A felnőtt bűnelkövetőkhöz képest a fiatalkorúak esetében a "más elbánásra" lehetőséget biztosító igazságszolgáltatási rendszer Észak-Amerikában és Európában a XIX. század második felében alakult ki. A "más elbánás" lényege: a nevelési eszme középpontba állítása, a speciális prevenció előtérbe helyezése, intézményi szinten a felnőtt bűnelkövetőktől elkülönülő büntető igazságszolgáltatási rendszer.
A XX. sz. elejétől kezdve az európai jogrendszerekben a fiatalkorúak büntetőjogát következetesen az önállóság jellemzi. Az önálló szabályozás azt jelenti, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket általában külön törvény szabályozza, amelynek alkalmazása relatív, vagy teljes önállósággal rendelkező intézményrendszer feladata. Az önálló szabályozás egyik típusa a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvénye. Utóbbi olyan, a büntető kódexen kívüli külön törvény, amely nemcsak a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi rendelkezéseket tartalmazza, hanem a rájuk vonatkozó büntetőeljárási és büntetés-végrehajtási szabályokat is (Ausztria, Lengyelország, Portugália, Svájc). Van olyan megoldás is, ahol a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvénye kiegészül családjogi és gyermekvédelmi rendelkezésekkel (Németország, Spanyolország). Az önálló szabályozás másik típusa, ahol a fiatalkorúkra vonatkozó büntetőjogi, büntető eljárásjogi és büntetés-végrehajtási szabályokat nem egy, hanem több külön törvény tartalmazza (Finnország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország). Bizonyos európai országokban a fiatalkorúak büntetőjogát viszont a relatív önállóság jellemzi. Ez azt jelenti, hogy az anyagi jogi rendelkezések az általános büntető törvényben kerülnek szabályozásra. Ezekben az országokban is elkülönült intézményrendszer feladata a fiatalkorúak büntetőeljárása és a büntetés-végrehajtás (Dánia, Görögország, Hollandia, Svédország).
Az önálló törvényben megjelenik, a fiatalkorra jellemző problémák komplex társadalmi szemlélete. Az önálló szabályozás kifejezi a fiatalkorúakkal szemben érvényesülő "más elbánást" a büntetőjogi felelősség és szankciók körében, a büntetőeljárás menetében és a büntetés-végrehajtás intézményrendszerében. Az önálló törvények ezért feltételezik a fiatalkorúak ügyészségét, bíróságát és a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézményeit.
Szemben az önálló szabályozás európai modelljével hazánkban - és még néhány volt szocialista országban (Szlovénia, Csehország) - jelenleg egységes büntetőjogi szabályozás érvényesül. Ennek lényege az, hogy az általános büntető törvényben és büntetőeljárási törvényben foglalt szabályok a fiatalkorúakra is érvényesek néhány - többnyire privilegizáló - eltéréssel. A büntetőjogi felelősség és a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott büntetőjogi szankciók tehát alapvetően megegyeznek a felnőtt korúakra vonatkozó rendelkezésekkel. Ennek következtében az intézményrendszer sem differenciált, hiányzik a fiatalkorúak ügyészsége és bírósága.
Az Európa-szerte domináns önálló szabályozás és a hazánkban jelenleg érvényesülő egységes büntető törvény egymással ellentétes elméleti alapokra épülő eltérő modelleket testesít meg. A fiatalkorúakra vonatkozó jövőbeni büntetőjogi rendelkezések kialakításánál ezért először azt kell eldönteni, hogy a legújabb szociológiai, fejlődés-lélektani és kriminológia kutatások eredményeire, valamint a nemzetközi büntetőpolitikai ajánlásokra figyelemmel, szükség van-e hazánkban modellváltásra. Ezt a megfelelő modell kiválasztását követi a részletszabályok kidolgozása.
A hazai szabályozásban az 1908. évi 36. tc. (I. Bn.) teremtette meg a fiatalkorúak büntetőjogát. Kezdetben az önálló szabályozás jellemezte a magyar büntetőjogot, az említett I. Bn. tartalmazta a fiatalkorúakra vonatkozó anyagi jogi rendelkezéseket, amelyek kiegészültek az 1913. évi VII. törvénnyel, amely a fiatalkorúak bíróságára vonatkozó szabályokat tartalmazta.
Az I. Bn. a századforduló reformmozgalmainak elméleti és kriminálpolitikai tételeit tükrözte és a fiatalkorúak megkülönböztetett büntetőjogi megítélésén alapult. A "más elbánás" mindenekelőtt a Csemegi-Kódex klasszikus felelősségi feltételeinek és büntetési szankciórendszerének mélyreható átalakítását jelentette. A fiatalkorúak büntetőjoga a büntethetőség feltételeként bevezette a beszámíthatóság mellett a belátási képességet, azaz "a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség" követelményét. A büntetőjogi felelősség feltétele tehát nemcsak a cselekmény bűnösségének felismerésére való képesség, hanem a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség.
A felelősség feltételeinek átalakítása mellett az I. Bn. szakított a Csemegi-Kódex proporcionális büntetési rendszerével. Helyette azt vallotta, hogy "a gyermek kriminális állapotára nem a büntetés, hanem a nevelés gyakorolja a kellő hatást." Ennek megfelelően kialakította a fiatalkorúak nevelésére és védelmére irányuló szankciórendszert, amely figyelemmel volt a fiatalkorú személyiségére, egyéniségére, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokára.
Az I. Bn. elvi jelentőségű újítása az intézkedések bevezetése volt. Az I. Bn. alapján dorgálást, próbára bocsátást, javító nevelést és utólagos javító-nevelést lehetett intézkedésként alkalmazni. Az intézkedések kiegészültek két büntetéssel, a fogházzal és államfogházzal. A büntethetőségi korhatárt el nem ért (12 éven aluli) bűntettes gyermekekkel szemben, valamint a felelősséghez szükséges értelmi erkölcsi fejlettséggel nem rendelkező fiatalkorú elkövetőknél bírói intézkedéseket lehetett foganatosítani (a házi felügyeletet, a házi vagy iskolai fenyítés elrendeléseit, továbbá a javítóintézetbe utalást). A fiatalkor felső határa a 18. év volt. A 20. életévig (ifjúkor) azonban átmeneti intézkedésként alkalmazhatóak voltak a fiatalkorúkra vonatkozó nevelő intézkedések.
Az I. Bn. a maga korában Európában is korszerűnek tekintett szabályozást vezetett be, amelyet kiegészített a gyermek és ifjúságvédelem modern rendszerének megteremtése (1898. évi XXI. tc.). Különösen fontos az, hogy az állami gyermekvédelem a veszélyeztetett (anyagi, erkölcsi elhagyatottság), a fogyatékos és a beteg gyermekek mellett kezdettől fogva foglalkozott az inadaptált, azaz bűntettes, antiszociális fejlődésirányú gyermekekkel is. A hazai szabályozásban a gyermekvédelem eszközei és a fiatalkorúak büntetőjoga tehát szervesen összekapcsolódott.
Csalódást okozott azonban az I. Bn. végrehajtása. A bíróságok ugyanis elbagatellizálták a fiatalkorúak büntetőügyeit, az értelmi-erkölcsi vizsgálat például a tízparancsolat felmondására redukálódott. A gyakorlati eredmények elmaradása azonban nemcsak a jogalkalmazók felkészületlenségére vezethető vissza. Az I. Bn. azon a maga korában haladónak számító, ma már azonban megdőlt elvi tételből indult ki, hogy a züllött és bűntettes fiatalkorúak átnevelhetők. Ezért széles körben alkalmazta a javító nevelést. Utóbbi célja a normál elmeállapotú fiatalkorúak olyan "átnevelése", amelynek eredményeként a társadalom hasznos tagjává válnak, csavargás helyett dolgoznak, azaz megjavulnak. Az I. Bn. a javító nevelés alkalmazásával a fiatalkorú bűntettesek asszimilációjára törekedett és ebben a novella alkotóit a legjobb szándék vezérelte. Csak mintegy 70 évvel később, a jóléti állam büntetőpolitikájának válságát követően vált Európa-szerte világossá az, hogy pusztán kényszerrel nem lehet átnevelni senkit - sem felnőtt korút, sem fiatalkorút. A nevelő jellegű szankciók sikere az érintett együttműködési készségtől függ. Ennek ellenére a javító nevelés bevezetése pozitív fejleménynek tekinthető. Alkalmazásával ugyanis sikerült csökkenteni a szabadságvesztés kiszabását fiatalkorú elkövetőknél és a munkára neveléssel javultak a fiatalkorú bűntettes integrációs esélyei.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
