Az I. r. felperes a keresetében az alperest 2 900 000 forint és késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.
A kereset ténybeli alapjaként előadta, hogy a perben nem álló személlyel közokiratba foglalt kölcsönszerződést kötött az alperes, mint közjegyző előtt.
A kölcsön biztosítéka a kölcsönvevő által megjelölt ingatlan volt, amelyre az okirat szerint jelzálogjog bejegyzésére került volna sor. A közokirat készítése során a kölcsönvevő személyi igazolvánnyal igazolta magát, a személyi azonosítóját azonban az alperes szóbeli közlés alapján tüntette fel az okiratban. A kölcsön átadása a helyszínen megtörtént, az alperes a szerződést a jelzálogjog bejegyzése érdekében megküldte a földhivatalnak. Az ingatlan-nyilvántartási hatóság azonban a bejegyzés iránti kérelmet elutasította arra hivatkozva, hogy a személyi azonosító utolsó négy számjegye nem azonos a tulajdonosként bejegyzett személy nyilvántartott adataival. A később lefolytatott büntetőeljárás eredményeként hozott jogerős ítélet megállapította, hogy a kölcsönvevő nem tulajdonosa az ingatlannak, az általa felhasznált személyi igazolvány hamisított volt.
Az I. r. felperes jogi álláspontja szerint az alperes jogellenesen és felróhatóan járt el, amikor a közokirat elkészítése során nem követelte meg a személyi azonosító okirattal történő igazolását. Jogszerű eljárás esetén nyilvánvalóvá vált volna, hogy a kölcsönvevő az azonosítót nem tudja igazolni. Ebben az esetben pedig - az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető biztosíték hiányában - a szerződést nem kötötte volna meg, és a kölcsönt nem adta volna át. Az alperes mulasztása tehát kárt okozott, amit a Ptk. 339. §-ának (1) és 349. §-ának (3) bekezdése alapján köteles megtéríteni.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezésében arra hivatkozott, hogy eljárása jogszerű volt, a személyi azonosító okirati bizonyítását jogszabály számára nem írta elő. Az alperesi beavatkozó is a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a keresetet elutasította. A határozat jogi indokolásában kifejtette, hogy a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjt.) 122. §-ának a) pontja szerint az alperesnek az általa nem ismert fél személyi azonosságáról és szükség esetén személyi adatairól sajátkezű aláírásával és fényképpel ellátott hivatalos igazolványból kellett meggyőződnie. A kölcsönvevő által átadott személyi igazolvány - amelynek hamis voltáról az alperes nem tudott - tartalmazta a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (Sztv.) 5. §-a (1) bekezdése szerinti, valamennyi személyazonosító adatnak minősülő adatot. Nem tartalmazta viszont a személyi azonosítót, amelyre az ingatlan-nyilvántartási eljáráshoz szükség volt. Az alperes ezt elismerve, helyesen járt el, amikor a személyi azonosító számsor közlését is kérte. Arra azonban nem terjedt ki a kötelezettsége, hogy a bediktált azonosító ellenőrzése céljából más hatósági okmány bemutatását kérje. Eljárása tehát nem volt jogellenes, ezért kártérítésre nem kötelezhető.
Az elsőfokú ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben az alperest marasztaló döntés meghozatalát kérte. Az alperes és a beavatkozó ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság a kijavított ítéletével az elsőfokú ítéletnek az I. r. felperesre vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta.
A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság megalapozott tényállásból kiindulva, a jogszabályok helyes alkalmazásával hozott döntést. Okszerűen következtetett arra, hogy a Kjt. nem vonja a személyi adatok körébe a személyi azonosító jelet. Az 1996. évi XX. törvény (Atv.) 8. §-ának (1) bekezdése szerint az azonosító kód igazolására hatósági igazolványt kell kiadni, ami azonban nem tartalmazza a polgár fényképét és saját kezű aláírását. Az Sztv. 29. §-ának (4) bekezdése szerint az érvényes személyazonosító igazolvány bemutatása esetén személyazonosítás céljából - jogszabályban meghatározott kivételekkel - a polgár más okmány bemutatására nem kötelezhető. Amennyiben tehát az elkészítendő okiratban a személyi azonosító feltüntetése is szükséges, annak igazolására jogszabály hatósági igazolás bemutatását nem írja elő, ezért az alperes eljárása nem ütközött jogszabályba.
A jogerős ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen az alperest marasztaló új határozat meghozatalát, másodlagosan pedig új eljárás lefolytatásának elrendelését kérte.
A felülvizsgálati kérelem szerint a jogvita elbírálása során a bíróságok tévesen értelmezték az alperesnek, mint közjegyzőnek adott megbízás tartalmát és ebből eredő kötelezettségeit is. A felek nem a személyazonosság megállapítására, hanem ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas, jelzálogjogot létesítő kölcsönszerződés közokiratba foglalása céljából jelentek meg az alperes előtt. Neki ezért olyan közokiratot kellett készíteni, amely a valóságnak megfelelően tartalmazta volna a személyi azonosítót is. Az alperes elkövette azt a mulasztást, hogy a személyi azonosítót nem hatósági bizonyítványból állapította meg, hanem bemondásra fogadta el. A jogerős ítélet indokolásával ellentétben, a készítendő okiratra vonatkozó jogszabály megkövetelte a személyi azonosító feltüntetését és valóságának igazolását, ezért a keresetet elutasító döntés sérti a hivatkozott jogszabályokat.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, a következő indokok szerint.
Az alperes kártérítési felelősségének elbírálásához a Legfelsőbb Bíróságnak azt a jogkérdést kellett eldöntenie, hogy a közokirat elkészítése során az alperesnek fennállt-e jogszabály által előírt kötelezettsége a személyi azonosítónak okirat alapján történő ellenőrzésére, vagy azt a közokiratban az érintett szóbeli közlése alapján is feltüntethette.
A fenti jogkérdés megválaszolása során a Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a Ktv. 122. § és 130. §-a a közjegyzői működés általános, a közjegyző hatáskörébe utalt valamennyi eljárásra irányadó szabálya. Arra szolgál, hogy a közjegyző a jogszabályban előírt módon azonosítsa az eljárás résztvevőjét. Ettől eltérő kérdés azonban, hogy egyes közjegyzői eljárások esetében külön jogszabály milyen adatok, tények közokiratba foglalását követeli meg.
A Pp. 195. §-ának (1) bekezdésének általános rendelkezése szerint a közokirat teljesen bizonyítja az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát. A közokirat bizonyító ereje tehát kiterjed mindazokra az adatokra, amelyek feltüntetését jogszabály előírja. Azt kellett ezért vizsgálni, hogy a megbízás tárgyául szolgáló ingatlan-jelzálogjoggal biztosított kölcsönszerződés esetében jogszabály mely adatok, tények közokiratba foglalását tette kötelezővé.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 15. §-a kimondja, hogy az ingatlanok nyilvántartása során személyi azonosítót kell használni. A törvény 32. §-ának a) pontja pedig - egyértelműen és kötelezően - úgy rendelkezik, hogy az okiratnak - a felsorolt személyi adatokon túl - tartalmaznia kell az érdekelt magánszemély személyi azonosítóját. E rendelkezéseket a Pp. 195. §-ának (1) bekezdésével összevetve, nem kétséges, hogy a közokiratnak teljesen bizonyítania kell a jogszabály által előírt személyi azonosító valóságát is. Ahhoz pedig, hogy ez a követelmény érvényesülhessen, a közjegyzőnek meg kell győződnie a személyi azonosító valóságáról.
A perbeli esetben a személyazonosító igazolvány a személyi azonosítót nem tartalmazta, ezért az alperes arról a személyi azonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról és az azonosító kódok használatáról szóló Atv. 8. §-ának (1) bekezdése szerint kiadott hatósági igazolvány alapján győződhetett volna meg. A hivatkozott törvény 6. §-ának (3) bekezdése a személyi azonosítót a személyi adat- és lakcímnyilvántartás kódjaként, a 28. § értelmében a polgárok személyi azonosítására és lakcímének nyilvántartására rendeli alkalmazni.
A kifejtett indokokból következően a jogalkalmazó alperes mulasztása súlyosan felróható és jogszabálysértő, ezáltal a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdés szerinti kártérítési felelősséget megalapozó volt abban a tekintetben, hogy az ügyfél szóbeli közlése alapján tüntette fel a hamisnak bizonyult személyi azonosítót az általa készített közokiratban. Ez a magatartás okozati összefüggésben áll az I. r. felperest ért kárral, amelynek mértéke azonos az átadott kölcsön összegével.
A jogszabálynak megfelelő eljárás esetén az alperes az adott körülmények között nem készíthette volna el a perbeli szerződést és emiatt a kölcsön folyósítására nyilvánvalóan nem került volna sor.
A fenti indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és új határozatként az alperest az I. r. felperes javára kártérítés, valamint a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése alapján késedelmi kamat megfizetésére kötelezte. (Legf. Bír. Pfv.V.20.524/2009.)
A felperesek keresetükben a közjegyzőt mint az alperest 4.590.000 forint kár és járulékai megfizetésére kérték kötelezni. A kereset ténybeli alapjaként előadták, hogy az alperes 2002. szeptember 30-án közokiratba foglalt végrendeletet készített és közjegyzői jogkörben eljárva azt a végrendelkező helyett aláírta. Az örökhagyó törvényes örököse által ellenük indított perben jogerős ítélet megállapította, hogy a végrendelet a peres felek közötti viszonyban érvénytelen, mert a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Ktv.) 117. §-ának (3) bekezdésében írt, az örökhagyó aláírásra képtelen állapotának fennállását megkövetelő feltétel bizonyított módon nem állt fenn. Az alperes jogellenes magatartása következtében a felperesek a hagyaték tárgyát képező lakásingatlan ˝ részének tulajdonjogától elestek, az ellenük indított perrel kapcsolatban pedig 590.000 forint költségük merült fel. Az alperes a fenti összegeket kártérítés jogcímén köteles megtéríteni.
Az alperes és az alperesi beavatkozó ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító ítéletet hozott. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a kárigényt a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése és 349. §-ának (3) bekezdése alapján kellett elbírálni, amelynek során a végrendelet érvénytelensége tekintetében hozott jogerős ítélet nem minősül ítélt dolognak. Abban a perben nem ugyanazon felek jogviszonyát bírálták el, és nem kerülhetett sor a kártérítési felelősség feltételeinek vizsgálatára. A kártérítési perben mindenekelőtt az alperes magatartásának jogellenességét kellett vizsgálni. A Ktv. 117. §-ának (3) bekezdése szerint ha a fél az okirat aláírására nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. A törvény azonban nem határozza meg, hogy a fél aláírásra képtelenségét mely feltételek fennállása esetén lehet adottnak venni; indokolása is csak annyit említ, hogy az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény. Erre tekintettel a bíróság konkrét jogi előírás félretételében megnyilvánuló jogellenességet az alperes terhére nem látta megállapíthatónak.
Vizsgálta azonban azt is, hogy az alperes az adott helyzetben úgy járt-e el, ahogyan általában elvárható volt. Az örökhagyó ágyban fekvő súlyos beteg, kizárólag egy kézzel rendelkező személy volt, akit a szerződéskötési képesség igazolása érdekében lefolytatott orvosi vizsgálat kimerített. Ellentmondóak és kétséget ébresztőek voltak az aláírási képesség vizsgálatára és az örökhagyó ezzel kapcsolatos nyilatkozatára vonatkozó peradatok. A háziorvosi igazolás kizárólag a szerződési képességet igazolta, és kétséges, hogy az aláírási képesség kérdése a háziorvosnak a korábbi perben tett tanúvallomása szerinti tartalommal felmerült-e. A jelen perben tett vallomása nem volt határozott, nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy az okiratot alá tudta volna-e írni. Az előző perben az aláírási képességet a néhai kezének irányításával látta megoldhatónak, ami azonban nem lett volna szabályszerű. Az orvos vallomása tehát ítéleti tényállás megállapítására nem alkalmas, különös tekintettel arra is, hogy nyilatkozata szerint a korábbi perben készült jegyzőkönyv szerinte nem teljesen az általa előadottakat rögzítette és nem volt tudatában vallomása jogi jelentőségének. Az aláírási képesség orvosi vizsgálatára nem került sor, és nincs megnyugtató adat arra sem, hogy az örökhagyó az aláírás megkísérlésére irányuló nyilatkozatot tett volna.
A fenti tények mellett vizsgálta a bíróság, hogy az alperes az adott helyzetben tőle elvárható gondossággal járt-e el. Kifejtette, hogy az aláírásra alkalmasságot a szellemi képesség és a fizikai erőnlét befolyásolja. Az adott esetben az örökhagyó szellemi képessége nem vitásan fennállt, a fizikai erőnléte az egészségi állapota és az elgyengülése következtében azonban nem. A néhai elesett állapotából, el-elbóbiskolásából és a feltett kérdésekre lassan adott válaszából a bíróság megítélése szerint az alperes a lehetőségek határán belül meg tudott győződni arról, hogy aláírásra nem képes. Mindezeket mérlegelve arra következtetett, hogy az alperes a tőle elvárható gondosságot tanúsította, amikor az okiratot ő írta alá.
Az alperest marasztaló ítélet meghozatala érdekében a felperesek éltek fellebbezéssel, az alperes ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyó határozatot hozott. A jogerős ítélet indokolása szerint mindenben egyetértett az elsőfokú bíróság érdemi döntésével és az ítélet jogi indokolásával, ezért határozatát a Pp. 254. § (3) bekezdése alkalmazásával hozta meg.
A jogerős ítélet ellen az alperest a kereset szerint marasztaló új határozat meghozatala érdekében a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet.
A kérelem indokolása szerint a perben eljáró bíróságok alapvetően és kirívóan megsértették a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében előírt bizonyítási szabályokat. A tényállást az egyértelműen bizonyított tények mellőzésével, jelentéktelen körülményeket kiemelve állapították meg. A végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló perben részletes bizonyítás folyt, amelyre a bíróság az érvénytelenséget megállapító jogerős ítéletet alapította. A lefolytatott bizonyítás elegendő volt annak megállapítására, hogy az örökhagyó aláírási képessége nem volt kizárt, és ő maga az erre vonatkozó szándékát ki is nyilvánította. Az alperes megsértette a Ktv. 117. §-ának (3) bekezdését, amelynek megtartása esetén, pusztán a józan logika alapján nem kellett volna mást tennie, mint az ágyban felültetett örökhagyóval kísérletet tennie arra, hogy képes-e nevének aláírására. Az alperes ezt nem vitásan elmulasztotta, és a jogerős ítélet ezt minősítve állapította meg, hogy az alperes aláírása jogszerűen nem pótolhatta az örökhagyó aláírását. A tényállás és a jogi következmények tekintetében mindkét pernek ugyanaz volt a tárgya, egyetlen ügyben azonban érdemben nem születhet kétféle döntés.
A felülvizsgálati eljárás eredményeként a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet az érdemi döntésre kihatóan jogszabálysértő az alábbi indokok miatt.
A végrendelet érvénytelenségének megállapítására indított perben a bíróságnak a végrendelkezés körülményeit, döntően azt a kérdést kellett vizsgálnia és elbírálnia, hogy bizonyítottan fennálltak-e a Ktv. 117. § (3) bekezdése által biztosított kivételes és különleges eljárás feltételei. Az alaki érvénytelenség tárgyában lefolytatott per kimenetele attól függött, hogy a bizonyítás során feltárt tények az aláírási képesség hiányát igazolták-e. Fennálltak-e olyan körülmények, amelyek a fizikai képesség meglétét objektíve kizárták, s amelyek alapján a képesség hiányára megalapozottan lehet következtetni. A korábbi perben hozott jogerős ítélet arra a következtetésre jutott, hogy az aláírásra képtelen állapotot bizonyító tény, ezáltal pedig az aláírás pótlásának törvényi feltétele nem állt fenn, az alperes által készített végrendelet alakilag érvénytelen.
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 7. §-a kimondja, hogy a bíróság határozata mindenkire kötelező. E rendelkezésből következően a jelen perben nem tehető vitássá az öröklési perben hozott érdemi döntés és az azt megalapozó, az abban a perben lefolytatott bizonyítás eredményét tükröző bírói mérlegelés sem. A jelen ügyben eljáró bíróságokat is kötő tény tehát, hogy a törvényi feltételek hiánya miatt jogellenes állapot jött létre, az alperes által készített és aláírt végrendelet érvénytelenné vált.
A törvény az alperes jogkörébe utalta annak eldöntését, hogy fennállt-e az örökhagyó aláírását közjegyzői aláírással történő pótlásának a feltétele. Vita esetén a hivatkozott törvényhely annak bizonyítását igényli, hogy a fél vagy más érdekelt az aláírásra nem volt képes. Az alperes közjegyzőként a fenti hatáskörében jogalkalmazóként járt el, tehát magatartásának felróhatóságát is abból az ítélkezési gyakorlatból kiindulva kellett megítélni, amely szerint a közhatalmi jogkört gyakorló kártérítési felelősségét csak kirívóan súlyos jogértelmezési és jogalkalmazási tévedés alapoz meg. Ebből a szempontból kellett tehát vizsgálni - az alperesre a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében háruló bizonyítási teher mellett - azt a kérdést, hogy az adott körülmények között az alperes kétséget kizáróan meggyőződött-e arról, hogy az okirat aláírására az örökhagyó a fizikai állapota miatt nem képes. Sem az öröklési, sem pedig a jelen perben lefolytatott bizonyítás elfogadható módon nem igazolt olyan tényt, amely a végrendelkező örökhagyó aláírási képességét kizárta. Helytállóan és okszerűen hivatkoztak a felperesek arra, hogy az egyetlen, teljes bizonyosságot hozó eljárás az aláírás megkísérlése lett volna. A már hivatkozott indokok értelmében erről kizárólag az alperes volt jogosult rendelkezni. Az alperes nem is állította, hogy a kézenfekvő, és bonyolult jogértelmezést nem igénylő kísérlet megtörtént. A peradatok szerint pedig e kísérlet feltételei adottak voltak. Ez a mulasztása pedig a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint olyan jellegű és súlyú, ami megalapozza a kártérítési felelősségét.
Az alperes a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése és 349. §-ának (3) bekezdése alapján köteles a felpereseknek a végrendelet érvénytelensége miatti kárát megtéríteni. A felperesek és a törvényes örökös között nem áll fenn olyan kötelmi jogviszony, amely megelőzné a jelen perbeli, szerződésen kívüli kártérítési követelést, ezért az alperes erre vonatkozó eljárási jellegű védekezése is megalapozatlan.
A hivatkozott indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az alperest a Ptk. 355. §-ának (3) bekezdése értelmében az elmaradt vagyoni előnyként, valamint költségként bekövetkezett kár és a Ptk. 360. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a 301. §-ának (1) bekezdése szerinti késedelmi kamata megfizetésére kötelezte. (Pfv.V.21. 650/2008.) ■
Visszaugrás
