A 19. század végének szociológiai gondolkodásában fogalmazódott meg elsőként az a feltevés, amely szerint a jog voltaképpen nem más, mint egy társadalmi jelenség, avagy meghatározott társadalmi gyakorlatok összessége; erre tekintettel pedig indokolt volna a joggal kapcsolatos kérdések tanulmányozása során a társadalomtudományi módszertan igénybevétele. Ez az újszerű megközelítés vezetett a jogszociológia - illetve szociológiai jogelmélet - mint új tudományterület kialakulásához, amelynek rendszertani elhelyezése az egyes szerzők nézőpontbeli eltéréseinek függvényében változik: egyesek a szociológia, mások a jogtudomány részterületének tekintik, míg egy harmadik álláspont szerint önálló tudományterületet képez. E recenzió tárgyát képező kötet a jogászság, a jogelméleti gondolkodás nézőpontjából közelíti meg e sajátos diszciplína néhány napjainkban releváns problémakörét.
Szerző a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán a Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék tanszékvezető egyetemi docense. Tudományos munkássága elsősorban a jogszociológia és a szociológiai jogelmélet területére koncentrálódik, különös tekintettel a jogi oktatás, a jogásztársadalom és a jogászi professziók vizsgálatára; ezen a területen megalkotott néhány tanulmányát foglalja egységes keretbe a bemutatni szándékozott kötet, amely 2015-ben jelent meg a Szegedi Tudományegyetem Fundamenta Fontium Juris könyvsorozatában.
Szerző tartalmas bevezető fejezetben konceptualizálja kutatása tárgykörét, fő kérdéseit és kulcsfogalmait, metodológiáját, valamint néhányat azon fajsúlyos kritikák és recens társadalmi folyamatok közül, amelyek a témaválasztást különösen indokolttá teszik. Eszerint a kutatás központi koncepcióját a jogszociológia intézménye képezi - amely a hagyományos definíció szerint egy olyan tudományos intézmény, amelyben jogi ismeretek útján jogi szabályokat vagy döntéseket elemeznek, illetve e jogalkotásnak és döntéshozatalnak a társadalmi hátterét vizsgálják. Szerző lényeglátását mutatja azonban, hogy felismeri e definíció hiányosságait, amelyek a "jog" és "társadalom" általános fogalmainak nehezen meghatározható - és adott esetben az egyes jogásztársadalmi rendszerekben is eltérően megközelített - jellegéből fakadnak; mindezt pedig néhány gyökeresen eltérő jogfogalom bemutatásával is árnyalja. A bevezető fejezet a jogszociológia tudományterületén belül kifejezetten is nevesít néhány aktuális problémakört, amelyekkel a kötetben helyet kapott tanulmányok foglalkoznak: ilyen a jogszociológia, mint társadalmi intézmény kialakulása, változása, szemléletének alakulása, a jogrendszerek kialakulásának mikéntje és annak hatásai a joggal kapcsolatos professzionális és laikus attitűdökre, vagy éppen a jogi oktatóitudományos szféra és a gyakorló jogászság kapcsolata, egymás tevékenységére gyakorolt hatásai.
A munka módszertanát tekintve Szerző elveti a módszertisztaság igényét, meglátása szerint ugyanis akár a jogi, akár a szociológiai eszköztár kizárólagos alkalmazásával elzárná magát a megismerés más lehetőségeitől, ráadásul az is kérdéses lenne, hogy mely diszciplína módszertanát helyesebb választani. Ehelyett interdiszciplináris eszköztár alkalmazását látja szükségesnek, tekintettel a vizsgált terület keresztülfekvő jellegére; a kifejezett, jól explikált hipotézisekből kiinduló kutatás helyett pedig egy tárgyközpontú nyitott kutatási módszer alkalmazása mellett kötelezi el magát. Szerző szerint a témaválasztást indokolja magának a jogszociológiai irányzatnak azon kritikája, hogy a jogászi tevékenység öncélúsága fokozatosan eltávolította a jogot a társadalmi valóságtól, valamint a 20-21. század szociológiai megalapozottságú mozgalmainak (amilyen a jogi realizmus, vagy a kritikai jogi tanulmányok) a jogi gondolkodás és különösen a jogi oktatás reformjára tett törekvései. Ilyen indokként tekint továbbá az elmúlt évtizedekben a jogi oktatásban és praxisban végbement, "demokratizációként" fémjelzett átalakulásra, amely a jogászság létszámát és korstruktúráját tekintve komoly változásokat hozott magával. A tanulmánykötet bevezető fejezetében megfogalmazott átfogó megállapítások meglátásom szerint Szerzőnek azt az igyekezetét tükrözik, hogy a kötetben szereplő, eredetileg különálló tanulmányok koherens egésszé álljanak össze.
Szerző "A jogszociológia diszciplináris gyökerei és irányzatai" címet viselő második fejezetben a jogszociológiai gondolkodás történetének legfontosabb állomásain kalauzolja végig az olvasót, a XIX. század végétől egészen napjainkig. A fejezet kiindulópontjaként Émile Durkheim - a modern szoci-
- 466/467 -
ológia atyjaként aposztrofált társadalomtudós - munkásságát választja, aki bár a jogot még csupán módszertani eszköznek tekintette a társadalmi szolidaritás jelenségének elemzéséhez, mégis azzal, hogy felismerte a jog társadalmi tény mivoltát, megalapozta az utókor "tulajdonképpeni" jogszociológusainak gondolkodását.
A következő két alfejezetet Szerző az Osztrák-Magyar Monarchia egyetemein tevékenykedett két jeles 19. századi jogtudós, Rudolf von Jhering és Eugen Ehrlich munkássága összevetésének szenteli, akik bár egyaránt felismerték a jog társadalmi jelenség jellegét, a jog mögött meghúzódó társadalmi érdekek rendszerét, valamint a jog társadalomtudományi metodikával való elemzésének szükségességét, mégis szembehelyezkedtek egymással több kulcskérdésben: Szerző ezek közül a legfontosabbnak azt látja, hogy míg Ehrlichnél a jog "alulról felfelé", az íratlan társadalmi normákból építkezik, addig Jhering a jogot kifejezetten az államtól, annak autoritásából származtatja, ebből fakadóan pedig kutatásának középpontjában az írott jogszabályok állnak. Egy alfejezet erejéig a tanulmány Max Weber jogszociológiáját járja körül, amelyet egyfajta válaszreakcióként mutat be a jog társadalmi normáktól való elválaszthatatlanságát hangsúlyozó elméletekre. Weber ugyanis éppen szociológiai kutatásai révén jutott el a jog autonóm egzisztenciájának elismeréséhez, ebből fakadóan pedig a módszertani reform helyett éppen a modern társadalmakban már formálisan is racionálissá váló pozitív jog sértetlenül hagyása mellett érvelt.
Az ezt követő alfejezet Georges Gurvitch szintetizáló elméletét mutatja be, amelynek középpontjában az ember individuális és a társadalom kollektív tudatának koncepciói, ezek kapcsolata állnak, és amely a jogszociológia "külső" és a jogfilozófia "belső" nézőpontjai együttes alkalmazásának szükségességére hívta fel a figyelmet. Ez az alfejezet különösen jól példázza Szerző törekvését arra, hogy a jogszociológiai gondolkodás történetéről a lehető legátfogóbb képet tárja az olvasók elé, kitérve olyan szerzőkre és elméleti irányvonalakra is, amelyek egy laikus olvasó számára teljesen ismeretlenek lehetnek. Külön alfejezetben kaptak helyt a jogszociológiai irányultságú amerikai elméletek: ezek kapcsán Szerző elsőként általánosságban elemzi az amerikai társadalom állam- és jogszemléletében a XIX. század végétől kezdődően végbement mindazon változásokat, amelyek lehetővé tették ezen irányzatok térnyerését. Ezt követően bemutatja Roscoe Pound "evolucionista", érdekkutató jellegű elméletét, különös figyelmet fordítva azokra a területekre, ahol a kontinentális európai jogszociológiai gondolkodás - így különösen Jhering és Ehrlich - hatásai tetten érhetők. Az egymást követő irányzatok közötti kölcsönhatást is vizsgálva jut el a jogi oktatás és joggyakorlat reformját jóval aktívabban, programszerűen hirdető jogi realista iskoláig, amely kapcsán Oliver Wendell Holmes munkásságának rövid bemutatása mellett az irányzat pszichológiai szemléletmódját vizsgálja részletesebben.
Szerző a fejezetet a jogszociológia modern irányzatainak bemutatásával zárja: az interdiszciplináris kutatások elterjedése - különösképpen a mozgalommá növekedett irányzatok esetében - a tanulmány részéről is egy tágabb, nem kizárólag jogszociológiai perspektíva felvételét igényli. Így kerül bemutatásra többek között az angolszász jogterületen elterjedt, kiemelkedően interdiszciplináris jellegű Jog és Társadalom, valamint a marxista/neomarxista gondolkodás, de az elmúlt évtizedekben a jogszociológiai oktatás intézményesítésére tett törekvések summázása sem marad ki a fejezetből.
A harmadik fejezet kapcsolódik talán legközvetlenebbül a kötet címéül szolgáló témához: napjaink meghatározó jogszociológiai irányzatait, ezek perspektíváit tárja az olvasó elé. Szerző elsőként a jogi pluralizmus irányzatát mutatja be, amelynek képviselői arra törekszenek, hogy kikezdjék a jogpozitivizmus, illetve a tágabb jogi centralizmus ideáját - vagyis azt az eszmét, hogy a jog csak az államtól eredhet, minden személy számára azonos, csak az állami intézmények által alkalmazható és független minden más szabályozástól - és a társadalom különböző csoportjainak, rétegeinek belső normáit, valamint a csoportközi interakciók szabályait is jognak tekintik. Az irányzat képviselői közül bemutatásra kerül Leopold Popsisil jogi szintekről alkotott elmélete, Michael Garfield Smith korporációs elmélete, valamint Sally Falk Moore teóriája a "fél-autonóm társadalmi mezők" létéről. Említést érdemel még, hogy ugyanebben az alfejezetben Szerző röviden foglalkozik a jog autonóm társadalmi alrendszer mivoltát középpontba állító autopoetikus irányzattal is.
Az ezt követő alfejezet a jogi kultúrák diverzitásának vizsgálatával foglalkozó elméleteket mutatja be. Bár ez a kérdéskör a jogszociológia mellett az összehasonlító jognak is tárgyát képezi, a szociológiai megközelítés a professzionális és laikus jogi kultúra, a regulatív és orientatív (vagy éppenséggel másként tipizált) jogfelfogások összevetésén túl lehetőséget teremt a jogi kultúra tágabb társadalmi környezettel, az életvilág más területeivel való
- 467/468 -
kapcsolatának elemzésére, valamint az élő jog és a normák szövege közötti eltérések feltárására is.
A tanulmány a feminista elméletek jogszociológiai aspektusainak vizsgálatával folytatódik: az irányzathoz köthető professziókutatások, szemantikai-nyelvhasználati vizsgálódások ismertetésén túl Szerző különösen fontosnak tekinti a "Jog és irodalom" mozgalom kapcsán szintén középpontba állított jogi történetmondásra (legal storytelling) vonatkozó kutatásokat, amelyek céljukként tűzik ki a jogalkalmazás során hagyományosan egyeduralkodó (és jogerős) bírói narrativa mellett az eljárás más résztvevői narratíva-változatainak bemutatását; feminista megközelítésből ez elsősorban a női elkövetők, illetve áldozatok történeteinek figyelembe vételét jelenti.
Az utolsó alfejezetben Szerző a globalizáció jelenségével, továbbá annak az államot, a jogot (így különösen a szuverén nemzetállamok jogát), valamint a jogászságot érintő folyamataival foglalkozik. A globalizáció megítélése kapcsán kialakult főbb társadalomtudományi irányzatok bemutatása mellett vizsgálja a jelenség hagyományos jogelméletekre gyakorolt transzformáló hatását is. A témakör több prominens szakértője - így Catherine Valcke és Francis Fukuyama - jövőre vonatkozó előrejelzéseit, jóslatait is az olvasó elé tárja: vajon kialakulhat egy világkormány és dominánssá válhat a nemzetek feletti jog, avagy megmaradhatnak-e az államok a szuverenitás fő letéteményeseiként? Végül, a fejezetet záró három címben figyelemre méltó részletességgel vázolja fel a globalizáció jogtudományt és joggyakorlatot leginkább "kézzelfoghatóan" érintő következményeit: a jog nemzetközivé válásának irányait, a tradicionális jogi eljárások szerkezeti és módszertani változásait, valamint az állam és a jogászság szerepében végbemenő változásokat.
A "Jogszociológia, mint a jogászság szociológiája" címet viselő negyedik fejezet egy olyan irányzattal foglalkozik, amely professzió-kutatás jelleggel vizsgálja a jogászság joggal kapcsolatos attitűdjét, társadalmi szemléletét, valamint keresi ezek szociológiai magyarázatát; továbbá - számszerű adatokat is szerepeltetve - foglalkozik a jogászság napjainkra folyamatossá vált létszámbeli növekedésével, a professzió autonómiájának kérdésével és más hivatásokkal való kapcsolatával. Szerző a fejezet tárgyát képező vizsgálatok sajátosságaként emeli ki, hogy "belülről" folynak - azaz nem kívülálló társadalomtudósok végzik, hanem éppen a jogászi hivatás gyakorlói. E vizsgálódások konklúziói között kiemelést érdemel az a megállapítás, amely szerint a jogászság létszámának világszerte tapasztalható megnövekedése, ami a jogásztársadalom korstruktúrájában is komoly változásokkal (annak fiatalodásával) jár, a jogászság szemléletmódjára jellemző bizonyos konzervativizmus, tradicionalizmus fellazulását is magával vonhatja.
A jogászság autonómiájával foglalkozó kutatások külön alfejezetben kaptak helyt, amelyben Szerző feltérképezi a multidiszciplináris oktatás és praxis elterjedésének folyamatát, - amely a 20. század utolsó évtizedétől kezdve mind a kontinentális európai, mind a common law jogrendszerekben kardinális kérdésként jelenik meg - valamint az ezzel kapcsolatos reakciókat a jogásztársadalom részéről. A vizsgált jelenség nem egyszerűen a különböző hivatások közötti kooperációt, hanem a szűkebben vett jogászi tevékenységet más szakmák tevékenységével vegyítő praxist jelenti, az oktatás területén pedig szakítást jelent a jogászképzés "tananyagának" tradicionális merevségével. Különösen érdekes itt a kontinentális Európára jellemző rendkívül erős ellenállás, és ennek kontrasztja az angolszász jogterület viszonylagos nyitottságával a multidiszciplináris praxis felé, amelynek hátterében Szerző elsősorban a jogi oktatás gyökeresen eltérő struktúráit látja.
Az ötödik fejezet, amely "A jogszociológia és a jogelméleti mozgalmak kapcsolata: jog és irodalom és kritikai jogi tanulmányok" címet viseli, a címben szereplő két mozgalomszerű kortárs jogelméleti irányzat bemutatására vállalkozik, amelyek elsősorban angolszász jogterületen váltak elterjedtté, szellemi bázisuk főként az egyetemek jogi karainak fakultásaihoz kötődik, és egyaránt meglehetősen radikális reformelképzeléseket fogalmaztak meg, legfőképpen a jogi oktatás területén.
A jog és irodalom mozgalmának tevékenysége Szerző szerint nehezen definiálható: ennek oka, hogy a mozgalom képviselőinek is rendkívül eltérő elképzelései vannak arról, hogy mit is takar a "jog és irodalom" koncepciója. A tanulmány több részterületet is beazonosít: ilyen a jog és a jogászság irodalmi ábrázolásait vizsgáló "Jog az irodalomban"; a "Jog, mint irodalom", amely irodalmi elemző módszereket alkalmaz a jogi szövegekre; a radikálisabb politikai irányzatokhoz kötődő "Irodalom joga", amely a szólásszabadság korlátlansága ellen szólal fel, azt a jelenleg hatalmon lévő elit hegemón törekvéseit szolgáló fegyvernek tekintve; vagy éppena populáris irodalom jogra gyakorolt hatásait elemző "Irodalom és jog reformja".
A kritikai jogi tanulmányok irányzata a jogi realizmus örökségét hordozza magával annyiban, hogy a mozgalom képviselői a jogbiztonság illuzórikus volta, a jog indetermináltsága mellett érvel-
- 468/469 -
nek. Azonban míg a realisták a jogbizonytalanság okát a bírói szubjektivitásban látták, a kritikai irányzat képviselői szerint ennek oka az a tény, hogy mindaz, amit jognak neveznek, voltaképpen reakciós politika, a döntések pedig a hatalmon lévők érdekeit szolgálják, az objektivitás látszatának gondos megteremtése mellett. Szerző az irányzathoz tartozó gondolkodók közül Duncan Kennedy elméletével részletesebben is foglalkozik: Kennedy a mozgalom elsődleges célkitűzésének a jogi oktatás teljes reformját tekinti, álláspontja szerint ugyanis mai formájában az kizárólag a jelenlegi status quo reakciós politikáját örökíti át a hallgatókra.
A kötet utolsó fejezete a "Jogszociológia a gyakorlatban: néhány konkrét jogszociológiai kutatás" címet kapta. A fejezetben Szerző három olyan, különböző problémakörökre reflektáló kutatás eredményeit foglalta egységes keretbe, amelyek legfontosabb közös vonása az alkalmazott módszertan szociológiai jellege. Az első alfejezet "A jogi normák sokasodásának társadalmi hatásai" címet viseli, amely azzal, az elmúlt évtizedekben világszerte megfigyelhető jelenséggel foglalkozik, hogy a jogi szabályozás mennyisége - beleértve a törvényi és az alacsonyabb jogforrási szintű végrehajtási normákat, a bírósági ítéletek számát és terjedelmét, de akár a kommentárok, jogértelmezések számát is - jelentősen megnövekedett. A számadatok bemutatásával párhuzamosan Szerző a jelenség indokainak feltárására tesz kísérletet: ilyen indoknak tekinti többek között a jog fokozatos térnyerését más (mindeddig csupán informális normákkal szabályozott) társadalmi életszférákban, a jogászság létszámának drasztikus megnövekedését, valamint a gazdasági szféra rohamléptékű fejlődését és ezzel egyidejűleg jogi szolgáltatásokra fordított kiadásainak megsokszorozódását; rávilágít továbbá arra is, hogy a párhuzamos indokok egymással is kölcsönösen összefüggnek.
A második alfejezet "A külső és belső jogi kultúrák eltérései, avagy az olasz jogi eljárások késedelme" címet viseli. Ahogy a címből is kitűnik, a tanulmány két olyan kérdéskört vizsgál, amelyek első látásra teljesen függetlennek tűnhetnek egymástól; az alfejezet végére azonban Szerző részletesen feltárja azok összefüggéseit. Elsőként a jogi kultúrák különbözőségének elméleti kérdéseivel foglalkozik, egyidejűleg bemutatva azokat a hasonlóságokat is, amelyek a csoportképzést is lehetővé teszik. Ennek kapcsán szót ejt a jogi rendszerek hagyományos összehasonlító jogi csoportosításairól: ilyen például a jogcsaládok (René David elméletében), vagy éppen jogkörök (Zweigert-Kötz elméletében) szerinti felosztás. Ezeken túl viszont a jogszociológiai vizsgálódás további tipizálást is lehetővé tesz: így - akár egy adott jogi rendszer keretein belül is - lehetőség van regulatív és orientatív, laikus és professzionális jogi kultúrák elhatárolására, ráadásul a kialakult jogi kultúrák a mindenkori társadalmi kultúrával is szoros korrelációban állnak.
Ezt követően tér rá Szerző az alfejezet második nagy kérdéskörére: az olasz jogi eljárások rendkívüli hosszának problémájára. Vajon mi indokolja, hogy az elsőfokú eljárások átlagos hossza egy vizsgálat szerint 5 év volt, a fellebbviteli eljárással együttesen pedig a 9 évet is meghaladta; egyes esetekben pedig akár 14 évet is várni kellett arra, hogy jogerős ítélet szülessen egy ügyben? Szerző rámutat arra, hogy az olasz társadalom igazságérzete megkövetelné a rövidebb eljárásokat - ezt az igazolja az eljárások késedelme miatt az EJEB előtt indított ügyek jelentős száma is, amelyek több mint harmada az olasz államra nézve elmarasztaló döntéssel zárul - az olasz jogalkotás pedig erre válaszul törvényi, sőt alkotmányos szintű rendelkezések elfogadásával kísérelte meg az eljárások időtartamát ésszerű keretek közé szorítani. Ugyanakkor a belső jogi kultúra számos okot talált az eljárások jelenlegi hosszának fenntartására: az elhúzódó eljárások során az egyébként is kevés számú üggyel foglalkozó ügyvédek végig felvehetik díjazásukat, ahogy a bírák is a döntés felelőssége nélkül juthatnak fizetéshez, de a bírói eljárás háromszintű struktúrája, a bírói ítéletek rendkívüli hosszúsága és a bizonyítás kivételes komplexitása sem segít az ügyek lerövidítésében. Mindez Szerző szerint ahhoz vezetett, hogy az olasz jogásztársadalomban egy olyan attitűd jött létre, amelyben nincs kultúrája a megegyezésnek. A tanulmány kitekint a vizsgált probléma más társadalmi szférákkal, így elsősorban a politikai kultúrával való kapcsolatára is: a döntéshozók vonakodnak keresztülvinni a bírósági rendszer érdemi reformját, ugyanis annak bonyolult struktúrájában a feladatok, hatáskörök és illetékesség újraelosztása komoly nehézségekkel járna, és számottevő adóterhet is jelentene, ráadásul az autonómiáját féltő bírói testület sem mutatkozik együttműködőnek.
Az utolsó alfejezet, amely az "Egy skót bírói döntés jogszociológiai elemzése" címet viseli, a kötet egyedüli esettanulmányát tartalmazza; perspektívája azonban messze túlmutat a feldolgozott jogeset egyszerű elemzésén. A tanulmány kiindulópontját képező, 1989-ben született bírósági döntésben az eljáró fórum első ízben pönalizálta Skóciában a házasságon belül elkövetett erőszakos
- 469/470 -
közösülést; ezzel pedig ellentétes értelmezést produkált mind az addigi bírói gyakorlattal, mind azzal a korábban általánosan elfogadott jogelvvel, amely szerint a férj "immunitást" élvez a büntetőeljárás alól, amennyiben felesége terhére követte el az egyébként tényállásszerű cselekményt. Szerző csak röviden elemzi magát a kérdéses bírói döntést, majd felteszi a kérdést: mi állhatott annak hátterében? Azaz, melyek azok a jogi és társadalmi tényezők, amelyek lehetővé tették, hogy egy "döntően kontinentális" jogrendszerben a jogalkalmazó fejlesszen tovább egy törvényi tényállást? E kérdést megválaszolandó, a tanulmány végigvezeti az olvasót a skót jog fejlődéstörténetének mindazon sajátosságain, amelyek lehetővé tették, hogy megőrizze az angol jogtól - és annak rugalmatlan common law szemléletétől - való viszonylagos önállóságát. Ezt követően Szerző a skót büntetőjogi gondolkodás néhány "differentia specificáját" és azok változásait járja körül: az elemzésben kulcsszerepet kap a tradicionalitás, azaz a skót jogi hagyományok és az ezekből származtatott jogelvek központi szerepe a jogrendszerben, amely megalapozza a bíróságok deklaratív hatalmát, vagyis azon képességüket, hogy a tradícióra támaszkodva "megtalálják" a jog helyes értelmét, adott esetben a korábbi bírói döntésekkel is szembemenve. Ez a megoldás rendkívüli flexibilitást kölcsönöz a skót jognak - ellentétben az angol joggal, ahol a precedens erejű döntések felülírására csak a törvényi jog, a "statute law" képes. Szerző arra is kitér, hogy a tradíciók jogforrásként való elfogadását a skót büntetőjogi gondolkodás Baron Hume Kommentárjain keresztül legitimálja, amelyek - mint a skót büntetőjogi hagyományok legátfogóbb gyűjteményei - egészen napjainkig megkérdőjelezhetetlen autoritásként vezetik a jogalkalmazók kezét a döntéshozatal során. Végül a tanulmány a felvetett jogi és társadalmi kérdésekre vonatkozó jelenkori diskurzusra reflektálva az absztrakció egy magasabb fokán vizsgálja a skót megoldást, levonva azt az általános következtetést, miszerint a skót büntetőjog lényegében nem más, "mint amit az egyes ügyekben, az adott körülmények között a bíró kimond, ami végső soron ugyan a jogból vezethető le, ám ahogy a bíró azt a jogot a közösség felé interpretálja".
Összességében elmondható, hogy Szerzőnek az a törekvése, hogy koherens egésszé kovácsolja össze a kötetben szerepeltetett tanulmányokat, sikerrel járt. Az egyes munkák a jogszociológia tudományterületének más és más szegmensét mutatják be, a kötet jól felépített szerkezetének köszönhetően azonban mégsem keltenek olyan érzetet az olvasóban, mintha egymástól függetlenül, egy vákuumban léteznének. Említésre érdemes a tanulmányok módszertani diverzitása is: a kötet bevezetésében felvázolt interdiszciplináris eszköztár eltérő elemei köszönnek vissza az egyes fejezetekben. Mindezt a legjobban a VI. fejezet példázza, amelynek három, gyakorlati példákkal foglalkozó tanulmánya a társadalmi realitás szintjére vetítve "életszerűsíti" a korábbi fejezetek számos elméleti jellegű megállapítását.
Véleményem szerint a kötet nem kizárólag a jogszociológia tudományterületével foglalkozó szakemberek számára lehet értékes olvasmány: figyelemmel a feldolgozott témakörök sokféleségére, a jogi oktatói-tudományos szféra résztvevői, a jogászi praxis gyakorlói, joghallgatók, szociológusok és más társadalomtudósok, de a terület iránt érdeklődő laikusok is hasznos ismeretekre tehetnek szert a kötet elolvasása révén. A szélesebb körű olvasóközönség érdeklődését elsősorban a jogszociológia kialakulásának folyamatát, változásait, meghatározó múltbeli és jelenlegi irányzatait bemutató fejezetek vívhatják ki, amelyek kellőképpen részletesek ahhoz, hogy a területre vonatkozó háttérismeretekkel nem rendelkező olvasó is követni tudja a vizsgálódás gondolatmenetét.
A kötet végső értékeléseként elmondható, hogy egy szakirodalmi forrásokkal kellőképpen alátámasztott, önálló kutatási eredményeket felvonultató, eredeti és színvonalas munkát tarthatunk kezünkben, amely reményeim szerint minél több olvasó érdeklődését keltheti fel a jogszociológia és annak jelenlegi irányvonalai, perspektívái iránt. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, Debreceni Egyetem Marton Géza Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
