"A fizetésképtelenségi jognak szomorú aktualitást kölcsönöz a rendkívüli méreteket öltött gazdasági válság. De nemcsak a gazdasági élet van válságban, hanem, - amint látjuk, - maga a fizetésképtelenségi jog is. Az insolvenciális jog két gyökérrel ereszkedik a gazdasági élet beteg talajába. A csődjognak egyenlő rangú, sőt annál még súlyosabb jelentőségű társa lett a kényszeregyezségi jog. Távol álljon tőlünk, hogy ezt az erre alkalmatlan helyet használjuk fel az insolvenciális jog bifurkációját illető komoly kritikára. Csupán azon reményünknek szeretnénk mégis kifejezést adni, hogy az anyagnak további osztása helyett - amely célt szolgálná a kényszerlikvidációnak a mai, tűrt, de elismert állapotán túlmenő incidentális törvényes szabályozása, - sokkal helyesebbnek vélnénk, ha majd eljő a kontemplativ jogalkotó munka ideje, a fizetésképtelenségi jognak egységes alapokon, ex asse újra való felépítését. A fizetésképtelenségi matéria igazi megoldása: az egész anyag minden ágára kiterjedő kódex."[1]
A szerző 1931-ben vetette papírra a fenti sorokat. Ami alapvetően meglepő, hiszen ha leszámítjuk a stílusbeli eltérést akár mai szerző gondolatainak is vélhetnénk. Ez nem biztos ugyan, hogy az ókori görög bölcselő szerinti történelmi körforgást igazolja, biztos viszont, hogy jól jelzi a fizetésképtelenségi jog problémáinak akut voltát és azt a szomorú tényt, hogy mindmáig ténylegesen megnyugtató megoldást sehol sem sikerült találni. Joggal vetődik fel persze a kérdés, hogy megnyugtató megoldásra azért nem jutottak-e a világ jogalkotói, mert ilyen az anyag természeténél fogva nem létezik, hiszen a tényleges környezeti változásokhoz a joganyagnak mindenkor flexibilisen igazodnia kellene. E gondolat könnyen arra a következtetésre csábít, hogy nincs igaza mottóként idézett szerzőnknek, amikor egy átfogó mindenre kiterjedő kódex megalkotását sürgeti. Véleményünk szerint azonban a helyzet ennek éppen az ellenkezője: az ad hoc jogalkotás természeténél fogva mindig csak követő lehet, éppen ezért, sürgető feladat az egységes kódex kidolgozása, természetesen oly módon, hogy annak keretei között a bírói gyakorlat megfelelő szabadságfokkal rendelkezzen és így az alapvető rendelkezések keretei között reagálni tudjon a konkrét piaci helyzetekre.
Jelen tanulmányban a szerzők a reorganizáció (hatályos mai magyar jogi műnyelvünk szerint a csődeljárás) kérdéskörét vizsgálják, természetesen a teljesség igénye nélkül.
A tanulmány címének mindkét része magyarázatra szorul. Az optimista első rész jelzi, hogy kézzel fogható jelei láthatók annak, hogy a magyar jogalkotó elszánta magát a kor és a gazdaság igényének jobban megfelelő törvény kidolgozására. Ezt támasztja alá az idén szeptember elsején hatályba lépett Cstv. novella, valamint a magánszemélyek csődjogi védelmének napirendre kerülése.[2]
A cím másik része elvi alapokon segítséget kíván
- 13/14 -
adni a jogalkalmazásnak ahhoz, ami szükségképpen a törvényből ki kell, hogy maradjon, nevezetesen számba vesszük, hogy mi kell egy sikeres reorganizációhoz, milyen közgazdasági elemzéseket kell elvégezni. Ez is jelzi, hogy a csődjog a jognak az a határterülete amely szorosan kapcsolódik a gazdasághoz, ezért már előre is elnézést kérünk az olvasótól a közgazdasági elemzések és megállapítások túlsúlya miatt, de ezt a téma mindenképpen indokolja, hiszen a problémát soha nem fogjuk tudni megoldani, ha csupán egy-egy tudományterületet segítségül híva keressük a választ.
A Magyar Országgyűlés 2009. június 8-án fogadta el Csődjogi novellát, amely teljes egészében megváltoztatta a csődeljárás szabályait. A javaslat célját jól jellemzik az alábbiak: "A tervezet újraszabályozza a Csődtörvény csődeljárásról szóló II. fejezetét, tekintettel arra, hogy a hatályos szabályozás alapján a csődeljárás a gyakorlatban nem kerül alkalmazásra. A hatályos szabályozás ugyanis egy előzetes hitelezői konszenzust követel meg a fizetési haladékhoz, és viszonylag nehéz a csődegyezség feltételeit is teljesíteni. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy az adós és a hitelező méltányos érdekeit szem előtt tartó új csődszabályozás elősegítheti, hogy a piacvesztés vagy a veszteséges gazdálkodás miatt likviditási vagy fizetési nehézségekkel rendelkező vállalkozások inkább idejekorán csődöt jelentsenek, mintsem egy jelentős adósságfelhalmozást követően felszámolás induljon ellenük. A cél az, hogy a piaci nehézségekkel küzdő gazdálkodók egy bíróság előtti csődeljárás keretében és csődvédelem birtokában kíséreljék meg működésük újraszervezését, adósságaik rendezésére pedig a hitelezőkkel olyan megállapodást tudjanak kötni, ami elkerülhetővé teszi a felszámolásukat, azaz a fizetésképtelenség miatti, hosszadalmas eljárást követő megszüntetésüket."
Rendkívül örvendetes, hogy a jogalkotó belátta végre, miszerint a korábbi hatályos szabályozás alapján nem valami külső ok miatt, hanem magában a szabályozásban rejlő ok miatt nem került sor a csődeljárás gyakorlati igénybevételére. Örvendetes módon megszüntette a legnagyobb gátként jelentkező előzetes hitelezői egyetértési kötelezettségét.
Jelen munkának nem tárgya a novella szabályozásának részletes elemzése, annyit azonban itt is meg kell jegyezni, hogy egyrészt csődtörvényünk egyre inkább eljárásközpontúvá válik, az anyagi jogi rendelkezések szétszórtan találhatók meg benne, ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy könnyen elveszhet a csődjog dogmatikája, ami viszont azt jelenti, hogy dogmatika hiányában nem lesz mire felépíteni a joganyagot - egyebek között - az eljárás jogi típusú rendelkezéseket. Önmagában nem kifogásolható a hitelező eljárás indítási jogának lehetővé tétele, viszont az intézmény szabályozása - megítélésünk szerint - rendkívül elnagyolt és kidolgozatlan, amit egyebek között az is jelez, hogy az adós érdemi és formai együttműködése nélkül a hitelező nem tudja megindítani az eljárást, így viszont felmerül a kérdés, hogy akkor miben rejlik a markáns különbség az adós és hitelező eljárás indítási joga között.
Versenyjogi szempontból erőteljesen vitatható, hogy az áram és földgázszállítók miért kerültek kivételre a moratórium hatálya alól. A sort még lehetne folyatatni azonban mint jeleztük jelen cikkben a reorganizáció alapvető kérdéseire fókuszálunk.
Első megközelítésre úgy tűnik, hogy a reorganizáció csődön belül, illetve kívüli egyezségben és a kényszeregyezségben gyökeredzik, hiszen ezen intézményeknek az a lényege, hogy a hitelezők lemondanak követeléseik egy részéről, vagy elhalasztják azok érvényesítését abban a reményben, hogy az adós a későbbiek folyamán képes lesz tartozásait kifizetni. Ugyancsak ismert volt egyes városok jogszolgáltatásában a fizetési moratórium intézménye.[3] Mindkét esetben az adós tovább vezethette cégét, nem vesztette el vagyona felett kezelési-rendelkezési jogosultságát. Mivel az egyezség, illetve a fizetési moratórium következtében időhöz jutott, saját jól felfogott érdeke volt, hogy az üzemen belüli veszteségforrásokat felszámolja, így szükségszerűen sor került bizonyos szervezeti változásokra. Szélsőséges esetben akár a teljes újraszervezésre (reorganizációra) is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
