A büntetőjog tudománya több mint tíz éve intenzíven foglalkozik az Európai Unió büntetőjogával, amelynek a legfőbb indoka az, hogy a Közösségnek a bűnözés új, határokon átnyúló (transznacionális) formáival kell szembenéznie. Mindezek hatására az európai jogalkotásban a büntetőjogi együttműködés területén egy rendkívül dinamikus folyamat vette kezdetét. Az integrációnak az elmúlt évtizedben a büntetőügyek területén bekövetkezett felgyorsulásával az európai jog és a büntetőjog összefüggésének tudományos problémája átalakult az európai büntetőjog és büntetőeljárás jog alkalmazásának gyakorlati, jogalkotási és jogalkalmazási kérdésévé.
Az 1990-es évtizedben kétirányú fejlődés indult. Az egyik irány az I. pillérhez1, a másik a III. pillérhez[2] kapcsolódik. A Közösség létrejöttének elsősorban a határokon átnyúló (közösségen belüli) gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi érdekek összehangolása és az ezt elősegítő jogegységesítés volt az elsődleges célja. Ennek érdekében az EK-Szerződéssel a tagállamok jogalkotási hatásköröket delegáltak a Közösséghez a gazdasági célok megvalósítása érdekében, lemondva a tagállami primer jogalkotás lehetőségéről.
Az I. pillér kapcsán büntetőjogról hosszú időn keresztül nem lehetett beszélni, hiszen az EK-Szerződés szabályainak megsértése esetén a szerződésben megtalálható rendelkezések értelmében legfeljebb csak közigazgatási jogi szankciók voltak igénybe vehetők, büntetőjogiak nem[3]. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a Közösség jogalkotó szervei csak azokkal a jogosítványokkal rendelkeztek, amelyekkel őket a szerződés felruházta. A büntetőjog a "kényes" területnek számított, mert tárgykörében a közösségi jogalkotó csakis akkor alkothatott közösségi büntetőjogi normákat, ha az ehhez szükséges szuverén jogokat a tagállamok a közösségi szervekre ruházták. Más néven a jogalkotó korlátozott felhatalmazással rendelkezett. A korlátozott felhatalmazás elve azonban kiegészítésre szorul, mivel kezdettől fogva voltak olyan közösségi jogi rendelkezések, amelyek gyengítették az elv érvényesülését. A közösségi jog egyes területein ugyanis már a Közösségeket létrehozó szerződésben sem tudtak lemondani a büntetőjogi normák alkalmazásáról. Egyes intézmények, illetve szervek megkívánták a büntetőjogi védelmet. A Luxemburgi Bíróság Statútumának jegyzőkönyve tartalmaz például a tanúk kihallgatására és a hamis tanúzásra[4] vonatkozó rendelkezéseket. Emellett megállapítható az is, hogy a tagállami büntetőjogok az államok erőszak - monopóliumának letéteményeseként jelennek meg, és végső soron az állami szuverenitás utolsó, még olyan létező bástyái, amit védeni kell. A jogegységesítés ellen szólt az az érv is, hogy a tagállamok büntetőjogi hagyományai és dogmatikája más és más, így lehetetlen lenne egy sikeres jogharmonizációs folyamatot beindítani.
A közösségi büntetőjogi fejlődés igazából akkor indult be és vált egyre sürgősebben megvalósítandó feladattá, amikor az EU pénzügyi forrásainak nagyarányú megcsappanását észlelték. Senki sem vitatja azt a tényt, hogy az Európai Unió költségvetése ellen elkövetett csalások (tagállamban, határokon átívelő, vagy szervezett elkövetési formában) mind számukban, mind pedig elkövetési értékükben több éve átlépik az Unió "tűréshatárát". A 2000. költségvetési évre vonatkoztatott kár forint értékben meghaladta a 312 milliárd forintot. Az Európai Unió pénzügyi érdekeinek (büntetőjogi) védelme tehát nem lehet kérdés, bármilyen politikai álláspontról legyen is szó. A megoldás keresése már egyértelműen csak a hogyanra koncentrál, nem pedig arra, hogy egyáltalán szükség van-e közösségi intézményi szinten a csalások ellen jogi - és nem csak politikai - lépéseket tenni. A felderített esetekhez viszonyított magas fokú látencia aggodalomra adhat okot. Ennek egyik oka, hogy közel 450 intézménytől érkeznek az információk, ám nincs egy összefoglaló szerv, amely képes lenne az adatokat egységesen kezelni[5]. Ez indította el 1997-ben a Corpus Juris megalkotását, elkészült a terv az Európai Ügyészi Szolgálat megvalósításáról, valamint létrejött az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF). Kétségtelen, hogy a tagállamok foggal körömmel igyekeztek fenntartani az állami büntetőhatalomban megnyilvánuló szuverenitásukat a büntetőjog területén, de a közösségi gazdasági - pénzügyi érdekek ezt nem engedték. Úgy tűnik, hogy a pénzügyi érdekek védelme kapcsán a szuverenitás egy újabb szelete került át az Európai Unióhoz[6].
A jogharmonizációra irányuló uniós erőfeszítések az EK-Szerződés 4. címében[7] konkrét formai keretet kaptak. A 4. cím magában rejti a további fejlődés csíráját, amelynek célja az Unión belül jelenleg alkalmazott horizontális együttműködési formák felváltása. A hagyományos bűnügyi együttműködést nemzetközi szerződések szabályozzák, amelyek mind koncepciójukban, mind szervezetükben az ún. megkeresési elven alapulnak. Ennek értelmében a megkereső állam jogsegélykérelemmel fordul a megkeresett államhoz, amely belső jogának a bűnügyi együttműködésre vonatkozó szabályai szerint dönt a kérelemről. Mivel a megkereső és a megkeresett állam mellérendelt viszonyban vannak, szuverenitásuk egyformán érvényesül. Ezt az együttműködési formát nevezi a szakirodalom horizontális együttműködésnek. Az uniós szervek ezzel szemben a vertikális együttműködés kiépítését támogatják, amely az egységes európai jogterület koncepciójában jut kifejezésre. Az új modell lényege, hogy a tagállamok területe a büntető igazságszolgáltatás gyakorlása szempontjából egy egységes térséget alkot. A gyakorlatban az egységes európai jogterület megvalósításával feleslegessé válnának a hagyományos bűnügyi együttműködési formák, és felváltaná őket az uniós jogszabályok közvetlen végrehajtása[8].
A büntetőjogi normák másik - mondhatni egyedüli - forrása a III. pillér, amely az ún. kooperatív modell sajátosságait tükrözi. A büntetőjogi együttműködés hagyományos tárgyáról, a jogsegélyről, áttevődött a hangsúly az érdemi együttműködésre. A Maastrichti Szerződéssel megszülető EU-Szerződés a kooperáció sokrétű formáját rendezte, valamint az Amszterdami Szerződés a III. pillér elnevezését (Bel- és Igazságügyi Együttműködés) is megváltoztatta "Rendőri és Igazságügyi Együttműködés Büntetőügyekben" elnevezésre, ugyanis bizonyos addig III. pilléres szabályozási tárgyköröket az I. pillérbe utalt (pl. menekültügyi, polgári ügyekben történő együttműködés, bevándorlás-politika). A III. pilléres együttműködéssel kapcsolatos tanácsi jogforrások egyhangú döntés alapján születhetnek meg[9]. Az együttműködés ebben a redukált formában is sokrétű, de két jól elhatárolható csoportba sorolható. Az egyik az EU pénzügyi érdekeinek sérelmére elkövetett bűncselekmények, a másik a határokon átlépő nemzetközi bűnözés. Ebben a körben az EU-Szerződés kiemelt jelentőséget tulajdonít a szervezett bűnözésnek, a terrorizmusnak, az emberkereskedelemnek, a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményeknek, a korrupciónak és a csalásnak. Ezek ellen a bűncselekmények elleni közös fellépés jogszabályi kereteit az egyezmények[10], a közös álláspontok, a kerethatározatok és határozatok határozzák meg, melyek megalkotásának rendjét az EU-Szerződés VI. címe tartalmazza[11].
A büntetőjogi szabályozás igénye örök érvényű az Európai Unióban. Több elvi szintű megoldási lehetőség számba vehető a tagállami büntetőjogi szabályozás és a közösségi jogegységesítési célok összehangolása érdekében.
Viszonylag ritka megoldás a közösségi jogban az asszimilációs elv alkalmazása, amelynek az a lényege, hogy a közösségi érdeket a tagállami büntetőjognak ugyanolyan védelemben kell részesítenie, mint a vonatkozó nemzeti érdeket. Azáltal, hogy a közösségi jog visszautal a tagállami büntetőjogokra, a tagállami büntetőtényállás védett jogi tárgya kibővül a Közösség vonatkozó érdekeivel[12]. Az asszimilációs elv korlátozott gyakorlati jelentőséggel bír, így a jogtudomány is kevés érdeklődést mutatott iránta.
A gyakorlatban problémát okoz a közösségi jognak tagállami büntetőjogra gyakorolt hatása kapcsán a közösségi jogból eredő kriminalizációs és dekriminalizációs kötelezettség elkülönítése. A közösségi jog akkor eredményez kriminalizációt, ha a közösségi rendelkezés és a tagállami büntetőnorma egymással ellentétbe kerülnek. A dekriminalizáció hátterében a tagállamoknak a Közösséggel szemben fennálló hűségi kötelezettsége áll, amely megtiltja a tagállamoknak olyan büntetőjogi rendelkezés elfogadását, amely a közösségi joggal ellentétes. A Luxemburgi Bíróság a közösségi jog által garantált szabadságjogok és alapelvek értelmezése során egyes tagállami büntető tényállásokat[13] azon az alapon helyezett hatályon kívül, hogy azok aránytalanul korlátozzák például a személyek szabad letelepedésének jogát. A közösségi jogból fakadó kriminalizációs kötelezettség ezzel szemben származhat irányelvből. Ezalatt azt kell érteni, hogy a közösségi jogalkotó az irányelvben többé - kevésbé részletesen meghatározott tilalmakat fogalmaz meg, amelyek a tagállami törvényhozás szankcionálási módjának megválasztását hagyják meg.
A kriminalizációs és dekriminalizációs kötelezettség között helyezhető el a közösségi rendeleteknek tagállami büntetőjogokra gyakorolt hatása. Mivel a rendelet egy olyan másodlagos közösségi jogi jogforrás, amelyre a közvetlen alkalmazhatóság jellemző, a tagállamok nem térhetnek ki a rendeletben foglaltak teljesítése elől. A rendeletek a tagállami büntetőjogokban egy ún. keretet kitöltő szabályként foglalnak helyet. Mivel a keretszabályozási technika során a büntetendő magatartást a keretet kitöltő szabály írja le, kerettényállások esetén a keretet kitöltő rendelet módosításának a belső büntetőjogba való késedelmes figyelembevétele miatt a büntető tényállás értelmét veszti. Mivel a rendeletekre utalás a tagállami büntetőjogok bizonyos területein[14] alapvető, a keretet kitöltő közösségi rendeleteknek a szerepe igen jelentős.
Az előzőektől természetesen nem választható el a tagállami bíróságoknak az a kötelezettsége, hogy a közösségi jogot olyan mértékben vegyék figyelembe, hogy a nemzeti jogértelmezés ne kerüljön ellentétbe a közösségi joggal. Ez nem más, mint a közösségi jognak a jogkonform értelmezése[15]. Ehhez még logikusan hozzátartozik a tagállami bíróságok - mint közösségi jogalkalmazók tevékenységéhez - azon tevékenysége, hogyha észlelik az adott belső jogszabály közösségi joggal való összeütközését, akkor kötelesek "félretenni" a kérdéses tagállami jogszabályt. Ezt a tagállami kötelezettséget más néven ún. spill-over hatásnak is szokták nevezni. Ez nem más, mint a közösségi jog elsőbbségének való megfelelés, vagyis a tagállami jogalkotó nem hozhat, illetve tarthat hatályban olyan büntetőjogi rendelkezéseket, amelyek ellentétesek a közösségi joggal[16].
A kölcsönös elismerés elve az EK szintjén már régóta egy ún. rendező elvként[17] funkcionál, azonban a bűnügyi együttműködés területén napjainkban csak formálódik. Első megjelenése az 1988. június 15-16-án Cardiffban megrendezett EU-csúcsértekezlethez köthető, ahol Jack Straw akkori angol belügyminiszter a terrorizmus, a kábítószer és a szervezett bűnözés elleni küzdelem hatékonyabbá tétele érdekében javasolta, hogy az Egyesült Királyságban működő három (angol, ír, skót) jog - és igazságszolgáltatási rendszerben született bírósági határozatok kölcsönös elismerésének mintájára ezt az elvet tegyék az EU igazságügyi együttműködésének alapelvévé[18]. A következő EU-csúcsértekezleten, a finnországi Tamperében ez az elv már úgy jelent meg a konzultáció során, mint az EU-tagállamok közötti polgári és bűnügyi együttműködés mérföldköve, amelyet a bíróságok és más hatóságok határozatainak elismerésére alkalmazni kell.
Igazi fordulópontot jelentett a 2007. december 13-án elfogadott és 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés, amely a kölcsönös elismerés elvét a bűnügyi együttműködést meghatározó és egyben kodifikált elvvé emelte.
A kölcsönös elismerés elve[19] azt jelenti, hogy az EU területén a tagállamok egymás meghatározott jogi aktusait minden külön eljárás nélkül érvényesnek és végrehajthatónak ismerik el. Bár az EU a bűnügyi együttműködés területén is irányadónak tekinti ezt az elvet, az alkalmazása mégsem olyan egyértelmű. Többféle álláspont[20] is rámutatott arra, hogy a kölcsönös elismerés elvének átültetése a büntetőügyek területére korántsem olyan egyszerű, mint amilyen a polgári-kereskedelmi ügyek vagy a versenyjog vonatkozásában. A probléma gyökerét az jelenti, hogy a két terület minőségében különbözik egymástól, ugyanis a büntetőjog és a büntetőeljárás - ellentétben a kereskedelmi és versenyjoggal, amelyek a magánjog körébe tartoznak - közjog, amely az állam és az állampolgár viszonyát szabályozza. A versenyt nem lehet a büntetőügyek területére átültetni, mivel logikájában eltérő megfontolások alapján működik. A piaci folyamatok rugalmasságon, folyamatos változáson és profitmaximalizáláson alapulnak, míg a büntetőjog a világos, áttekinthető, előre kalkulálható, megismerhető szabályokat, a jogbiztonságot és a jogállami szabályozást kívánja meg. Az EU belső piacán a kölcsönös elismerés a tagállamok közigazgatása és törvényhozása által létrehozott standardek és ellenőrzési mechanizmusok elismerését jelentik, amelyek a személyek és áruk szabad mozgását segítik elő, és a közösségi jogok és szabadságok gyakorlását biztosítják.
A büntetőügyekben a kölcsönös elismerés elve a bírósági határozatok kölcsönös elismerését, ezáltal az állami büntetőhatalom kiterjesztését, "szabad mozgását" segíti elő. Nem vitatható, hogy mindkét területnek közös ismérve a határok nélküli Európában való szabad mozgás, amely a büntetőjog némi megszorításával érvényes, ugyanis nem szolgálhatja a bűnelkövetés megkönnyítését, illetve a bírósági határozatok szabad mozgása egyéni jogok korlátozásához sem vezethet[21].
A Lisszaboni Szerződés értelmében - mint írásban lefektetett alapelv - "az Európai Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, és magában foglalja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítését" az érintett területeken[22]. A Szerződés ratifikációját követően a magyar parlament 2007 decemberében meg is alkotta a 2007. évi CLXVII. törvényt, amelynek 1. § - a módosította is az Alkotmány "Alapvető jogok és kötelezettségek" című XII. fejezetének 57. § (4) bekezdését. Ennek értelmében "Senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy - a határozatok kölcsönös elismerése elvének érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai által meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát nem korlátozva - a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő más állam joga szerint nem volt bűncselekmény". Ezzel egyidejűleg megválaszolandó kérdéssé vált az, hogy a kölcsönös elismerés elve lehet - e új alkotmányos elv, így a büntetőeljárásban lefolytatott bizonyítás új alapelveként fogadhatjuk el, vagy érvényessége csupán egy meghatározott körre korlátozódik.
A kölcsönös elismerés elve komoly kihívást jelent a tagállami szuverenitás nézőpontjából is, hiszen az egységes európai térségben olyan tagállami bírósági határozatok válnak végrehajthatóvá, amelyek nem Európa szerte általánosan elismert jogszabályokon és ugyanazokon a garanciális rendelkezéseken alapulnak. Ennek a problémának a nyilvánvaló jele az, hogy a kölcsönös elismerés érvényesülése iránti jogalkotói igény az elmúlt néhány év során kerethatározatokban[23] jelent meg. Azonban a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően joggal állítható az, hogy az Európai Unión belül folyó bűnügyi együttműködés kettősségének fokozatos lebontása, a kölcsönös elismerés elvének általánossá tétele a cél, aminek következtében a kettős inkrimináció elve az EU tagállamok között is másodlagossá, jelentéktelenné válhat[24].
A Lisszaboni Szerződés egyben teljes joggal nevezhető reformszerződésnek is, ugyanis lényeges változásokat hozott a bel- és igazságügyi együttműködés tekintetében, ami nem mást jelent, mint a pilléres szerkezet megszüntetését[25], valamint komoly döntéshozatali és hatásköri módosításokat. Intézményi szempontból az Európai Bíróság hatáskörbővülését szükséges megemlíteni, amelynek az lett a közvetlen következménye, hogy az eddig III. pillér keretében elfogadott jogi aktusok tekintetében is alkalmazható a kötelezettségszegési eljárás[26]. A Tanácson belüli döntéshozatalban részt vevő fórumok rendszere is változáson ment keresztül a COSI (Belső Biztonsági Állandó Bizottság) bevezetésével[27]. A terület egészére nézve a jogi aktusokat együttdöntési eljárás keretében fogadják majd el, ami az Európai Parlament további térnyerését jelenti[28]. A nemzeti parlamentek a szubszidiaritás és arányosság vizsgálata során közvetetten, de bekapcsolódhatnak a jogalkotásba. A Miniszterek Tanácsában a bel- és igazságügyi együttműködés vonatkozásában általánossá válik a minősített többségi szavazás, a tagállamok jogszabály-kezdeményezési hatásköre szűkül, mivel legalább hét tagállam nyújthat be csak javaslatot[29]. Az Európai Tanács bel- és igazságügyi együttműködés terén "vészfék-mechanizmus" kezdeményezése esetén jogalkotási hatáskört kap, mivel konkrét jogszabálytervezeteket és operatív kérdéseket is tárgyal. Lényeges változást jelent a jogalkotási termékek leegyszerűsítése is, ugyanis a korábbi specifikusan III. pilléres jogi normák (pl. kerethatározat, közös álláspont) helyett a bel- és igazságügyi együttműködés egésze területén is az általános jogi aktusok (rendelet, határozat, irányelv) váltak alkalmazandóvá.
Összességében elmondható, hogy a Lisszaboni Szerződés jelentős változásokat hozott a bel- és igazságügyi együttműködésben. Egyrészt az Unió pilléres szerkezetének megszűnésével, a terület sajátos jellege, azaz "közösségi jogon kívülisége" megszűnt. A bel- és igazságügyi együttműködés keretében az új jogalapok alapján elfogadott jogszabályok teljes mértékben azonosulnak a közösségi acquis-val, és azokra a közösségi jog elveit (pl. közvetlen hatály) teljes körben alkalmazni kell. A belső joggal szemben elsőbbséget élveznek majd, és tagállami átültetés hiányában is hivatkozhatóak lesznek. Így a korábban egyhangú szavazással, speciális jogi aktusokkal, szűk körű európai bírósági joghatósággal körülbástyázott és a tagállami hatásköröket erősen védő kormányközi együttműködési forma elveszíti különállását[30]. A III. pillér "közösségiesítése" beleillik az integrációs trendbe, ezt jelezte az Európai Bíróság több ítélete[31] és a Bizottság egyes kerethatározatokat irányelvvé alakító csomagja[32] is. ■
FELHASZNÁLT FORRÁSOK
Békés Ádám: Az Európai Unió tagállamai közötti bűnügyi és büntetésvégrehajtás - jogi együttműködés új dimenziói, Iustum Aequum Salutare, I. évf., 1. szám, 2005
Farkas Ákos: Büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban, Budapest, Osiris, 2002
Farkas Ákos: Az európai Unió tagállamaiban lefolytatott bizonyítás eredményeinek felhasználása a hazai büntetőeljárásokban, in: Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak (Szerk.: Holé Katalin-Kabódi Csaba-Mohácsi Barbara), Budapest, Bibliotheca Iuridica, 2009
Farkas Ákos: Új alkotmányos elv a magyar büntetőeljárási bizonyításban? A kölcsönös elismerés elve, in: A büntető ítélet igazságtartalma (Szerk.: Erdei Árpád), Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010
Fazekas Judit: Bel- és igazságügyi együttműködés az Európai Unióban, Európai Tükör, Márciusi Különszám, 2009
Ligeti Katalin: Büntetőjogi és bűnügyi együttműködés az európai unióban, Budapest, KJK, 2004
Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ)
JEGYZETEK
* A szerző a Debreceni Városi Ügyészség fogalmazója, valamint a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának Büntető Eljárási Jogi Tanszékén levelező tagozatos, II. évfolyamos doktorandusz. (Témavezető: Dr. habil. Kardos Sándor).
[1] Közösségi pillér; közösségi jog
[2] Uniós jog
[3] pl. kötelezettségszegési eljárás
[4] A jegyzőkönyv 27. cikkelye értelmében köteles minden tagállam a Luxemburgi Bíróság előtt elkövetett hamis tanúzást úgy büntetni, mintha azt saját bírósága előtt követték volna el.
[5] Békés Ádám: az Európai Unió tagállamai közötti bűnügyi és büntetés-végrehajtás - jogi együttműködés új dimenziói, Iustum Aequum Salutare, I. évf., 1. szám, 2005, 291-292.
[6] Farkas Ákos: Büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban, Budapest, Osiris, 2002, 7.
[7] A szabadság, a biztonság és az igazságosság térségének fokozatos létrehozásáról szóló rendelkezések.
[8] Ligeti Katalin: Büntetőjogi és bűnügyi együttműködés az európai unióban, Budapest, KJK, 2004, 15-16.
[9] Ez alól az EU-Szerződés a konvenciókkal kapcsolatban két kivételt tesz lehetővé. Az egyik, hogy a Tanács a konvenciók végrehajtásával, a másik a kerethatározatok végrehajtási intézkedéseivel kapcsolatos Mindkét esetben a Tanács kétharmados többséggel hozhat határozatot. Ez azt mutatja, hogy a III. pillérnél is megjelentek az I. pilléres döntési mechanizmus elemei.
[10] Például az EK vagy az EU tisztségviselői által elkövetett korrupciós cselekményekről szóló 1997. május 26-án Brüsszelben létrehozott konvenció; az Európai Közösség pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995. július 26-án született konvenció
[11] Farkas i. m. 75-76.
[12] Erre kitűnő példaként szolgál az az eset, amikor az EURATOM létrehozása szükségessé tette, hogy rendezzék a titoktartás kérdését. Az EURATOM-ot létrehozó szerződés 194. cikkelye ezért utal a tagállamok titoktartási előírásaira.
[13] Jónéhány tagállami büntetőeljárásban azért mentette fel a bíróság a vádlottat, mert a kérdéses büntetőjogi tényállás sértette a közösségi jogot.
[14] Például környezetvédelmi, hulladékgazdálkodási, élelmiszer büntetőjogi területek
[15] Ligeti i. m. 160-162.
[16] A Luxemburgi Bíróság ilyen esetben megállapítja, hogy a tagállami büntetőtényállás ellentétes a közösségi joggal, majd alkalmazhatatlanná nyilvánítja az olyan tagállami büntetőtényállásokat, amelyek közösségi jogi alapelvet, vagy szabadságjogot sért.
[17] Például foglalkozások, diplomák, polgári, kereskedelmi jogi tárgyú bírósági határozatok kölcsönös elismerése
[18] A cardiffi Európai Tanács következtetéseinek 39. pontja kimondja, hogy "az EU Tanácsa elismeri annak szükségességét, hogy erősíteni kell a nemzeti jogrendszerek együttműködési képességét, ezért a Tanács megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy miképpen lehet nagyobb teret biztosítani a tagállamok bíróságai által hozott határozatok kölcsönös elismerésének."
[19] A kölcsönös elismerés elve a közösségi jogban az Európai Bíróság először a Cassis de Dijon döntésében (C-120/78) jelent meg, ami az áruk szabad mozgásával kapcsolatos. Ezt követően a kölcsönös elismerés a közösségi alapszabadságok megvalósítása során az egyik legfontosabb szabályozó elvvé vált. Erre is hivatkozással és ezt alapul véve jelentkezett az ötlet, hogy a bűnügyi együttműködés, illetve a büntetőjogi integráció vonatkozásában is követhető lenne, így megszületett a büntetőhatározatok "szabad forgalmának" eszméje.
[20] Például Valsamis Mitsilegas (az európai büntetőjog professzora a londoni egyetemen, valamint az Európai Parlamentben szakértő-tanácsadó állampolgári, jogi, bel- és igazságügyi területeken) álláspontja is rámutatott erre a problémára.
[21] Farkas Ákos: Az Európai Unió tagállamaiban lefolytatott bizonyítás eredményeinek felhasználása a hazai büntetőeljárásokban, in: Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak (Szerk.: Holé Katalin- Kabódi Csaba-Mohácsi Barbara), Budapest, Bibliotheca Iuridica, 2009, 41-42.
[22] Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSz.) "Igazságügyi Együttműködés Büntetőügyekben" című 4. fejezetének 82. cikk (2) bekezdése és a 83. cikk tartalmazza.
[23] 2001. június 26-i kerethatározat a pénzmosásról, valamint a bűncselekményekhez használt eszközök és az abból származó jövedelem azonosításáról, felkutatásáról, zárolásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról; 2002. június 13-i kerethatározat az európai elfogató parancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról; 2003. július 22-i kerethatározat a bűncselekményekre vonatkozó bizonyítékok és a bűncselekmény eredményeként létrejövő vagyon zárolásáról; 2005. február 24-én elfogadott kerethatározat a kölcsönös elismerés elvének pénzbüntetésekre való alkalmazásáról; 2008. december 18-i kerethatározat a büntetőeljárások során felhasználandó tárgyak, dokumentumok és adatok megszerzéséhez szükséges európai bizonyításfelvételi parancsról. Kvázi kölcsönös elismerésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz a 2000. május 29-i bűnügyi jogsegélyegyezmény is.
[24] Farkas Ákos: Új alkotmányos el a magyar büntetőeljárási bizonyításban? A kölcsönös elismerés elve, in: A büntető ítélet igazságtartalma (Szerk.: Erdei Árpád), Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 51-56.
[25] A jelenleg hatályos szabályok szerint a "bel- és igazságügyi együttműködés" a Lisszaboni Szerződés 2. cikkének 63-69. pontjaiban található.
[26] Az Európai Bíróság joghatósága a Lisszaboni Szerződés alapján főszabály szerint kiterjed az együttműködés valamennyi területére. Így a bel- és igazságügyi együttműködés keretében elfogadott jogi aktus bírói felülvizsgálat alá kerül. Ez azt jelenti, hogy egyrészt kötelezettségszegési eljárás indítható az adott irányelvet vagy kerethatározatot nem, vagy nem megfelelően implementáló tagállammal szemben, másrészt megsemmisítési eljárás kezdeményezhető a közösségi joggal ellentétes aktussal szemben, harmadrészt pedig alacsonyabb szintű tagállami bíróság is fordulhat előzetes döntéshozatali kérelemmel a Bírósághoz. A Bíróság joghatóságát mindössze az korlátozza, hogy a Lisszaboni Szerződés 240b. cikke szerint az Európai Unió Bírósága továbbra sem vizsgálhatja felül a közrend fenntartásával, illetve a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos rendőri vagy egyéb rendészeti tagállami rendelkezések megfelelőségét vagy arányosságát.
[27] Lisszaboni Szerződés 61. D cikke
[28] Lisszaboni Szerződés 69. B cikke
[29] A Bizottság a III. pillér közösségiesítése ellenére sem kapott jogszabály-kezdeményezési monopóliumot. A tagállamok kezdeményezési joga oly módon szűkült, hogy a Bizottság vagy a tagállamok ¼ -e együtt kezdeményezhet csak jogszabályalkotást. A korábbi szabályozás lehetővé tette azt, hogy bármely tagállam, vagy a Bizottság élhessen ezzel a joggal.
[30] Fazekas Judit: Bel- és igazságügyi együttműködés az Európai Unióban, Európai Tükör, Márciusi Különszám, 2009, 88-89.
[31] Az Európai Bíróság C-176/03 számú, Bizottság kontra Tanács ügyben, a 2005. szeptember 13-án hozott ítélete tisztázta a büntetőjogi rendelkezésekre vonatkozó hatásköröknek az I. és III. pillér közötti megosztását. Ennek értelmében az ítélet kimondja, hogy a Közösségnek a büntetőjog területén való fellépése csak valamely meghatározott jogalappal kapcsolatos magába foglalt hatáskörökön alapulhat. Büntetőjogi intézkedéseket közösségi szinten tehát csak akkor lehet hozni, ha bizonyíthatóan fennáll annak szükségessége, hogy a közösségi célkitűzések megvalósításának súlyos hiányosságait elhárítsák, és büntetőjogi intézkedéseket hozzanak valamely közösségi politika teljes hatékonyságának, vagy valamely szabadág érvényesülése érdekében.
[32] Erre kitűnő példa a tanulmány relevanciáját tekintve a Tanács 2008/978/IB kerethatározatának és más tárgyú kerethatározatoknak irányelvbe való foglalása, ami a tervek szerint az európai nyomozati parancsról szóló irányelvként fog megszületni (a tanulmány 4.2. pontjában kerül ismertetésre).
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Alföldi Ágnes Dóra, fogalmazó, Debreceni Városi Ügyészség
Visszaugrás
