"Nemo testis is propria causa"
Pompinius D.22,5,10.[1]
A büntetőeljárás nyomozási szakaszában, de olykor a bírósági eljárásban is találkozhatunk olyan esetekkel, amikor a megfelelő alakiságok mellett legitimált, a törvényes alapokon a terhelt védelmében eljáró ügyvédet a hatóság tanúként kívánja az eljárásba vonni. Erre elsősorban hivatalból kerül sor, de nem zárható ki, hogy egyes perbeli főszemélyek indítványa alapján merül fel a védő tanúvallomás-tétele. Bár a védőt és a terheltet, illetve a befolyásmentes, szabad, törvényes védelmet a tanúvallomás egyes feltétlen és relatív akadályai[2] óvják a hatóság, a büntetőhatalom indokolatlan beavatkozásától, olyan kérdésekre nézve azonban, melyről a védelmet ellátó ügyvéd nem védői minőségében szerzett tudomást, a törvény a tanúvallomás tételét nem zárja ki. A büntető igazságszolgáltatás nyilvánvalóan igen erős jogosítványokkal rendelkező szervezetével szemben álló terhelt érdekeinek, jogainak érvényesítését - úgy gondolom - elsősorban a hatékony védelem garantálhatja, fokozott gondossággal kell ezért a hatóságnak vizsgálnia, hogy valóban indokolt-e a védő tanúkihallgatása, melynek realizálódása a védő további eljárását kizárja[3], ezzel értelemszerűen jelentősen megnehezítve a terhelt helyzetét. A védelem jogában a büntetőeljárás egyik legfontosabb garanciális elve fogalmazódik meg, melyet kardinális európai jogi, alkotmányos szabályok rögzítenek[4], szoros egységet alkotva a hatályos büntetőeljárási törvény (1998. évi XIX. törvény, továbbiakban Be.) rendelkezéseivel.[5] Megállapítható ekként, hogy a védelem jogait alapvető normák bástyázzák körül.[6]
A védelem törvényes, hatékony ellátását bármilyen formában érintő, befolyásoló eljárási cselekmények, így a védő tanúkihallgatása is olyan releváns jogi problémákat vetnek fel, melyek beható elemzést igényelnek. Tanulmányomban az elméleti háttér vázlatos áttekintése után elsősorban az ítélkezési tapasztalatok tükrében kívánom a jogkérdést bemutatni, annak előrebocsátásával, hogy jogalkalmazóként nem tartom szerencsésnek, ha a hatóság a védelmet ellátó személytől próbál az ügyre nézve információkat szerezni, ami ugyan megfelelhet a törvénynek, de emellett alkalmas lehet az eljárás tisztességes voltának (fair trial) megkérdőjelezésére is.
A büntetőeljárás célja az állam, a társadalom rendje ellen vétő személy felelősségre vonása, megbüntetése, amint Liszt kifejtette, a büntetés által a megbillent jogrend helyreállítása.[7] Angyal Pál szerint a büntetőjogi felelősség megállapításához vezető eljárás olyan, egymással láncolatszerűen összefüggő és előrehaladó cselekmények sora, melyeket az állam szervei és bizonyos esetekben magánszemélyek az állam büntetőjogának megvalósítása érdekében foganatosítanak.[8] Hasonlóan fogalmazta meg majd egy évszázaddal később Erdei Árpád is a büntetőeljárás lényegét, a hangsúlyt annak céljára és folyamatjellegére helyezve.[9]
A büntetőeljárásban a már hivatkozottak szerint garanciális elv a védelem joga, melynek egyik fontos eleme, hogy a terhelt személyesen előterjeszthesse védekezését, másrészt ezen túl legfontosabb formája az alaki védelemnek, hogy a terhelt védelmét az általa választott vagy számára kirendelt védő hivatásszerűen, szakszerűen, lelkiismeretesen látja el, ellensúlyozva az állam igazságszolgáltatási szerveinek szakértelmét. A védelem jogának biztosítása az egyik fontos eszköz a fegyverek egyenlősége elvének (equal of arms) érvényre juttatásához.[10] Amint Angyal kifejtette, az állami bűnüldözésben megnyilvánuló közérdek és a terhelti magánérdek ellentétes lehet, az eljárásban azonban a köz érdekében az érdekek összhangjának megteremtésére kell törekedni. Mindennek fontos része a terhelt felkarolását, megerősítését szolgáló védelem, mely azoknak az intézményeknek az összessége, melyek rendeltetése, hogy a terhelt érdekei a büntetőeljárás során az állami közérdekkel összhangba kerüljenek az anyagi igazság kiderítése során, a társadalom védelmét is biztosítva.[11] Hatályos büntetőeljárási törvényünkben ugyan már nem alapelv az anyagi igazság felderítése, de a bizonyítás tárgyára vonatkozó szabályok a valóságnak megfelelő tényállás feltárását kötelezővé teszik, másrészt hangsúlyos, hogy a bíróság feladata az igaz-
- 11/12 -
ságszolgáltatás.[12] Véleményem szerint ezért az igazság, az igazság elérésére törekvés elválaszthatatlan a büntetőeljárás céljától. Ma is érvényesek az idézett gondolatok a védelemről, miszerint az alaki és materiális védelem a terhelt jogainak érvényre jutását garantálja az állami büntetőhatalommal szemben, de nem öncélúan, hanem nyilvánvalóan a közérdeket is szem előtt tartva. Amint Fenyvesi Csaba találóan mutatott rá, a védő olyan "vörös zsinór" a büntetőeljárásban, mely hűen tükrözi az adott társadalom demokrácia- és civilizációfokát, a jogállam megvalósulásának szintjét.[13] Megállapításával teljes mértékben egyetértek, utalva arra, hogy elfogadhatatlan a most már egyre inkább visszaszoruló jogalkalmazói szemlélet, mely a védőt, mint "vörös posztót" látja a büntetőperben. Sosem feledhetjük, bárki kerülhet bármikor olyan helyzetbe, mikor védelemre szorul, s a büntetőeljárásban jogai védelmében elsősorban a védőre támaszkodhat.
A védelem jogának az említettek szerint tehát kulcsfontosságú része a védő eljárása. A védő a büntetőper fő személye, jogait és kötelezettségeit a törvény tételesen meghatározza. Főszabályként, a védőnek a bizonyítási eljárásban a terhelt oldalán való részvétele nem adhat a személyén, saját tudomásszerzésén keresztül olyan információt, mely bizonyítékot szolgáltathat az ügy eldöntéséhez.
A bizonyítás a büntetőjogi felelősség megállapításához vezető processzus központi része. Miként Király Tibor szemléletesen kifejtette, bizonyításon a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok olyan cselekményeinek sorát érthetjük, amelyek arra irányulnak, hogy információkat, ismereteket nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője.[14] Nem képezi a tanulmány tárgyát a bizonyítás fogalmának sokrétű elemzése. A bizonyítás lényegi elemeit érintően széles körűek és jelentősen eltérőek is a jogirodalmi álláspontok, annak megfelelően, hogy a logikai felfogást, a processzuális (eljárási) szemléletet, vagy a gnosszeológiai (ismeretelméleti) megközelítést helyezik előtérbe.[15] Úgy gondolom azonban, hogy Király fogalommeghatározása a vizsgált téma tekintetégben megfelelő kiindulási pontot jelent bizonyításelméleti szempontból, figyelemmel a hatályos törvényi rendelkezésekre.
Szükséges kiemelni, hogy meg kell különböztetnünk a bizonyítási eszközt magától a bizonyítéktól. A bizonyítási eszköz, mint a tanú vallomása az az eljárási cselekmény, amelyből a büntetőügyben eljáró hatóságok a bűncselekményre és az elkövetőre vonatkozó ismereteket szereznek. A bizonyíték, másként fogalmazva a bizonyítandó tény pedig az a tény, ami a bizonyítási eszközből következik, a tanú vallomásánál maga a vallomás tartalma, melyet a bíróságnak figyelembe kell vennie a bizonyítékok mérlegelésekor és a tényállás megállapítása során.[16] Herke, Fenyvesi és Tremmel is utalt arra, hogy a tanú önmagában csak a bizonyíték forrása, a bizonyíték maga az eljárási cselekmény során tett vallomása, illetve annak releváns adatai.[17] A tanú vallomása a büntetőeljárás egyik igen fontos bizonyítási eszköze, melyből fakadó adatok, maga a bizonyíték sok esetben meghatározó a tényállás megállapítása során. A tényállás megalapozottságát[18] nem vitásan nagymértékben befolyásolhatják a tanúvallomások.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
