Az értéktöbbleti elven alapuló, kötelmi jogi kiegyenlítési igényt keletkeztető szerzeményi közösséget a német és a magyar jog is ismeri: a Zugewinngemeinschaft 1957-ben a nemi jogegyenlősítésről szóló törvénnyel[2] lett a BGB törvényes vagyonjogi rendszere, míg hazánkban 1928-ban, magánjogi törvénykönyvünk országgyűlés elé terjesztett javaslatában (Mtj.)[3] megvolt már, a javaslat sikertelensége miatt kodifikálatlan magánjogunk részeként az 1952. évi IV. tv. (Csjt.) hatályba lépéséig érvényesült is, majd hatvan év elteltével az új Ptk.-ban éledt újjá a szerződéses vagyonjogban. A Zugewinngemeinschaft és az ún. közszerzeményi rendszer szerkezete és funkciója ugyan megegyezik, a német jog szerzeményi kiegyenlítéssel, a magyar jog a közszerzemény megosztásával valósítja meg ebben a vagyonelkülönítés elvén alapuló struktúrában azt, hogy a házastárs részesüljön abból a szerzeményből, melyhez a másik fél a szerzeményi közösség fennállása alatt jutott.
A BGB házassági vagyonjogában a szerzeményi közösség (Zugewinngemeinschaft) törvényes vagyonjogi rendszerként különösen fontos szerepet tölt be, amit jól jelez az a tény is, hogy házassági vagyonjogi normák legutóbbi két módosítása erre a vagyonjogi rendszerre irányult. 2010. február 4-én egy német-francia egyezmény a jogharmonizáció jegyében szerződéssel kiköthető rendszerként (is) nevesítette a szerzeményi közösséget (ún. Wahl-Zugewinngemeinschaft), a törvényes szerzeményi közösség szabályaitól némileg eltérő részletszabályokkal,[4] 2009-ben pedig az ún. szerzeményi kiegyenlítésre vonatkozó előírásokat[5] a gyakorlati problémákra reagálva igazították hozzá a társadalmi igényekhez - bár a jogalkalmazók reakciója erre a reformra nem feltétlenül volt helyeslő.[6]
Szerzeményi kiegyenlítésre a szerzeményi közösség megszűnésével, azaz a házasság felbontásakor, a házasság érvénytelenné nyilvánításakor (1313. §), a törvényes vagyonjogi rendszer helyett szerződéssel kikötött vagyonjogi rendszerre történő átálláskor (1408. § I.), a szerzeményi közösség idő előtti felszámolásakor (1385-88. §§) és az egyik házastárs halálakor kerül sor (1371. § II.). A kiegyenlítés ennek megfelelően két formában valósulhat meg. A szerzeményi közösség leggyakoribb befejezési módja az, hogy a törvényes vagyonjogi rendszer az egyik házastárs halálával ér véget, és a túlélő házastárs törvényes örökös. Ilyen esetben, hogy a szerzemény kiszámításának bonyolult folyamata, a túlélő házastárs és a többi örökös közötti esetleges viták elkerülhetők legyenek,[7] a BGB öröklési jogi megoldást kínál fel, bár kétségtelen: a norma legitimitását megkérdőjelezhetővé teszi, hogy a szerzeményi közösség jogának belső rendszere ez által megtörik.[8] A túlélő házastárs törvényes örökrészét eszerint a hagyaték 1/4 részére emelik (1371. § I.) tekintet nélkül arra, hogy a házastársak a szerzeményi közösség fennállása alatt ténylegesen milyen szerzeményhez jutottak és hogy egyébként melyikük lenne a kiegyenlítésre jogosult (1371. § I. második félmondat). Mindez hatást gya-
- 33/34 -
korol a kötelesrész számítására (1371. § II.), illetve akkor is érvényesül, ha a házasság akár csak pár napig állt fenn. Ha a túlélő házastárs végrendeleti örökös vagy hagyományos, a szerzeményi kiegyenlítés öröklési jogi megvalósítása nem lehetséges. Ilyenkor a kötelmi jogi megoldás szerint illeti meg szerzeményi kiegyenlítés (1371. § II. 1. félmondat) az elhunyt örököseivel szemben, amennyiben a túlélő szerzeménye csekélyebb. Ha azonban ő volt az, aki többet szerzett, kiegyenlítésre nem kerül sor, tehát az örökösöknek nincs kiegyenlítési igényük a több szerzeménnyel bíró túlélő házastárssal szemben.[9] A túlélő házastárs a kötelmi jogi megoldást maga is előidézheti, amennyiben törvényes örökrészét visszautasítja. Ilyen esetben a szerzeményi kiegyenlítés mellett a köteles részt akkor is igényelheti, ha az az öröklési jogi szabályok szerint nem illetné meg (1371. § III.). Ha a törvényes vagyonjogi rendszer mindkét házastárs egyidejű halálával ér véget, kiegyenlítésre egyáltalán nem kerül sor, míg ha a szerzeményi közösség nem halállal szűnik meg, minden esetben kötelmi jogi kiegyenlítési igény keletkezik (1372-1390. §§).
Egészen más módon értelmezi a szerzeményből való részesülés jogát a hazai jog a szerződéssel választható ún. közszerzeményi rendszerben. A Ptk. szerint az életközösség megszűnése után bármelyik házastárs követelheti a másiktól annak a vagyonszaporulatnak a megosztását, ami a vagyonukban közszerzemény (4:69. §). (Nyilvánvaló, hogy szerződéssel is lehetséges a vagyonjogi állás felszámolása, de itt ezt nem említi a jogalkotó.) Lényegét tekintve két nagy különbség látható a BGB szerzeményi kiegyenlítéséhez képest. Egyrészt a magyar jog nem tesz különbséget a kiegyenlítés megvalósításában aszerint, hogy a vagyonjogi rendszer az egyik házastárs halála vagy más ok miatt szűnt meg, ezért a házastársnak minden esetben kötelmi jogi kiegyenlítési igényt biztosít a szerzeményi közösség fennállása alatt keletkezett vagyongyarapodásból.[10] Másrészt a közszerzemény iránti igény az örököst kivétel nélkül megilleti [4:57. § (1) bek.]. Jogtörténeti örökségünkhöz (Mtj. 140. §) ez a következetes rendszer, valamint a "közszerzemény megosztása" (Mtj. 154-158. §) elnevezés igazodik.[11]
A német házassági vagyonjogban a kiegyenlítési kötelezettség azt a házastársat terheli, aki a szerzeményi közösség fennállása alatt nagyobb vagyongyarapodást ért el. Házastársának a szerzemény felét köteles kiadni (1378. §). Ha szerzeményük azonos értékű vagy egyiküknek sincs szerzeménye, kiegyenlítési igény nem jön létre. Fontos különbség, hogy a hazai szabályozás kölcsönösen ad a feleknek jogot arra, hogy a másik vagyonszaporulatából a közszerzemény megosztását követeljék (4:69. §). A részesedés azonban a magyar jogban is fele-fele arányú [4:71. § (2) bek.], hacsak a házastársak szerződésükben máshogy nem egyeznek meg.
A BGB szerint - mivel a kiegyenlítési igény nem kölcsönös - a kiegyenlítésre kötelezett személyét és az igény nagyságát a két házastárs szerzeményének összehasonlításával határozzák meg. Első lépésben a házastársak szerzeményi közösség fennállása alatti vagyongyarapodásának pénzben kifejezhető értékét (1373. §) állapítják meg a véghatárnapon (ún. végvagyon, 1375. §) és a kezdő határnapon (ún. kezdővagyon, 1374. §) meglévő vagyonok különbözete alapján. A 2009. évi reformtörvény - bár arra lehetőséget adott, hogy ne csak kivételes esetben, hanem mindenkor lehessen akár negatív végvagyonnal is számolni (1375. § I. 2.) - nem változtatott azon a szabályon, hogy maga a szerzemény sosem lehet negatív: az összehasonlításnál csak a vagyongyarapodást kell figyelembe venni, azaz a szerzemény minden esetben legalább nulla. Ezt a megoldást, bár ellenvélemény is létezik, Dieter Schwab 2013-ban már 21. kiadásban megjelent szakkönyvében helyesli: ellenkező esetben a "negatív szerzemény" és a másik fél pozitív szerzeménye közötti különbség nagyobb lenne, ami azt jelentené, hogy a házastársnak nem csak saját szerzeményéből kellene kiegyenlítést adnia a másik félnek, hanem kénytelen lenne a másik fél veszteségét is viselni. Ez pedig a szerzeményi közösség értelmének ellentmondana.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
