Amikor 1967. december 3-án Barnard professzor Fokvárosban sikeresen hajtotta végre az első szívátültetést, akkor - tettét elítélve - valóságosan "felhorkant" az egész jogászvilág. A professzor az őt ért támadásokra szarkasztikusan azt válaszolta, hogy "Minden ország minden háborúját az ország összes adófizetője fedezi, de a hadba lépésről mégis csak egyedül a tábornokok döntenek." Navratyil Zoltán monográfiája arról szól, hogy a természetes reprodukció mellett az asszisztált humán reprodukció útján hogyan léptek hadba és viselnek hadat a biomedicina tábornokai, és hogy ez a hadviselés milyen jogi szabályok forrásává vált. Az első igazi áttörés, amikor Barnard professzor "tábornokai" robbanásszerűen átszakították ebben a körben az orvostudomány hippokratészi korlátait, az volt, hogy Daniele Petrucci olasz professzor 1966-ban egy közleményben tudatta, hogy 29 napig sikerült életben tartania in vitro egy embriót. Közleményére akkor még maga az orvostársadalom is úgy reagált, hogy erre a híradásra a professzornak "démoni kecskeszakállán kívül" semmilyen bizonyítéka nincs. S alig telt el egy esztendő, amikor Robert Edwards - az elmúlt években Nobel díjat kapott cambridge-i professzor - hírül adta, hogy kutatócsoportjával egy lord házaspárnál in vitro beavatkozással sikerült megállapítania a meddőség okát. Az ő kutatásának 15 évig tartó munkássága nyomán - ahogy ezt a könyv szerzője is bemutatja - született meg a világon az első in vitro fertilizációval fogant gyermek, Louise Brown 1978-ban.
Az emberi faj mesterséges reprodukálásának gondolatával - ha úgy tetszik, rémképével - már Diderot-nál is olvashatunk, aki a "D’Alambert álma" című novellájában írja: "Jó meleg szobában száz számra kis zacskók sorakoznak, rajtuk cédula: lovagok, cselédek, udvaroncok, költők, szajhák és kurvák staniclijai ezek." És ezzel az eszmével találkozunk Madách Tragédiájának falanszter jelenetében, ahol a tudós, ki "az organizmus minden titkát ismeri", forró lombikjában csak egy szikrára vár, hogy mesterségesen hozza létre az életet. Ádám ekkor még megkérdezi ugyan, hogy "de azt a szikrát, azt honnan veszed?" Kérdésére a választ a szerző által is említett Huxley adja meg ellenutópiájában, ahol a reprodukció keltető és kondicionáló központokban zajlik, és automata gépsor osztja a különböző rendbe tartozó emberegyedeket. Ezek az alfák, béták, gammák és epszilonok kasztjai. Sorsuk és szerepük eleve predesztinált. Boldogságuk egyedüli forrása: az élvezetek fogyasztása, a szómakábulat. Madách és Huxley írása azért ellenutópia, mert nem azt mutatják meg, hogy milyen szép lesz, hanem, hogy milyen rettenetes lesz a jövő. Hogy hová vezet a tudomány és a technika növekvő térhódítása, mert hisz ez a két egyedül való dolog a világon, amelynek fejlődése megállíthatatlan és visszafordíthatatlan.
Az emberi faj mesterséges kitermelésének és annak a veszélyére, hogy a meg nem születetteket génmanipulációkkal, klónozással alakítsák és formálják, Edmund Pellegrino orvos és teológus professzor hívja fel a figyelmet, amikor azt írja, hogy ez a manipuláció minden emberi szabadság végső határát jelenti - és így még az atombombánál is veszélyesebb. Mert az utóbbi pusztításában végül is olyanként kell meghalnunk, amilyenek vagyunk, de nem szabja meg, hogy milyeneknek kell lennünk. A Nobel-díjas biológus Rostand pedig azt írja, hogy: "A tudomány isteni hatalmat adott nekünk, mielőtt méltókká váltunk volna arra, hogy emberek vagyunk".
Nos, Navratyil Zoltán könyve ennek az isteni hatalomnak a tudományáról szól. Arról, hogy az emberteremtés természetes műve mellett az orvostudomány hogyan veszi fokozatosan birtokba ezt az isteni hatalmat. Teszi ezt egyfelől azért, hogy kijavítsa a teremtés "hibáját" ott, ahol a természetes utódnemzés nem tudja teljesíteni a "szaporodjatok és sokasodjatok" parancsát. Másfelől azonban teszi ezt ott is, ahol az ember elfogadhatatlannak tartja saját korlátait, s hogy azokon túlléphessen, az emberteremtés olyan dimenzióival kísérletezik, amelyek már alkalmasak lehetnek az emberi faj megváltoztatására a reproduktív célú klónozás eszközével.
A szerző jogász, jogtudományi monográfia alkotója, de a biomedicina kutatásait és eredményeit olyan virtuozitással tárja az olvasó elé, hogy az ember olykor nem tudja biztosan megállapítani, hogy az orvostudomány vagy a jogtudomány áll-e a sorok mögött. A szerző mindenütt keresi a jog lehetőségeit vagy felhívja már alkalmazott megoldásait, amelyekből az orvostudomány és a jog szellemharca világlik ki olykor, és hol az egyik, hol a másik elsőbbségét mutatja be, nem nélkülözve a filozófiai, teológiai és etikai megközelítést sem.
A monográfia három fő részből áll. Az I. rész az asszisztált reprodukció orvosi megjelenését és különféle megnyilvánulási lehetőségeit tárgyalja, és elemzi mindennek társadalmi, etikai, vallási és filozófiai fogadtatását is. A II. nagy ívű rész - az összehasonlító jog módszerével - a témába vágó teljes gyakorlatot és ennek jogi reguláit vagy a jog közömbösségét - olykor tehetetlenségét - tárja az olvasó elé, kitérve olyan kuriózus kérdésekre is, mint a posztmortem megtermékenyítés, a kártérítési igények megjelenése és ezek különféle aspektusai, aztán a dajkaanyaság, béranyaság extrémitásai. A III. rész az anyatesten kívüli embriókkal kapcsolatos kutatások és kísérletek lehetőségeit vizsgálja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
