1999. május 23-án volt az ötvenedik évfordulója annak a napnak, amelynek elteltével az Alkotmány hatályba lépett. Legrövidebb cikkelye, a 102. cikkely egyszerűen kimondja: "A halálbüntetés megszűnik". Ennek ellenére a halálbüntetés témáját a Német Szövetségi Köztársaságban most is nem csupán történelmi érdeklődés kíséri, hanem ez idő szerint is a legnagyobb mértékben időszerű. A kilencvenes évek kezdete óta állandóan növekszik támogatóinak száma, és maguk a politikusok is kérdésessé teszik a halálbüntetés megtiltását. Mindig olyankor éled fel a téma időszerűsége, amikor szövetségi polgárokat külföldön halálra ítélnek vagy kivégeznek, mint a Karl és Walter Lagrand testvéreket 1999. március 3-án az észak-amerikai Arizona szövetségi államban.
Éppen a Lagrand-testvérek kivégzése mutatja, hogy nem csupán az iszlám világ országai, Kína és egyéb totalitárius államok, hanem civilizált, demokratikus és jogállamoknak minősülő ipari nemzetek, mint például az USA szövetségi államok közül 38. Japán és Dél-Korea mind ez ideig a halálbüntetést büntetőjoguk és büntetőpolitikájuk mellőzhetetlen eszközeként alkalmazzák. Az 1996. évben 39 államban minimálisan 4272 embert végeztek ki, ebből egyedül Kínában 3500-at és az USA-ban 45-öt. Az 1998. évben 68 rabot, közöttük a bűncselekmény elkövetésekor három még fiatalkorút, az 1999. évben 99. közöttük a bűncselekmény elkövetésekor 16 éves korút, öltek meg. Szomorú rekordot ért el Texas amerikai állam ez év januárjában: január 12-én végezték ki a halálbüntetés 18 évvel ezelőtti újra bevezetése óta a 200. embert.
Azok az államok, amelyek halálbüntetést szabnak ki és hajtanak végre, nem csukhatják be a fülüket annak a kérdésnek a hallatán, hogy vajon a hagyományra és a vallásra hivatkozás mögött nem irracionalizmus rejlik-e, vagy nem csupán az állam hatalmi politikáját szolgáló puszta ürügyről van-e szó. És hogy a lakosság valójában kívánja-e a halálbüntetést, az nyitott kérdés, amit végső soron a statisztikák is megválaszolatlanul hagynak. Mindenképpen azonban a halálbüntetés törvénytelenségének és embertelenségének tudata nem általános meggyőződés tárgya.
Az a tétel, hogy a halálbüntetés megfelel a nép többsége meggyőződésének, már azért is problematikus, mert a halálbüntetés kérdésében a többség meggyőződése nagy ingadozásokat mutat.
Az Allensbach Közvéleménykutatási Intézet grafikonja szerint a halálbüntetést helyeslők száma erősen megemelkedett az 1977. évben, valamint a kilencvenes évek kezdete óta. Az 1977. évben a markáns hangulatot Hanns Martin Schleyer munkaadói elnök baloldali terroristák által végrehajtott elrablása és meggyilkolása váltotta ki. A beállítottság az utóbbi években észlelhető megváltozásának oka az ezekben az években a bűnözéstől való félelem fokozódásában található meg. Annak a kockázata, hogy valaki tényleg áldozata lesz egy bűncselekménynek, az elmúlt tíz évben csaknem változatlan maradt. Az új szövetségi államokban, ahol a bűnözéstől való félelem a legnagyobb, a megkérdezettek 45%-a, vagyis majdnem minden második, a halálbüntetés mellett volt.
Az a tétel sem meggyőző végül, hogy a halálbüntetést a lakosság igazságérzete követeli meg, mivel a helyeslők körében sincs egyetértés arra nézve, hogy milyen bűncselekményekre nézve célszerű ez a szankció. A választás egész bizonyossággal a gyilkosság bűncselekményére esik; ezt mindig halálbüntetés fenyegeti, amennyiben valamely büntetőrendszer halálbüntetést "alkalmaz". Életükkel fizessék meg tetteiket például az "egyszerű" emberölés tettesei, a kábítószerek gátlástalan nagyterjesztője, aki nagyszámú fiatalt testében és életében veszélyeztet, a környezetkárosító, aki cselekményével az ember természetes létalapjait rombolja le? Az Allensbach-Intézet további vizsgálata szerint a lakosságnál az elítéltek nemzeti hovatartozása is kritérium a halálbüntetés legitimáltsága mellett.
A büntetőjog sem teheti túl magát tetszése szerint szankciókatalógusával a többség meggyőződésein. Amennyiben a jog túl messzire távolodik el az általános felfogástól, tartani lehet a jogtudat megrázkódtatásaitól, a norma hatóerejének megtörésétől. Ez az ellenvetés nem állja meg természetesen a helyét a halálbüntetés mint szankciófajta szempontjából egyedül releváns szándékos gyilkossági bűncselekmények tekintetében, mivel ezeknek az összkriminalitás spektrumában gyakorlatilag nincs jelentőségük. Így az 1997. évben a korábbi Német Szövetségi Köztársaság területén valamennyi elítélésnek mindössze 0,02%-a történt befejezett gyilkosság, és mindössze 0,07%-a befejezett emberölés miatt.
Egy második érv a halálbüntetés mellett akképp szól, hogy vannak esetek, amelyekben egyszerűen a megtorlás gondolata követeli meg parancsolóan a halálbüntetést, mert teljesen hiányzik más kielégítő eszköz, amellyel a legsúlyosabban megsértett jogrend elégtételt kaphatna. Idevágó esetként legtöbbnyire John Graham amerikai diák esetét hozzák fel, aki az 1953. évben biztosítást kötött anyja életére és gondos előkészítés után becsempészett egy maga által előállí-tott időzített bombát annak poggyászába. A bomba az indulás után tíz perccel felrobbant, szétvetette a repülő-gépet és valamennyi 44 utas meghalt, közöttük Graham anyja is.
Ez a most tárgyalt megtorlási teória a büntetés értelmét egyedül abban látja, hogy a büntetésben rejlő súlyos következmények alkalmazásával azt a vétket, amit a tettes cselekményével elkövetett, igazságosan megtorolják, kiegyenlítsék, kiengeszteljék. A büntetés mint a kiegyenlítő igazságosság koncepciója, Kant és Hegel nevével van elválaszthatatlanul összekötve.
Azok a legfontosabb indokok, amik a halálbüntetésnek az abszolút büntetési elméletekkel való legitimálásával szemben állnak, érintik a hegeli tant. Mivel a büntetőjog feladata a (szubszidiárius) jogi érdekvédelemben áll, nem szabad ennek a feladatnak betöltésében olyan büntetést alkalmaznia, amely kifejezetten nincs tekintettel valamennyi szociális célra. A megtorlás eszköze ott is büntetést követel, ahol ez a jogi érdekvédelem okából nem szükséges. Ekkor azonban a büntetés nem tölti be többé a büntetőjog feladatait és elveszti társadalmi legitimáltságát.
Az abszolút büntetési teória ellen szól továbbá az, hogy ennél az ember gyámoltalan, és sokszor rossz bánásmód alatt szenvedő, sokféle kísértésnek kitett voltát még nem ismerik el, hanem a bűnöző önhatalma alá rendelik, ami döntési korlátlanságánál fogva nem ismer fokozatokat. Ma azonban nem vitatott, hogy gyilkosságok ritkán történnek racionális megfontolások alapján, hanem tipikusan konfliktushelyzet következményei, és az akarat-elhatározások szociális és pszichológiai feltételektől való függései rendkívül komplexek és kuszák lehetnek, és legtöbbnyire azok is, amint ezt a Szövetségi Bíróság 1996. évi egyik döntésének megállapításai példaszerűen alátámasztják:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
