezettség elmulasztása önálló bűncselekmény, amely miatt kiszabott büntetés automatikusan hozzáadódik a folyamatban lévő büntetőeljárás eredményeként kiszabott büntetéshez. A mulasztás miatt alkalmazandó szankció a folyamatban lévő büntetőeljárásban kiszabott büntetéshez igazodik, így az életfogytig tartó vagy 15 évet meghaladó szabadságvesztés esetén 10 évig terjedő, az 5 évet meghaladó szabadságvesztés esetén 5 évig terjedő, 5 évet el nem érő szabadságvesztés esetén 2 évig terjedő, kisebb vétség esetén egy évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. A bíró dönthet úgy, hogy csak bírságot, avagy szabadságvesztés mellett bírságot is alkalmaz. Kimentési okra hivatkozáskor a terheltnek bizonyítania kell, hogy mulasztása olyan "irányíthatatlan események" miatt következett be, amelyek terhére nem róhatóak.

Amennyiben óvadékügynök vállalt garanciát a terhelt megjelenéséért és a terhelt elmulasztja e kötelezettségét, úgy az óvadék összegét meg kell fizetnie a bíróságnak.

3. Az óvadék szabályozása Magyarországon

Az óvadékot már a Bűnvádi Perrendtartás is ismerte, alkalmazásának lehetősége azonban - az ideiglenes nemzeti kormány 1363/1945. M.E. rendeletében foglalt felfüggesztés miatt - 1945-ben megszűnt és csak az 1998. évi XIX. törvény vonatkozó rendelkezéseit követően nyílt újra lehetőség az alkalmazására. Az 1973. évi I. törvény által szabályozott biztosíték, hasonló intézmény volt, azonban csak a külföldön élő terhelt esetében volt alkalmazható és a terhelt távollétében lefolytatható eljárást biztosította.

Az óvadék, a terhelt vagy védője indítványára, a bíróság által meghatározott összeg, amely a terheltnek az eljárási cselekményeken való jelenlétét biztosítja, azaz az előzetes letartóztatási okok közül a szökés veszélyének elkerülését célozza. A bíróság az óvadék összegét a bűncselekményre, a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére figyelemmel állapítja meg. Az óvadék összegének a bűncselekmény súlyához történő igazításával kapcsolatban találkozhatunk olyan nézettel,[18] amely szerint a biztosíték összegének megállapításánál csak a terhelt vagyoni, jövedelmi viszonyait kellene figyelembe venni. A szerző az álláspontját azzal indokolja, hogy a bűncselekmény súlyának figyelembe-

- 682/683 -

vétele részben prejudikáció, részben pedig hátrányos az alacsony jövedelműekre nézve. Herke, ezzel szemben úgy véli, hogy egyrészt a bűncselekmény jellege csak egyike a bíróság által mérlegelendő körülményeknek, másrészt a bíróság nem fosztható meg attól a mérlegeléstől, hogy a várható büntetéssel fenyegetettség mennyire motiválja a terheltet szökésre.[19] Ez utóbbi állásponttal egyetértve, a magam részéről logikai ellentmondásnak is vélném a bűncselekmény tárgyi súlyának a figyelmen kívül hagyását, hiszen maga az intézmény az előzetes letartóztatás helyettesítője. Az előzetes letartóztatás elrendelésénél, ahol minimum követelmény a bűncselekmény szabadságvesztéssel fenyegetettsége, pedig a bűncselekmény tárgyi súlyát a bíróság mérlegeli, így ez a helyettesítő intézményének alkalmazásakor sem hagyható figyelmen kívül.

A bíróság a határozatban lakhelyelhagyási tilalmat, valamint házi őrizetet is elrendelhet, illetőleg az óvadék megállapításáról az előzetes letartóztatást elrendelő határozatában is rendelkezhet.

A bíróság által jogerősen megállapított óvadékot a bíróságon készpénzben kell letenni vagy annak letételét külön jogszabályban meghatározott módon kell igazolni. A bíróságon kezelt letétekről szóló 27/2003. (VII. 2.) IM rendelet 46. §-ának (2) bekezdése szerint az óvadékot készpénzben, banki átutalással vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel lehet teljesíteni. Az óvadék összegének megállapítása a bíróság hatáskörébe tartozik. "Véleményem szerint, ha mértékét helyesen állapítják meg, az óvadék megfelelő visszatartó erővel rendelkezik. Ekkor ugyanis a terhelt az óvadék elvesztésétől való félelem miatt megjelenik az eljárási cselekményeken."[20]

A kizárólag készpénzben történő teljesítés szűkebb lehetőséget jelent az 1896. évi XXXIII. törvénycikkben (162-168. §-ok) szabályozottakhoz képest, amely lehetőséget nyújtott ugyanis az értékpapír és jelzáloggal biztosított kötelezettségvállalás útján történő teljesítésre is.

Az óvadék összegét csak a terhelt teheti le 2006. július 1. napjától, a 2006. évi LI. törvénnyel történt módosítás eredményeként. Ennek indokaként azt jelölte meg a törvényalkotó, hogy egyébként félként nem szereplő személy ne töltsön be önálló eljárási funkciót a büntetőeljárásban.

A büntetőeljárási törvény nem kötelezi a bíróságot, hogy a letett óvadékösszeg eredetét vizsgálja, azaz nincs akadálya annak, hogy a terhelt a bűntársa, vagy harmadik személy által akár bűncselekményből származó, előzetesen átadott készpénzt tegye le óvadékként.

A bíróság elutasítása esetén ismételten akkor terjeszthető elő óvadék megállapítása iránti indítvány, ha ebben új körülményre hivatkozik.

Amennyiben a terhelt az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelent meg, és elmaradását előzetesen alapos okkal nem mentette ki, vagy az akadály megszűnése után nyomban alapos okkal nem igazolta, az óvadékot elveszíti és emellett, a bíróság elrendelheti az előzetes letartóztatását. Amennyiben a terhelttel szemben a szökés veszélyén túl, időközben más előzetes letartóztatási indok felmerülése miatt kényszerintézkedést alkalmaz a bíróság, úgy az óvadék visszafizetésre kerül, továbbá akkor is, ha az eljárás befejeződését követően a büntetés letöltését a terhelt megkezdi vagy az előzetes fogvatartás beszámítása folytán a vele szemben jogerősen kiszabott szabadságvesztést kitöltöttnek kell tekinteni, még az esetben is, ha időközben olyan más büntetőeljárás indult ellene, amelyben előzetes letartóztatásának szükségessége merült fel.[21]

Az 1998. évi XIX. törvény eredeti szabályozása szerint, óvadék letételére nem volt törvényi lehetőség, amennyiben a szándékos bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendelt, továbbá, ha a bűncselekményt bűnszövetségben, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként, fegyveresen, illetve kiskorú sérelmére követték el. A hatályos szabályozás szerint azonban, az óvadék bármely bűncselekmény esetén és az eljárás bármely szakaszában felajánlható, abban az esetben, ha a terhelt szökésének, vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel, vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható. Bírói mérlegelés körébe tartozik, hogy jelentős súlyú bűncselekmények esetén a terhelt tárgyaláson történő jelenlétének a biztosításához elegendő-e a nagyobb összegű óvadék, avagy előzetes letartóztatása indokolt.

Az óvadék összegének nincs törvényben meghatározott minimuma - kivéve a kiemelt jelentőségű ügyeket, ahol nem lehet kevesebb hárommillió forintnál[22] - vagy maximuma, annak mértékét a bíró úgy határozza meg, hogy megfelelő visszatartó erőt jelentsen, de ne eredményezze a terhelt pénzügyi ellehetetlenülését.

A gyakorlatban a nyomozás kezdetén a szökés veszélye másodlagos, elsődleges indok a nyomozás eredményességének a biztosítása. Az óvadék engedélyezésére ez okból általában mindig a nyomozás egy későbbi szakaszában kerül sor, amikor már a bizonyítás szempontjából az összebeszélés nem releváns, illetve a bizonyítékok összegyűjtése megtörtént és azok eltüntetésének a veszélye nem áll fenn.

- 683/684 -

4. Az Amerikai Egyesült Államok és a magyar szabályozás összehasonlítása, valamint az Emberi Jogok Európai egyezményének követelményei

A büntetőeljárás során alkalmazható előzetes letartóztatás indokai, illetve a szabadlábra helyezést kizáró feltételek lényegében mindhárom rendszerben azonosak:

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye - figyelemmel arra, hogy nem korlátozódik a büntetőeljárásokra - a szabadságelvonás lehetőségét szélesebb körben tartalmazza. A büntetőeljárásokra azonban lényegében csak az 5. cikk 1. bekezdésének c) pontja vonatkozik.

Az EJEB az ítélkezése során a tagállami előzetes letartóztatási indokokat messzemenően tiszteletben tartja, mint olyan kérdést, amely tagállami hatáskörbe tartozik. Egyezménysérelem megállapítását az eredményezheti, ha a tagállami törvényben foglaltak alkalmazására megalapozatlanul kerül sor. Ebből következően, a büntetőeljárás eredményességének a veszélyeztetése - amely mind a magyar, mind az USA joga szerint előzetes letartóztatási indok - nem ellentétes az EJEB-vel.

A magyar és az USA rendszer között a lényeges eltérés azonban az, hogy az előzetes letartóztatási indokok Magyarországon pozitív, míg az USA-ban negatív kiindulóponttal kerülnek figyelembevételre. A magyar bíró azt vizsgálja, hogy valamely indok megalapozza-e a terhelt előzetes letartóztatásának az elrendelését, míg az USA rendszerében a főszabály az előzetes fogvatartás és a bíró azt vizsgálja, hogy a szabadlábra helyezésnek van-e kizáró feltétele.

A rendszerek e történelmi eltéréséből is adódik, hogy a szabadlábra helyezés alternatívái jóval szélesebb körben alakultak ki az akkuzatórius alapú USA-ban:

A két rendszer valójában nem áll messze egymástól. Mindazon esetekben ugyanis, ahol az amerikai bíró fizetési kötelezettség nélkül helyezi szabadlábra az elkövetőt, a magyar bíró egyszerűen nem rendeli el az előzetes letartóztatást, hiszen a szökésnek, az eljárás veszélyeztetésének és a társadalom, a közösség veszélyeztetésének például újabb bűncselekmény elkövetésével, egyszerűen nem állapítható meg olyan mértéke,

- 684/685 -

amely az elrendelést szükségessé tenné. Különbséget jelent még az amerikai bíró szélesebb mérlegelési lehetősége; hivatalból dönt arról, hogy a terhelt jelenlétének biztosítása és a közösség védelme, valamint a tanúk befolyásolásának elkerülése érdekében az óvadék mely formáját alkalmazza és milyen további intézkedéseket tart még szükségesnek. Ilyen intézkedés lehet például a lakhelyelhagyási tilalom, elektronikus megfigyelés, meghatározott személytől vagy helyszíntől való távoltartás, útlevél elvétele stb. Ez utóbbi lehetőség a büntetőügyben eljáró magyar bíró számára a büntetőeljárásról szóló törvényünknek a Schengeni Információs Rendszer második generációja tárgyában hozott, 2012. évi CLXXXI. törvény 53. §-ával történt módosításával 2013. január 1. napjától megszűnt. A terhelt külföldre utazásának korlátozása az EJEB joggyakorlatával nem ellentétes. A Bessenyei Károly által Magyarország ellen benyújtott panasz[23] tárgyában hozott ítéletben sem az utazás korlátozását kifogásolta az EJEB, hanem annak nem észszerű időtartamig való fenntartását: "ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó tiltás két éven keresztül változatlan formában állt fenn, és jogszabályváltozás következtében került megszüntetésre. A Bíróság megismétli: még ha valamely egyén mozgásszabadságának korlátozása kezdetben indokolt is, automatikus fenntartása hosszú időn keresztül az egyén jogait sértő, aránytalan intézkedéssé válhat".

Az előzetes letartóztatás lehetséges alternatívái a magyar és az amerikai jogrendszerben tehát lényegében megegyeznek (házi őrizet, távoltartás, lakhelyelhagyási tilalom). Ami azonban jelentős különbség, hogy egyrészt az óvadék engedélyezése tárgyában Magyarországon csak kérelemre dönthet a bíró, másrészt az óvadék fizetési kötelezettség teljesítésének - készpénz hiánya esetére - nincsenek lehetséges alternatívái. A szűkös mozgástérrel rendelkező óvadék fizetésének elősegítését szolgáló óvadéki ügynökségek/irodák immáron csak elvi síkon léteznek. Az óvadék összegének megfizetésére egyébként is csak készpénzben volt és van lehetőség.

5. Előzetes letartóztatásban vagy óvadék ellenében szabadlábon Magyarországon

Úgy vélem, hogy az óvadék intézményének hatályos törvényi szabályozását a koncepció teljes hiánya jellemzi. Tipikus példája annak, hogy átültetünk a magyar jogba egy addig idegen jogintézményt anélkül, hogy a vele szükségszerűen együtt járó jogi környezetet megteremtenénk. A kudarc, így elkerülhetetlen volt. A jogalkotók várakozásával ellentétben, mindössze négy óvadékiroda kezdte meg működését Magyarországon, amelyek közül három igen rövid idő alatt megszűnt, az utolsó, az Első Óvadékiroda és Hitelközvetítő Kft. pedig jelenleg felszámolás alatt áll, tevékenységet már nem végez.

A terhelt anyagi helyzete az óvadék iránti kérelem előterjesztésekor nem mindig áll még a bíróság rendelkezésére, ezért nem kizárt, hogy e körben nyomozati cselekményt kell végrehajtani, amely szükségképpen az időszerűséget rontja. Az sem jelenthető ki egyértelműen, hogy a terhelt tényleges anyagi helyzete eredményesen és maradéktalanul felderíthető. Azzal a ténnyel is számolni kell, hogy bár a terheltnek van vagyona (pl. ingatlan), azonban jövedelme csekély és készpénzzel, avagy értékpapírral sem rendelkezik. Hogyan állapítható meg az óvadék értéke - az ingatlan értéke vagy a jövedelme a kiinduló pont? Az ugyanazon bűncselekményt elkövető másik terhelt ugyanennyi vagyontömeggel rendelkezik, de bérelt ingatlanban lakik és megfelelő jövedelemmel és bankbetéttel rendelkezik. A bíróság a második terhelt esetében vélhetően magasabb összegű óvadékot állapít meg. Úgy vélem azonban, hogy ez végső soron diszkriminációt jelent.

A jogirodalomban találkozhatunk olyan állásponttal, hogy az ingatlan zálogjoggal vagy más biztosítékkal történő terhelése - a jelen jogszabályi környezetben - a kérelemről való bírósági döntést jelentős mértékben elhúzódóvá tenné. "Több külföldi állam szabályozása ismeri az ingó, illetve ingatlan vagyon zálogosítását, de véleményem szerint ezzel több probléma is adódik, pl. nehéz az érték megállapítása és az értékesítés is, ráadásul mire a bejegyzésre sor kerül a terhelt esetleg már hónapokat letartóztatásban töltött.[24] Habár, nem gondolom, hogy a bíróság megkeresésére a széljegy bejegyzése hónapokig tartana. Az ingatlan-nyilvántartás adatbázisába a bíróság betekinthet, illetve nem látom akadályát a legutolsó adásvételi szerződés megtekintésének sem, amely az értékbecslést - nem túl távoli időpont esetén - szükségtelenné teheti. A már hivatkozott, Melissa Neal tanulmánya utal arra, hogy a bűntett miatt előzetes letartóztatásba került elkövetők átlagosan mintegy negyven napot töltenek előzetes letartóztatásban, mielőtt óvadék megfizetésével szabadlábra kerülnek. Gondolom, Magyarországon sem igényelne hosszabb időt az óvadék letételével kapcsolatos döntés és a technikai feladatok lebonyolítása, még az ingatlanhoz kapcsolódó bírósági zálogjog bevezetése esetén sem.

- 685/686 -

Az óvadék iránti kérelmek (felajánlások) száma csekély, az előzetes letartóztatások számának tükrében pedig elenyésző:[25]

Figyelemmel arra, hogy csak pénzben tehető le az óvadék, kizárólag csak azok tudnak élni ezzel a "kiváltsággal", akik megfelelő vagyonnal rendelkeznek, vagyis az óvadék intézménye a jelen rendszerünkben a "gazdagok kiváltsága", azaz pontosan azzá vált, amivé válását a jogalkotó szerette volna megakadályozni. Helyzetünket nagyban hasonlónak vélem a Lyndon B. Johnson elnök által, az Amerikai Egyesült Államokban az 1966-os reformok bevezetését megelőző beszédében felvázoltakhoz. Az óvadék intézménye jelen formájában a törvényalkotó kitűzött céljának - azaz a szabadlábon védekezés széles körű biztosítása az előzetes fogvatartások helyett, figyelemmel az ártatlanság vélelmére és a börtönök túlzsúfoltságára is - megvalósítására nem alkalmas.

Az óvadék intézményének sikertelenségét tovább növeli az a tény, hogy az előterjesztett kérelmek mintegy egyharmadát értékeli a bíróság elfogadhatónak. Sajnos, a terhelt megjelenése jövőbeni az eljárási cselekményeken, a jelen rendszerünkben biztosabbnak tűnik, ha előzetes letartóztatásban van.[26]

Egyrészt a terhelti jogok (azonos) védelme, másrészt az EJEE 5. cikkének hatékonyabb érvényesülése érdekében megfontolandó lenne az óvadék összegének megállapításánál a terhelt vagyoni viszonyainak a csekélyebb súllyal értékelése és ezzel egyidejűleg az óvadék intézményének a bevezetésekor elmaradt, óvadéki ügynökségek létrehozása. Az óvadék összegének kizárólag a bűncselekmény súlyára (okozott hátrány nagyságára) alapozását egyébként az EJEB sem tartja elfogadhatónak. A Neumeister v. Ausztria ügyben például úgy foglalt állást, hogy "az óvadék mértékét kizárólag arra alapozni, hogy a vád szerint a kérelmező mekkora hátrányt okozott, nem felel meg az 5. cikk 3. bekezdésének, az óvadék ugyanis azt igyekszik biztosítani, hogy a vádlott megjelenjen a tárgyaláson, nem pedig a sérelem orvoslását kívánja garantálni; az óvadék összegét tehát elsődlegesen az érintettre, anyagi forrásaira és az óvadékot nyújtó személyekhez való viszonyára tekintettel kell megállapítani."[27]

Magyarországon az óvadék intézménye elterjedésének további akadályait az óvadékirodák pénzügyi szolgáltató tevékenység folytatására jogosítása hiányában (az óvadékfizetés kockázatát nem az iroda, hanem a pénzügyi szolgáltató vállalja, az iroda csupán közvetít), a terhelt megjelenéséért való valós felelősség hiányában és az ezzel együtt járó felkutatási kötelezettség hiányában látom. A megfelelő háttérintézmények biztosításával ugyanis a bíróság nem lenne kötve a terhelt anyagi helyzetéhez.

Az óvadék széles körű alkalmazásának számos előnye lenne:

a) az ártatlanság vélelme alapelv hatékonyabb érvényesülése,

b) a börtönök túlzsúfoltságának csökkenése,

c) az EJEB időszerűség követelménye miatti elmarasztalások számának csökkenése,

d) a megalapozatlan előzetes fogvatartások miatt kifizetett kártérítési összegek csökkenése.

ad a)Az ártatlanság vélelmének alapelvéből következik, hogy a terheltet a jogerős bírói ítélet előtt "... az eljárás alá vont személy ártatlannak tekintendő, és éppen ezért törekedni kell arra, hogy minél kevesebb korlátozás érje. Mivel az eljáró hatóságok nem tévedhetetlenek, ezért előfordulhat az, hogy a terhelt ártatlannak bizonyul. Ilyen esetekben jóval kisebb sérelem éri azt, aki az óvadék segítségével elkerülte az előzetes letartóztatást."[28] Az előzetes letartóztatás a terhelt életére hosszú

- 686/687 -

távú hatással is jár (elveszíti munkahelyét, a családja számára nem tud jövedelmet biztosítani, családi és egyéb társas kapcsolatok megromlása stb.), amely csökkenti a reszocializáció esélyeit, felmentése esetén pedig súlyosan méltánytalan hátrányt jelent.

ad b) A börtönök túlzsúfoltsága évek óta megoldásra váró probléma. Az EJEB több alkalommal, így például a Szél v. Magyarország[29] ügyben 2001-ben megállapította, hogy a kérelmező által sérelmezett időszakban a budapesti börtön kihasználtsága 150%-os volt, és a fogvatartásának időtartama alatt 2,76 nm és 3,15 nm alapterületű zárkákban volt elhelyezve, ahol a WC intimitása sem volt biztosított. Utalt a CPT (Kínzás és Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetés Megelőzésére Létrejött Európai Bizottság) többszöri megállapítására, amely szerint a fogvatartottak minimálisan elfogadható élettere 4 nm. A panaszos ügyében az EJEB Magyarországot elmarasztalva megállapította, hogy "a túlzsúfolt és nem higiénikus körülmények kimerítették az embertelen és megalázó bánásmód fogalmát...". Hasonló döntés született legutóbb a Varga és társai v. Magyarország[30] ügyben is. Az EJEB az ítéletében a következő körülményeket vette figyelembe:

- A terheltek számára a fogvatartási intézmények túlzsúfoltsága miatt, különböző időtartamokban 1,5-3,33 nm élettér volt biztosítva.

- Az egyik terhelt vonatkozásában a Budapesti Ítélőtábla a fogvatartás körülményei és az orvosi ellátás hiányosságai miatt nem vagyoni kártérítést állapított meg, amelyet a Kúria, korábbi döntéseivel egyezően, arra hivatkozással nem hagyott helyben, hogy a fogvatartási intézmények nem tehetők felelőssé a fogvatartás körülményeiért.

- A szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének, valamint alaptörvény ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről szóló 32/2014. (XI. 3.) AB határozatban foglaltakat.[31]

- CPT jelentések, amelyek a túlzsúfoltságot és a kifogásolható egyéb körülményeket rögzítik.

Az elmarasztalás indoka a korábbiakkal egyezik és Magyarországot a hat kérelmező költségeinek megfizetésén túl, 3400 és 26 000 euró közötti kártérítések megfizetésére kötelezte.

Figyelemmel a számos EJEB elmarasztalásra és az Alkotmánybíróság által megsemmisített rendelkezésre is, a börtönök túlzsúfoltságának enyhítésére minden lehetséges módot fel kell(ene) használnunk és ennek egyik hatékony formája az óvadék intézményében rejlő lehetőségek érvényre juttatása lehetne.

A börtönök túlzsúfoltsága mellett azt is célszerű figyelembe venni, hogy az előzetes letartóztatott ellátása az állam költsége. Bár magyar adataim nincsenek, de a már hivatkozott Melissa Neal tanulmánya rámutat arra, hogy a fogvatartott ellátásának napi átlagos költsége 100 USD körül alakul, míg az elektronikus megfigyelés napi költsége 2-3 USD.

ad c) Az eljárások időszerűségét az EJEB jóval szűkebb határok között tartja elfogadhatónak, amennyiben a terhelt szabadsága korlátozott, ideértve minden korlátozó intézkedést (házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom stb.). Amennyiben azonban óvadék mellett kerül a terhelt szabadlábra, úgy az eljárás időtartamát a tágabb határokat jelentő, 6. cikk szerinti általános időszerűségi követelmények határozzák meg. Ennek következtében számos egyébként várható elmarasztalásunkkal végződő ügyben elkerülnénk a negatív megítélést és a kártérítés fizetésére való kötelezést.

ad d) Az óvadék intézményének alkalmazhatóvá tétele esetén nem csak az EJEB elmarasztalása, hanem a magyar bíróság által megállapított kártérítések száma is csökkenne. Miként azt Herke megfogalmazta, "... amennyiben egy jelentős jövedelemmel rendelkező személyt letartóztatásba helyeznek és utólag felmentik, a törvényi feltételek fennállása esetén igen magas kártalanításra tarthat igényt. Tehát ilyen személyek esetén az állam a letartóztatás elrendelésével igen magas anyagi kockázatot is vállal. Ezzel szemben, ha óvadék mellett szabadlábra helyezik, akkor a vagyoni kockázat átszáll a terheltre, hisz esetleges szökése esetén az óvadék összege az államra száll."[32]

Amint azt korábban jeleztem, az óvadék intézményének széles körű alkalmazhatóvá tételéhez álláspontom szerint, nem lenne elegendő a jelenleg hatályos jogszabályok módosítása. Elsőként koncepció szintjén lenne szükséges kidolgozni a működési elveket.

Úgy vélem az alábbi körülmények megteremtése segítené az óvadék intézményének a hatékonyabb alkalmazását:

a) A jelen szabályozás szerint az óvadék megállapítását a terhelt vagy védője indítványozhatja az előzetes letartóztatásról döntésre jogosult bíróságnál. Valójában nem találom indokát annak,

- 687/688 -

hogy az ex officio eljárási jellegű rendszerben ügyészi indítványra mely okból nem kerülhet sor óvadék megállapítására. Ezen túlmenően, nem látom akadályát annak sem, hogy a bíró hivatalból - az előzetes letartóztatás meghosszabbítása helyett - arról dönt, hogy óvadék megállapítását célzó meghallgatást tartson. Az EJEB döntések tükrében[33] pedig kifejezetten célszerű lenne az, hogy az előzetes letartóztatások meghosszabbítása során a bíróság hivatalból vizsgálja meg, hogy az előzetes letartóztatás helyett, annak helyettesítő jogintézménye, így pl. az óvadék alkalmazása elegendő kényszerintézkedés lenne-e. Az előzetes letartóztatás meghosszabbításának indítványozása során az ügyész is köteles annak feltételeit megvizsgálni, amelynek eredményeként juthat arra a következtetésre, hogy helyettesítő jogintézmény alkalmazása elegendő lenne. Az óvadék maga is annak tekintendő, így óvadék tárgyában történő bírói meghallgatás iránti ügyészi indítvány törvényi lehetőségének hiányát belső koherenciának vélem.

b) Álláspontom szerint, az óvadékirodák kudarca alapvetően arra vezethető vissza, hogy a magánszférát kellett volna bevonni intézkedőként az állami szférába. Ennek Magyarországon az igazságszolgáltatás vonatkozásában, ellentétben az angolszász rendszerekkel, nincsenek hagyományai. A törvényalkotó érthető bizalmatlansága eredményeként azonban rendkívül szűk mozgásteret biztosított az óvadékirodák számára - a magánszférának, amely szükségképpen elérhető profitra törekszik. Az óvadékirodáknak pedig ez nem jelentett befektetésre csábító lehetőséget. Ennek felismerését követően két lehetőség körvonalazódik: szükséges, de nem korlátozó és ellehetetlenítő jogi feltételek megteremtésével a magánszféra számára biztosítjuk az óvadékirodák létrehozását, engedve és elfogadva a profittermelést és természetesen a kockázatviselést is, avagy állami szféra keretén belül hozunk létre ilyen szervezetet, alkalmazotti fizetéssel, de ez esetben állami kockázatvállalással. Megoldást jelenthet a két lehetőség együttes alkalmazása is, azaz az igazságszolgáltatási rendszerhez tartozó óvadékügynökségek és magánszférához tartozó óvadékirodák létrehozása (engedélyezése) egyidejűleg. Egy dolog azonban bizonyos, a bíróság ezzel nem terhelhető.

c) A bírói szerepvállalásnak az óvadék engedélyezéséről szóló döntéssel és az összeg meghatározásával (esetlegesen még az ingatlan zálogjoggal terhelése is e körbe vonható), úgy vélem véget kell érnie. Azonban bírói hatáskörbe tartozik még annak ellenőrzése, hogy az óvadék összegét a terhelt legális forrásból képes megfizetni, illetve fizeti meg. Ellenkező esetben ugyanis fennáll annak lehetősége, hogy egyébként vagyonelkobzás alá eső összeg letételével biztosítja a szabadlábra helyezését - és amennyiben a nyomozás nem elég körültekintő - még visszafizetésre is sor kerül.

d) A hatályos szabályozás szerint az óvadék összegét a bíróság a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére is figyelemmel állapítja meg. Az óvadék célja a terhelt jelenlétének a biztosítása, így látszólag e szabályozás a cél elérésére alkalmas. A bűncselekmény elkövetője (is) azonban mindig a saját érdeke mentén mérlegel: a menekülés érdekében milyen összeget hajlandó feláldozni. Nyilvánvalóan e kérdés a bűncselekmény útján jelentős mértékű vagyont szerzett elkövetők vonatkozásában válik jelentőségteljessé, akik tekintetében vagyon a tapasztalatok szerint, nem is felderíthető igazán. A bírói joggyakorlat ráérzett erre az ellentmondásra és számos olyan döntés született, ahol az egyébként jelentéktelen bizonyítható vagyonnal rendelkező személy tekintetében sokmilliós óvadékösszeget állapított meg. Az más kérdés, hogy vélhetően az volt a várakozás, hogy úgysem tudja megfizetni, ezért a kényszerintézkedés továbbra is fennmarad. Megjegyzem azonban, hogy - amennyiben valóban fennállt ilyen szituáció - úgy álláspontom szerint, ez a joggal való visszaélés határát súrolja.

Hasonló következtetésre juthatunk a személy elleni bűncselekményeket megvizsgálva is: általánosságban megállapítható, hogy a várható büntetés nagysága és a szökés veszélye között egyenes arányosság állapítható meg.

Mindezek elkerülése végett, szükségesnek vélem a bűncselekmény tárgyi súlyának (okozott kár, vagyoni hátrány nagysága, okozott sérelem nagysága) rögzítését a figyelembe veendő feltételek között, továbbá keretösszegek meghatározását. Ez utóbbi azonban értelemszerűen csak a bűncselekmény tárgyi súlyához kapcsolható. E keretösszegeken belül lenne értékelhető a terhelt személyi és vagyoni körülménye.

e) Ami az óvadékirodák (avagy óvadéki ügynökségek) feltételrendszerét illeti, úgy gondolom, hogy mindazon jogokkal rendelkezniük kellene, amely a hatékony működést biztosítja számukra: alapvetően a pénzügyi szolgáltató tevékenység engedélyezése, valamint a szökésben lévő terhelt felkutatásának és bíróság elé állításának lehetősége lenne a kívánalom. Ezen túlmenően, azonban még számos részletszabályozásra lenne szükség, mint például soron kívüli ügyintézés biztosítása az óvadékirodák számára, így például széljegy az ingatlanra, adatszolgáltatás az értékpapír aktuális értékéről, esetleges együttműködés a szökésben lévő terhelt elfogása érdekében, kapcsolattartás az előzetes letartóztatottal a technikai feladatok végrehajtása érdekében stb.

- 688/689 -

f) A bíróság felé a készpénzben (átutalás, bankkártya) történő fizetést a terhelt, avagy az óvadékiroda közvetlenül teljesíti. Az óvadékirodák (avagy óvadéki ügynökségek) a büntetőeljárásban "egyéb érdekelt" lenne, amelyet az ehhez fűződő jogok és kötelezettségek illetnének meg. Közvetlen teljesítés igénye merülhet fel például, ingatlanra bejegyzett széljegy, avagy nála letétbe helyezett értékpapír esetén. Ily módon nem lenne akadálya annak sem, ha a terhelt érdekében egy harmadik személy nyújtana biztosítékot az óvadékiroda számára az óvadék megfizetésére.

g) Amennyiben magánszféra keretében kerülne sor óvadékirodák létrehozásának engedélyezésére, úgy - a fizetőképességük megőrzése, a megfelelő "üzleti menet" biztosítása és a szükségtelen pénzmozgás elkerülése végett - megoldás lehetne egy hosszú távú szerződés az óvadékirodák és a bíróságok között, amely arra az esetre állapítana meg fizetési kötelezettséget az óvadékirodák számára, ha a terhelt a kötelezettségének nem tesz eleget. Az óvadékirodák működési feltételének meghatározásakor ez esetben a pénzügyi stabilitásukra különös figyelmet kell fordítani. Jutalékuk jogszabályban maximalizálható.

h) Álláspontom szerint, az óvadékirodákat a magánszféra keretében lenne érdemes szabályozni, megfelelő személyi és tárgyi feltétel jogszabályi rögzítésével. Ilyen feltételek lehetnek például a büntetlen előélet, a csőd-, illetve felszámolási eljárás nélkül folytatott korábbi üzleti tevékenység, valamint az átlagost jóval meghaladó - legális jövedelemből származó - törzstőkével rendelkező gazdasági társaság alapítása stb.

i) Az óvadékirodák (avagy óvadéki ügynökségek) eredményességét segítené, ha az óvadék ellenében szabadlábra került terhelt szökése önálló bűncselekmény lenne.

Az EJEB joggyakorlatát és a magyar helyzetet elemezve Tóth Mihály még 2001-ben[34] - az óvadék intézménye mielőbbi bevezetésének sürgetése mellett, amely végül is 2003. július 1. napjával megtörtént - az alábbi javaslatokat fogalmazta meg az előzetes letartóztatások számának csökkentése és az EJEB joggyakorlatának (és az alkotmánybírósági határozatok szemléletének) hatékonyabb megfelelés érdekében:

- alternatív szankciók kiszabásának lehetősége esetén korlátozni az előzetes letartóztatás lehetőségét, esetleg csak meghatározott súlyú szabadságvesztéshez kötni,

- az összebeszélés, mint előzetes letartóztatási ok csak meghatározott ideig lenne hivatkozási alap,

- a további eljárást meghiúsító, illetőleg megnehezítő okokat a legjellemzőbb magatartások kiemelésével lehetne pontosítani,

- "a szökés vagy elrejtőzés veszélye esetén a bűncselekmény büntetési tételhez kötött súlyossága mellett az "egyéb ok" letartóztatást elrendelő vagy meghosszabbító döntésekben történő pontos feltüntetését, körülírását a törvény megkívánná".

A javaslatok megfogalmazása óta már eltelt majdnem tizenöt év(!) és szinte minden pontja, még mindig aktuális javaslatnak tekinthető.

- Azokban az esetekben, ahol a Btk. a szabadságvesztéstől eltérő szankciót is lehetővé tesz, megfontolandónak tartanám az előzetes letartóztatás elrendelésének megengedhetőségét. Ilyen esetekben az előzetes letartóztatást helyettesítő intézményei lennének alkalmazhatóak.

- A nyomozati érdekből elrendelt előzetes letartóztatás időkorlátjának bevezetését, mind a nyomozás gyorsítása, mind az óvadék intézményének az egyes büntetőeljárásokban történő mielőbbi alkalmazásának lehetősége érdekében, továbbra is aktuálisnak vélem.

A sajnálatos, hogy a Kormány 2015. február 11. napján megtartott ülésén elfogadott, az új büntetőeljárási kódex szabályozási elvei az előzetes letartóztatás helyettesítő intézményei, különösen az óvadék tárgyában nem tükröznek a helyzet megoldására irányuló politikai akaratot. Megbékélünk a 130-150%-os kihasználtságú, így jelentősen túlzsúfolt és sok egyéb tekintetben is kifogásolható börtönviszonyokkal és inkább kártérítést fizetünk az Emberi jogok Európai Bíróságának az elmarasztalásai eredményeképpen? Ez a legolcsóbb megoldás valóban, de úgy vélem egy európai jogállam számára a helyzet hosszabb ideig nem fenntartható. Választható az a megoldás is, hogy újabb és újabb büntetés-végrehajtási intézményeket helyezünk működésbe, jelentősen nagyobb és folyamatos költségigénnyel, ahelyett, hogy az óvadék szélesebb körű alkalmazását tennénk lehetővé.■

- 689/690 -

JEGYZETEK

[1] A magyarországi vonatkozású ügyek közül lásd pl. Szepesi v. Magyarország, 7983/06. számú kérelem, X.Y. v. Magyarország, 43888/08. számú kérelem, nemzetközi vonatkozásban lásd pl. W. v. Svájc 26 January 1993, §30 Series A no. 254-A

[2] Szepesi v. Magyarország (7983/06. számú kérelem)

[3] Grád András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2000. 144. o.

[4] Brogan és társai v. Egyesült Királyság (1988. november 29. A sorozat 145-B)

[5] Grád András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2000. 141. o.

[6] Barfuss v. Csehország (35848/97. számú kérelem, 2000. július 31.)

[7] Grád András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2000. 159. o.

[8] Darvas v. Magyarország (19547/07. számú kérelem)

[9] A. B. v. Magyarország (33292/09. számú kérelem)

[10] X.Y. v. Magyarország (43888/08. számú kérelem)

[11] Jablonski v. Poland, (33492/96. számú kérelem, 2000. december 21.)

[12] Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elméleti és gyakorlati kérdései. PhD-értekezés. PTE ÁJK. Pécs, 2001. http://doktori-iskola.ajk.pte.hu/files/tiny_mce/File/Archiv2/Herke_Csongor_Tezisek.pdf (letöltés: 2014. szeptember 2.)

[13] History of Bail, http://www.bail.com/history.htm (letöltés: 2014. május 16.)

[14] Johnson, Lyndon B. "Remarks at the Signing of Bail Reform Act of 1966" http://www.presidency.ucsb.edu/ws/index.php?pid=27666 (letöltés: 2014. május 16.)

[15] 18 U.S.C. §3142(f)

[16] United States v. Salerno, 481 U.S. 739 (1987)

[17] Melissa Neal: Bail Fail, Why the US should end the practice of using money for bail, Justice Policy Institute, Washington, 2012. http://www.justicepolicy.org/uploads/justicepolicy/documents/bailfail.pdf (letöltés: 2015. július 4.)

[18] Polt Péter: Az óvadékról.Belügyi Szemle. 1986. 24. évfolyam 2. szám 15. o.

[19] Herke Csongor: Az előzetes letartóztatást helyettesítő intézmények különös tekintettel az óvadékra.Bírák Lapja 1996. évi 1-2. sz. 97-118. o.

[20] Herke Csongor: A letartóztatás, Dialóg Campus Kiadó, Bp-Pécs, 2002.

[21] Kúria 9/2014. büntető elvi döntése

[22] A kiemelt jelentőségű ügyekre vonatkozó speciális szabályokat a 2011. évi LXXXIX. törvény 23.§-a iktatta be. Az óvadék összegének ezen ügyekre vonatkozó minimumát a Be. 554/H. §-a állapítja meg.

[23] Bessenyi v. Magyarország (37509/06. számú kérelem)

[24] Kovács Zsuzsa Gyöngyvér: Az előzetes letartóztatás helyettesítésére szolgáló jogintézmények http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/3_2008/az_elozetes_letartoztatas_helyettesitesere_szolgalo_jogintezmenyek/ (letöltés: 2014. november 18.)

[25] http://www.mklu.hu/repository/mkudok2832.pdf (letöltés: 2015. június 8.)

[26] A 2014. évben 6579 esetben érkezett előterjesztés az ügyészségre a gyanúsított előzetes letartóztatásának elrendelése céljából. Ebből az ügyész 5143 terhelttel (78,2%) szemben indítványozta a kényszerintézkedés elrendelését. 176 terhelttel szemben nyomozó hatósági előterjesztés nélkül tett indítványt, így összesen 5319 terhelt előzetes letartóztatását indítványozta a nyomozási bírónál (2007: 5301, 2008: 5660, 2009: 5960, 2010: 6355, 2011: 6245, 2012: 5861, 2013: 6673). A bíróság 4836 terhelttel (90,9%) szemben elrendelte az előzetes letartóztatást, míg e helyett 120 terhelt lakhelyelhagyási tilalom alá helyezéséről, s további 114 terhelt házi őrizetéről döntött… Az előzetes letartóztatásokból 960 legfeljebb egy hónapig, 1048 egy és három hónap közötti, 1957 három és hat hónap közötti ideig tartott; 194-nek (3,5%) az időtartama több mint egy év volt. (A legfőbb ügyész 2014. évi országgyűlési beszámolója.)

http://www.mklu.hu/pdf/ogy_besz/ogy_beszamolo_2014.pdf (letöltés 2015. május 24.)

[27] Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Joggyakorlata, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 1999. 102. o.

[28] Kardos Sándor: Az óvadék a büntetőeljárásban. In: Ad futuram memoriam: tanulmányok Cséka Ervin 85. születésnapja tiszteletére. Pólay Elemér Alapítvány. Szeged, 2007. 84. o.

[29] Szél v. Magyarország (30221/06 számú kérelem)

[30] Varga és társai v. Magyarország, 14017/12., 45135/12., 73712/12., 34001/13., 44055/13. és 64586/13. számú összevont kérelmek alapján. Az ítéletet 2015. március 10. napján hozták nyilvánosságra, így a korábban jelzett magyar honlapon még nem található. Forrás: http://hudoc.echr.coe.int/sites/eng/pages/search.aspx?i=001-152784#"itemid":["001-152784"] letöltés: 2015. július 14. (további hasonló, börtönviszonnyal kapcsolatos ügyek még: Kovács István Gábor, Hagyó Miklós és Fehér Sándor által Magyarország ellen indított eljárások.)

[31] Az Alkotmánybíróság által, 2015. március 31. napi hatállyal megsemmisített jogi szabályozás: "[a] zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson."

[32] Herke Csongor: A letartóztatás. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs, 2002. 215. o.

[33] Lásd például Szepesi, Bárkányi, Baksza, avagy A.B. által Magyarország ellen indított eljárásokat.

[34] Tóth Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2011. 239. o.