Az elbirtoklás a dologi jog egyik legősibb intézménye, amely elméletileg arra szolgál, hogy segítségével a polgári anyagi jogi jogalkotás levonja az idő jogviszonyokra gyakorolt hatását. Az idő ennél a jogintézménynél embertől független külső körülményként jogi ténnyé válik, joghatást vált ki, ezáltal normatív erővel bír: a tényállapotok általa jogállapotba transzformálódnak, vagyis kellően hosszú idő után a tényállapot még a dolog tulajdonosával szemben is védelmet érdemel. A 38/B/2002. AB határozat szerint az elbirtoklás egy másik, a tulajdonossal egyenjogú jogalany javára mondja ki a tulajdonjog elvonását. Ebben az esetben egy nem szerződéses viszonyban jelentkezik a jog gyakorlásával való felhagyás, miközben a tulajdonjog tárgya más személyek birtokában van. Ugyanakkor az AB döntése az elévülés szabályainak analógiás alkalmazásával kimondta, hogy az Alkotmány keretei között a jogalkotás igen tág lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy - többek között - az elbirtoklás idejét és megszakadásának feltételeit megállapítsa. Az intézménnyel kapcsolatban általában a tulajdonszerzés bekövetkeztéhez szükséges idő hossza, valamint - ezzel szoros összefüggésben - a birtokban levő részéről római idők óta általában megkívánt jóhiszeműség követelményének törvényi előírása képezi a tudományos viták tárgyát. A jelen tanulmány azonban az elbirtoklás elemzése kapcsán egy teljesen más problémakört kíván vizsgálni, rámutatva arra, hogy a polgári kódexek jelenlegi szabályai alapján nincs méltányos összhang az elbirtokló és a tulajdonos a dologra irányuló vagyoni érdekei között.
Az előbb usus, majd usucapio névvel illetett elbirtoklást tulajdonszerzési módként a római jog a XII. táblás törvény óta ismerte, azonban eredeti funkciójában a mai kortól eltérően nem önálló és független, hanem járulékos szerzésmódot jelentett, vagyis az elbirtoklás a római jogban egyfajta köztes jellegű szerzésmódot volt a - mai értelemben felfogott - származékos és eredeti tulajdonszerzés között. Az elbirtoklás járulékossága és származékos vonása abban állt, hogy feltételezett egy tulajdonátruházó ügyletet, eredeti jellege pedig abban, hogy járulékossága dacára nem valamilyen egyedi ügylet vagy jogcím, hanem az objektív törvényi feltételek maradéktalan fennállta esetén, ex iure következett be. Az alapügylet, amelyhez az elbirtoklás tulajdonszerzési módként járult, "sántikáló" volt: vagy res mancipi tulajdonjogának megszerzésére irányult, ám formahibás mancipatio folytán pusztán traditio révén, vagy a vevő nem tulajdonostól kívánt tulajdonjogot szerezni, azonban a "nemo plus iuris" szabálya szerint szerzésmódtól függetlenül nem lett a dolog tulajdonosa. A római jog erre az élethelyzetre alkotta meg az elbirtoklást, egy olyan "pro bono publico" bevezetett kisegítő civiljogi szerzésmód, amely az egyéb civiljogi szerzésmódok formahibája dacára mégis biztosítani tudta a római polgár számára a tulajdon megszerzését. Ennek igen markáns jelét láthatjuk a XII. táblás törvényeket követően hosszú ideig változatlan elbirtoklási időben, amely ingatlanok esetében 2 év, minden más dolog esetében 1 év volt. Az elbirtokláshoz szükséges idő a kései római korban növekedett meg, amikor megjelent a praescriptio longi temporis előbb perbeli kifogást, majd fokozatosan tényleges elbirtoklást jelentő intézménye, amely a római civiljog alá nem tartozó tartományi telkek esetében már 10, illetve 20 éves időtartamot követelt meg, aszerint, hogy a felek azonos, vagy különböző tartományban laktak.
A modern polgári törvénykönyvek közül a felvilágosodás korának klasszikus természetjogára alapozó osztrák ABGB-nek az 1452. §-ban található elbirtoklás-definíciójában nem a tulajdonszerzés motívuma jelenik meg, hanem az 1451. §-ban meghatározott elévülés-fogalomra utal vissza. A kétségtelen kapcsolódási pontok - mindenekelőtt az egyik oldalon bekövetkező jogvesztés - dacára a két intézmény ilyen szoros összekapcsolása felesleges értelmezésbeli zavarokhoz vezet, ezért az osztrák irodalom ki is emeli, hogy az elbirtoklás esetén a jogvesztés nem az elévülés analógiájára történik - mivel a tulajdonjog elévülhetetlen -, hanem pusztán az elbirtokló oldalán történő jogszerzés reflexhatása, jóllehet annak feltétele is egyben. Az ABGB az elbirtoklás feltételeit az 1460-1465. §-aiban oly módon határozza meg, hogy ha a feltételeket összevetjük az 1466-1477. §-okban található elbirtoklási idő-típusokkal, látható, hogy az osztrák jog "az" elbirtoklásnak a magyar szóhasználattal jogcímesnek mondott esetét tekinti, amely a jogszerzés bekövetkeztéhez az ingó dolog jóhiszemű és tényleges birtoklása mellett a birtoklás jogcímmel igazolt jogszerűségét is feltételül szabja. Erre az esetkörre az ABGB 1466. §-a 3 éves elbirtoklási időt szab, ugyanakkor ingatlanok esetében az 1468. és az 1470. §-ok 30 éves elbirtoklási időt írnak elő.
A német BGB az elbirtoklás esetében - mivel a modern gazdasági követelményeknek megfelelően már következetesen cizelláltabb struktúrában építette fel a szerzésmódok rendszerét - a tulajdonszerzésre fókuszálnak, és ennek megfelelően az intézményt már tulajdonszerzési módként helyezik el a polgári jog rendszerében, a 937-945. §-okban. Meglepő, hogy a BGB az elbirtoklást csak az ingók szerzésmódjait tartalmazó címben nevesíti, és az ingatlanok szerzésmódjai között a 927. §-ban, "hirdetményi eljárásként" aposztrofálva tételez egy, tartalmilag azonban az elbirtoklásnak megfelelő intézményt. A BGB a tulajdonszerzésre ingatlanok esetében 30 évnyi, ingók esetében 10 éves időt követel meg. A BGB-ben a tulajdonszerzéséhez csak az elbirtokló sajátjakénti birtoklása feltétel [927. § (1) bekezdés, 937. § (1) bekezdésben], ám mivel a hirdetményi eljárásnál mindössze az idő számításával kapcsolatban rendeli az ingó elbirtoklásának szabályait alkalmazni, így a 937. § (2) bekezdésben előírt jóhiszeműség is csak ingók elbirtoklásánál tekinthető feltételnek.
Látható tehát, hogy a nagyobb német nyelvű kódexek az elbirtoklásra alapvetően nem önálló szerzésmódként tekintenek, hanem a jóhiszeműség valamilyen szintű előírása által a római jognak megfelelően a járulékos jelleget tartják benne meghatározónak, amely pl. jogcímhibás átruházás esetén jön szóba. Ezt a gondolatot erősíti a BGB 937. § (2) bekezdésének második mondata, amely a jóhiszeműség elbirtoklást kizáró okához kapcsolja azt az esetet, ha az elbirtokló "később értesül róla, hogy a tulajdonjog nem illeti meg". Tulajdonjog ugyanis csak abban az esetben illetheti meg, ha valamely jogcím alapján alappal teszi fel magában, hogy a dolog tulajdonosa.
A jelenlegi magyar jogi szabályozás egy, az előbbiekhez képest meglehetősen sajátos megoldást vezetett be. A Ptk. rendszere a kódex 1960-as hatályba lépésétől kezdve nemcsak szakított az addig szokásjogi alapon érvényesülő, az osztrák jogra alapozó 32 éves elbirtoklási idővel, jelentősen lerövidítve azt - gyakorlatilag a német törvénykönyv 10 éves megoldását általános jelleggel átvéve -, hanem egyúttal törölte a jóhiszeműség előírását, vagyis az elbirtoklás bármely módon jogcímhez kötését. A Ptk. miniszteri indokolása ugyanakkor mégiscsak megemlíti az elbirtoklás esetében a birtokhoz jutás "tisztességes" voltát. Az elbirtoklás intézménye ezzel teljesen önálló eredeti szerzésmódként került meghatározásra. A tulajdonszerzés feltételéül a Ptk. 121. § (1) bekezdése - kis módosítással átvéve az 1928-as Mtj. 603. §-át - a sajátjakénti és szakadatlan birtoklást tette meg, amelyhez a már említett, mind ingók, mind ingatlanok esetében közel négy évtizeden át azonos elbirtoklás idő járult. A valamennyi dologra egységes elbirtoklási idővel, valamint a jóhiszeműség mellőzésével a Ptk. az 1945 előtti magyar gyakorlatot vette át, amit Kolosváry azzal indokolt, hogy "nem a birtoklás az, ami idővel a tulajdonszerzésnek eredendő okát képezi, hanem a tulajdonosnak (aki ellen az elbirtoklás folyik) az egész idő alatti nemtörődömsége". Az ingatlanok elbirtoklási ideje jogpolitikai okokból 2001-ben 15 évre emelkedett, ám ezt leszámítva az elbirtoklás magyar szabályrendszerében semmilyen egyéb változás a törvénykönyv hatályba lépését követően nem történt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
