Miképpen magyarázzam meg egy eljárás jogosultságát, mely a terheltnek érzékeny,
helyrehozhatatlan megbélyegző bajt okoz, nem azért, mert,
bűnössége megállapítatott, hanem azért, hogy bűnössége bizonyíttassék.[1]
A személyi szabadságot korlátozó olyan intézkedéseket, amelyeket a bűnösségről való döntést megelőzően alkalmaznak, már a római jog is ismerte. Magyarországon a nemesek letartóztatásának lehetőségét már az Aranybulla kizárta,[2] amely szabályt a Hármaskönyv is megerősített,[3] mégis kivételt téve néhány kategóriával szemben, mint például akik az idézésre nem jelentek meg, a kóborlók, a tudvalevő bűntettesek, továbbá azok, akik szökni próbáltak, akiket felségsértéssel vádolnak, továbbá akiket gyilkosságon, gyújtogatáson, lopáson, rablógyilkosságon, erőszakos házasságtörésen tetten értek, vagy üldözés közben elfogtak.[4] A nem nemesek természetesen ilyen védelmet nem élveztek, így letartóztatásuknak akadálya nem volt.
Az első olyan kezdeményezés, amely részletesen foglalkozott a letartóztatás kérdésével az 1843-as törvényjavaslat (nevezhető Deák-féle javaslatnak is). A javaslat szerint, ha a terhelt terhére rótt bűncselekmény büntetési tétele a két évet meghaladta, kihallgatása során védekezése ellenére a bűncselekmény erős gyanúja fennmaradt, és ha szökés veszélye volt megállapítható a terhelt letartóztatása volt elrendelhető. Ugyanakkor a törvény ismerte a pénzbeni biztosíték ellenében való szabadlábon hagyást, kivéve a felségsértés, gyilkosság és gyújtogatás esetét.[5]
Csemegi Károly "Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt" című javaslata kötelező és fakultatív vizsgálati fogságot különböztetett meg. Kötelező a vizsgálati fogság a szökés és a bizonyítási eljárás megnehezítésének a veszélye esetén továbbá, ha a terhelt külföldi vagy csavargó, elrendelhető pedig, ha a bűncselekmény elkövetésnek nyomatékos gyanúja fennáll és a törvény ötévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé.
Az 1896-ban megjelent bűnvádi perrendtartás[6] két válfaját ismerte a terhelt ítéletet megelőző fogva tartásának, az előzetes letartóztatást és az eljárás vizsgálati szakaszában alkalmazott vizsgálati fogságot. A törvény öt okot nevesített a 141. §-ban, amelyek az előzetes letartóztatás alapjául szolgálhattak. A kényszerintézkedés alapjául szolgáló okok: a tettenérés, a szökés elrejtőzés veszélye, a terhelő bizonyítékok befolyásolásának a lehetősége, továbbá ha a gyanúsított nem magyar honos és megalapozottan kell tartani attól, hogy szabadlábon hagyása esetén a hatóság idézésére nem jelenne meg. Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozza a törvény magyarázata, hogy a külföldi honosság önmagában nem lehet alapja a letartóztatásnak, szükséges olyan körülmény fennállása is, amely megalapozza azt a veszélyt, hogy a gyanúsított a jövőben az eljáró hatóság idézésére nem jelenik meg. Végül ötödik okként nevesíti a törvény a bűnismétlés veszélyét, akár olyan módon, hogy az eljárás alatt a gyanúsított elkövetett újabb cselekményeket, akár a megkísérelt bűncselekmény végrehajtásának veszélye esetén, akár abban az esetben, ha a gyanúsított nyilatkozatai fenyegetnek újabb cselekmény bekövetkeztével. Természetesen a letartóztatás általános feltételeként minden esetben szükséges volt vizsgálni a megalapozott gyanú fennállását.
Az előzetes letartóztatást elsősorban a vizsgálóbíró rendelhette el, de alkalmazására jogosított volt a vádtanács, az ítélőbíróság, továbbá, ha a késedelem veszéllyel járhat a járásbíróság vagy a rendőri hatóság is dönthetett az elrendelésről azzal, hogy a kihallgatását követő negyvennyolc órán belül a terheltet az illetékes vizsgálóbíró elé kell állítani, aki kihallgatja, majd haladéktalanul dönt a kényszerintézkedés tárgyában.
- 10/11 -
A határozatot minden esetben írásba kellett foglalni és legkésőbb a terhelt hatóság elé állításakor kézbesíteni. Az elrendelő határozatnak a terhelt személyi adatai mellett tartalmaznia kellett az alapjául szolgáló bűncselekmény megnevezését, a tényállást kellő részletességgel, a letartóztatás okait az azok alapjául szolgáló indokok kifejtésével.
A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény szerint előzetes letartóztatást csak abban az esetben lehet elrendelni ha a tettenért terhelt kiléte nem állapítható meg; ha a terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött vagy ha a terhére rótt cselekmény büntetésének súlyosságánál fogva vagy egyéb okból szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani; ha alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén a bűncselekmény felderítését meghiúsítaná vagy megnehezítené; illetve ha a terhelt az eljárás alatt újabb bűntettet követett el, úgyszintén akkor is, ha a terhelt kijelentése alapján vagy egyébként attól lehet tartani, hogy szabadlábon hagyása esetén az általa megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt végrehajtaná vagy újabb bűntettet követne el.[7] Abban az esetben, ha a törvény a terhelt cselekményére kizárólag pénzbüntetés kiszabását tette lehetővé, az előzetes letartóztatás alkalmazásának nem volt helye.
Ugyanakkor a "szocialista törvényesség" elvének megfelelően lehetővé tette a terhelt személyi szabadságának elvonását bírói határozat nélkül, mivel a nyomozás során az ügyésznek és a rendőrségnek is (ügyészi jóváhagyással) lehetőséget adott a gyanúsított letartóztatására. Az ügyész ilyen irányú felhatalmazása csak 1989-ben szűnt meg.
Az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet új letartóztatási okként nevesítette a köznyugalom megzavarásának veszélyét, amely önállóan a többi ok fenn nem állása esetén is alkalmazható volt. Azonban előremutató rendelkezése a letartóztatás általános feltételeinek nevesítése az alapos gyanú fennállásának és a szabadságvesztéssel fenyegetettség megkövetelésével.
Az 1973. évi I. törvény a szökés elrejtőzés, a kollúzió és a bűnismétlés veszélyére szűkítette a letartóztatás különös okait. Az 1998. évi XIX. törvény a letartóztatás általános feltételeként kívánta meg a terhelt cselekményének szabadságvesztéssel fenyegetettségét, az alapos gyanú fennállását és új különös okként szabályozta azt az esetet, amikor a terhelt a szökést véghezvitte, vagy legalább megkísérelte, illetve, ha ellene szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt újabb eljárás indult.[8]
Napjainkhoz elérve szükséges egyértelműen leszögezni, hogy a letartóztatás elrendelésének és alkalmazásának során érvényesülnie kell az arányosság, az ártatlanság vélelme, a méltányosság és a kontradiktórium elvének.
A jelenleg hatályban lévő, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) jelentős szemléletváltozást tükröz. A korábbi sorrendet megfordítva a letartóztatást a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések között utolsóként szerepelteti, utalva annak ultima ratio jellegére. A törvény általános feltételként írja elő a szabadságvesztéssel fenyegetettséget a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésének, meghosszabbításának és fenntartásának esetére akkor, ha a terhelt bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható vagy vele szemben vádat emeltek, és a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés céljának eléréséhez ez szükséges, és az elérni kívánt cél más módon nem biztosítható. Azaz az általános feltételek körében vizsgálandó a szükségesség- arányosság kérdése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
