Köztudott, hogy egyes közvetlen hatályú közösségi jogi normák, magánszemélyeknek is biztosíthatnak jogokat. E jogok tagállamokkal, és más magánszeméllyel szemben is fennállhatnak, azonban a közösségi jog nem biztosít a jogosultaknak közvetlen, közösségi szintű jogorvoslatot. A magánfelek azonban e jogaikat védhetik tagállamok bíróságain, a tagállami eljárások szabályait figyelembe véve.
Ilyen sajátos igény lehet a közösségi jog megsértésével kirótt befizetések visszafizetésére irányuló igény érvényesítése. Sok olyan eset képzelhető el, amikor közösségi jogszabály alapján ró ki a tagállam valamilyen pénzügyi terhet (vám, adó, illeték, más díjak), azonban később kiderülhet, hogy ez jogalap nélkül történt. Az Európai Közösségek Bírósága szerint az ilyen díjak visszafizetésére irányuló igény, közösségi jogon alapuló igénynek minősül. A tagállam által, a közösségi jog megsértésével kivetett összegek visszatérítésére való jogosultság velejárója, a közösségi jog által magánszemélyekre ráruházott jogoknak, ezért a tagállam köteles a közösségi jog megsértésével kivetett közterhek visszafizetésére, és jogorvoslatot biztosítani az ilyen igények érvényesítésére.1
Az általános elv, hogy a belső jogban eljárási lehetőséget kell biztosítani a közösségi joggal ellentétesen beszedett összegek visszafizetésére irányuló, vagy bármely más közösségi jogból fakadó igény elbírálására. Az külön kérdés, hogy ezen belső eljárások milyen feltételeket szabnak az igényérvényesítés tekintetében (pl. elévülés, bizonyítási szabályok stb.), és e feltételek mennyiben jogszerűek a közösségi jogi rendelkezések tükrében.
Ilyen esetekben az egyén jogainak védelme, a tagállami bíróságoknak a közösségi jogból, közelebbről az EK-Szerződés 10. cikkéből következő kötelezettsége. Az Európai Bíróság szerint a közösségi jogon alapuló igények érvényesítése esetén a tagállamok jogának ki kell jelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságokat, és meghatározni a pereket szabályozó eljárási feltételeket, de ezek a feltételek nem lehetnek kevésbé kedvezőek, mint azok, melyek a hasonló jellegű, hazai perekre vonatkoznak.2
Itt mutatkozik azonban egy komoly ellentmondás. Egyrészt az igény alapja valamely közvetlen hatályú közösségi szabály. Másrészt azonban az igény érvényesítésének feltételeit a tagállamok belső jogszabályai határozzák meg. Ezek különbözhetnek és különböznek is, nincs közöttük harmonizáció. Van tehát egy mindenkit megillető jog, de az igényérvényesítés feltételei eltérőek. Például lehetséges, hogy a magánszemély igénye az egyik tagállamban három év alatt, egy másik tagállamban öt év alatt évülne el. Az igényérvényesítés különbségei alááshatják a hatékony jogvédelmet, és eltérő helyzetbe hozhatják a hasonló jogot érvényesíteni kívánó magánszemélyeket.
A tagállamok belső eljárásait közelítő közösségi jogszabály hiányában, az Európai Bíróság évtizedeken keresztül, hol óvatosan, hol bátran alakítgatta ki azokat a minimális követelményeket, melyeknek a tagállami eljárásoknak meg kell felelniük akkor, amikor közösségi jogi igény érvényesítésének adnak teret. E követelmények alapját az általános közösségi jogi elvek, valamint az EK-Szerződés 10. cikke képezik. Így kialakult az egyéni jogvédelem közösségi jogból fakadó rendszere, melynek részét képező eljárási követelményeket a tagállami bíróságoknak érvényesíteniük kell az előttük folyó eljárásokban.3
A Bíróság kiindulópontja - a későbbi fejleményekhez képest - igen szerény volt. A 158/80 számú Rewe döntés híres 44. pontjában kijelentette, hogy a közösségi jog a meglévő belső jogorvoslati lehetőségekhez képest nem szándékozott újakat létrehozni a tagállami bíróságok vonatkozásában, a közösségi jogon alapuló igények érvényesítésénél.4
A Bíróság ezt az álláspontját hamar módosította, először éppen a jogalap nélküli befizetések visszakövetelésére vonatkozó igényeknél. Számos alkalommal megtörtént ugyanis, hogy a tagállam olyan fizetési kötelezettségeket érvényesített a közösségi jog alapján, melyek utóbb jogalap nélkülinek bizonyultak. Ez nemcsak a közösségi jog téves értelmezéséből adódhat, hanem abból is, hogy az Európai Bíróság a fizetés alapjául szolgáló közösségi jogszabályt érvénytelennek találta. A jogalap nélkül fizetett összegek fő szabályként visszajárnak. A visszafizetés azonban komoly akadályokba ütközhet a belső jogszabályok alkalmazása során: így bekövetkezhet elévülés; akadálya lehet a jogalap nélküli gazdagodás konstrukciója, amennyiben a befizető a befizetett összegeket költségként üzleti partnereire vagy a fogyasztókra áthárította; nem világos, hogy jár-e kamat utána, milyen mértékű és mely időszaktól stb. Ilyen kérdésekben ráadásul a tagállami szabályok igen különbözőek, egységes elbírálás a tagállamok összességét tekintve aligha várható.
A Bíróság nem tehetett ugyan mást, mint továbbra is a tagállamok belső eljárási szabályaira hagyatkozott, azonban az elékerülő ügyekben, e szabályokkal szemben, két alapvető elvet kívánt eredendően érvényesíteni. E két elv az eljárások egyenértékűségének és a közösségi jog hatékony érvényesülésének elve.5 Ez egyrészt azt jelenti, hogy a közösségi jogon alapuló igények érvényesítése nem történhet hátrányosabb feltételek mellett, mint a hasonló, belső jogon alapuló igényeké (egyenértékűség). Ugyanakkor a belső szabályok nem tehetik "a gyakorlatban lehetetlenné" a közösségi igények érvényesítését, ami később átfogalmazódik a közösségi jog hatékony érvényesülésének biztosítását előíró követelménnyé (hatékony érvényesülés elve).6 E két általános elv az, amely általános mérce a közösségi jogon alapuló igény érvényesítését szabályozó belső jogszabályokkal szemben.7
Az eljárások egyenértékűségének elve alapján, csak a hasonló igényeknél kell hasonló igényérvényesítési lehetőségeket biztosítani. Hasonlónak azon igények minősülnek, melyeknek célja és jogalapja is hasonló.8
Itt két tipikus helyzetet kell megkülönböztetni. Az elsőnél a belső jogon, másrészt a közösségi jogon alapuló, hasonló igények érvényesítését ugyanazon eljárás, ugyanazon eljárási szabályok is szolgálhatják. Ekkor nem merül fel különösebb probléma, mindössze az igényérvényesítés feltételeit meghatározó szabályoknak egyenlően alkalmazandóaknak kell lenniük, a különböző alapon fennálló igények érvényesítése során.
Az Edis ügyben 9 a probléma abból adódott, hogy az olasz jogszabályok jelentős, évente fizetendő cégnyilvántartási díjat róttak ki az Olaszországban bejegyzett és nyilvántartott cégekre. Ezt a gyakorlatot az Európai Bíróság egy korábbi ügyben nem látta összeegyeztethetőnek a közösségi joggal. A Bíróság döntése nyomán a felperes hat évre visszamenőleg kívánta visszaigényelni a befizetett nyilvántartási díjat. Egy belső, speciális elévülési szabályt alkalmazó olasz bíróságok álláspontja szerint, ezeket a díjakat visszamenőlegesen csak három évre lehetett visszaigényelni. Ez kedvezőtlenebb volt az általános, tíz éves elévülést előíró olasz polgári jogi jogszabályoknál. A Bíróság úgy találta nincs jogsértés, mert a hároméves elévülési idő nem csak a cégnyilvántartási díjakra terjedt ki, hanem minden, jogellenesen beszedett adó, adójellegű díj visszafizetésére is (mely igények nagyrészt belső jogon alapultak). Így az egyenértékűség elve nem sérült.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
