A "szó szerinti értelem" vagy "szó szerinti jelentés" fogalma nem mellőzhető a jogértelmezésben. A bírói gyakorlat gyakran utal rá, bár különböző elnevezéseket használ. A bírói határozatokban letett jogértelmezés kritikai elemzésénél aligha nélkülözhető, mert fontos vonatkoztatási pont. Elsőként tehát azt kell megnézni, hogy a jogértelmezés folyamatában hol helyezkedik el, milyen funkcióval rendelkezik. Az vita tárgya azonban, hogy a szó szerinti értelem miben is áll. Így a szó szerinti értelem sajátosságait is fel kell tárni, és egyben felvázolni a viszonyát a bírói gyakorlatban gyakran emlegetett egyéb jelentésfajtákhoz, mint például a "technikai jelentés" vagy "jogi értelem".
Kulcsszavak: jogértelmezés, interpretatio duplex, elsődleges értelem, másodlagos értelem, jelentésfajták, sensus litteralis, jelentésrétegek, aktuális jelentés, eseti jelentés, jelentésgazdagodás, sensus plenior
The concept of "literal sense" or "literal meaning" (sensus litteralis) cannot be ignored in legal interpretation. Judicial practice often refers to it, though the decisions use various names. Furthermore, the concept is hardly dispensable in the critical analysis of judicial decisions because it is an important, explicit or implicit point of reference. Therefore, it is necessary to see how it is located and what function it has in the process of legal interpretation. However, the meaning and conceptual criteria of the "sensus litteralis" itself are a matter of debate. Thus, the characteristics of the literal sense must be explored. In addition, the relationship of literal sense to other categories of meaning (such as "technical" or "legal meaning" mentioned often by judicial decisions) must be outlined.
Keyworlds: jogértelmezés, interpretatio duplex, elsődleges értelem, másodlagos értelem, jelentésfajták, sensus litteralis, jelentésrétegek, aktuális jelentés, eseti jelentés, jelentésgazdagodás, sensus plenior
A szó szerinti értelem fogalma úgy kaphat jelentőséget, ha van, illetve lehetséges nem szó szerinti értelem is. A nem szó szerinti értelem is a szövegértelmezés folyamatában alakulhat ki. Így a szövegértelmezés során egy szó (vagy kifejezés, vagy mondat) legalább kétféle értelmével számolhatunk. A szó szerinti értelem közvetlenül a szöveg megértésén alapul. Az értelmező a nyelvi tapasztalata alapján tulajdonít valamilyen általános, kevéssé specifikált jelentést a szövegnek. A nem szó szerinti értelem pedig a gyakorlatban jellemzően a szó szerinti értelmen alapul vagy legalábbis ez utóbbi lesz a rejtett vagy kifejezett vonatkoztatási pontja.
E tételeknek két következménye van. Egyrészt az, hogy a szövegértelmezés, szerkezetét tekintve kétlépéses, két szakasza lehet (interpretatio duplex).[1] Az egyik a szó szerinti értelem feltárása, a másik a szó szerinti értelem tesztelése az értelmezési helyzetet képező konkrét eset összefüggéseiben. Másrészt az, hogy a szövegértelmezés során képződik egy kezdeti, közbenső értelem (az értelmezési folyamat elején), amely a folyamatban különböző okokból tartalmilag specifikáltabbá válhat, módosulhat vagy akár meg is változhat, és egy jelentésváltozat vagy egy új jelentés lesz alapja az értelmezés végeredményének. Van tehát egy közbenső vagy elsődleges értelem, jelentés (a középkori bibliai hermeneutikában a sensus primus), míg az erre épülő új jelentéstartalom a végleges vagy másodlagos értelem, jelentés (sensus secundus). A középkori gyökerű "elsődleges értelem" és "másodlagos értelem" kettőssége megjelenik a mai magyar jogi szakirodalomban is (Takács 1993: 115).[2]
A joggyakorlatban a kétlépéses értelmezés (interpretatio duplex) továbbra is jól megfigyelhető (bár a modern értelmezéstanok bonyolult konstrukciókban gondolkodnak).
- 1/2 -
A szövegértelmezés általános, és logikailag kézenfekvő menetéről van szó, amellyel már a bibliai hermeneutika is kénytelen volt számot vetni. [A Bibliából kiviláglik a betű szerinti és spirituális értelmezés közötti megkülönböztetés [2 Kor. 3,6; "non litterae sed Spiritus littera", amelyet az egyházatyák is átvettek (pl. Augustinus)].
Annak, hogy az interpretatio duplex a modern magyar joggyakorlatban is ténylegesen érvényesül, két világos jele van. Egyrészt, a bíróságok maguk is beszélnek - többféle megnevezéssel - az értelmezett jogszöveg "szó szerinti" vagy "betű szerinti" értelméről. Másrészt, teljesen bevett bírósági beszédmód az utalás a megszorító és kiterjesztő értelmezés fogalmaira. Ez feltételezi, hogy az értelmezési folyamat legalább két lépésből áll. Az első lépés végén a bíróságok a szöveget vehetik "szoros" értelemben, vagy "nyelvi" értelemben (6/2021. Polgári jogegységi határozat IV. pont), de vehetik azt "általánosan elfogadott" értelmében (BH 2005.180.), vagy "szokásos" értelmében (EH 2001.605.) A másik póluson a bírói gyakorlat - sensus secundusként - széles körben ismeri egy jogszöveg "helyes értelmét" vagy "valódi értelmét" is. A jogi értelmezéselméletek hosszú ideig kifejezetten a kétlépéses jogértelmezés természetes szerkezetét vették fel.
A kétlépéses értelmezés (interpretatio duplex) a jogban legalább a 12-13. századig, a glosszátorokig vezethető vissza. (Maga az elnevezés később keletkezett.) A lényege, hogy a szöveg értelmét először "grammatikailag" (nyelvi eszközökkel) próbálták meghatározni. Ha ez nem sikerült kielégítően, akkor logikai módszereket (ars dialectica) alkalmaztak. Az értelmezés grammatikai lépése nagyjából megfelel annak, amit ma szó szerinti, szöveghű, exegetikus vagy éppen nyelvtani értelmezésnek neveznek.[3] A logikai módszeren viszont nem azt értették, amit manapság értünk. Akkor ennek sokkal tágabb volt a tartalma, és ma talán kontextuális módszernek hívhatnánk.
A magyar irodalomban megjelenő értelmezéstanok egészen a 20. századig a hagyományos, kétlépéses értelmezésen alapultak. A régiek belátták, hogy ha a megszorító és kiterjesztő értelmezés lehetőségét elismerjük, akkor a kétlépéses jogértelmezés konstrukciója nem kerülhető meg. A megszorító és kiterjesztő értelmezés ugyanis az interpretatio duplex fogalmi öröksége. A megszorításnál és kiterjesztésnél tudni kell, hogy mihez képest, mit szorítunk meg vagy terjesztünk ki. Erre a kétlépéses jogértelmezés tud koherens választ adni.
A "grammatikai értelmezés" kisebb-nagyobb kétségekkel meghatározza az értelmezendő jogszöveg értelmét. Ez a szövegből adódó, önmagában vett, többé-kevésbé elszigetelt, és egyben - az értelmezés folyamatát tekintve - elsődleges vagy közbenső értelem, mint vonatkoztatási pont (Grosschmid 1905: 351 vagy Szabó 1960: 290-292). A magyar joggyakorlatban is megjelent az "elsődleges értelmezés" elve, bár nem jogszabályi szöveg, hanem népszavazásra javasolt kérdések nyelvi értékelésénél (Kúria Knk.39.058/2022/8. [94]).
A második lépés (ha erre szükség van) a "logikai értelmezés". Itt megszületik egy másodlagos (végleges) értelem, ez tükrözi az értelmezési folyamat eredményét. Az interpretatio duplex hívei az értelmezésnek ezt a két fajtáját ismerik. Egyesek - sokkal elegánsabban - szófejtő (szó-fejtegető) és okfejtő (ok-fejtegető) értelmezést (Frank 1845: 59), vagy a szónyomozó és oknyomozó értelmezést (Grosschmid 1905: 380) különböztetnek meg, de a lényeg marad.
Az interpretatio duplex nemcsak az értelmezésnek, de a jelentésnek, a kapott értelemnek is kétféle fajtáját kénytelen elismerni. Nemcsak az értelmezési módok, hanem a kapott értelem fajtái is dichotómiába rendezhetők. A következőkkel találkozunk: rendes jelentés - igaz értelem (Wenzel 1885: 128); szó szerinti értelem - valódi értelem (Pauler 1872: 273); nyelvtani értelem - "lefejtett értelem" vagy helyes értelem (Szladits 1999: 52); közönséges értelem (enunciatum) - a törvény benső oka (Suhayda 1874: 28). Ezek nagyrészt megfelelnek az elsődleges és másodlagos értelem vagy a sensus litteralis és a sententia legis (mens legis) dichotómiájának. Ez a rugalmas rendszer hosszú ideig kitartott. Magyarországon - főleg a magánjogban - még a 20. század előrehaladtával is többen törtek mellette lándzsát (Almási 1922: 34; Tóth 1923: 101-3; Kolosváry 1930: 25).
Az interpretatio duplex feladása a 20. század elejétől észlelhető először a büntetőjogban (Angyal 1909: 104; Finkey 1914: 99), majd a magánjogban (Szladits 1941: 155). Ez azonban egy furcsa elméleti csavarral valósult meg. Nem Savigny közismert elképzelését ültették át az egységes jogértelmezésről (Szabó 2005: 175-176), hanem az egységes értelmezés négy elemét külön-külön értelmezési módszereknek állították be, és azok éles szétválasztására törekedtek.
Az értelmezési folyamat négy vagy több értelmezési módszerre osztásánál azonban nehéz meghatározni a közbenső, elsődleges értelem (mint viszonyítási alap) keletkezési pontját. Csak úgy lehet alkalmazni megkülönböztetést, ha - a hagyományokhoz és az interpretatio duplex megoldásához visszanyúlva - a közbenső értelmet a szöveg általánosan elfogadott vagy köznapi értelmének tekinti ("nyelvtani értelem"). Így rejtve ugyan, de visszaáll a kettős értelmezés: van a "nyelvtani" értelmezési módszer, mely a "nyelvtani értelmet" adja, és van az összes többi módszer, mely egy attól eltérő végleges értelem meghatározásánál játszik szerepet. A visszakanyarodás az interpretatio duplex irányába szépen megjelenik a bírói gyakorlatban is (pl. 6/2021. Polgári jogegységi határozat IV. pont), és a szakirodalomban is. Így Angyal Pál (1879-1949) ugyan négyféle értelmezési módszert különböztet meg, de kénytelen a nyelvtani értelmet különválasztani a többi módszer alkalmazása által kapott végleges értelemtől (Angyal 1909: 105). Úgy, ahogy az interpretatio duplex hívei teszik.
A jogértelmezés egyik legfontosabb kérdése, hogy a közbenső vagy elsődleges értelemtől mikor és mennyire
- 2/3 -
lehet eltérni. A jelen tanulmány tárgya azonban nem ez, hanem a közbenső vonatkoztatási pont, az elsődleges értelem vagy sensus primus körülhatárolása.
Már a régi magyar értelmezéstanokból is kitűnik, hogy az elsődleges (közbenső) értelem nagyjából annak felel meg, amit ma a bírói gyakorlat nyelvtani, köznapi, betű szerinti stb. jelentésnek, értelemnek nevez (sensus litteralis). Ezt pedig a mai magyar joggyakorlat a "nyelvtani" (esetleg mellette a logikai) értelmezési módszer eredményének tekinti.
A szó szerinti jelentés (sensus litteralis) általában véve is kulcskategória a jogértelmezésben. Nem csak azért, mert a megszorító és kiterjesztő értelmezés fogalmai ezáltal nyernek értelmet. Ez a jelentésfajta valahogy kapcsolódik az értelmezési folyamat kezdeti szakaszához. Már a középkorban Alexander Halensis (1185 k.-1245) a szöveg kezdeti (prima facie) megértéséhez, első olvasatához kötötte a sensus litteralis fogalmát ("intelligetur in prima facie litterae") (Halensis 1576: Pars. 1., Q. 1., M. IIII., Art. IIII. res.)
A szó szerinti értelem az értelmezéstanok megkerülhetetlen kiindulópontja, hiszen a szöveg megértése alapozza meg. Az értelmezés minden további eredménye ezen jelentés mibenlététől, tartalmától függ (vö. Grosschmid 1905: 941 vagy Szabó 2005: 175).[4] Láthattuk, ismeri a bírói gyakorlat is, bár különböző nevek alatt. Mindez indokolja, hogy a szó szerinti jelentést alaposabban szemügyre vegyük.
A jogászok számára a sensus litteralis klasszikus forrása Cicero (bár ő a kifejezést nem használja). Cicero az aequitas fogalmát állítja szembe a törvény szavain és betűin alapuló "törvénycsavargatással" (Pro Caecina 77), illetve bemutatja, hogyan lehet ellensúlyozni a törvény betűin és szavain alapuló érvelést (Pro Caecina 65).
A kifejezés tartalmát aztán a bibliai hermeneutikában próbálták megragadni és kidolgozni - már az egyházatyáktól kezdve. Azonban a sensus litteralis mibenléte vitatott kérdés, és mindig is az volt. A bibliai hermeneutikában is sokféle, versengő elmélet alakult ki erre, és a viták nyelvészeti-hermeneutikai szinten a mai napig tartanak (Fabiny 1998: 39-54 vagy Fabiny 2001: 5-9). Abban talán volt egyetértés, hogy a sensus litteralis megegyezik a középkori skolasztikus bibliamagyarázatnál a - Nicolaus Lyranus (1270 k.-1349) iránymutatása nyomán alkalmazott - négyszeres jelentésből (quadriga) az elsővel (Ferraris 1996: 16). A legelfogadottabb meghatározások talán azok, melyek a szó szerinti értelmet negatívan írják le: mindaz, amit nem jelképesen értenek, vagy nem a szöveg rejtett értelméről van szó (Fabiny 1998: 40).
A felfogásokra általában jellemző az, hogy a sensus litteralis hosszú ideig többet jelentett, mint egyszerűen a "betű szerinti" értelmet.[5] A modern korban azonban a kifejezés már valóban a szó szerinti értelmet jelöli (pragmatikai vonatkozások, vagyis a használat esetlegessége, ad hoc körülményei nélkül). Az alapja az, ami egy átlagolvasó elméjében képződik, ha találkozik a szöveggel. Ez az első olvasat eredménye, ami az egyszerű megértésből következik. A nyelv alapszinten biztosítja, hogy egy szó vagy egy mondat olvasásakor a nyelvi közösség tagjai hasonlókra gondoljanak. Az értett szöveg ilyenkor hasonló gondolatok képződéséhez vezet (koordinált absztrakt tudattartalom).
Ez még alapvetően csak megértés. Vannak természetes különbségek egyes személyek megértése között, különösen az eleve bizonytalan és homályos tartalmú szavak (kifejezések) tekintetében. Ha egy értelmezési helyzetben ilyen megértésbeli különbségek vagy alternatívák felszínre jönnek vagy lehetőségük fennáll, akkor jön a textuális értelmezés, amely ezen megértésbeli különbségek elsimítását szolgálja, az alapja pedig a releváns nyelvi szokások azonosítása. A szó szerinti jelentés nyelvi szokásokon alapul: "...a nyelv olyan használati tárgy, amely a használat elterjedésével tesz szert értékre". (Mauthner 2004: 200).
A sensus litteralis mibenlétére vonatkozó nyelvészeti-hermeneutikai elméleti viták igen terebélyesek, többféle irányzat létezik, és a kérdésben könyvek születtek (pl. Fabiny 2001: 1-129). Szerencsére e viták ismertetését nem kell ide bevonnunk, és mentesülünk az alól is, hogy állást foglaljunk. Ugyanis a magyar jogi hagyományok már legalább kétszáz éve megteremtették a szó szerinti értelemnek egy olyan leírását, mely gyakorlati célokra kiváló, áttekinthető és jól használható.
A szó szerinti értelem fogalmának kibontásához érdemes Kelemen Imre (1745-1819) finom megkülönböztetéseire hagyatkoznunk. Ő a "grammatikai" jelentést "tulajdon, szokásban lévő és híres értelemként" (in proprio, populari ac famoso) azonosította (Kelemen 1822: 46). Ez rámutat a szó szerinti jelentés három lényegi fogalmi elemére.
Először is, a szó szerinti értelem kontextus nélküli (in proprio) olyan értelemben, hogy csak a közvetlen szöveg-
- 3/4 -
környezet adja a kereteit, ami jellemzően a mondat vagy a jogi rendelkezés, melyben megjelenik a szó. A jelentés alapja a nyelvi szokás lesz, és nem a (mondaton túli) kontextus.
Másodszor, a szó szerinti értelem köznapi nyelvi szokásokból fakad (populari). Az adott nyelvi közösség átlagos tagjai alakították ki - ahogy Kelemen írja "a köznép és mások" - és a szó, a szöveg hallásakor, olvasásakor számukra (átlagolvasóként) hasonló tartalommal érthetővé válik. Ez alapján a sensus litteralis nagyjából egybeesik a sensus popularis fogalmával (vö. Szászy-Schwarz 1912: 83).
Harmadszor, a szó szerinti értelem általános, bevett, ismert a nyelvi közösségben (famoso). Legtöbbször nem kíván külön magyarázatot, alátámasztást, bizonyítást, hacsak akkor nem, amikor valamilyen sajátos összefüggésben használják. Amikor a Szegedi Ítélőtábla az "aláírás" szót meghatározta ("valaki a saját nevét saját kezűleg feltünteti egy okiraton vagy valamely más tárgyon"), nem látott hivatkozást vagy bizonyítást szükségesnek ennek alátámasztására; a meghatározás helyességét egyszerűen beláthatónak vélte (Pf.20.062/2011/7.).
Egy-egy szónak több szó szerinti jelentése lehet. Sőt: a többes jelentés inkább szabály (MNyN 2006: 34). Egy szó több szó szerinti jelentése közül jellemzően az a mondat segít választani, melyben előfordul, vagy a tágabb kontextus. Az alapvető szempont azonban, hogy a jelentés nyelvi szokáson alapul. Ez dönt, ha a jelentés kategóriáiban, fajtáiban gondolkodunk. Kelemen joggal fejtette ki: "a' szokásnak szabad kényétől függ a' beszédbeli jus és sinór mérték" (Kelemen 1822: 47).
A szó szerinti értelem feltárt, és számunkra itt érdekes jellemzőit érdemes hat pontban összefoglalni.
Először is, egy szó (kifejezés) szó szerinti értelme (sensus litteralis) olyan szokásos, elsődleges jelentés, mely az általános, köznyelvi szokásokon alapszik. A szó jelentésbeli tartalmának meghatározása során - az adott közvetlen szövegösszefüggésben - az értelmező nem kíván más szempontot érvényesíteni a nyelvi szokás szempontján kívül. Így a szó szerinti értelem tartalmát az általános, társadalmi szintű nyelvi szokás adja.
Másodszor, nyelvi szokás nemcsak a köznyelvben, a mindennapokban alakulhat ki, hanem szakmai közösségekben is. Ezen alapulhat például egy szó jogi értelme is. A szaknyelvi jelentés azonban még ekkor sem szó szerinti jelentés, mert itt nem általános (társadalmi szintű), köznyelvi szokásokról van szó.
Harmadszor, sok szónál nincs sensus litteralis, mert használatuknál nem állapítható meg a jelentést jól lehatároló nyelvi szokás, vagyis az általuk jelölt fogalmi jegyek nem azonosíthatóak megfelelően (homályos kifejezések).
Negyedszer, mivel egy szónak több szó szerinti jelentése is lehet (konkrét szövegösszefüggésekben is), külön értelmezési kérdés, hogy ezek közül melyik alkalmazandó.[6] Ez az eset nehezen különböztethető meg az előzőtől. A homályos szónak ugyanis többféle jelentést is lehet időnként tulajdonítani, és ha ezeket a bíróság meghatározza, akkor már többértelműként kezeli. A "jó gazda gondossága" fogalmának több alternatív elsődleges jelentése lehet, bár minősíthetjük egyszerűen homályos, meghatározatlan fogalomként.
Ötödször, nyelvi szokás kialakulhat a szó egyes, általánosabb fogalmi jegyei tekintetében, míg azok konkrét részletei vonatkozásában már kevésbé. Jellemzően a szövegkörnyezet és az értékelendő tényállás sajátosságai döntik el (pl. határesetről vagy nehéz esetről van-e szó), hogy szükséges-e a mélyebb jelentésrétegek feltárása.
Hatodszor, a hagyományos terminológián alapuló elmélet és a gyakorlat - logikus módon - azt sugallja, hogy a "nyelvtani" (pl. szó szerinti) értelemhez a "nyelvtani" (pontosítva: szemantikai-grammatikai) értelmezési módszer alkalmazásával juthatunk el (Tóth 1923: 104). A joggyakorlat is a "nyelvtani módszert" tekinti textuális, míg a többi módszert tekinti inkább kontextuális értelmezésnek, pl. 3029/2021. (II. 2.) AB határozat, Indokolás [22]; Kúria Kfv.37.526/2020/7. [26].
Ettől eltekintve, a bírói gyakorlat már kevéssé állítja párhuzamba az alkalmazott értelmezési módszert és az annak eredményeként kapott jelentést. A gyakorlatban nincs tehát logikai vagy történeti vagy teleologikus jelentés, bár van "nyelvtani értelem". Néha a bíróság egy szó "logikai értelmére" utal ugyan a határozatban, de ez ritka, kivételes [Pl. Kúria Kfv.37.089/2014/7. (az elsőfokú ítéletre utalva) vagy Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.497/ 2021/4.]
A Kelemen Imre által kifejtett kritériumrendszer már alapot nyújthat ahhoz, hogy a szó szerinti értelem viszonyát meghatározzuk a jogi nyelvben felbukkanó más jelentésfajtákhoz.
"A jogban használt nyelvi kifejezések társadalmi és szakmai konvenciókon, kulturális és jogi tradíciókon alapulnak" [37/2002. (IX. 4.) AB határozat, Indokolás IV/1.1.1. pont]. Egy-egy szónál, kifejezésnél több és különféle jelentés képződhet, melyek eltérő jelentésfajtához tartoznak. A bírói gyakorlat tele van utalásokkal ezekre. Például az "uzsora" szónak régen határozottan megkülönböztették a köznapi, polgári jogi és büntetőjogi értelmét (BH 1969.6141). Mást jelent a "sanyargatás" vagy a "fenyegetés" a hétköznapokban és a magyar jogi terminológiában (Szegedi Ítélőtábla Bf.21/2008/11.) A Fővárosi Törvényszéktől tudjuk, hogy a "migráns" kifejezésnek van külön politikai értelme és jogi értelme, de harmadikként érzelmeket is ki lehet fejezni vele (szitokszóként) (P.23.924/2018/10.). Ezek többértelmű szavak, a bírói gyakorlat tanúsága szerint is. Ezen jelentések nem mindegyike "szó szerinti".
A jogi értelmezéstanok jellemzően a köznyelvi és a technikai (szakmai) jelentés elhatárolását hozzák fel. (A "technikai jelentést" a terminus technicus szóból vezetik le). Én itt a szakmai vagy technikai jelentést - talán pontosabban - szaknyelvi jelentésnek tekintem, szembeállítva
- 4/5 -
a köznyelvi jelentéssel. Egy szónak lehet több szaknyelvi jelentése is (például jogi és műszaki jelentés). Ugyanakkor egy szó jogi értelme és szó szerinti értelme közötti viszony is kérdéses; nem szólva arról, hogy egy szónak akár többféle jogi értelme is lehet.
Kérdés, hogy mi a szó szerinti értelem viszonya a jelentés olyan egyéb fajtáihoz, melyek a bíróságok határozataiban előjönnek.
A bíróságok időnként a szótár után nyúlnak egy-egy értelmezendő szó (kifejezés) jelentésének megalapozása végett. A szótárban a keresett szó szótári jelentését (jelentéseit) találják. A Kúria egy ügyben az értelmező kéziszótárt hívta segítségül, hogy meghatározhassa a "bizottság" szó jelentését (Kúria Mfv.II.10.597/2011/4.). Bár a bíróság a szótár használatát "nyelvtani értelmezésnek" tekintette, valójában a szótári jelentést kereste (ez szemantikai, és nem nyelvtani kérdés), ami - később látjuk majd - különbözik a szó szerinti jelentéstől.[7]
A szótári jelentés a nyelvi szokásokat tükrözi, melyet a szótárkészítők az adott szóhoz kapcsolódó sokféle beszédhelyzetből és nyelvhasználatból szűrtek ki. A szótári környezetben a szó izolált, jelentése pedig absztrakt és alulspecifikált, azaz sok szempontból nem tartalmaz elég részletet a jelentést hordozó szó megfelelő használatához. Ez egyben szemantikai határozatlanságot jelöl (Kiefer 2007: 122-123).
A konkrét használatban a szövegkörnyezettől függően a szótári jelentéshez képest a jelentés gazdagodik és módosulhat. A kifejezés kaphat valamilyen toldalékot, belekerülhet egy állandósult szóösszetételbe vagy sajátos nyelvtani szerkezetbe, más szavakkal együtt. A szó konkrét használatában jelenik meg a szó aktuális jelentése. Az aktuális jelentés a szó (szótári) jelentésének aktualizálódása mondatkeretekben (Kelemen 2000: 142-144).
A szótári jelentés és az aktuális jelentés sokszor egybeesik, ha a szó a használatban is szótári alakban jelenik meg és a szövegkörnyezet a szótári jelentésen nem módosít. Más esetben a szótári jelentésre ráépülnek a kisebb-nagyobb jelentésmódosulások. Ezek elsősorban a szó nyelvtani összefüggéseiből adódnak. Jellemzően nem ezek adják az értelmezési nehézségeket, így a szótári jelentés ismerete egy-egy szó aktuális jelentésével összefüggő értelmezési problémát nyelvi szempontból sokszor megoldja. (Ugyanakkor értelmezési problémák mondatszinten is jelentkezhetnek.)
Egy értelmezési helyzetben a szó szerinti értelem aktuális jelentésnek minősül. A bíróságoknak a szó értelmét konkrét szövegkörnyezetben kell megérteniük vagy megtalálniuk (pl. egy jogszabályi rendelkezésben), hogy aztán annak megfelelően értékeljék a tényállást. Nem az izolált szótári jelentést, hanem az aktuális jelentést keresik. A szótári jelentés (és a szótár használata) pusztán az aktuális jelentés meghatározásában segít.
Szótári jelentése a szavaknak, esetleg kifejezéseknek van, mert a szótárcikkek ezek jelentését adják meg. Aktuális jelentése nemcsak a szónak, hanem egy szótárban nem szereplő kifejezésnek vagy a mondatnak is van, ahol az azokat alkotó szavak jelentésének viszonya és kombinálódása a mondat értelmének alapja. Mindebből az is következik, hogy a szótári jelentés és a szó szerinti jelentés (mint aktuális jelentés) fogalmilag különbözik egymástól, noha esetenként egybe is eshetnek. A szó szerinti jelentés jellemzően a szótári jelentésre épül rá.
A szaknyelvi jelentésre a köznyelvben használt szó (kifejezés) és szakszó (szakkifejezés) - azaz terminus technicus - egyaránt utalhat. (Bár jellemzően csak terminus technicust említ a gyakorlat, valójában a köznyelvben használt szavaknak is igen sokszor van szaknyelvi jelentésük - a köznyelvi jelentés mellett.)
A bírói gyakorlat nagyon sok szóról, kifejezésről állítja, hogy az szakkifejezés vagy terminus technicus: ilyen az "egyenlő bánásmód", a híresztelés, a "fogyasztási szerződés", a hatályosság és érvényesség, a "kérelem visszautasítása", a maradványérték, és még hosszan sorolható.[8] Az ilyen minősítés igen sokszor téves.
E szavak egy részét a köznyelv is használja. Ekkor nem szakszavakról van szó, hanem arról, hogy a szónak van egy (vagy több) köznyelvi jelentése, és van egy, valamilyen szakmai területhez sorolható, sajátos jelentése. Például a "híresztelés" pontosan ilyen szó. Szakszónak vagy terminus technicusnak csak az a szó tekinthető, melyet a köznyelv nem használ, így nincs köznyelvi jelentése. Amennyiben egy, a köznyelvben is használt szónak van egy vagy több szaknyelvi jelentése, ettől még nem válik szakszóvá.
A köznyelv és a szaknyelv kapcsolódásának legalább négyféle típusa van egy kifejezés szempontjából nézve. (i) A kifejezést a szaknyelv és a köznyelv egyaránt használja, tartalmilag hasonlóan, de a köznyelvi jelentés határozatlanabb, míg a szaknyelvi jelentés határozottabb és pontosabb (pl. a "kérelem visszautasítása" vagy "fenyegetés"). Ilyen a "feljelentés" szó is (a rendőrségen tett feljelentésnél); Kúria Bfv.1.278/2014.[9] (ii) A kifejezést a szaknyelv és a köznyelv is használja, de a köznyelvi és a szaknyelvi jelentés élesen eltér egymástól (pl. "irányelv" az uniós jogban és köznyelvi értelemben). (iii) A kifejezést csak a
- 5/6 -
szaknyelv használja, a köznyelv nem (szakkifejezés), de az átlagolvasó körülbelül megérti, jellemzően a kifejezés összetevőinek jelentéséből ("maradványérték"). (iv) A kifejezést csak a szaknyelv használja (szakkifejezés), a köznyelv nem, és nincs általános köznyelvi értelme sem, az átlagolvasó nem érti (pl. "intermodális csomópont" a vasúti közlekedésben). Ebből látszik, hogy a bevett terminus technicus (szakszó) csak a (iii) és (iv) esetre vonatkozik, tehát korlátozott használatú. Rengeteg kifejezés ugyanaz a köznyelvben és a különböző szaknyelvekben (nem terminus technicus), de egyaránt van köznyelvi (köznapi) és szaknyelvi jelentésük (vagy jelentéseik).
Két fontos megjegyzés kiemelendő a szaknyelvi kifejezésekkel kapcsolatban. Egyrészt, a szótár használata nemcsak a szó szerinti jelentés meghatározására, hanem szaknyelvi jelentés meghatározására irányuló, jellemző műveletnek is tekinthető, mert a szótárak szaknyelvi jelentéseket is leírnak. A szótári jelentés lehet a szaknyelvi jelentés (mint aktuális jelentés) alapja.
Másrészt, a szakkifejezések jelentései kevésbé erednek nyelvi szokásokból, mint a köznyelvi kifejezések. A szaknyelvi jelentések inkább szakmai szabályokon, előírásokon, szabványokon alapulnak. Meghatározottabbak, pontosabbak és kötöttebbek; nem pusztán a nyelvi szokások alakították ki valamilyen organikus nyelvi fejlődés eredményeképpen.[10] A nyelvi szokásnak kisebb a szerepe, így a szakkifejezéseknek kisebb a kontextus-érzékenysége is. Ezért furcsa lenne egy szakkifejezésnél "szó szerinti értelemről" vagy "valódi értelemről" beszélni. Természetesen a nyelvi szokások léte nem tagadható a szaknyelvekben, de ezek nem általánosak, hanem egy szakmai közösségen belül élnek. Itt is beszélhetünk "szokásos jelentésről", ami tehát tágabb, mint a köznyelvi jelentés vagy a szó szerinti jelentés (vö. EH 2001.605.) A szokásos jelentés szaknyelvi, de különösen rétegnyelvi jelentésekre is utalhat.
A szaknyelvi jelentést - mely ugyancsak az aktuális jelentésekhez tartozik - hagyományosan nem minősítik szó szerinti jelentésként. Ezt Kelemen Imre sem teszi (Kelemen 1822: 47). Nem a köznyelvben alakult ki, így a szaknyelvi jelentés nem sensus popularis. Bevett, szokásos jelentésről lehet ugyan szó (famoso), de csak az adott szakmát művelők körében, lehatárolt szakmai területen.
A jogi nyelv szaknyelv. A jogi jelentés mint szaknyelvi jelentés kapcsolódik az előzőleg tárgyaltakhoz. A bírói gyakorlat legtöbbször a jogi szakkifejezéseket tekinti terminus technicusnak, és ezek jogi jelentését szaknyelvi jelentésnek.
A jogi szaknyelv néhány sajátos problémát vet fel a saját szűkebb nyelvhasználati közegében. Egy szó jogi értelmének megállapításához a bíróság igénybe vehet konkrét (külső) forrásokat, de alapulhat az a bíró saját tudásán és nyelvi tapasztalatán. Ilyen külső forrás lehet jellemzően: (i) egy másik jogszabályi rendelkezés (előírt jelentés); (ii) precedens értékű vagy más bírósági határozatokban szereplő meghatározás; (iii) jogirodalom; (iv) szakszótár.
A bíróság hagyatkozhat egyszerűen a saját nyelvi tapasztalatára anélkül, hogy konkrét, külső forrásokra támaszkodna. Az "objektív felelősségnek" van egy bevett, általános jogi értelme (szaknyelvi jelentés), nem kell külön forrásokat megjelölni ennek alátámasztásához. A jogi nyelvi szokásokra általános és nevesítetlen hagyatkozás a bíró saját nyelvi tapasztalatát tükrözi.
Bár a joggyakorlatban érthetően a jogi szakkifejezéseknek, a jogi jelentéseknek mint szaknyelvi jelentéseknek van központi szerepük, azonban a jog csak egyetlen szakterületet jelent. Az új magyar nagyszótár 69 szakterületet különböztet meg, ezek közül csak az egyik a jogi (MNyN 2006: 1117-9). A szakkifejezések és szaknyelvi jelentések sok irányból jöhetnek. Ráadásul nagyon sok - legalább 16 - elkülönült nyelvhasználati közeg van (csoport- vagy rétegnyelv), ahol sajátos jelentései képződnek ugyanazon szónak vagy új szavak keletkeznek (pl. tájnyelv, sajtónyelv, szleng, vallási nyelvezet, gyermeknyelv stb.). A szó szerinti értelem (köznyelvi jelentés) és a szaknyelvi jelentés mellett tehát számolnunk kell a rétegnyelvi (csoportnyelvi) jelentéssel is.
Az előírt jelentés egy szó (kifejezés) jogszabályi meghatározása egy jogi rendelkezésben, jellemzően "értelmező rendelkezésben".[11] Ezt a jogszabály alkalmazásánál kötelezően követni kell. Az előírt jelentés így szaknyelvi jelentésnek minősül, és az így meghatározott szó, kifejezés jogi jelentését vagy az egyik jogi jelentését adja meg. Az előírt jelentés nem szó szerinti jelentés, mert egyrészt nem köznyelvi (sensus popularis), másrészt nem nyelvi szokásokon alapul, bár ilyen szokás kialakulásának kezdőpontja lehet.
Az előírt jelentés alkalmazása jellemzően korlátozott hatályú. Lehet, hogy csak az adott jogág keretein belül, de még inkább, csak az adott jogszabály alkalmazásánál kell figyelembe venni. Ritka az olyan előírt jelentés, mint a Ptk.-ban a "közeli hozzátartozó" fogalma, melyet - ellenkező szabály híján - minden jogterületen alkalmaznak. A szűkebb hatály miatt, egy-egy szóhoz tartozó jogi jelentések vagy többszöröződnek, vagy legalábbis módosulnak. Például a "személy" szó egyes jogi szabályozási területeken csak természetes személyre utal - ahogy ezt a köznyelvben is látjuk -, máshol viszont jelenti egyben a jogi személyeket és magát az államot, mint jogalanyt is (EH 2004.1093).
A jelentés jogszabályi előírását rutinszerűen és évszázadok óta autentikus értelmezésnek tekintik (interpretatio authentica), mert a jogalkotó a saját szövegéhez
- 6/7 -
kötelezően alkalmazandó meghatározást fűz. Így a glosszátorok óta rendületlenül keresett "jogalkotói akarat" közvetlenül a szövegben kifejezetten megnyilvánul.
Ez azonban nem valódi értelmezés (vö. Frank 1845: 28 vagy Grosschmid 1905: 940). A jogalkotót nem kötik nyelvi szokások, nyelvhasználati szabályok, etimológiai változások. Egy szót bárhogy meghatározhat, és ezáltal a szónak akár új, nem ismert jelentést (új szaknyelvi jelentést) is tulajdoníthat. A szó jelentését nem feltárja, hanem egyszerűen valamilyen jelentést ír elő annak használatához. A Btk. 421. § b) pontja például árunak tekinti a szolgáltatást, ami semmilyen köznyelvi vagy más szaknyelvi (gazdaságtudomány) nyelvhasználatot nem tükröz, és nincs összhangban az áru azon meghatározásaival sem, melyet a magyar jogban máshol használnak.
A jogi szaknyelvben tehát a jogszabályi meghatározás is jelentésképző tényező. A jogszabályi meghatározás mint szöveg, maga is értelmezésre szorulhat. Az előírt jelentés így jellemzően a szó első jelentésrétegét adja meg, melynek kifejezésére használt szavak további értelmezésre szorulhatnak. Az előírt jelentésről leválhatnak jelentésárnyalatok attól függően, hogy a bíróságok milyen módon értelmezik magukat az értelmező rendelkezéseket.
A különböző jelentések összefüggései között rendet kell rakni, hogy a jogértelmezési gyakorlatot megfelelően magyarázni lehessen. A szemantika és rokonterületei azonban itt legalább három rendkívüli problémával küzdenek.
Először is, nincs a "jelentésnek" általánosan elfogadott fogalma, bár sok meghatározás van használatban (l. pl. Károly 1970: 43). Másodszor, nagy a bizonytalanság a jelentések, jelentésárnyalatok elhatárolásában, a jelentésfajták meghatározásában. Harmadszor, a jelentéseket, jelentésfajtákat a különböző elméletek eltérően jelölik, így a fentiek mellett sok egyéb elnevezéssel is találkozunk. Például egy elismert - bár több vonatkozásban vitatott - taxonómia szerint van denotatív vagy kognitív, konnotatív, stilisztikai, érzelmi, átsugárzott, kollokációs és tematikus jelentés (Kiefer 1983: 83-86). E megnevezések csak egy részét képezik a jelentések különböző jelzőkkel jelölt fajtáinak.
Mindezekre itt nincs szükségünk. A feladat inkább az, hogy egy gyakorlati szempontból hasznosítható modellt azonosítsunk, mellyel a joggyakorlat jelentésekre vonatkozó szóhasználata magyarázható és rendszerezhető. A joggyakorlatnak megvan a sajátos, célhoz kötött, pragmatikus és autonóm szóhasználata, bár azt nem könnyű hozzáilleszteni az általános szemantikai szókészlethez. (Például a szemantikai rendszerekben jellemzően bevett "kontextuális jelentés" szinte egyáltalán nem fordul elő a magyar bírói gyakorlatban.)
A jogszabály értelmezése rendszerint azzal a céllal történik, hogy egy konkrét (valós vagy hipotetikus) tényállást minősítsenek vele, azaz alkalmazzák konkrét esetre. Ennek során a tényállás egyes elemei vagy beépülnek a szó jelentésébe (subsumptio esetén), vagy az értelmező kizárja onnan negatív fogalmi elemként (exclusio esetén). Az előbb már használt, és az értelmezett szó közvetlen szövegkörnyezetének hatását tükröző aktuális jelentés - a tényállás tükrében - tovább gazdagodhat és módosulhat, és a szó eseti jelentést vesz fel. [Összhangban Szladits "eseti értelmezésével" (Szladits 1941: 154).]
Az eseti jelentés fogalmára azért van szükségünk, mert a jogértelmezés a jogalkalmazás célzatával, sőt a jogalkalmazás folyamatában történik. Az alkalmazott jogszöveg tartalma nem mindig marad érintetlen a jogalkalmazás során, és az elbírált tényállás alakítja (gazdagítja vagy módosítja) a jogszöveg által körülhatárolt aktuális jelentést. Az eseti jelentés, mint az értelmezés végleges eredménye kulcsfontosságú a jogszabályok értelmezésének leírásánál. A jogi szerzők és a bíróságok erre sokszor a jogszabály "helyes", "valódi" vagy "igaz" értelmeként hivatkoznak, és ezt viszonyítják a szó szerinti, vagyis az aktuális jelentéshez, amelyhez képest az értelmezést megszorítónak vagy kiterjesztőnek minősítik. Az eseti jelentés talán nagyjából azonosítható a szemantikai zsargonból ismert kontextuális vagy kommunikációs jelentéssel (Máthé 2009: 53).
Az eseti jelentés az aktuális jelentésnek és a tényállásnak - mint két értelmezési támpontnak - az ötvöződéséből jön létre, a jogalkalmazás során. A szó aktuális jelentése, amikor találkozik a tényállás releváns és rekonstruált jellemzőivel, gazdagodik annak sajátos, explicitté tett egyedi vonásaival. Az aktuális jelentés differenciálódik, kibomlik, új jelentésréteget vesz fel, mely eseti jelentésként szilárdul meg (a folyamat leírására l. Veress 2016: 335-339).
Az eseti jelentés a szó vagy kifejezés konkrét alkalmazásához kötődik. A jogalkalmazónak az a feladata, hogy megtalálja valamely alkalmazandó szó vagy kifejezés eseti jelentését, a megoldásra váró jogeset összefüggéseiben. Az eseti jelentés kutatásánál a jogalkalmazó értelmezési támpontként az alkalmazandó szó vagy kifejezés aktuális jelentését használja, miután azt adottként átveszi, vagy éppen rekonstruálja.
Az eseti jelentés egybeeshet az aktuális jelentéssel (legfeljebb gazdagítva annak jelentéstartalmát), de jelentősen el is térhet tőle. Különösen, ha az már komplexebb jogértelmezés (és nem csak textuális értelmezés) eredményeként jelenik meg. Az ilyen eltérést tekintik aztán megszorító vagy kiterjesztő értelmezésnek.
Az eseti jelentés a szó értelmezéstörténetében vagy tartósan beépül a jelentésbe, vagy feledésbe merül, mert a bírói gyakorlat nyelvhasználatában nem gyökeresedik meg.
Az aktuális és eseti jelentés által jelölt kettősség nem új. A hagyományos szemantikában emlékeztet például Hermann Paul rendszerére (1898), aki megkülönböztette a szavaknál az usualis (szokásos) és occasionalis jelentést (Zsilka 1993: 23, 45-48). Ez a szemantikai felosztás igazodik az értelmezés olyan felosztásához is, mely megkülönböztet általános és eseti értelmezést (Szladits 1941: 154), vagy hasonlóan, de némileg eltérő tartalommal, rekonstruktív és applikációs értelmezést (Karácsony
- 7/8 -
2000: 110-112). Bár az eseti, applikációs értelmezés valóban irányulhat az eseti jelentés feltárására, azonban az általános, de különösen a rekonstruktív értelmezés jóval túlmehet az általános jelentés megállapításán, és részletesebben leírhatja az értelmezendő szöveg értelmét, összefüggéseit, tartalmát.
A jogértelmezési folyamatban a jelentések két szintjének korábbi megkülönböztetése így kiegészül egy harmadik szinttel. Egyrészt van a szótári jelentés, mint izolált, önmagában vett szó vagy kifejezés általános (alulspecifikált) értelme. Másrészt az aktuális jelentés, a közvetlen szövegkörnyezet által meghatározott, jobban specifikált, de jellemzően - ha van ilyen - a szótári jelentésre épülő jelentés. A jogalkalmazásban ehhez hozzáadódik az értékelendő tényállás bevonása az értelmezés folyamatába, mely az aktuális jelentésre épülő eseti jelentést adja.
A jelentések e három szintje elvileg egymásra épül. Alapesetként a jelentés annyiban módosul, hogy tartalmilag egyre gazdagabbá (specifikáltabbá) válik. Van két szélsőséges esete ennek a kapcsolatnak. Egyrészt megtörténik, hogy a szótári, az aktuális és az eseti jelentés teljesen egybeesik, pl. a "medence" szó értelmezésénél (Veszprémi Törvényszék K.700.932/2021/12.). Másrészt, annyira eltérhet a megállapított eseti jelentés az aktuális jelentéstől, hogy nem jelentésgazdagodás történik, hanem tartalmilag új jelentés jelenik meg eseti jelentésként (pl. a bíróság szövegellenes döntésénél).
A jelentéseknek így három szintjével kell számolnunk. Ezt azonban összhangba kellett hozni a magyar bírói gyakorlatban használt megnevezésekkel. A megfeleléseket egy táblázatban érdemes szemléltetni, a használt szavakra (kifejezésekre) vonatkoztatva (1. ábra). A szó szerinti jelentés a második szinten helyezkedik el, és viszonyítási pontot jelent a megszorító és kiterjesztő értelmezéshez. (A szögletes zárójelben azon kifejezések vannak, melyek a bírói gyakorlatban nem fordul- nak elő.)[12]
| szótári jelentés | szótári jelentés | ||
| [szemantikai-grammatikai jelentés]: a közvetlen szövegkörnyezetben jelenik meg (mondat), alapja az értelmező nyelvi tapasztalata vagy valamelyik szótári jelentés | aktuális jelentés | ||
| elsődleges értelem [közbenső értelem] | |||
| köznyelvi jelentés | [rétegnyelvi jelentés] | [szaknyelvi jelentés] technikai jelentés | |
| szó/betű szerinti jelentés [sensus litteralis] (hét)köznapi jelentés; általános (általánosan elfogadott) jelentés | [pl. jelentés választékos nyelvhasználatban] | jogi értelem büntetőjogi értelem polgári jogi értelem műszaki értelem stb. | |
| nyelvtani értelem | |||
| szokásos jelentés (amennyiben a jelentés nyelvi szokásokon alapul); exegetikus értelem | |||
| [az aktuális jelentés a tényálláshoz kapcsolva: (i) változatlan tartalommal, (ii) a konkrét tényállás elemeivel gazdagítva; (iii) a tényállás tükrében módosítva] | eseti jelentés | ||
| másodlagos értelem [másodlagos jelentés] | |||
| [kontextuális jelentés], helyes értelem, valódi értelem, igazi értelem | |||
1. ábra A jelentések három szintje a jogalkalmazásban
A szó szerinti értelem ugyan köznyelvi szokáson alapul, azonban egy szó vagy kifejezés tartalmának mélységeire nem terjed ki a nyelvi szokás. Olyan sajátos értelmezési közegben, mint a jog, a nyelvi szokás tartalmilag kiegészülhet vagy módosulhat. A jogi jelentés jellemzően úgy alakul ki, hogy egy szó köznyelvi tartalma kiegészül, módosul. A jogi jelentés legtöbbször a köznyelvi jelentésre épül rá, annak módosításaképpen alakul ki (kivételek lehetnek, de erre itt nem érdemes kitérni).
Van olyan nézet, amely szerint a köznyelvi kifejezések szükségszerűen elvesztik köznapi jelentésüket, ha bekerülnek jogszabályokba és a joggyakorlatba. Hérics Tóth János (1844-1908) egy régi, neves kúriai tanácselnök a következőket írta: "Bármikép alkalmazkodjék is a törvény a közönséges élet kifejezésmódjához, - úgymond - minden fogalom, melyet a törvény fölhasznált, már e fölhasználással jogi fogalommá válik; az, hogy a törvényhozó által büntetésre méltónak tartott dolgokról van a törvényben szó, a közönséges élettől eltérő értelmezésre vezet. "Éjjel", "haszon", "kár", "erőszak", "beszámíthatóság" stb. más értelemben használtatnak a közönséges életben és más értelemben a jogi életben és fogalmuk módosul nemcsak egyénenként, de néha paragrafusonként is. Innét a sok controversia" (idézi Dombováry 1911: 195).
- 8/9 -
Ez a megközelítés is védhető.[13] A jogi közegben értelmezett köznyelvi kifejezéseknél is számon kell azonban tartani azok köznyelvi tartalmát, még akkor is, ha a jelentés kevertté válik, például vannak köznyelvi és szaknyelvi (jogi) elemek benne. A köznyelvi, szó szerinti értelem - mint vonatkoztatási pont - nem veszhet el azáltal, hogy sommásan minden, a jogba bekerülő szónak jogi jelentést tulajdonítunk. Ennek két fő oka van. Egyrészt, a magyar jogalkotásban a kodifikátorok számára előírás, hogy a használt szavak és kifejezések tartalma - a szakkifejezések kivételével - alapvetően nem különbözhet a köznapi jelentéstől [61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet 67. § (5) bekezdés]. Másrészt, a jogszabályoknak részben az átlagpolgárok a címzettjei, és meg kell érteniük a jogszabályokat (Tóth 2013: 47). Ők viszont a köznyelvi szokásokat ismerik. A kiindulópont és feltevés ezért az, hogy a jogalkotó a jogszabályokba a legtöbb szót köznyelvi értelmükkel illesztette be (vö. BH 2001.58. a "kiderül" szó esetében). Ezek egyben a jogértelmezés kontrolláló (bár konkrét esetben megdönthető) elvei. E szabályok érvényesüléséhez számon kell tartani, hogy miben különbözik egy értelmezés végeredménye a köznapi jelentéstől.
A köznyelvi elemek, és a ráépülő sajátos jogi elemek keveredésére tekintettel lényeges kérdés, hogy egy-egy szó vagy kifejezés tekintetében, a jogértelmezés folyamatában, konkrétan miben áll a köznyelvi szokások tartalmának módosulása.
A szó szerinti értelem a jogban úgy is módosulhat, a jelentés úgy is jogiasodhat, hogy a szó szerinti értelem tartalmát képező fogalmi jegyeket a jogszabály vagy a bírói joggyakorlat valamilyen okból módosítja (a köznyelvi tartalomhoz képest új fogalmi jegyet illeszt be vagy egy fogalmi jegyet elhagy).
Vegyük példának az "élettársi kapcsolat" kifejezést. A Szegedi Ítélőtábla úgy látta, hogy a köznyelvi értelem a jogban egy tekintetben módosult, egy új fogalmi elem került be a jelentéstartalomba: ez pedig a gazdasági közösség fennállása, mely nem része a köznyelvi jelentésnek (Pf.20.786/2012.) Egyben megkülönböztette a kifejezés jogi és köznapi értelmét.
A jelentésfajták keveredése nemcsak az elsődleges fogalmi jegyek szintjén, azok módosításával következhet be. A köznyelvi fogalmi jegyeket leíró szavak, kifejezések sajátos értelmezést kaphatnak a joggyakorlatban, és így alakulhat ki a jogi jelentés a szó szerinti értelemmel szemben. Ekkor a jogi jelentés nem az elsődleges fogalmi jegyek szintjén, hanem a szó mélyebb jelentésrétegeiben alakul ki.
Egy szó jelentése szükségszerűen többrétegű. Ez annak köszönhető, hogy a jelentés leírására használt kifejezések (például egy szótárban) maguk is értelmezésre szorulhatnak, és az így keletkező értelmező szöveggel megint ez a helyzet. Maga az értelmező szöveg is lehet interpretandum. Egy szó által jelölt általános, közismert fogalmi jegyek nyelvileg ragadhatók meg és írhatók le. A fogalmi jegyek leírására szolgáló nyelvi eszközök (nyelvi jelek, jelcsoportok) egyikét-másikát szükség lehet tovább értelmezni (további részletek feltárása szükséges - második réteg). A második jelentésréteg így keletkező nyelvi leírása is egy-egy vonatkozásban további értelmezésre szorulhat (további rétegek).
Az újabb jelentésrétegek kiépülése a joggyakorlatban a nehéz esetekhez vagy határesetekhez kötődik (vö. Szabó 2005: 50-52). Amennyiben az általános, közismert, köznyelvi eredetű fogalmi jegyekbe könnyen beilleszthetők egy konkrét jogeset vonatkozó tényállási elemei (könnyű eset), az értelmezés marad köznyelvi szokások által vezérelt, és maradhat szemantikai-grammatikai keretekben. A nehezebb esetekben, határesetekben az adott jelentésréteg további felbontása kell a tényállás értékeléséhez szükséges értelmezés útján. Ez új jelentésréteg feltárásával vagy kialakításával jár. Az értelmezési lánc elvileg a végtelenbe futhat. A gyakorlat ezt megoldja, de a jelentés rétegződését nem kerülheti el.
Az újabb jelentésrétegek kialakulásával a jelentés gazdagodik, teljesebb és konkrétabb jelentés alakul ki (sensus plenior). A sensus plenior nem új, hanem teljesebb értelmet jelent, tulajdonképpen a szó szerinti értelem konkretizálását, elmélyítését (Fabiny 1998: 70-71), azaz új jelentésrétegek felvételét még a fogalmi határokon belül.
A nehéz esetekben vagy határesetekben feltárt jelentésrétegekre már aligha terjednek ki a nyelvi szokások, így nem beszélhetünk szó szerinti értelemről sem. Itt már sajátos jogi tartalmat vehet fel a szó, ami szokásossá válhat a joggyakorlatban, ha a rá következő ügyekben a bíróságok követik a vonatkozó megállapításokat. A köznyelvi tartalom és a sajátosan jogi tartalom tehát vertikálisan is keveredhet. Visszatérve az "élettársi kapcsolat" kifejezésre, ez jól szemléltethető egy ábrán (2. ábra). Itt a jelentésrétegeket éppen a sajátosan jogi tartalmi elem felbontásán ("gazdasági közösség") keresztül szemléltetem, a bírói gyakorlat megállapításaira támaszkodva.
A kifejezés első és második jelentésrétegét törvényi definíció (előírt jelentés) adja (Ptk. 6:514. §). Az elsődleges öt fogalmi elemről elmondható, hogy tükrözi a köznyelvi szokásokat. A módosulás az életközösség, mint köznyelvi fogalmi jegy további értelmezésénél, a második jelentésrétegben következik be, ahol a "gazdasági közösség" - mint másodlagos fogalmi jegy - már sajátos jogi tartalmat jelöl, mely a Szegedi Ítélőtábla szerint nem lelhető fel a köznyelvi jelentés tartalmában.
A kifejezés jelentésének szerkezetét más módon is lehetne ábrázolni, és az egyes jelentésrétegek leírását megfogalmazni (különösen a bírói gyakorlatot tükröző
- 9/10 -
3-5. jelentésréteg esetében). Itt most csak az a cél, hogy a jelentés rétegződését, és a köznyelvi jelentés vertikális módosulását szemléltessük.[14]
| élettársi kapcsolat (öt törvényi fogalmi elem - Ptk. 6:514. §) | |||||||
| 1. két személy | 2. házasságkötés nélkül | 3. életközösségben együttélés (három törvényi elem) | 4. nincs mással házassági vagy bejegyzett élettársi életközössége vagy élettársi kapcsolata | 5. nem egyenes ági rokonok, és nem testvérek | 1. réteg | ||
| 3-1. közös háztartásban együttélés | 3-2. gazdasági közösség | 3-3. érzelmi közösség | 2. réteg | ||||
| 3-2-1. jelentősebb vagyoni tevékenységben való együttműködés vagy 3-2-2. a jövedelmek közös célra történő felhasználása | 3. réteg | ||||||
| a) vállalják összetarto- zásuk minden vonatkozását | b) nem zárja ki a hullámzó kapcsolat | c) gazdaságilag függenek egymástól | d) nem zárja ki, ha a felek egyike külön lakását fenntartotta a kapcsolat alatt | e) nem zárja ki, ha az egyik félnek önálló bankszámlája van | 4. réteg | ||
| egymástól való gazdasági függetlenségre (és az élettársi kapcsolat hiányára) utal negatív fogalmi elemként: - ha csak a közös életvitel költségeit osztják meg; - ha a rezsiköltségeket fele-fele arányban megosztják; - ha mindkét fél a saját családtagjainak külön ad támogatást; | 5. réteg | ||||||
2. ábra Az "élettársi kapcsolat" kifejezés jelentésrétegei
Bizonytalan lehet annak megállapítása, hogy mikor tér el a bíróság az elsődleges jelentéstől. Láthattuk, hogy az aktuális és eseti jelentés különbözik, az eseti jelentés az aktuális jelentést további részletekkel gazdagítja az eseti tényállás elemeire vonatkoztatva. A jelentés gazdagodása olyan, hogy a szöveg szerzője sem feltétlenül látta előre. A sensus plenior tehát többletjelentést is hordoz, de a szöveg ettől nem kap új értelmet, megmarad a fogalmi határokon belül (Fabiny 2001: 10-12).
Sokszor igen kétséges, hogy az eseti jelentés az elsődleges jelentés által kijelölt fogalmi határokon belül marad-e, és újabb jelentésréteg keletkezik (sensus plenior), vagy átlép az elsődleges jelentés fogalmi határain. Az utóbbi esetben az eltérés miatt már egy módosult, másodlagos (megszorított vagy kiterjesztett) jelentés keletkezik.
Itt a fogalmi probléma a következő: mi számít egy jelentéstől való eltérésnek (azaz megszorításnak vagy kiterjesztésnek) - szemben a jelentés gazdagításával (ez utóbbi, mint interpretatio declarativa), ahol csak egy gazdagabb jelentés képződik (sensus plenior), de az elsődleges jelentés nem módosul. Ez ismételten értelmezés és mérlegelés kérdése, ami sokszor biztonsággal nem dönthető el.
A "szó szerinti értelem" fogalma (sensus litteralis) nem nélkülözhető a jogértelmezésben. Ezt bizonyítja az, hogy a bírói joggyakorlatban gyakran találkozunk utalásokkal erre, bár különböző elnevezésekkel. Ráadásul a megszorító és kiterjesztő értelmezés is úgy kap értelmet, ha vonatkoztatási pontját a szó szerinti jelentés képezi.
A szó szerinti értelem mibenléte azonban évszázados viták tárgya a hermeneutikában. A magyar jogi hagyományokban - Kelemen Imre tolla nyomán - kialakult egy olyan kritériumrendszere a szó szerinti értelemnek, mely jól kezelhető és gyakorlati célokra kiválóan megfelel. Ez képezte az alapját annak, hogy a szó szerinti értelem néhány sajátosságára rámutassunk, és felvázoljuk annak kapcsolatát a bírói gyakorlatban megjelenő más jelentésfajtákkal. Ennek legfőbb hozadéka, hogy az elemzés rávilágít néhány közkeletű tévedésre, és a jelentésfajták összefüggései elrendezhetők egy háromszintű jogi szemantikai modellben. A jelentések három szintjének kapcsolata tükrözi a jogalkalmazás logikáját, ugyanakkor rámutat a joggyakorlatban értelmezett szavak, kifejezések köznyelvi és szaknyelvi (jogi) tartalmának keveredésére, egyben a joggyakorlatban kialakuló jelentésrétegek feltárásának fontosságára.
Almási A. (Anton Almási) (1922) Ungarisches Privatrecht. Band I. Berlin und Leipzig: de Gruyter
Angyal P. (1909) A magyar büntetőjog tankönyve. (2. kiadás) Budapest: Athenaeum
Dombováry G. ifj. (1911) Hérics Tóth János a magyar bonjuge. Magyar Jogászegyleti Értekezések, II. kötet 17. füzet; Budapest: Pfeifer Ferdinánd
Fabiny T. (1998) A keresztény hermeneutika kérdései és története. Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont
Fabiny T. (2001) A sensus literalis kérdése. In: Fabiny Tibor (szerk.): A sensus literalis hermeneutikai kérdései. Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 5-26.
Ferraris, M. (1996) History of Hermeneutics. New Jersey: Humanities Press International
- 10/11 -
Finkey F. (1914) A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest: Grill
Frank I. (1845) A közigazság törvénye Magyarhonban. Első rész. Buda: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda
Grosschmid B. (1905) Magánjogi előadások: Jogszabálytan. Budapest: Athenaeum
Grotius, H. (1999) A háború és béke jogáról. I. rész Budapest: Pallas Stúdió / Attraktor Kft.
Halensis, A. de Ales (1576) Universae theologiae summa: in quatuor partes. Venetijs, apud Franciscum Franciscium
Karácsony A. (2000) Jogfilozófia és társadalomelmélet. Budapest: Pallas Stúdió / Attraktor Kft.
Károly S. (1970) Általános és magyar jelentéstan. Budapest: Akadémiai Kiadó
Kelemen I. (1822) Magyar hazai polgári magános törvényről. Pest: Czövek István
Kelemen S. (2000) Aktuális jelentés - pragmatikai megközelítésben. In: Gecső T. (szerk.) Lexikális jelentés, aktuális jelentés. Budapest: Tinta
Kiefer F. (1983) Az előfeltevések elmélete. Budapest: Akadémiai Kiadó
Kiefer F. (2007) Jelentéselmélet. Budapest: Corvina
Kolosváry B. (1930) Magánjog. Budapest: Studium
Máthé D. (2009) Szemantikai alapviszonyok. Bolyai Társaság: Egyetemi Műhely Kiadó
Mauthner, F. (2004) Nyelvkritikai adalékok. In: Neumer K. - Laki J. (szerk.) Analitikus filozófia és fenomenológia. Budapest: Gondolat
A magyar nyelv nagyszótára (MNyN) (2006) Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet
Pauler T. (1872) Büntetőjogtan. 1. kötet (3. kiadás) Pest: Pfeifer Ferdinánd
Suhayda J. (1874) A magyar polgári anyagi magánjog rendszere. Budapest: Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomda
Szabó I. (1960) A jogszabályok értelmezése. Budapest: Akadémiai Kiadó
Szabó M. (2005) Ars iuris. Miskolc: Bíbor Kiadó
Szászy-Schwarz G. (1912) Parerga: vegyes jogi dolgozatok. Budapest: Athenaeum
Szladits K. (főszerk.) (1941) Magyar magánjog I. Budapest: Grill
Szladits K. (1999) A magyar magánjog vázlata. [Budapest: Grill, 1933] Pécs: Ponte Press
Takács A. (1993) A jogértelmezés alapjai és korlátai. Jogtudományi Közlöny 47. évf. 3. sz. 110.
Tóth J. (2013) Jogalkotástan. Szeged: SZTE ÁJTK
Tóth L. (1923) Magyar magánjog. Általános tanok. 2. kötet Debreczen: Hegedűs és Sándor
Veress K. (2016) Az applikáció mint jogképződés. Acta Univ. Sapientiae, Legal Studies, 2016/2.
Wenzel G. (1885) A magyar magánjog rendszere. I. kötet (3. kiadás) Budapest: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda
Zsilka J. (1993) Szemantika. Budapest: Tankönyvkiadó ■
JEGYZETEK
[1] A kifejezésnek van más értelme is, annak nincs köze az értelmezés szakaszaihoz (Szászy-Schwarz 1912: 85-86 vagy Szabó 2005: 177).
[2] Itt egy elméleti engedménnyel élek: a "jelentés" és az "értelem" szavakat azonosan használom, bár elméleti különbség van közöttük (vö. Szabó 2005: 175). A megkülönböztetés azonban a gyakorlatban, a bírói határozatok szövegében nem jön elő, és arra itt egyébként sincs szükségünk.
[3] Nem teljes az egyezés: például volt, aki idesorolta az etimológiai vizsgálatot (Kelemen 1822: 44), amit ma inkább történeti módszernek tekintenénk.
[4] Már Albertus Magnus is hangsúlyozta, hogy a sensus litteralis az elsődleges jelentés, amelyen az összes többi jelentés nyugszik (Summa theologiae, Pars I., Tract. I., Q. 5., M. 4.)
[5] Volt, aki több formáját különböztette meg, így a sensus litteralis historicust is. Albertus Magnus arra következtetett Augustinus nyomán, hogy a sensus litteralis átfogja a történeti, az etimológiai és az anagogikus értelmet is (ibid.) Ezért sorolhatta még Grotius is a grammatikai értelmezéshez az etimológiai értelmezést (Grotius 1999: 415).
[6] Hasonlóan tipikus értelmezési probléma, hogy egy szót köznyelvi vagy szaknyelvi (pl. jogi) értelmében kell alkalmazni.
[7] A szótári jelentésnek - melyet neveznek lexikális vagy szemantikai jelentésnek is - két fajtája van: a másra vissza nem vezethető alapjelentés (vagy denotatív jelentés vagy Quintilianusnál a primus intellectus) és az arról a nyelvhasználatban az idők folyamán leváló konceptuális jelentés (vagy jelentések), mellyel többjelentésűvé válik a szó (poliszémia) (Kiefer 2007: 134-141; Máthé 2009: 168).
[8] L. sorrendben: Budapest Környéki Törvényszék P.21.737/2016/22.; Fővárosi Törvényszék P.21.175/2020/14. [13]; Szegedi Ítélőtábla Pf.21.444/2016/4.; Budapest Környéki Törvényszék K.702.594/ 2021/16. [33]; Kúria Kfv.35.240/2022/10.[21]; Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.374/2020/48. [22].
[9] Ez nem jelenti azt, hogy a köznyelvi jelentés mindig tágabb, fordított helyzet is előállhat (Károly 1970: 220).
[10] E tekintetben a rétegnyelvi kifejezések értelmezése közelebb van a köznyelvhez, mert a rétegnyelveknél is döntő szerepe van a nyelvi szokásoknak (l. 1. sz. ábra). A rétegnyelvnek azonban - a jogszabályok értelmezésének általános kérdéseinél - kicsi a jelentősége, így ennek a tárgyalásától itt eltekinthetünk.
[11] Az értelmező rendelkezésekkel szembeni kodifikációs követelményekre l. 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet 67-70. §.
[12] Van olyan kategória és kapcsolat, melyet a tanulmány nem magyaráz: például "exegetikus értelemről" valószínűleg beszélhetünk szaknyelvi jelentések esetében is, de "nyelvtani értelemről" már aligha.
[13] Úgy tűnik, hogy a jogalkotási joggyakorlat fokozatosan eltolódik egy ilyen felfogás irányába (Tóth 2013: 47).
[14] A pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a Kúria az élettársi kapcsolatot nyitott fogalomnak tekinti, ahol bizonytalan, melyek a szükséges fogalmi jegyek: "Önmagában egy-egy elem hiánya nem feltétlenül vezet ahhoz, hogy ne legyen megállapítható az élettársi kapcsolat fennállása, és az sem kizárt, hogy abban az esetben is megállapítható az élettársi kapcsolat, ha egyes fogalmi elemek csak részben vagy sajátosan valósulnak meg. Ezt mindig az adott eset konkrét körülményeinek vizsgálata és az abból levont következtetések határozzák meg" Kúria Pfv.20.506/2022/6. [16].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
