Attól a kérdéstől, hogy egy állam a területi értelemben milyen állami felségaktusokat hozhat és hajthat végre (jurisdiction to enforce) megkülönböztetendő az a kérdés, hogy az állam belső jogrendje csak belföldi jogviszonyokat vagy külföldi elemet is tartalmazó jogviszonyokat szabályozhat és hol találhatók ez utóbbiaknak a határai (jurisdiction to prescibe). A dolgozat ezeket a normatív aktusokat tárgyalja és nem foglalkozik az állami felségjogok más államok általi egyedi megsértésének kérdéseivel.1 Az Állandó Nemzetközi Bíróság 1927-ben az ún. Lotus-ügyben kiemelte, hogy az államok szabályozási lehetősége nem korlátozódik kizárólagosan a területükre. A saját államterületen túlmutató normák megalkotásához azonban a nemzetközi jog megköveteli, hogy a normaalkotó állam és a tárgyi körülmények között egy ésszerű összekötetés álljon fenn.2 E feltételt nem teljesítő extraterritoriális3 normaalkotást a más állam belügyeibe való beavatkozásnak lehet tekinteni. A bíróság koncepcióját folytatva az USA jogtudósai kidolgozták azokat az alapelveket, amelyek az államnak határon átlépő illetékessége tekintetében hivatkozási alapul szolgálhatnak. Ezek az alapelvek a személyi elv (állampolgárság), a territorialitás, a védelmi jogosultság, valamint az egyetemesség alapelve.4 Az alapelvek egy része a nemzetközi szokásjog által elismert, néhánynak általános alkalmazhatósága vitatott, pontosabban annak a nemzetközi jog által rögzített határai vannak. Az alapelvek többsége a kölcsönösség és a viszonosság figyelembevételével két, vagy többoldalú nemzetközi szerződések útján a nemzetközi szokásjog részeként alakult ki. Alapvető elv, hogy egyetlen állam sem jogosult az idegen állam területére vonatkozó felségjogi aktusok kiadására, ha csak erre valamiféle nemzetközi egyezmény vagy a nemzetközi szokásjog nem ad lehetőséget. A nemzetközi jog alapállásából következően minden állam szabadon mérlegeli, hogy a külföldi államok felségjogi aktusait elismeri vagy sem. Ez az elismerés alapulhat a belső jog döntésén, mint például a nemzetközi magánjog területén, vagy két vagy, többoldalú nemzetközi szerződésen is. A határon átlépő felségjogi aktusok tekintetében a nemzetközi jogtudomány többféle felosztást és csoportosítást ismer. Áttekinthető a témakör az alapelvek figyelembevételével, de elképzelhető a jogágak (pl.: nemzetközi büntetőjog, kereskedelmi jog, pénzügyi és adójog stb.) szerinti feldolgozás is. A magunk részéről az alapelvek szerinti tárgyalást tartjuk célravezetőnek. Ezzel a módszerrel tisztázhatók a hétköznapok gyakorlatában élő félreértések, mint például, hogy a hajók nem úszó államterületek, hanem a felségjog a személyes jog alapelvein nyugszik, vagy hogy a belföldön élő külföldiekre a területi felségjog alapján terjed ki az állam felségjoga, még akkor is, ha egy jogvitában a külföldi személyes jogát kell alkalmazni.
A jogi normák meghozatalában és végrehajtásában fennálló állami kompetencia alapesetében nem kerülhet ellentétbe, amennyiben egy jogeset összes és releváns alanyi és tárgyi körülményei egy állam felségterülétén játszódnak le. Mindkettő a területi elvből adódik. A személyi felségjog alapján fennálló összekötő elemek esetében a jog érvényesítése már problematikusabb. Ebben az esetben az állam vagy ráutalt más állam jogsegélyére, vagy várnia kell arra, hogy az alanyi vagy tárgyi összefüggések közül valamilyen elem az állam területén bekövetkezzen, például legyen ott végrehajtható vagyon, vagy a büntetőjogilag vagy más módon felelősségre vonható személy az államterületre visszaérkezzen. A közvetlen jogérvényesítés és végrehajtás ugyanis vagy csak a saját államterületen, esetleg a nyílt tengeren lehetséges. A kollízió elkerülése érdekében az extraterritoriális hatások csak akkor alkalmazhatók, ha az elégséges összekötő elven túlmenően a szándékolt hatás sem ütközik a nemzetközi jog tilalmába. Tulajdonképpen extra territoriálist feltételez minden olyan aktus, amely az adott állam területén túlmutató hatást kíván elérni. Ilyen hatások elérhetők az esetben, ha az érintett állam területén lévő vállalkozásnak külföldön van telephelye. Elő lehet írni a saját állampolgároknak, hogy külföldön valamit tegyenek, vagy ne tegyenek. A normákat hozó állam különféle szankciókkal is megerősítheti, hogy a norma címzettjeitől a kívánt magatartást kierőszakolja. Azon túlmenően, hogy általában tanácsos ilyen extraterritoriális normák meghozatalával visszafogottan eljárni, nincs semmiféle általános szabály a normák korlátozása tekintetében. Miután egyértelműen megállapítható, hogy egy állam bizonyos esetekben jogosult olyan felségjogi aktusok megtételére, amelyeknek határon átlépő vonzatuk van és ennek a tevékenységnek általános normái is ismertek, feltételezhető lenne, hogy ennek pontos határai is vannak, és az ezt túllépő állami akcionalizmus könnyen felis-merhető.5 Ez azonban a gyakorlatban nem működik ilyen egyszerűen, mivel semmiféle elvi akadálya nincs annak, hogy egy állam belső törvényhozása túllépje ezeket a határokat. Elméleti és gyakorlati gondokat okoz az is, hogy az alanyi vagy tárgyi oldalon külföldi elemeket tartalmazó tényállások gyakran megnehezítik annak minősítését, hogy valóban határon túllépő (exterritoriális) jogi aktusról van szó. Gyakori eset ugyanis, hogy a külföldi elem csak minősítőként szerepel a jogi normákban, azaz csak a jogszabály személyi vagy területi hatályának meghatározására vagy minősítésre szolgál. A tényleges nemzetközi jogi határok és kollíziók feltárásában segítséget nyújt, ha röviden áttekintjük a határon átlépő felségjogok legtipikusabb területeit.
A területi felségjog térbeli kiterjedésének kérdései, azaz, hogy egy állam, milyen térbeli határok között jogosult hatályos normák kibocsátására, illetve például a Duna, mint nemzetközi folyó tekintetében mennyiben korlátozott a területi felségjog, alkotják a nemzetközi jogban az államterület kérdéskörét.
A területi felségjog alapján fennáll az állam kompetenciája a területén élő külföldiek és hontalanok tekintetében is, mindaddig, amíg ez utóbbiak az állam területén tartózkodnak. A területi felségjognak azonban van egy tárgyi (mondhatnánk jogi) értelme is. A területi felségjog ebben az összefüggésben az állam valamennyi funkciója tekintetében fennálló hatalmat jelenti, azaz a törvényhozást, a joggyakorlatot és a végrehajtó hatalmat is. Ebben a jogosultságában az állam pozitív felhatalmazással rendelkezik, hogy belátása szerint hozzon felségjogi aktusokat és ezeket ki is kényszerítse. A nemzetközi jog egyik értelme és fő funkciója azonban éppen az, hogy ezeket a jogosítványokat az állam nem korlátok nélkül gyakorolja.
Nemzetközi jogi korlátok vannak az emberi és állampolgári jogok, vagy az idegenjog alakítása tekintetében is. Vannak a felségjogi aktusok gyakorlása alól tárgyi értelemben vett, és a területi felségjogot (az államterülten belül) korlátozó kivételek is. Ezek elsősorban a más államok tekintetében állnak fenn. Az államok szuverén egyenlőségéből következik az alapelv, hogy egyetlen állam sem jogosult más államot jogrendje alá vetni, hiszen ezek az államok közötti jogviszonyok éppen a nemzetközi jog hatáskörébe tartoznak. Ez az immunitás azonban a ma uralkodó általános vélemény szerint az államot csak abban az esetben illeti meg, ha funkcióit valóban államként gyakorolja, azaz a felségjogi aktusok tekintetében. Ha az állam üzleti tevékenységet folytat, azaz a fellépésének módja egy magánszemély szerepkörével esik egy tekintet alá, az állam más államok bíróságainak joghatósága alá tartozik. Az állam immunitásán túlmenően más területeken is fennállhatnak immunitások, ezek azonban ma már nem a nemzetközi szokásjogból következnek, hanem szerződéses eredetűek, mint például a diplomáciai vagy konzuli képviseletek és képviselők immunitása, vagy az állam területén állomásozó idegen csapatok jogállása és hasonlóak.
A látszólag majdnem korlátlan területi felségjog gyakorlása során is előállhatnak olyan helyzetek, amikor az államok megkísérlik, hogy áttételes módon intézkedéseiknek mégis csak extraterritoriális hatást tulajdonítsanak. A következőkben részletesebben ezekről a határesetekről szólunk.
A már fent hivatkozott Lotus-ügyben, a nemzetközi büntetőjogban került előtérbe, hogy azokban a több mozzanatból összetett ügyekben, amelyekben az eredmény következik be az érintett állam felségterületén, alkalmazható-e a territorialitás elve. Az Állandó Nemzetközi Bíróság végül is, ha nem is egyértelműen, de igenlően döntött az ügyben. A török álláspont ugyanis a nemzetközi jogban nem elismert egyéni jogvédelem elvére alapozódott. A török Btk. a külföldön és a külföldiek által török állampolgárok sérelmére elkövetett bűncselekményeket is üldözni rendelte. Teljesen egyértelműen alkalmazta azonban az USA bíróság az eredmény elvet (effects princip) a volt panamai diktátor Noreiga ellen indított perben.6 A vád különféle kábítószer kereskedelemmel összefüggő bűncselekmények elkövetését rótta a volt diktátor terhére. A bíróság megállapította, hogy egy nemzetközi összeesküvésről van szó, amelynek célja az USA-ba irányuló drogcsempészet. A káros eredmény bekövetkezése, mint jogi kompetenciát megalapozó elv azonban változatlanul vitatott. Hz elsősorban a büntetőjogon kívüli normák esetében áll fenn, hiszen az eredmény és az azt kiváltó cselekménysorozat között gyakran olyan áttételes oksági lánc áll fenn, ami a tényleges kapcsolatot megkérdőjelezheti. Elsősorban e miatt érte erős kritika az USA szankcióit Líbia és Irán ellen, amely azokat a nem amerikai cégeket is érintette, akik a szankciókkal sújtott államokban tevékenykedtek.7 Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az eredmény elvet a versenyjogban elfogadottnak tekintik.8 Az EU Bizottság 1984. dec. 19-i döntésében az ún. cellulóz-előállítók ügyében megállapította, hogy az EWG Szerződés 85. cikkét alkalmazni kell azokban az esetekben is, ha az érintett cégek székhelye a közösségen kívül van, ha a kérdéses versenyjogot korlátozó magatartások az EU piacát érintik. A pénzbüntetéssel sújtott cellulóz előállítók keresettel fordultak az Európai Bírósághoz, amely megerősítette az elvet. A bíróság megállapította, hogy az árkartell megalakítása hatásaiban az EU piacra irányult. "Ezen körülmények figyelembevételével a közösség illetékessége a versenyjogi intézkedések alkalmazhatósága kérdésében megállapítható, és az ilyen jellegű eljárás a territorialitás elvével lefedhető."9
Hasonló álláspontra jutott az amerikai bíróság is 1945-ben az ún. ALCOA döntésben.10 1982-ben az 1890-ből származó Sherman Antitrust Act-hoz egy olyan kiegészítést fogadtak el, amely szerint a törvény alkalmazandó a versenyjogot korlátozó olyan magatartásokra is, amelyeket hozó cégek székhelye külföldön van, ha a kifogásolható cselekményeknek az USA-ban is hatása van.11
A Svájci Szövetségi Bíróság ugyancsak alkalmazhatónak ítélte a svájci kartelljogot, "amennyiben egy kartell megállapodásnak kihatásai Svájcban érzékelhetőek."12
Az eredmény elven belül meg kell említeni még a nemzetközi jog egyik igen intenzíven fejlődő területét, amelyet a szomszédjogok kialakulásaként értékelhetnénk. Ez abból a felismerésből következett, hogy az államoknak a szomszédsági kapcsolatokból eredően nemzetközi jogi kötelezettségei lehetnek egymással szemben, részben a határon átlépő természeti katasztrófák, a környezetvédelem, a közös folyók vizének használata és más tekintetben is. Ennek megfelelően az NSZK Legfelső Közigazgatási Bírósága joggyakorlatában a nemzeti jog nemzetközi jog konform alakítása érdekében elismerte az atomerőművek vagy a határon átlépő károsanyag-kibocsátása tekintetében a külföldiek által a német bíróságok előtt emelt keresetek jogosságát.13
Az államosítások és a devizajog területén áll elő leginkább az a helyzet, hogy a territoriális állami intézkedéseknek más állam felségjogaiba ütköző hatálya lehet. A külföldiek tulajdonjogának védelme a nemzetközi jog egyik legfontosabb területe. A külföldi tulajdonának kisajátítása nemzetközi jogilag nem tiltott, de jelentős korlátozó rendelkezéseknek van alávetve. A feltételeket részben a nemzetközi szerződésekben, részben pedig a nemzetközi szokásjogban kerültek megfogalmazásra. A nemzetközi szokásjogból ered, hogy az államosításnak csak territoriális hatálya van, azaz a külföldinek csak a belföldön lévő vagyonát lehet államosítani vagy elvonni, még az esetben is, ha az intézkedéseket hozó állam kifejezetten vagy hallgatólagosan az általa hozott intézkedéseknek extraterritoriális hatályt tulajdonít, például a belföldi cég külföldön lévő vagyona, vagy vagyonrészei vonatkozásában. Az érintett államok ugyanis a tulajdon megosztásának elvével az államosítási intézkedéseket saját államterületüktől távol tudják tartani. Az államok közötti kétoldalú szerződések általában előírják, hogy a külföldiek tulajdonának elvonására csak a nyomós közérdekből, nem diszkriminatív módon, és csak azonnali és teljes kártérítés fizetésével kerülhet sor. E feltételeket ma már a nemzetközi jog minimális standardjának tekinthetjük. A gyakorlati érvényesülés, különösen a kártalanítás azonnali és teljes jellege tekintetében azonban törést szenved. Elsősorban az ún. harmadik világ államai kísérelték meg az ENSZ keretei között a tulajdon védelmének nemzetközi jogi elveit a gazdasági szuverenitás elvének felértékelésével gyengíteni. E törekvések 1974-ben, az "Államok gazdasági jogainak és kötelezettségei kartájának" elfogadásakor érték el csúcspontjukat, de végül is az elvek gyengített formában kerültek elfogadásra. Az eltelt időszak azonban ismételten megerősítette a nemzetközi jog klasszikus tendenciáit. Az ún. harmadik világ államai részben maguk is tőkeexportőrré léptek elő és ezért maguk is a beruházásaik védelméért szálltak síkra.
A devizajog keletkezése az 1930-as nagy világgazdasági válság idejére vezethető vissza, amikor is az államok nemzeti valutájuk és gazdasági érdekeik védelmében különféle korlátozó szabályokat vezettek be. A szocialista gazdasági rendet már az 1920-as évektől a konvertibilis valutahiány jellemezte, ezért a külföldi valuták, az arany és a devizák begyűjtése állandó "tervfeladatként" jelentkezett. Általános volt, hogy a devizaszabályok megsértéséhez büntetőjogi szankciókat fűztek. Ebből következően azután hosszadalmas viták keletkeztek arról, hogy a devizajog csak territoriális hatályú vagy valamiféle módon mégis van olyan értelemben jelentősége, hogy azt a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokba is figyelembe kell venni. Végül is az IMF egyezmény (1944-ben) lehetővé tette, hogy az államok nemzeti valutájuk védelmében bizonyos korlátozó intézkedéseket hozzanak, de ezeknek külföldre ható hatályát a nemzetközi gyakorlat csak kivételesen ismerte el. A devizajog alapvető problémája abban keresendő, hogy belső állami normákkal a belföldiek számára olyan rendelkezéseket ír elő, amelyekkel döntően a külföldön lévő, és ez okból általában a vagyon fekvése helye szerinti állam joga alá eső vagyontárgyak feletti rendelkezési jogosultságukat megakadályozza. A harácsoló állam ilyen törekvései beleütköznek ugyan a más államok területi szuverenitásába (hasonlóan az államosításokhoz), de semmi sem akadályozza meg abban, hogy a személyi felségjogok, vagy a saját területi felségjogainak alkalmazásával az államhatalma alá vetettek szabad rendelkezési jogát korlátozza. Az 1960-as években az USA bíróságai, az Amerikában lévő "szocialista" államok polgárait illető hagyatékainak átutalása kérdésében kifejezetten vizsgálták, hogy az érintett személyek mennyiben rendelkeznek tényleges rendelkezési jogosultsággal (ius benfit controll).
A területi felségjog kiterjesztésének egyik legjelentősebb része a konzuli kapcsolatok területén található. Az államok abból az alaphelyzetből kiindulva, hogy van egy olyan állami köztisztviselő, aki hivatalból állandóan külföldön, a fogadó államban tartózkodik, kialakult a konzulok sajátságos közigazgatási feladatköre. Ha az adott közigazgatási viszonyokat rendező jogszabályban felvetődött egy-egy közigazgatási feladat elvégzésének kívánalma, amelynek elemei külföldre nyúltak - a legegyszerűbb esetben például az ügyfél külföldön tartózkodott vagy lakott -, a feladat elvégzését részben vagy egészben a külföldön (a fogadó államban) működő, de a külső állam közigazgatási rendszeréhez tartozó hivatalnok (a konzuli tisztviselő) feladatkörébe utalták. Történetileg tehát kialakult egy, csupán csak a konzuli tisztviselő funkcióján keresztül összefogott feladatkör, amely döntő mértékben a hazai jog exportját feltételezte. Az eredetileg a bírósági funkciókat, az állampolgárok érdekvédelmi feladatait ellátó, vagy kereskedelem és a hajózás érdekeit támogató konzul egyre nagyobb mértékben a küldő állam állami hivatalnokává változott.14 A konzuli kapcsolatokat kodifikáló Bécsi Konferencián a konzuli kapcsolatoknak talán egyetlen kérdésköréről sem tárgyaltak olyan részletességgel, mint a konzuli feladatokról. Nem véletlen tehát, hogy a BKE továbbfejlesztésének kísérletei szinte kizárólagosan a konzuli feladatok, vagy a konzuli tisztviselők feladatainak meghatározása témakörében történtek. A konzuli feladatok extraterritoriális jellegéből következik az államok belső törvényhozásának alapvető törekvése, hogy egy konzuli törvényben meghatározzák konzuli tisztviselőiknek feladatait. A következőkben a terjedelemre tekintettel figyelmen kívül hagyjuk a konzulok diplomáciai tevékenységét és az érdekvédelem feladatkörére röviden a személyi felségjog kapcsán térnénk vissza.
A különös konzuli feladatokat alapvetően a BKE 5. cikke a)-i) pontjai foglalják össze. Ez a felsorolás értelemszerűen nem teljes. A különös konzuli feladatokon belül különféle csoportokat lehet felállítani. Egyesek egyértelműen a területi felségjogokból vezethetők le, azaz a hazai jog exportjának minősíthetők. Ilyen például a közjegyzői, a vízum és idegenrendészeti, vagy a jogsegéllyel és irattovábbítással összefüggő feladatok. Ezekben a feladatkörökben az állampolgárságnak vagy a jogi személy honosságának nincs szerepe.
Külön csoportot alkotnak az érdekvédelem speciális, nevesített formái, mint például a gyámsági vagy gondnoksági ügyek, a hagyatéki ügyek, vagy a küldő állam honosainak időleges eljárási képviselete. Végül vannak olyan közigazgatási feladatok, amelyek végzésének előfeltétele ugyan az állampolgárság, de ez nem a személyi elv nemzetközi jogi értelemben vett érvényesüléséből következik, hanem a speciális közigazgatási feladatkör előfeltételei (quasi illetékességi szabályok), mint például az anyakönyvezési ügyek vagy az útlevelek kiállítása, vagy a hajózással kapcsolatos ügyek intézése.
A konzulok tevékenységére irányadó jog három jogterületből tevődik össze: a küldő állam jogából, a nemzetközi jogból, és a fogadó államnak a területükön működő konzuli tisztviselők tevékenységét korlátozó, illetve szabályzó normáiból. A nemzetközi jog szabályai ebben a triászban kulcsfontosságú szerepet játszanak. Részben közvetítenek a nemzeti jogok között, részben pedig ezek alapján oldhatók fel az esetleges jogszabályi összeütközések.
A belső jog által meghatározott és a BKE-ben megfogalmazott konzuli feladatok közötti vélt, vagy valódi kollíziókat a nemzetközi jog elsőbbsége alapján kell megoldani.15 A gyakorlatban nem igen fordul elő, de elméletileg nem zárható ki, hogy egy állam belső szabályai olyan feladatokat írnak elő a konzuli tisztviselő számára, vagy olyan normát tartalmaznak, amely a BKE szabályaiban nem szerepel. Ekkor még mindig adott annak a lehetősége, hogy a kétoldalú konzuli vagy más szerződések, vagy a nemzetközi szokásjog, az adott tevékenység végzését lehetővé teszi. Ha a feladat a nemzetközi jog pozitív szabályaiba nem ütközik, általában nincs akadálya a tevékenység folytatásának. Ez az eset például a konzuli letét kérdéskörében. Ennek a kollíziós problémának a feloldása természetesen államonként más és más lehet, és alapvetően ezeket a fogadó állam területi szuverenitásának tiszteletben tartásával lehet megoldani. Létezik azonban a konzuli feladatoknak egy speciális, és a BKE 5. cikkében többször említett kollíziója, nevezetesen a fogadó állam törvényei és más jogszabályainak tiltó rendelkezései.16 A kiinduló helyzet ebben az estben is az, hogy egyik oldalról a küldő állam belső jogszabályait kell figyelembe venni, a másik oldalról viszont a nemzetközi jog szabályait. A nemzetközi jog azonban tovább utal a fogadó állam belső szabályaira, azaz ezek a maguk konkrét módján, és természetesen államonként eltérő mértékben, a konzuli tevékenységet a fogadó állam jogi normáihoz, mint feltételhez kötik. A jelenség hasonlítható a nemzetközi magánjogból ismert továbbutalás-hoz (renvoi). A fogadó állam belső jogának korlátozó jellege értelemszerűen csak akkor érvényesül, ha ezek a korlátozások önmagukban is összhangban vannak a nemzetközi jog általános normáival. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a nemzetközi jog bizonyos területeken pozitív módon biztosítja a fogadó államoknak azt a jogát, hogy a területükön működő konzulok tevékenységét korlátozzák. Hogy elsősorban mely területek jöhetnek szóba az a BKE 5. cikkének elemzéséből egyértelműen következik, hiszen az egyes feladatok megfogalmazásánál az egyezmény többször is visszautal a fogadó állam jogszabályainak korlátozó jellegére. Ha például a fogadó állam szabályai azt írják elő, hogy közvégrendeletet kizárólag a helyi állami közjegyzők szerkeszthetnek, vagy, hogy bizonyos jognyilatkozatok írásba foglalásához például devizahatósági engedély szükséges, akkor ezeket az előírásokat az ott működő konzuloknak figyelembe kell venni. A nemzetközi gyakorlatban elsősorban a külképviseleteken köthető házasságok jogi hatásai, illetve ezek elismerése kérdésében alakult ki bírói gyakorlat. Az a szabály, hogy a küldő és a fogadó állam szabályai közötti kollíziókat a fogadó állam szabályainak primátusa alapján kell megoldani, nem csak a tételes jogként felfogott BKE-ből, hanem a nemzetközi jog elveiből elméletileg is levezethető. Ez ugyanis logikus következménye az állam területi felségjogainak és szuverenitásának, amelyből következik, hogy az ott tevékenykedő idegen hivatalnok, csak olyan terjedelemben gyakorolhatja jogait, amilyen mértékben azt a fogadó állam megengedi. A fogadó állam jogának elsődlegessége, természetesen nem jelenti azt, hogy az eljáró konzul olyan tevékenységet végezzen, amire őt a küldő állam joga nem jogosítja fel. Azokban az államokban, ahol a konzulok tevékenységét általános szinten, leggyakrabban konzuli törvényben szabályozzák ezt az alapelvet általában a belső jogban megismétlik.17
A korábbi időkben, a konzuli feladatok fent említett kettős jellegére, és arra tekintettel, hogy a nemzetközi jogi alapok a BKF és a BDE általi kodifikálása még nem történt meg, szokásos volt, hogy az államok valamiféle általános érvényű belső rendelettel, vagy pub-likus szabállyal rendezték a területükön tevékenykedő konzulok tevékenységének határait. Jelenleg azonban az ilyen típusú szabályozás nem szokásos.
Végezetül megvizsgálandó az a kérdés, hogy a konzuli tisztviselőkön kívül végezhetnek e más szervezetek olyan feladatokat, amelyek során a küldő állam által kibocsátott normákat a fogadó államban alkalmazzák. 1985-ben, Olaszországban egy belső törvénnyel egy ún. Emigrációs Komitéé-t hoztak létre, amely a külföldi olasz konzulátusokkal együttműködve (külföldön) kulturális promóciós tevékenységet végzett. A bizottság az olasz külügyminisztériummal konzultációs jogokkal rendelkezett, és közpénzekből finanszírozta a külföldön lévő olasz egyesületek támogatását és azok programjait. Ebben az összefüggésben vetődött fel, hogy a bizottság ilyen tevékenysége összeegyeztethető-e Svájc területi felségjogaival. A svájci külügyminisztérium állásfoglalásában a következőket rögzítet-te.18 "Függetlenül a külföldieket svájci területen megillető politikai jogok gyakorlásától, a közhatalom a szuverenitás alapján kizárólag svájci hatóság által gyakorolható. Kivételesen külföldi hatóságnak is lehet jogosultsága, amennyiben ezt a nemzetközi jog elismeri vagy abba a hatáskörrel rendelkező svájci hatóságok beleegyeznek. Ennek egy kivételes formája a konzuli képviseletek által végzett konzuli tevékenység (....). Jelen esetben az olasz Emigrációs Bizottságok működése kulturális és szociális területre terjed ki (....). Bár a bizottságok felállítása az olasz közjog alapján történik, a helyi olasz rezidensek olyan fő szervezeti formaként jelennek meg, amelyek lényegében konzultatív hatalommal rendelkeznek. Ezek a bizottságok tehát különböznek a konzuli képviseletektől, és másfajta feladatot látnak el. Egyébként a közhatalmi sajátosságokkal nem rendelkeznek, a Svájcban élő olasz állampolgárokra vonatkozóan sem kényszerítő se pedig végrehajtó intézkedéseket nem hozhatnak, ezért nem lehet olyan külföldi hatóságoknak tekinteni őket, amelyek svájci területen fejtenek ki állami tevékenységet (...)" Az állásfoglalás szerint tehát az 1985. évi olasz törvény extraterritoriális hatálya összeegyeztethető Svájc szuverenitásával.
A nemzetközi büntetőjog egyik értelmezésben19 a nemzetközi magánjoghoz hasonló, az e területen keletkező jogrendszeri összeütközéseket szabályozó normákat jelenti (Kollisionsrecht, Conflict of Laws). Ebben a körben fogalmazódnak meg az államok büntetőjogi és büntető eljárásjogi kérdéseit érintő szabályok, ha alkalmazásukban a nemzetközi magánjoghoz hasonlóan külföldi elem merül fel. Így például: az elkövető külföldi, vagy az elkövetett bűncselekményért nem lehet őt felelősségre vonni, mert külföldön van, és nincs az állam büntetőhatalmában. A nemzeti büntetőjogok alapvetően a területi felségjog elvéből indulnak ki, tehát az állam büntetőhatalma a területén elkövetett bűncselekményekre terjed ki. Az eredmény bekövetkezésének kérdéséről (mint a területi elv speciális esetéről) fentebb már szóltunk.
A területi felségjog elve azt a legáltalánosabb alapelvét fejezi ki a nemzetközi büntetőjognak, hogy az állam a szuverenitásából fenntartja magának azt a jogot, hogy az állam területén elkövetett bűncselekményeket üldözze, mégpedig függetlenül attól, hogy azokat saját állampolgárai vagy külföldiek követték el. Általános szabály a "zászló" jogának alkalmazása, tehát a hajón vagy légi járművön elkövetett bűncselekményeket az érintett állam területén elkövetettnek kell tekinteni. Ez azonban egy büntetőjogi fikció, mivel a zászló jogának alkalmazását egy speciális személyes jog alapozza meg. Ugyanakkor a területi felségjog elve alapvetően zárja ki, hogy olyan cselekményekhez büntetőjogi következményeket kapcsoljanak, melyek az elkövetés helye szerint nem bűncselekmények. Ennek megfelelően szüntette meg a müncheni államügyészség az eljárást bigámia miatt egy szír állampolgár ellen, mivel az érintett személy a második házasságának megkötésekor Szíriában élő szír állampolgár volt és a bigámia lévén nem állapot bűncselekmény, már a második házasságkötéskor befejezetté vált. A később megszerzett német állampolgárság ennek megfelelően nem volt minősítő tényező.20 Igen gyakran kerül ez a szabály alkalmazásra a közlekedési bűncselekmények területén, mivel azok majdnem minden államban keret vagy visszautaló jellegű normák, amelyek a közlekedés rendjére utalnak vissza. Önmagában azonban a közlekedés rendjére utaló szabályok nem tekintendők büntetőjogi szabályoknak.21
Az állami felségaktusok extraterritoriális hatásai kérdéskörében, az USA joggyakorlatában a múlt század hetvenes éveitől kezdve megerősödött a gyakorlat, hogy az ún. Alien Tort Claims Act (1789)-ra hivatkozva polgári jogi kártérítési kereseteket indítottak azon meg nem engedett (jogellenes) cselekmények miatt, amelyek "committed in violation of the law of nations or a treaty of the United States". A per bármelyik USA bíróság előtt megindítható. Az elmúlt időszakban a nácizmus áldozatai által különféle német és osztrák cégek ellen indított keresetek irányították a figyelmet a témára. A korábban indított perek leggyakrabban a nép és emberiség elleni bűntettekhez kapcsolódó kártérítési keresetek voltak.22 Külön érdekessége a volt államfők ellen indított pereknek, hogy a bíróságoknak nem nagyon sikerült összhangba hozni a hivatkozott törvényt az immunitásról szóló törvénnyel. Egy oldalról a bíróságoknak szükséges volt annak megállapítása, hogy a kínzás és embertelen bánásmód nem tartozik az állam feladatai közé (ez által kivonható a tényállás a Foreign State Immunity Act hatálya alól), ugyanakkor az államnak mégis csak felelősnek kellett lennie az okból, hogy a nemzetközi jogsértés, mint az Alien Tort Claims Act alkalmazásának előfeltétele megállapítható legyen. A nemzetközi jog szabályai szerint a hivatalban lévő államfőket, a kormány tagjait és a diplomatákat abszolút immunitás illeti meg.23 Ennek megfelelően döntött a
Svájci Szövetségi Bíróság Marcos volt Fülöp szigeteki diktátor ellen indított büntetőügyben, amikor arra a következtetésre jutott, hogy az eljárás csak akkor folytatható le, ha az érintett állam az immunitásról kifejezetten lemond.24 Ki kell emelni, hogy az állam és kormányfők immunitása nem jelenti azt, hogy nemzetközi bíróságok által ne lennének felelősségre vonhatók. Az ilyen jellegű felelősségre vonásra azonban valamiféle kifejezett nemzetközi jogi normára van szükség, mint például a náci háborús bűnösök felett ítélkező Nürnbergi Carta 7. cikke, vagy ilyen típusú felelősségre vonást tartalmazott a Versailles békeszerződés II. Vilmos tervezett felelősségre vonásával kapcsolatban.25 Hasonlóan kifejezett rendelkezésen alapult a Jugoszlávia területén elkövetett bűnök tekintetében megalakított hágai ad hoc bíróság joghatósága is.
A fenti meglehetősen egyértelmű állásponttal szemben a volt chilei diktátor Pinochet kiadatása ügyében a House of Lords két ítélete kapcsán ellenérvek fogalmazódtak meg és a szakirodalomban élénk vita alakult ki. Egyesek azt a határozott álláspontot fogalmazták meg, hogy a nemzetközi jog által védett kiemelt normák, mint a béke és emberiség elleni bűntettek vagy a háborús bűncselekmények miatt, figyelembe véve a nemzetközi bíróságok joggyakorlatát is, ma már eljutott a nemzetközi jog abba a fejlődési stádiumba, hogy ezekben az ügyekben az államfőket és kormányfőket sem illeti meg az immunitás.
Ezt a véleményt alátámasztandó elsősorban az USA bíróságok fent említett gyakorlatára hivatkoznak, amelyek több polgári peres ügyben a volt dél-amerikai diktátorokat kártérítésre ítéltek. A bíróságok az amerikai immunitási törvény (FSIA) és a kínzás elleni nemzetközi jogi normákat végrehajtó amerikai törvény kombinálásával arra a következtetésre jutottak, hogy a perbe vont volt államfőket tulajdonképpen funkcionális immunitás illeti meg és az államilag intézményesített kínzás, és terror nem tartozik az államfői funkcióhoz.26 Ez a motívum visszatért a House of Lords bíráinak különvéleményében is, akik viszont ezt a funkcionális immunitást a nemzetközi jogból vezették le. Feltételezhető, hogy az állam abszolút immunitásának doktrínájához hasonlóan a nemzetközi jog ezekben a kérdésekben is egy koncepcióváltás előtt áll.
A személyi felség'og az államhatalomnak a meghatározott államalkotó nép feletti hatalom gyakorlását, azaz e személyeknek az állam hatalma alá vetettségét fejezi ki. Az a kérdés, hogy ez az alávetettség mennyiben jelent tényleges alávetettséget, nem tartozik a nemzetközi jog tárgykörébe, ha az emberi és állampolgári jogok nemzetközileg kodifikált standardja nem szenved sérelmet. A személyi felségjog alapján szabályozza az állam állampolgárainak ügyeit. A nemzetközi jogban az állampolgársághoz hasonló személyes jogot alapít meg a jogi személy honossága, valamint a zászló joga. A következőkben a személyes jog alanyaira a "honosok" kifejezést is használjuk.
Fontos kiemelni, hogy az állampolgárság a személyi felségjog individuális leképzése, de nem azonos vagy szinonim fogalmakat takar. A nemzetközi jog szempontjából az az elv a fontos, hogy az állam honosai részére külföldön is jogosult kötelezettségeket előírni és védelmük tekintetében jogosultságokkal is rendelkezik. Ezek a kötelezettségek igen különfélék lehetnek, így például érinthetik a katonai szolgálatot, vagy előírhatják bizonyos mértékben a saját büntetőjogi igényének alkalmazását is. Alapvetően elv, hogy az állam később részletesen tárgyalt és a nemzetközi jog általános szabályai alapján fennálló határon átlépő felségjogokon túlmenően csak akkor hozhat extraterritoriális normát, ha ebben a tekintetben valamiféle nemzetközi szerződés erre lehetőséget biztosít. Nincs objektív korlátja annak, hogy az állam honosai számára különféle kötelezettségeket és előírásokat tegyen, akkor, ha azok külföldön, tehát a területi felségjog határain kívül tartózkodnak. Annak azonban, hogy ezeknek a normáknak végrehajthatóságuk és érvényesülésük külföldön is biztosítva legyen szükséges, hogy azok ne álljanak ellentétben a nemzetközi jog normáival, és figyelembe vegyék a személyi felségjog nemzetközi jogi határait. Nem akadályozható meg egy állam abban sem, hogy bármely személynek állampolgárságot biztosítson, de ha ez a nemzetközi jog normáival ellentétes, mert például nincs egy ésszerű összeköttetés, akkor ezt az állampolgárságot más államok nem ismerik el és a nemzetközi jog szankciórendszerén keresztül az aktust szankcionálják. Természetesen az esetlegesen a nemzetközi jogba ütköző szabály belső jog általi szankcionálására is van lehetőség, azonban csak akkor, ha a külföldön tartózkodó érintett személy a területi felségjog figyelembevételével ismét az állam tényleges hatalmába kerül. A határon átlépő és az állampolgárságon keresztül érvényesülő aktusok tekintetében is gyakran hivatkoznak a Code Civil 3. §-ra ez azonban a nemzetközi jogi értelemben nem fogadható el. Nemzetközi jogi értelemben ez a szabály egy nemzeti jog kívánsága, amelyet vagy nemzetközi szerződések segítségével, vagy a belső nemzetközi magánjogi szabályokkal teljesítenek.
Az állampolgárság nemzetközi jogi vonatkozásainak és funkcióinak a nemzetközi jogban több területen is kiemelt jelentősége van. Az állampolgárságnak kiemelt szerepe az állam nemzetközi jogi értelemben felfogott ismérveiből vezethető le. Ezeknek a nemzetközi jogi jogkövetkezményeknek, nevezhetjük őket az állampolgárság funkcióinak is,27 nagy részével jelen tanulmányban nem foglalkozunk, csupán azokkal, amelyek a határon átlépő felségjogi aktusokkal összefüggenek.
Nemzetközi jogi értelemben az állampolgárság összeköttetés egy természetes személy és egy az államban megtestesülő területi szerveződés között. Miután a határon átlépő felségjogi aktusok gyakorlásának alapvető módja, hogy az állampolgársághoz, mint a jogi norma címzettjéhez kötődik a kívánt külföldi hatás elérése, értelemszerűen foglalkozni kell azzal a kérdéssel is, hogy mennyiben vannak az állampolgárság megszerzésének nemzetközi jogi korlátai. Az állampolgárság kategóriája az okból fontos, mivel csak ennek segítségével dönthető el a nemzetközi, nemzetközi magánjogi és számtalan belső jog által szabályozott jogviszonynak a minősítése. A külföldi és az állampolgár kategóriái között, tekintettel az állampolgárság fontosságára, a nemzetközi jogban nem lehet semmiféle köztes kategóriát feltételezni, még akkor sem, ha a nemzeti jogok létrehozhatnak ilyen kategóriákat. A Hágai Nemzetközi Bíróság a Nottebohm ügyben hozott ítéletében az állampolgárság nemzetközi jogi fogalmát a következő módon határozta meg: "....az állampolgárság egy jogi kapcsolat, amelynek alapja egy tényleges társadalmi kötődés, egy valódi az életmódhoz, az érdekekhez és az érzelmekhez kötődő kapcsolat, amelyhez kölcsönös jogok és kötelezettségek járulnak. Azt mondhatnók, jogi kifejeződése annak a ténynek, hogy az egyén, amely ezt az állampolgárságot - közvetlenül a jog által vagy pedig a hatóságoknak az aktusa következtében - megszerzi, valójában szorosabban kapcsolódik az állampolgársága szerinti állam népéhez, mint bármely más államéhoz."28 Az állampolgárok létezése az államnak folyamatos ismertetőjegye. Ebből azonban nem következik, hogy az állampolgárság fogalmának a nemzetközi jogban valamiféle általánosan elfogadott definíciója lenne.29 Az állampolgárság szabályozása az állam alapvető szuverén jogai közzé tartozik. Ennek ellenére a szabályozásnak van olyan értelemben nemzetközi jogi kötöttsége, hogy a belső szabályozásnak a nemzetközi jog általános feltételeivel, tehát a területi felségjoggal és/vagy a személyi felségjoggal összeköttetésben kell állni.30 Kimminich szerint az államok szabadon döntenek arról, hogy kinek adják meg állampolgárságukat, azt azonban a nemzetközi jog kizárja, hogy állampolgárságukat önkényesen kiterjesszék más államok területén élő személyekre. A Nemzetközi Bíróság Nottebohm ügyben hozott ítélete után megerősödtek azok a nézetek, amelyek a honosításhoz is egy genuine linket, azaz a honosító állammal fennálló valamiféle kapcsolatot - leginkább a honosító állam területén való lakást - tartottak lényegesnek.31 Az általános vélemény azonban az volt, hogy ez a nézet az ítélet túlinterpretálása, és ennek sem az államok állampolgársági gyakorlata,32 sem a nemzetközi jog nem ad megbízható alapot.33 Általános viszont annak megkövetelése, hogy a honosítás csak az érintett személy akaratával egyezően jöhet létre. A Nottebohm-ítéletnek azonban van egy üzenete, nevezetesen, hogy a nemzetközi jog nem írja elő ennek az ésszerű összeköttetésnek tényleges határait, de az elvet sértő állam állampolgárságát esetleg a nemzetközi jogközösség nem ismeri el. Nincs tehát normatív korlátja az államok belső törvényhozásának, de fennáll annak a veszélye, hogy az állam jogszabályi rendelkezése a későbbiekben nem talál elismerésre.34 "Elképzelhető, hogy a belső jog egy személyt állampolgárának tekint (Staatsbürger) aki a nemzetközi jog szerint az érintett államnak nem állampolgára (Staats-angehörige)."35 Az elismerés nemzetközi jogi értelemben azt jelenti, hogy egy állam kinyilatkoztatja, hogy egy meghatározott tényt, az állampolgárságot, mint fennállót és jogilag megalapozottnak ítéli meg, és ehhez nemzetközi jogi konzekvenciákat fűz. Részletekbe menően az elismerés kérdéskörével már csak terjedelmi okokból sem kívánunk foglalkozni. A problematika hasonló az állam elismerésének kérdésköréhez, még abban az aspektusában is, hogy jórészt a politikai elemek keverednek a jogiakkal.36 Ugyanakkor súlyos hiba lenne, ha az elismerést csak politikai döntésnek minősítenénk, hiszen az egyben a nemzetközi jog érvényesülési mechanizmusához tartozik. A területi felségjogok alapján az el nem ismerő állam számtalan belső jogi konzekvenciát fűzhet az el nem ismeréshez, melyek közül a legegyszerűbb, hogy nem engedélyezi az el nem ismert állampolgár beutazását. Egyes nemzetközi szerződések kifejezetten kötelezték az államokat az idegen állampolgárság elismerésére.37 A hétköznapi szóhasználatban az elismerést leggyakrabban a kettős állampolgársággal összefüggésben használják, amelyről részletesebben szólunk. Az állampolgársági ügyeket általában úgy tekintik, hogy azok minden egyes állam belső joghatósága alá tartoznak. Ez a nemzetközi közjog irányadó elve, amint arra az 1930. évi, az Állampolgársági Törvények Konfliktusához kapcsolódó Bizonyos Kérdésekről szóló Hágai Konvenció 3. cikke emlékeztet, azaz, hogy "minden egyes állam maga határozza meg saját törvényei szerint, hogy kik az állampolgárai". A fenti egyezmény továbbá arról is rendelkezni, hogy az "ilyen törvényt a többi állam köteles elfogadni, amennyiben összhangban áll a nemzetközi konvenciókkal, nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel". Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi jog fejlődésével a második világháború óta egyre inkább elismerik, hogy az állam diszkrecionális jogainak gyakorlása során ezen a területen figyelembe kell venni a személyek alapvető jogait.38
A jogfilozófiai és szociológiai síktól eltekintve, az állampolgárság önmagában is több jogágazat és jogterület központi kategóriája. Tárgya az állam és alkotmányjognak - amelyben leginkább kifejeződik az adott állam önmagáról alkotott ethosza - tárgya és fontos kategóriája a nemzetközi jognak, és végül kategóriája a nemzetközi magánjognak is. A hétköznapi gondolkodásban ezek az egymástól igen különböző megközelítési szempontok általában keverten jelennek meg. Még inkább bonyolítja a helyzetet, hogy az állampolgárság a szociológia síkján az emberek gondolatvilágában, kisebb-nagyobb mértékben összekapcsolódik a nemzetfogalommal is. A nyugat-európai államnemzet fogalomban, természetesen országonként eltérő mértékben, éppen az állampolgárság jogi vagy politikai fogalma az, amely összeötvözi a nemzethez, mint csoporthoz tartozás eszméjét. A Közép- és Kelet-Európában kialakult etnokulturális nemzetfogalomban viszont a jogi fogalom elenyésző szerepet játszik és a születés, az anyanyelv, valamint a közös kulturális normák és értékek kapnak meghatározó szerepet.39
A nemzeti hovatartozás és az állampolgárság összefüggései a magyar politikai közgondolkodásban az ún. státusztörvény megalkotásával kerültek előtérbe. Az állampolgársággal szemben a nemzetiség, illetve a nemzeti kisebbség meglehetősen nehezen megragadható fogalom. A nemzeti kisebbségek jogvédelmének első rendszere az első világháborút követő igazságtalan, és a nemzetek önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyó békeszerződések után, az akkor alapított Népszövetség keretei között, regionális nemzetközi jogként, került kialakításra. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a második világháborút követően, a politikai döntések még durvább megoldásokban, a kollektív bűnösség és a tömeges kitelepítés gyakorlatában jelentkeztek. Csak a XX. század utolsó harmadában jutott el a nemzetközi jog abba a fejlődési stádiumba, hogy a nemzeti kisebbségek jogaival egyáltalán ténylegesen foglalkozzon. A nemzeti kisebbségi jogok védelmét a nemzetközi jogban nem kapcsolják össze a nemzetek önrendelkezési jogával, azon inkább azoknak a garanciális rendszereknek a kiépítését értik, amelyek az akaratuk ellenére kisebbségbe került népcsoportokat védenék.40 Ebből következik, hogy a nemzetközi jogban a "nép" fogalmának (amely önrendelkezési joggal rendelkezik) és a "kisebbség" fogalmának egymástól történő elhatárolása nem történt meg. Ennek egyetlen oka van, hogy a nemzeti kisebbségekkel rendelkező államok joggal tarthatnak attól, hogy ha a kisebbségeknek biztosított jogok nem megfelelőek, azok követelnék más államhoz, az anyaországhoz történő csatlakozásukat, vagy önálló állammá alakulásukat. A kisebbségen belül a nemzeti kisebbségen azokat a nemzetiségeket értik, akik az érintett állam felségterületén hosz-szabb idő óta honosak és rendelkeznek az érintett állam állampolgárságával. Ezektől a népcsoportoktól tehát meg kell különböztetni, a migránsokat, a vendégmunkásokat, menekülteket és más, az érintett állam területén élő népcsoportokat. A nemzeti kisebbségek védelmét a jelenlegi nemzetközi jog az emberi jogokhoz kapcsolva alapvetően individuális és nem kollektív jogként ismeri el.41
Mindezek a tények azonban nem akadályozták meg az érintett államokat, hogy az államhatáraikon kívül élő állampolgáraiknak és/vagy nemzeti kisebbségeiknek, bizonyos (belső) jogok biztosítását megkíséreljék. Ezt a törekvéseket gyakran az anyanemzet védelmi kötelezettségeként is definiálják.42 Ez a védelmi jog azonban ebben az általánosságban, megfelelő nemzetközi egyezmény hiányában, a nemzetközi jogban nem elis-mert.43
A nemzetközi jog által nem megkérdőjelezett intézkedéseknek egy része a nemzeti jogok keretei között, elsősorban az állampolgárság honosítás útján történő kedvezményes megszerzését jelentheti, mint például a német, vagy a magyar állampolgársági jogban. Ismertek más, a nemzetiségnek biztosított kedvezmények is.44 Így például több osztrák jogszabály és kétoldalú egyezmény foglalkozott, az Olaszországhoz került Dél-Tirol német nemzetiségű lakóinak kedvezményeivel az oktatás, vagy az ipargyakorlás területén, illetve EU csatlakozást megelőzően a vízummentes beutazás területén. A magyar státusztörvényhez hasonló szabályokat tartalmaz a 70/1997. sz. szlovák, valamint a 1998/150. sz. román törvény is. A különféle nemzeti jogszabályokban gyakran keverednek a külföldön élő állampolgárokra és a nemzetiségekre vonatkozó normák. Ha ezeknek az intézkedéseknek nincs a határon átlépő és az állampolgárság szerinti állam területi és személyi felségjogaiba ütköző hatálya (mivel a nemzetiségnek vagy kisebbségnek a normaalkotó állam területén belül biztosít jogokat vagy kedvezményeket), a jogi normák nemzetközi jog oldaláról közömbösek.45 Ez alól értelemszerűen az állampolgárság egy állam részéről történő egyoldalú lépéssel történő megkettőzése kivételt képez. Ennek nemzetközi jogi oldalról a jelentősége egyébként is csekély lenne, hiszen a két állam közötti jogviszonyokban az állampolgárságra, amint azt alább látni fogjuk, amúgy sem lehetne hivatkozni. Többen azon a véleményen vannak, hogy a nemzetiség, mint kapcsoló elem önmagában nem teszi lehetővé az állampolgárság megadását, azaz ehhez az állam területén történő lakás vagy letelepedés is szükséges. Ezzel ellentétesen döntött az NSZK Szövetségi Közigazgatási Bírósága 1994-ben. A bíróság véleménye szerint "a nemzetközi jog általános szabályai szerint minden egyes állam- a nemzetközi jog alapvető elveinek figyelembevételével - maga határozza meg azokat a feltételeket, amelynek figyelembevételével megadja valakinek állampolgárságát. Az e tekintetben meglévő nemzetközi jogi korlátok meglehetősen tágan vannak meghúzva, és alapjában véve csak az önkényesség tilalma áll fenn. Egyetlen állam sem tekinthet egy személyt saját állampolgárának, akivel semmiféle kapcsolata nincs, ha ez a személy, egy más állam által jogszerűen meglévő állampolgárságát, mint ilyent igénybe vette"46. Egy állam részéről egy természetes személynek, a nemzetközi jogi korlátokba ütköző állampolgárság megadása azonban nem azt jelenti, hogy az belső jogi vagy alkotmányjogi szempontból érvénytelen lenne, hanem csak azt, hogy más államokkal szemben nem hivatkozhat az állampolgárságra, és nem érvényesítheti azokat a jogokat, amelyek a nemzetközi jogban az állampolgársághoz kapcsolhatók. Miután a német és angol jogi nyelvben két kifejezés is használatos az állampolgárságra (Staatsbürgerschaft-Staatsangehörigkeit, citizenship-nationality), egyes szerzők azon az állásponton vannak, hogy az egyik az alkotmányjogi fogalom, a másik pedig a nemzetközi jogi tartalmat fejezi ki.47
A kisebbségek védelmére irányuló erőfeszítések más része a kétoldalú nemzetközi egyezmények megkötésével kívánta a nemzeti kisebbségek jogállását ren-dezni.48 Ezekben az egyezményekben azonban a kollektív jogvédelem elvét nem sikerült megvalósítani, mivel ebben a vonatkozásban az államok között nem alakult ki konszenzus, hiszen a kérdés rendezésében csak az első világháború vesztes államainak egy része érdekelt.
A többszörös állampolgárság (a következőkben az egyszerűség kedvéért kettős állampolgárság) elkerülhetetlen jogi tény, mindaddig, amíg az egyes államok az állampolgárság megszerzésének és elvesztésének elveit különösen a ius soli és a ius sanquinis, valamint a honosítási szabályaikat egymással nem hangolják össze.49 Annak a kérdésnek a feltétele tehát, hogy egy állam általában elismeri-e a kettős állampolgárságot értelmetlen. A kettős állampolgárság olyan jogi tény, amely nem szorul állami elismerésre. A kérdésnek két szűkített értelemben van reális tartalma. Elsősorban, hogy az adott állam, különösen honosítási gyakorlatában, hogyan viszonyul a kettős állampolgárság keletkezéséhez, azaz tűri vagy tolerálja azt. Másodszor, hogy egy jogi kol-lízió megoldásakor, ahol az állampolgárság a kapcsoló elv a fennálló két vagy több állampolgárság közül melyiket ismeri el ténylegesnek. Érthető, hogy a kettős állampolgárságnak a határon átlépő felségjogok tekintetében is lényeges jelentősége van, hiszen ez esetben a személyi felségjogok egymással is konkurálhatnak.
A kettős állampolgárság, legalább is tényleges jogi értelemben, annak a két államnak nem okoz gondot, amelynek állampolgárságaival az érintett személy rendelkezik. Általános szabály ugyanis - az érintett államok belső szabályai is általában úgy rendelkeznek, hogy a belső jogi normák, a jogok érvényesítése szempontjából, a saját állampolgáraik esetében kizárólagosan kerülnek alkalmazásra, még akkor is, ha azok egyidejűleg más államnak a polgárai.50 Ez a szabály a nemzetközi jogban is elismert, olyan értelemben, hogy a kettős állampolgárt a másik állam saját államával szemben nem részesítheti diplomáciai védelemben.51 Ettől eltérő elvet, az effektivitás elvének a diplomáciai védelem területén történő kiterjesztését, fogalmazta meg az olasz-amerikai vegyes bizottság az ún. Mergé-ügyben 1955. június 10-én, amikor kimondta, hogy az effektív állampolgársággal egy államhoz kötődő állampolgár esetén ez az állam még azzal az állammal szemben is felléphet a diplomáciai védelem eszközeivel, amelynek állampolgárságával ugyan az érintett állampolgár rendelkezik, de ahhoz semmiféle tényleges kapcsolat nem fűzi.52 Ez a megfontolás azonban legfeljebb csak a diplomáciai védelemre vonatkozik, és nem érinti a kettős állampolgárságból eredő más esetleges kol-lízió kérdését és önmagában sem tekinthető általánosan elfogadott szokásjogi normának. Ugyanakkor más államok a diplomáciai védelem kizárásából azt a szabályt vezetik le, hogy a saját állampolgáraik beutazását a másik állampolgárság szerinti állam útlevelével el-utasítják.53 Eltekintve tehát az elismerés inkább politikai jellegű és a nemzetközi jogban is ismert intézményétől, amely majd minden esetben az állam elismerésének kérdéséhez kapcsolódik a "kettős állampolgárság elismerése" valójában csak az alkalmazandó jog kollíziójának esetén vethető fel. A kétféle elismerés fogalom a gyakorlatban könnyen elhatárolható, hiszen az állam elismeréséhez kapcsolódó és tisztán nemzetközi jogi esetek általában generálisak, azaz az egyének nagyobb csoportját a maguk összességében érintik. A nemzetközi magánjogi jellegű elismerés viszont mindig individuális és a konkrét jogalkalmazáshoz kapcsolódik. A többször idézett Nottebohm-ügy nem cáfolja ezt a megállapítást, mivel azt a minősítéshez kapcsolódó jogkövetkezmény (a diplomáciai védelem) emelte a nemzetközi jog szférájába.
A kettős állampolgárságnak az érintett államok egymás között fennálló és fent ismertetett elveiből következik, hogy a kettős állampolgárság tényleges jogi bonyodalmakat csak abban az esetben okozhat, ha egy harmadik államnak, vagy annak bíróságának esetleg egy független nemzetközi bíróságnak kell abban a kérdésben döntenie, hogy a kettős állampolgár esetében annak melyik állampolgársága a tényleges, mivel ennek esetleges eldöntése után, a döntés függvényében, különféle jogkövetkezményeket kell alkalmazni.
A problémát a nemzetközi jogban és a nemzetközi magánjogban54 az effektivitás elvével oldják meg. Az elvet már az 1930. évi az állampolgársági törvények kollíziójával foglalkozó hágai egyezmény megfogalmazta.55 Annak az országnak jogát kell alkalmazni, annak az állampolgárának kell a kettős állampolgárt tekinteni, ahol a szokásos fő lakóhelye van, amely államhoz a legeffektívebb kapcsolatok fűzik. A tartalmi elemek figyelembevételével kell tehát eldönteni, hogy melyik állam állampolgársága jelenti az erősebb kötődést. Ezt az elvet erősítette meg a hágai Nemzetközi Jogi Bíróság a Nottebohm ügyben56 1 9 5 5. április 6-án hozott ítéletében. Gyakorlatilag ezt a szabályt tartalmazza a magyar nemzetközi magánjog is.57 Az a kérdés azonban, hogy az effektivitás elve a diplomáciai védelemre való jogosultság szempontjából is alkalmazható lenne - amit a bíróság ítéletében kimondott - a nemzetközi jogban már erősen vitatott. Ellene azt hozzák fel, hogy minden állam alapvető szuverén jogai közé tartozik, hogy eldöntse kit tekint saját állampolgárának. Az pedig, hogy a saját állampolgára érdekében fellépjen-e, azaz éljen a diplomáciai védelem eszközével, ugyancsak szuverén döntés eredménye. Ebből az álláspontból következik, hogy a kettős állampolgár esetében, véleményünk szerint is, mindkét állam élhet a diplomáciai védelem eszközével.
A diplomáciai védelem kérdéskörétől eltekintve tehát azt mondhatjuk, hogy az effektivitás elve - különösen a nemzetközi magánjogban - általánosan elfogadott elv, melynek segítségével a kollíziós problémák minősíthetők és megoldhatók, bár kétségtelen, hogy a nemzetközi jogban és a nemzetközi magánjogban a fogalmat eltérő értelemben használják.
Annak megállapítása után, hogy a kettős állampolgárság ténylegesen semmiféle jogi komplikációkat nem okoz, illetve ha igen, az viszonylag egyszerű jogi eszközzel, az effektivitás elvével feloldható, figyelemreméltó tény, hogy a kettős állampolgárság tolerálása kérdésében az egyes nemzeti jogok, illetve az ehhez kapcsolódó politikai megfontolások milyen szenvedélyes viták forrásai lehetnek. A viták lényegében a kettős állampolgárság keletkezésének esetei közül csupán a honosítás által megszerezhető kettős állampolgárságra koncentrálódnak. Ebben a vonatkozásban ugyanis -tekintettel arra, hogy ez a kérdés az egyén döntésével összefügg - a belső jogok előírhatják, hogy az új állampolgárságot kérelmező személy a meglévő állampolgárságáról mondjon le, vagy ennek fordított eseteként szabályozhatják, hogy a más állam állampolgárságáért folyamodó személy elveszti eredeti állampolgárságát. A tényleges kérdés tehát, amely a kettős állampolgárság kérdésében a belső joggal szemben megfogalmazható nem az "elismerés" hanem, hogy az milyen mértékben tolerálja a kettős állampolgárságot.
A nemzetközi jog általános szabályai nem tartalmaznak olyan elveket, amelyekből az következne, hogy a kettős állampolgárság nemzetközi jogi értelemben nem kívánatos jelenség lenne. Az ugyan megfelel a tényeknek, hogy a nemzetközi jog legtöbb művelője a kettős állampolgárságot kiküszöbölendő ténynek tartja, és a legtöbb nemzetközi egyezmény ezen a területen ennek a gondolatnak szellemében született.58 Az Európa Tanács 1963-as, a többes állampolgárságú esetek csökkentésére és ezen egyének katonai szolgálati kötelezettségére vonatkozó egyezménye megvalósítja az eredeti állampolgárság kötelező és automatikus megszűnésének elvét a menedékjogot kapott idegen állampolgárok esetében, akik önként szerzik meg az aláíró országok egyikének állampolgárságát. Az állampolgárság önként történő megszerzésén honosítás, választási lehetőség vagy visszahonosítás értendő.
A kettős állampolgársággal szembeni elutasító magatartás azonban nem a nemzetközi jog belső logikájának következménye, hanem annak, hogy tudományának művelői az egymással konfrontáló nemzetállamok, majd ezt követően a társadalmi rendszerek közötti konfrontáció ideológiai elveinek befolyása alatt álltak. Az Európai Unió Alapító Okiratának 17-22. cikkeiben bevezetett európai uniós állampolgárság sem, nemzetközijogi értelemben sem a tagállamok nemzeti joga értelmében nem tekintendő valódi állampolgárságnak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a fogalomnak a közösségen belül, illetve bizonyos értelemben a közösségen kívül is ne lennének jogkövetkezményei. Az uniós állampolgársággal "a tagállamok állampolgárai között egy tartósan biztosított jogi kötelék keletkezett, amely ugyan nem rendelkezik egy államhoz való tartozással összehasonlítható intenzitással, amelynek azonban mégis egy bizonyos mértékben jogilag értelmezhető és létező közös vonásokat kell tulajdonítani.59 Az alapító okiratból világosan kitűnik, hogy az uniós állampolgárság a nemzeti állampolgárságot csupán kiegészíti, de nem lép annak a helyére. A tagállamok kompetenciájának bármiféle korlátozását az állampolgárság szabályozása tekintetében az Európai Bíróság joggyakorlatából sem lehet levezetni. A Bíróság az ún. "Gullung" ítéletben is csak azt mondta ki, hogy ez a szabályozási szabadság nem értelmezhető olyan módon, hogy az alapvető uniós szabadságjogokat korlátozza. Az Európai Bíróság szerint: "Az állampolgárság megszerzésének és elvesztésének előfeltételeinek megállapítása a nemzetközi jog szerint az egyes tagállamok illetékességébe tartozik".60 Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az integráció folyamatában, különösen az európai alkotmány rendszerének kiépülésével az állampolgárság területén nem következhetnek be változások.
Ami az uniós állampolgárság jogi értelemben vett releváns elemeit illeti a következőket kell megemlíteni. Az EU jogban a kettős állampolgárság megítélése tekintetében alkalmazott effektivitás elve törést szenved, ugyanis az Európai Bíróság ítéletében kimondta, hogy egy EU állam köteles elismerni egy másik tagállam állampolgárság tekintetében adott nyilatkozatát, tehát az EU-n kívüli harmadik állam állampolgárságának effektivitását nem lehet megvizsgálni.61
További konzekvenciákat fogalmaz meg az EU több irányelve az uniós polgárok az unió parlamenti választásokon történő részvételével kapcsolatban.
A jogi személyek honossága, az állampolgársághoz hasonló fogalom. A jogi személy honossága meghatározza a jogi személyre irányadó személyes jogot, és ezzel megalapozza például a konzul eljárási és érdekvédelmi jogosultságát, vagy nemzetközi magánjogi minősítő normaként a magyar jog alkalmazását. Elfogadhatónak tűnik ez okból az a terminológia, amely az államhoz való tartozás valamennyi elemét, így például a hajók és repülőgépeknél alkalmazott zászló jogát is a honosság fogalmában foglalja össze.
A jogi személy honossága a nemzetközi magánjog elvei alapján többféle minősítő elv alkalmazásával állapítható meg. Lehet a "székhely" a minősítő norma, de lehet a "bejegyzés", a regisztráció, is a minősítő elv (inkorporációs elv). Végül lehet a személyes jog meghatározója az ügyvezetés helye is. Az Európai Közösségen belül például négy tagállamban a bejegyzés helye szerinti jog alkalmazását írják elő, nyolcban pedig a tényleges székhely jogának alkalmazását.62 A jogi személy honosságának kérdései részben túlmutatnak a nemzetközi magánjog szféráján, mivel a diplomáciai és konzuli védelem tekintetében nemzetközi jogi aspektusuk is van. Anélkül, hogy ennek részleteibe túlzottan belemennénk, meg kell említeni, hogy a nemzetközi multinacionális vállalatok világméretű elterjedése egy újabb kisegítő elv elterjedését az ún. kontroll elv egyre nagyobb jellegű előretörését segítette elő. Ebben az esetben arról van szó, hogy a reális és személyi ellenőrzés tényleges gyakorlásának lehetősége alapján minősítik a multinacionális cégeket. A kontroll elv a Nottebohm doktrínához hasonlóan a jogi személy ef-fektivitásának problematikáját igyekszik megoldani.63 A nemzetközi jogi problematika egy részét a területi felségjogok kapcsán említettük. A nemzetközi jogban általános követelmény, hogy a minősítő állam és a minősített tárgyi körülmények között ésszerű összeköttetésnek kell fennállnia (genuine link).64
A nemzetközi jognak egy nagy és összefüggő területe a tengerjog, valamint a nemzetközi hajózásra vonatkozó szabályok. Ennek a komplex jogterületnek egyik eleme a "zászló joga" fogalom alatt összefoglalható kérdéscsoport. A kiindulópont abból a kérdésből vezethető le, hogy a szárazfölön a szuverén államok határai egymáshoz szorosan kapcsolódnak, ez okból az államok területi szuverenitása és joghatósága elvileg kontinuitást mutat. A nyílt tenger esetében ez a folytonosság azonban nem áll fenn, hiszen a nyílt tenger, már a római jog óta az államok által használt "res communis omnium"-nak tekintendő. Ugyanakkor a nemzetközi folyók esetében az államok felségjoga nemzetközi szerződések által korlátozott. Mivel a területi felségjogból ebben az esetben a joghatóság nem vezethető le, szükségszerűen kialakult az a probléma, hogy a nyílt tengeren tartózkodó hajó milyen joghatóságnak legyen alávetve. Erre a kérdésre ad választ a nemzetközi jogban és a nemzetközi magánjogban65 használt "zászló joga" fogalom. Ez azt jelenti, hogy a nyílt tenger a nemzetközi tengerjog uralma és szabályozása alá esik, és ennek alapján minden hajó származására és használati céljára tekintet nélkül egy meghatározott államban regisztrációra szorul és csakis ennek zászlaja alatt hajózhat. Ez esetben teljesen nyilvánvaló, hogy az állami felségjogoknak az államhatáron túli kiterjesztéséről van szó.
A zászló állama, nem a hajótulajdonos vagy a kapitány állampolgárságától vagy a hajótulajdonos cég székhelyétől függ, hanem kizárólagosan a hajó regisztrálásától. A regisztráció előfeltételei viszont a hajólajstromot vezető állam belső jogától függnek, ez okból érthető, hogy a jog élet és vagyonbiztonság megőrzése szempontjából a nemzetközi jog kodifikációs törekvései arra irányultak, hogy ezen a területen egy minimális standardot hozzanak létre.66 Számunkra azonban azok a jogi következmények az érdekesebbek, amelyek abból adódnak, hogy a meghatározott zászló alatt a nyílt tengeren úszó hajó a zászló államának joghatósága alatt áll. Hasonlóan a külképviseletek területenkívüliségének makacs tévtanához a hajó, mint úszó államterület felfogása még jogászi körökben is előfordul. Ez azonban nem pontos. A zászló joga nem területi felségjogotjelent, hanem meghatározott joghatóságot. Ez azt jelenti, hogy az elsőrendű normák a nemzetközi jogi szabályok, amelyek azután lehetővé teszik, ha a nemzetközi jog a kérdésre kifejezett szabályokat nem tartalmaz, hogy a hajó regisztrációja szerinti állam joghatósági szabályokban rendezze a kérdéseket. Ilyenek lehetnek például az állampolgárság esetleges megszerzésének szabályai a hajón történő születéssel, a személyállapottal összefüggő anyakönyvi rendelkezések, vagy a büntető joghatóság kérdései. Általában ezek a jogosultságok a kapitány (hajóparancsnok) jogkörébe tartoznak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy kereskedelmi hajó tekintetében nem úszó államterületről van szó, hanem joghatóságról, hogy a parti vizekre vagy egy kikötőbe befutó hajó nem tekintendő területen kívülinek, még akkor sem a zászló szerinti jogai bizonyos értelemben és aspektusokban fennmaradnak. Ebben az esetben ugyanis a nemzetközi jog újra és a nyílt tengeri szabályoktól eltérően szabályozza a kérdést.67
A határon átlépő személyi felségjogi aktusok vizsgálatát megelőzően fontos előkérdés, hogy a személyi felségjogot megkülönböztessük a nemzetközi magán jogban használt személyes jog (lex personal) fogalmától.68
Ez utóbbi annak az elvi lehetőségnek elfogadását jelenti, hogy az egyénnek, vagy a jogi személynek vannak elsősorban a személyi állapotával kapcsolatban olyan jogviszonyai, amelyeket határokon átlépő mozgásai során magával visz, és amiket több vagy kevesebb mértékben de a területi felségjogokat gyakorló államoknak is figyelembe kell venni. Ez a figyelembevétel történhet a nemzetközi egyezmények alapján, vagy az adott állam belső nemzetközi magánjogot szabályzó normái alapján. A nemzetközi magánjog azután a személyes jogból két kapcsolóelvet vezet le, az állampolgárságot (lex patrie), illetve a lakóhely jogát (lex domi-cilii). A nemzetközi jogban használt állampolgárság és a nemzetközi magánjogban használt állampolgárság fogalom egyik különbsége, hogy a kapcsoló elvként használt állampolgárság fogalom nem jelent ténylegességet vagy valódi effektivitást, hanem csak egy minősítő elvet. Ha például egy magyar hatósági vagy bírósági eljárásban egy magyar állampolgársággal is rendelkező kettős állampolgárságú személy állampolgárságáról kell dönteni, fel sem merülhet az effektivitás vizsgálata. Őt ugyanis az állampolgársági törvény alapján kizárólag magyar állampolgárnak kell tekinteni. Ugyanígy például az elismerésnek, mint nemzetközi jogi fogalomnak a nemzetközi magánjogi effektivitás fogalmában nincsen semmiféle szerepe.69
A határon átlépő felségjogok esetében fellépő kol-líziókat meg kell különböztetni a nemzetközi magánjogból ismert kollíziós tényállásoktól. Ez utóbbiak esetében ugyanis nemzetközi jogi oldalról nincs tényleges kollízió, hiszen elméletileg elképzelhető az is, hogy egy állam minden kollíziós tényállást a hazai, tehát a bíróság jogának (lex fori) alkalmazásával rendez. A minősítő elvként használt állampolgárság tehát nem hordoz határon átlépő felségjogi elemeket. Kialakulása az európai jogtörténetre vezethető vissza. Az állandóan külföldön élő kereskedők általában megtartották hazai szokásaikat, valamint, az akkoriban uralkodó szokásoknak megfelelően, annak jogrendjét. Amint Sa-vignynak a német történeti jogi iskola megalapítójának munkáiból ismerjük, a középkorban, összhangban a hűbéri viszonyokkal a személyi elv volt az, amely a jogviszonyokat alapvetően meghatározta. Ezt a jogfelfogást viszonylag későn váltotta fel a ma is uralkodó területi elv, amely a modern állam és jogrend alapja. A nemzetközi magánjog kialakulása és első nagy korszaka nem véletlenül erre az időszakra vezethető vissza.70 A római birodalom jogrendszerén kialakuló és egymással párhuzamosan létező germán jogokban teljesen egyértelmű volt, hogy a frankokra a frank, a ripuari törzs tagjaira pedig a ripuari jogot kellett alkalmazni, függetlenül attól, hogy az ügyben melyik bíróság ítélkezett. A bírósági eljárás azzal kezdődött, hogy tisztázták, hogy az érintett személy melyik jognak van alávetve.71 Ezt a gondolatot képviselték végül azután az észak olasz statutumelmélet gondolkodói is, azaz hogy a jogvitában a személyhez kötött jogot kell alkalmazni.
Ennek a bíráskodásnak az alapja az egész alkalmazandó jog kiválasztása volt, azaz nem a konkrét jogviszonyra irányadó és alkalmazandó jog eldöntése, amint az a modern nemzetközi magánjogban történik. A hasonló alapelveken kialakult európai nemzetközi magánjogban azután egységesen kialakult az a gondolat, hogy a személyes jogviszonyokra a személyes jogot kell alkalmazni.
A személyes jogok államhatáron átlépő funkciói közül, a jogi személyek és állampolgárok tekintetében fennálló diplomáciai és konzuli védelmet, az intézmény fontosságára tekintettel kiemelten tárgyaljuk.
Az államhatáron átlépő állami felségjogok egyik legáltalánosabban ismert intézménye a diplomáciai és konzuli védelem. Ezek közül a diplomáciai védelmet alapesetében az államot megillető jogosultságként kell felfogni, amelynek előfeltétele ugyan az állampolgárság, de nem tekinthető a határon átlépő felségjognak, hiszen a diplomáciai védelem tisztán a nemzetközi jog alanyai között fennálló jogviszonynak tekinthető. A konzuli védelem azonban az alkotmányban rögzített állampolgári alapjogok elterjedése miatt általában átalakult az állam önként vállalt kötelezettségévé, és valamilyen terjedelemben az állampolgárokat és jogi személyeket megillető alanyi joggá változott. Ez okból a konzuli védelemnek egyértelműen van határon átlépő felségjogi eleme, melyre elviekben ugyanazok a normák vonatkoznak, mint a konzuli tevékenység közigazgatási normáira. Mindkét jogintézménynél meg kell említeni, hogy a diplomáciai védelem és a konzuli védelem joga a diplomáciai és konzuli kapcsolatokat szabályzó többoldalú nemzetközi egyezményekben ugyan kodifikálásra került, tartalma és terjedelme tekintetében, különösen a diplomáciai védelem vonatkozásában, döntő mértékben a nemzetközi szokásjogon alapul.
A nemzetközi jog modern irodalmában a diplomáciai védelmen belül a határon átlépő felségjog kérdése csak akkor vetődhet fel, ha van az államon belül egy jogi norma, amely a védelmet, az állampolgárokat alanyi jogi jogosultsággá teszi. A korábbi nemzetközi jogi irodalomban ez a kérdés értelemszerűen fel sem vetődött. Az állam kötelezettségét ugyan korábbi szerzők is felvetették, de nem vált világosan ketté a kérdés, hogy ez a kötelezettség a nemzetközi jog más alanyaival szemben, avagy az államnak saját polgáraival szemben áll fenn. Az államnak az a joga, hogy állampolgárait diplomáciai védelemben részesítse a nemzetközi jogban sohasem volt vitatott. Ezt a jogot a nemzetközi bíróság is több ítéletében megerősítette.72 Az ítéletekben azonban nem tértek ki az esetlegesen fennálló kötelezettség oldalára, nyilvánvalóan abból az okból, hogy ez a kérdés a bíróság előtt fellépő felek között sohasem volt vitatott, azaz nem került sem pro, sem kontra megfogalmazásra. A klasszikus nemzetközi jog szabályai szerint ez a kérdés egyébként is az állam és polgára közötti belső jogviszonyra tartozott, amellyel kapcsolatban a nemzetközi jognak különösebb mondandója nem volt. A modern nemzetközi jog és ezen belül az emberi jogok fejlődése és nemzetközi jogi normává válása azonban ezt a klasszikus álláspontot túlhaladta. Az állam és polgára közötti jogviszonyok ez által ugyan nem kerültek a nemzetközi jog tárgykörébe, viszont nemzetközi jogi szempontból is relevánsak lettek. A két rendszer - a nemzetközi jog és a belső jog - ozmózisa mind intenzívebbé vált. Amíg a korábbi időszakban a diplomáciai védelem joga az államok közötti nemzetközi jog exkluzív területe volt, a mai időre ez a kérdés a belső alkotmányjogok területére tevődött át. Azt azonban, hogy az egyénnek a nemzetközi jogból levezethető igénye lenne a diplomáciai védelemre még a jelenlegi helyzetben sem lehet állítani. Változatlanul az az elv érvényesül, hogy az állam a diplomáciai védelem esetében is önös, elsősorban politikai érdekeit érvényesíti. Ezzel összefüggésben csupán az a kérdés vethető fel, hogy az individuális igény esetleges megfogalmazása beleütközik-e a nemzetközi jog szabályaiba, különösen abban az aspektusában, hogy a modern alkotmányok többsége a nemzetközi jog primátusát, - amint azt a német vagy a magyar alkotmány is megfogalmazza - is a tételes belső jog normájává teszi. A nemzetközi jog primátusából azonban nem feltétlenül vezethetők le konkrét alanyi jogosultságok. Ez azonban nem mond ellent annak a megállapításnak, hogy az állam, mint szuverén, a belső jogban biztosíthatja az alanyi jogosultságot állampolgárai részére, hogy jogsérelmük esetén éljenek azzal a lehetőséggel, hogy a diplomáciai védelemre való jogot kikényszerítsék. Ez a megoldás sem ütközik a nemzetközi jogba. A végkövetkeztetés tehát abban foglalható össze, hogy kizárólag a belső alkotmányjog kérdéskörébe tartozik annak eldöntése, hogy milyen mértékben és terjedelemben biztosítja polgárainak az alanyi jogosultságot a diplomáciai védelem kikényszeríthetősége tekintetében. Ismereteink szerint a német ún. weimari alkotmány elsők között volt, amely ezt a jogosultságot alkotmányjogi alapelvként megfogalmazta73. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy ennek a jogosultságnak teljes mértékű biztosítása nem felel meg a nemzetközi jog szférája és az egyéni jogsérelmek harmonizálásának. Alappal feltételezhető, hogy a jogfejlődés jelenlegi szintjének az NSZK alkotmánybírósága által kimondott alapelv fogalmazza meg optimálisan a kétféle érdek lehetséges harmonizálását. A döntés az állampolgár igényét arra korlátozza, hogy az egyén követelheti, hogy a kormány eleget tegyen a diplomáciai védelem érvényesítése terén az egyéni és kollektív érdekek tekintetében fennálló tényleges mérlegelési kötele-zettségének.74 A német jog szerint tehát nem áll fenn egy konkrét jogosultság bizonyos állami intézkedések, tehát a diplomáciai védelem kikényszeríthetősége tekintetében, hanem csupán egy közjogi szubjektív jogosultság a kérelem hibamentes mérlegelésére.75 Alapvetően az USA bíróságai is ellenálltak minden olyan kísérletnek, amely jogi eszközökkel próbálta meg a diplomáciai védelemre való jogosultságot kikényszeríteni. A Svájci Szövetségi Bíróság 1955-ben hozott ítéle-tében76 a következőket mondta. "Az egyes svájci állampolgároknak nincs alanyi jogosultságuk arra, hogy a szövetségi állam egy meghatározott módon járjon el egy másik állammal szemben, legyen az egy szerződés megkötése, vagy bármiféle más követelés. Egy bírósági kártérítési kereset, amelyet azzal alapoztak meg, hogy az állampolgár érdekét a külügyi szolgálat egyáltalán nem, vagy rosszul védte meg, ez okból nem vezethet eredményre."
Azok az alkotmányjogász szerzők, akik hajlanak a diplomáciai védelem alanyi jogi elismerésére, meglehetősen tág, majdhogynem korlátlan mérlegelési teret hagynak a döntésre jogosult állami szervnek. Az Osztrák Legfelső Bíróság 1968-ban hozott ún. Egyiptomi döntésében 1968-ban kimondta, hogy a diplomáciai védelemre az osztrák állampolgároknak nincs alanyi jogosultsága, "a felperes nem tudott semmiféle törvényi meghatározásra hivatkozni, amelyhez az osztrák külképviseleteknek igazodni kellene, hogy egy külál-lamban biztosítsák az osztrák állampolgárok tulajdonjogait. Egy ilyen jellegű feladat-meghatározás, amely mindenekelőtt a fogadó állam felségjogaival összeegyeztethetetlen lenne, nem vezethet le a felperes által idézett a Szövetségi Kancellária által a külügyi szolgálat részére összeállított kézikönyv 98. §-nak rendelkezéseiből sem."77
A határon átlépő felségjogok tekintetében a személyi elv elsősorban a büntetőjog területén érvényesül. Alkalmazása, általában azzal a korlátozással érvényesül, hogy az üldözendő cselekménynek mindkét ország joga szerint bűncselekménynek kell lennie. Ebben az értelemben tehát az állam határain túl fellépő cselekményekhez is fűzhet büntetőjogi jogkövetkezményeket. A külföldiek által külföldön elkövetett bűncselekményeihez fűződő büntetőjogi jogkövetkezményekkel foglalkozik a passzív személyi felségjog elve is, amely alatt az értendő, hogy egy állam a saját polgárai ellen elkövetett bűncselekmények miatt fenntartja magának a felelősségre vonás lehetőségét még az esetben is, ha a bűncselekményt területén kívül követték el.78 Amint azt már említettük erre az elvre alapozta álláspontját
Törökország a Lotus-ügyben. Az elv alkalmazhatósága a nemzetközi jogban erősen vitatott. Vannak azonban a személyes jogból levezethető olyan jogelv is, amelyek az államok közötti együttműködésből és szolidaritásból származik. Az első helyen említhetjük az aktív személyi felségjog79 elvét, amely lényegében azt tartalmazza, hogy az állam a polgárai által külföldön elkövetett bűncselekményeket is büntetni rendeli. Általában itt is követelmény, hogy a cselekmény az elkövetés helyének joga szerint is bűncselekmény legyen, valamint az, hogy a kettős büntetés lehetőségét kizárják.80
A személyes felségjogból eredő büntetőjogi igények azonban konkurálhatnak a területi elvvel. Az 1982-es tengerjogi egyezmény 27. cikke meghatározza például, hogy a parti tengeren áthaladó hajó tekintetében alapvetően fennmarad a zászló államának büntető joghatósága, kivéve, ha a bűncselekmény eredménye a parti államra is kiterjed, vagy ha az olyan jellegű, hogy a parti állam békéjét vagy a parti tenger rendjét zavarja. Ugyancsak kivételnek tekinthető, ha a büntetőjogi segítséget a hajó kapitánya vagy a zászló szerinti állam diplomáciai vagy konzuli képviselete kéri, vagy ha az bűncselekmény a kábítószerek forgalmazásával függ össze. Érdekes módon az ún. Jannopoulos-ügyben a Nápolyi Fellebbviteli Bíróság 1974-ben nem állapította meg a joghatóságát egy ciprusi hajón marihuána birtoklása miatt letartóztatott görög tengerész ügyében.81 A Chilei Legfelsőbb Bíróság a chilei partoktól 41 tengeri mérföldre bekövetkezett hajó összeütközés miatt gondatlan emberölés miatt indított eljárás befejezéseként megállapította a chilei joghatóság hiányát. Kiemelte, hogy a 24 tengeri mérföldön túl fekvő, ún. gazdasági övezet felett a parti államnak csak gazdasági értelemben van kompetenciája.82
A személyi felség'ogon alapuló és a határon átlépő hatású normák között viszonylag gyakran előforduló eset a külföldi jövedelmek megadóztatása. Alapvetően nem megengedett például az adó kivetése és beszedése, pusztán a személyi felségjog alapján, ha az érintett személynek vagy cégnek az adót kivető állammal nincs más tényleges kapcsolata. Bosznia-Hercegovina 1995-ben megkísérelte, hogy svájci nagykövetségén keresztül a Svájcban élő állampolgáraira kivetett adót behajtsa. Ez ellen a Svájci Külügyminisztérium tiltakozott és a bosnyák kormány aktusát a szuverenitás elleni támadásként értékelte.83 Abban az esetben, ha a személyi elv mellett, más kapcsolat is létezik (lakóhely, vagy székhely) az adókivetés joga a területi felségjog alapján megállapítható. Az esetleges kettős adóztatás elkerülésére, az ezt kizáró nemzetközi egyezmény alapján van lehetőség.
A jogi tényállások tárgyi és alanyi oldalainak összefüggései produkálhatnak olyan viszonyokat, amelyekben a személyi felségjog érvényesülhet, mégpedig azért, mert az érintett államnak az érvényesülés megakadályozásához semmiféle érdeke nem fűződik. Egy ilyen érdekes jogeset fordult elő az Európai Bíróság joggyakorlatában.84 Abban a kérdésben kellett dönteni, hogy egy az NSZK algíri nagykövetségén dolgozó belga állampolgár, hivatkozhat-e a diszkrimináció tilalmára munkaszerződése tekintetében. A német jogszabály85 ugyanis olyan rendelkezést tartalmazott, hogy a német alkalmazottak munkaviszonyára a német, a külföldiek munkajogviszonyára pedig a fogadó ország jogát kell alkalmazni. A bíróság megállapította a diszkrimináció tilalmának extraterritoriális hatályát.
A személyi felségjogok extratemtoriális hatályának területén jelentősek azok a konfliktusok, amelyek a nemzetközi kereskedelem területén léptek fel. Így például heves vitákat váltott ki az USA-ban 1966-ban elfogadott Helms-Button Act, amely a kubai államosítással érintett USA állampolgárok érdekeinek védelmében kubai befektetőket szankciókkal kívánta sújtani. Az ügy hosszú ideig terhelte az USA és az EU kapcsolatait és az EU elhárító jogszabályokat hozott (blocking statute), amelyben megtiltotta honosainak, hogy az amerikai fél által követelt fizetéseket teljesítsék.
Nyilvánvaló, hogy a fent említett az egymással konkuráló állami érdekeknek jogi értelemben is valamiféle kompromisszumos megoldással kell kiegyenlítést találniuk. A Supreme Court egy döntésében hangsúlyozta, hogy ezeknek a határok megvonásának olyan alapelveken kell nyugodniuk, amelyek alkalmasak arra, hogy egy effektív nemzetközi rendszert támogassanak és alapozzanak meg.86 Az NSZK alkotmánybírósága ugyanezt az NSZK alaptörvényének nemzetközi jogi barát jellegéből vezette le, amely a belső jog nemzetközi joggal konform alkalmazását követeli.87
A nemzetközi jogi értelemben vett büntetőjog más megközelítésben az ún. nemzetközi büntetőjog az anyagi jogi értelemben (delicta juris gentium), azaz olyan bűncselekmények megállapítása, amelyek a nemzetközi jog rendjébe ütköznek, és mint ilyeneket minden állam üldözni köteles.88 Ez történhet úgy is, hogy az egyes államok felveszik büntető törvénykönyvükbe az ilyen jellegű bűncselekményeket, vagy úgy, hogy ezek elkövetőivel szemben nemzetközi felelősségre vonást alkalmaznak.89 Az egyetemesség vagy a kiemelt jogtárgyak védelmének elve abból a megfontolásból indul ki, hogy az államnak a büntetőjog által védett érdekei között vannak olyanok, amelyek elleni támadások megtorlásához feltétlen érdeke fűződik még akkor is, ha azt nem a területén és nem a saját állampolgára követte el. Ezek általában az állam elleni bűncselekmények vagy a nemzetközi büntetőjog által védettjogtárgyak elleni bűncselekmények.90
Az egyetemességi elvet (universal jurisdiction) gyakran a nemzetközi jog elsőbbsége elvének91 - vagy a feltétlen büntetőhatalom elvének is szokták nevezni -, mely esetben a kiemelt jogtárgyak nemzetközivé tételére helyezik a hangsúlyt. Ennek megfelelően döntött az NSZK alkotmánybírósága 1994-ben, a Boszniában népirtással vádolt Tadic Németországban történő felelősségre vonása ügyében. Miután az ilyen típusú bűncselekmények üldözése a nemzetközi jog alapvető intézményei közé tartozik, nem hozható fel, mondta a bíróság, hogy az NSZK beavatkozna Bosznia, vagy a jelenlegi Jugoszlávia belügyeibe.92 Az egyetemes büntetőhatalom elvét alkalmazta a Német Legfelső Bíróság 1976-ban hozott ítéletében, amikor egy holland állampolgárságú drogkereskedőt és a német elkövetőt egyaránt elítélt. A német Btk. alapján ugyanis a kábítószerrel történt bűnelkövetések, az elkövetés helyétől függetlenül büntetendők. A bíróság az 1961-es bécsi egységes kábítószer egyezményre alapozva kimondta, hogy nem állapítható meg az, hogy a német bíróság túllépte volna hatáskörét. Az egyetemes büntetőhatalom elvének néhány bűncselekmény típus vagy a nemzetközi szokásjog alapján van alávetve, mint a népirtás vagy a kalózkodás a tengeren93, vagy az univerzális nemzetközi egyezmények alapján áll fenn. Ilyenek például a már említett kábítószer egyezmény, vagy a légikalózkodás, a terrorizmus94, a kínzás és más kegyetlen és embertelen vagy megalázó büntetések elleni egyezmény95 is. A Kanadai Legfelső Bíróság az ún. Finta-ügyben, 1994-ben az emberiség elleni bűntett miatt ítélte el az egykori magyar csendőrt. Az ügy érdekessége, hogy ez egyben a kanadai magyar nagykövet lemondásához vezetett, aki az érintett személyt meghívta egy diplomáciai fogadásra. Hasonló büntetőjogi eredményre jutott az Ausztrál Legfelső Bíróság a Polyukhovich v. Commonwealth of Australia (1991) ügyben, egy időközben ausztrál állampolgárrá lett német háborús bűnös ügyében.
A nemzetközi jogi együttműködések, illetve a nemzetközi szokásjog rendező szabályai nélkül fellépő konfliktusokat a nemzetközi jogban és a külpolitikában a belügyekbe történő beavatkozás tilalmával96 lehet feloldani.
A belügyekbe történő beavatkozás tilalma általában a nemzetközi jog egyik alapelve97, vagy az államok alapvető jogai és kötelezettségei közé tartozik. Az államközi kapcsolatokban az ENSZ 1965. évi közgyűlésén fogalmazták meg a beavatkozás tilalmát.98 A belügyek és a szuverenitás olyan kategóriák, amelyek politikai és nemzetközi jogi értelemben is az állandó változás és alakulás képét mutatják,99 ezért a fogalom pozitív tartalma nemzetközi jogi szempontból nehezen határozható meg.
Egyértelműen megragadhatók viszont azok az esetek, amelyek nagy bizonyossággal úgy minősíthetők, hogy azok, legalább is alapesetükben nem merítik ki a beavatkozást a belügyekbe. Ilyen döntő mértékben a diplomáciai vagy konzuli védelem gyakorlása mivel ebben a tekintetben a fellépő állam jogosultságát maga a nemzetközi jog alapozza meg.100 Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a diplomáciai fellépés jogalapja valamely nemzetközi szerződésből eredő jogosultságból következik.101 Végül a nemzetközi jog modem elmélete ilyennek tekinti az emberi és állampolgári jogok érvényesülése érdekében tett diplomáciai fellépéseket, különösen azon államok tekintetében, amelyek az ezeket biztosító nemzetközi egyezményekhez csatlakoztak. Alapvető az a nézet is, hogy az emberi jogok súlyos megsértése esetén akkor is fennáll a beavatkozás lehetősége, ha az érintett állam nem csatlakozott a kérdéskört rendező nemzetközi egyezményekhez.102 Ez a terület kétségtelenül összefügg a diplomáciai és konzuli védelem területével, azonban elképzelhetők olyan tevékenységek is, mint például egy sajtónyilatkozat, amelyek nem tekinthetők közvetlenül olyan jellegűnek, hogy a diplomáciai védelem fogalmába lennének sorolhatók. Részben az emberi jogokhoz kapcsolódó kérdéskör a demokratikus minimum standardjának kérdése is, amelyet ma már a nemzetközi szokásjog részének tekinthetünk.
Külön kérdésként említendők az idegenjog nemzetközi minimál standardjának területére sorolható speciális normák, amelyek fontosságuk és megsértésük gyakorisága miatt kerülhetnek kiemelésre az általános emberi jogi normák közül. Elméletileg nem tekintendő a belügyekbe történő beavatkozásnak a nemzetközi jog általánosan elismert alapelveinek érvényesítésével ösz-szefüggő megnyilatkozások sem. Ugyancsak nem beszélhetünk a belügyekbe történő beavatkozásról, ha a tevékenység jószolgálati vagy közvetítő tevékenységként jelentkezik az államok közötti vitás kérdések rendezése érdekében.
Külön kérdésköre a belügyekbe történő beavatkozásnak a hírszerző tevékenység folytatása. Az államok területi integritása elleni incidens, mint például a kémrepülőgépek berepülése egyértelműen a nemzetközi jogba ütközik. A nem ilyen jellegű hírszerzés megen-gedhetősége tekintetében nemzetközi jog elméletében két egymástól eltérő nézet áll.103 Ha megvizsgáljuk a tételes nemzetközi jogot az államok között békeidőkben fennálló kapcsolatok területén, sem szokásjogi, sem nemzetközi szerződésben meghatározott szabályt a kérdés eldöntése tekintetében nem találunk.104 A kémkedést tehát nemzetközi jogi oldalról nem minősíthetjük általában nemzetközi jogba ütközőnek. Egyes szerzők a saját állampolgárok elleni külföldön szervezetten végzett kémkedést, az emberi jogok sérelme miatt, a nemzetközi jogba ütközőnek tartják.105
Végül, de nem utolsó sorban nem tekinthető a belügyekbe történő beavatkozásnak, ha egy állam jogszerűen hoz létre határon túllépő felségjogi aktusokat. A nemzetközi jog több esetet is ismer, amelyekben két vagy több állam ugyanazon tényállások szabályozására eltér, és saját normáit igyekszik alkalmazni, azaz egyes magatartásokat egy állam megtilt, amit egy másik állam engedélyez vagy egyenesen előír. A legismertebb ebből a szempontból a volt NDK és az NSZK viszonya, amikor is az NDK határőrizeteinek adott tűzparancsot az NSZK kezdettől fogva bűncselekménynek nyilvánította, és fenntartotta az elkövetők tekintetében büntetőjogi igényét.
Ahhoz azonban, hogy a látszólagos kollíziótól a tényleges kollíziót megkülönböztessük, egyrészt a kérdéses jogi norma tartalmának elemzése, szükséges. Ez már az okból is indokolt, mivel a külpolitikában és a külpolitika gyakorlatában a nemzetközi jog nem jogként funkcionál, hanem az érdekérvényesítés egyik eszköze. A diplomatát a nemzetközi jog alkalmazásában nem a jogi értelemben vett anyagi igazság keresése motiválja, hanem az érdekek érvényesítése. A magyar politikai szakzsargonban csúsztatásnak nevezett jelenség ez okból a külpolitikai gyakorlatban mindennapos jelenség. "A diplomata a jogot nem azért használja, mint a bíró, azaz, hogy döntsön, hanem azért, hogy politikai célkitűzéseket támogasson":106 Jelen dolgozat egyik célja, hogy a belső jogi normák extraterritoriális hatása tekintetében világos képet kapjunk arról a kérdésről, hogy hol végződik a nemzetközi jog, és hol kezdődik a külpolitika. ■
JEGYZETEK
1 Ilyennek tekinthetők a két világháború közötti emberrablások más állam területéről, pl. a Jakob-, Weh- vagy a Rossi-ügyek, amelyekben a német, illetve az olasz titkosszolgálatok raboltak el embereket. Hasonló aspektusa volt az Eichmann-ügynek [ILR. 36 (1968), AJIL 56 (1962) 805.] Külön kérdéskört alkotnak a bizonyításfelvételi ügyek, vagy, a bírósági iratok jogellenes kézbesítése külföldön.
2 "genuine link", "close connection with the facts".
3 Az exterritorialitástól (területen kívüliség) meg kell különböztetni az extraterritorialitást, amely fogalmat a határon átlépő felségjogok tekintetében használunk.
4 Harvard Research in International Law. AJIL, 29, 1935.
5 A jelenség hasonlítható a probléma inverzéhez, az államnak fenntartott kizárólagos hatáskörök kérdéséhez (domaine résereé), amellyel számtalan tanulmány foglalkozik, anélkül hogy ezek definiálhatók lennének. Ld. pl. Nguyen Quoc DINH Nemzetközi Közjog Bp. 1997. 218-229. o.
6 United States v. Noreiga. US. District Court for the Southern District of Florida. ILR. 99. 145.
7 Irán and Libya Sanctions Act of 1996. ILM. 35 (1996) 1273. o.
8 Ld. A német versenyjogi törvény GWB 130. § szerint a törvényt minden versenykorlátozásra alkalmazni kell, amelyek a törvény hatályának területén következnek be, akkor is ha azokat a törvény területi hatályán kívül hozták.
9 ILR 96 148.
10 United States v. Alumínium Co. ofAmerika.
11 "direct, subtantial and reasonably forseeable effect".
12 BGE 93 II 192, valamint a svájci kartellekről és más versenyjogi korlátozásokról szóló szövetségi tv. 2. cikke.
13 Saarlandi OVG. 1996. 10. 09-i ítélete egy szemétégetőmű határon átlépő hatásai tekintetében.
14 A változás a XVII. sz. végére már majd minden európai államban bekövetkezett.
15 Érdekes módon, ez a nyilvánvaló szabály a korábbi nemzetközi jogi irodalomban vitatott volt. Koenig a német konzuli jogi kézikönyvében (Berlin 1901.) Hasonló álláspontot képviselt De Clercq et de Vollet. Guide pratique des consulats. (1901)
16 Ez a korlátozás természetesen a BKE előtt is élő gyakorlat volt. Az akkori nemzetközi jogi normákat tükröző 1867-es Az észak-német Szövetség konzulátusainak szervezetét és a szövetségi konzulok jogait és feladatait szabályzó törvény 1. § szerint: "A szövetségi konzulnak a működési területén fennálló törvényi és szokásbeli korlátozásokat figyelembe kell venni." Az új magyar konzuli törvény 1. § (3) szerint: " A konzuli szolgálat a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok, valamint a magyar jogszabályok alapján jár el. Eljárása során tiszteletben tartja a fogadó állam jogszabályait".
17 A svájci Reglement az egyes konkrét konzuli feladatoknál utal vissza a fogadó állam jogszabályaira. A német konzuli törvény 4. §-a rendelkezik a konzuli tevékenység korlátairól. E szerint a konzuli tisztviselőknek hivatali tevékenységük során figyelembe kell venni azokat a korlátokat, amelyek a konzuli kerületükben érvényes jogból adódnak.
18 SJIR 42 (1986) 93.
19 Ld.: Seidl-Hohenveldern Ignaz: Völkerrecht, 1992, 15. o.
20 Deutsche Rechtsprechung in Völkerrechtlichen fragen. 1996. Max Planck Institut.
21 A BH 1993. 535. sz. határozat szerint például a külföldivel szemben kiszabott járművezetéstől eltiltás hatálya csak a Magyar Köztársaság területére terjed ki.
22 Abdul Rahman Omar Adra ügy (ILR 32 1) Lopez ügy (ILR 34 1), Te-Oren ügy (ILR 24. 370) stb.
23 Az NSZK alkotmánybírósága 1984-ben kimondta, hogy Eric Honeckert, a volt NDK államfőjének kell tekinteni, és mint ilyen, mentes az NSZK joghatósága alól.
24 Ferdinand et Imelda Marcos c. Office féderal de la police. 1989. nov 2.
25 II. Vilmost azonban Hollandia éppen az immunitásra hivatkozva nem adta ki.
26 Filartiga v. Pena-Irala. US Court of Appels. "Paraguay's renunciation of tortere as a legitimate instrument of state policy, howewer, does not strip the tort of its character as an international law violation, if it in fact occured under color of goverment authotity." 1980. juni. 30, Forti v. Suarez-Mason 1987., United States v. Noriega (ILR 99 145)
27 Ld.: S. Wiessner. Die Funlction der Staatsangehörigkeit.
28 Ld.: Lamm Vanda: A Nemzetközi Bíróság ítéletei. 77. o. Az ET egyezmény szerint: 2. cikk a) "állampolgárság" valamely személy és egy állam közötti jogi köteléket jelenti, és nem utal a személy etnikai származására.
29 Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az állampolgárság nemzetközi jogi problematikájával és természetesen fogalmi definíciójával kapcsolatban nem voltak kezdeményezések. A népszövetségi kodifikációs kísérleteken túlmenően 1948-ban az ILC is napirendre tűzte a kérdést, sőt 1949-ben, mint az egyik legfontosabb kodifikációs területnek minősítette.
30 Az 1930. április 12-én kötött az állampolgársági konfliktusokkal foglalkozó hágai egyezmény előírja, hogy minden államnak joga van az állampolgárságát a belső nemzeti jogán belül szabályozni, ennek azonban a nemzetközi jogi szerződésekkel és a nemzetközi szokásjoggal, valamint a civilizált államok által elismert jogi elvekkel összhangban kell lenniük. Általában a következő korlátokat említik: a) a más államok szuverenitásának tiszteletbetartása, b) az állampolgárság önkényes megvonásának tilalma, c) és végül, hogy egy összekötő kapocsnak kell fennállnia az állampolgárság megadásakor az állam és polgára között. Ez utóbbit a Nottenbohm ítélettel is összefüggésbe lehet hozni. Ld. Karaman Karin: Probleme merfacher Staatsangehörigkeit. Frankfurt am Main. 1984. 11. o.
31 A német nyelvterületen ennek a nézetnek Verdross és Simma, az angolszász jogban Oppenheim-Lauterpacht voltak képviselői.
32 A tárgyalásra beadott előkészítő iratának 4. függelékében Lichtenstein maga is negyven állam eltérő állampolgársági gyakorlatát bizonyította. Egyebekben a bíróság maga sem vonta kétségbe a lichtensteini állampolgárság jogszerűségét.
33 Ld.: Wiessner i. m. 79. o.
34 Ez az álláspont viszonylag korán megfogalmazódott az állandó Nemzetközi Bíróságnak egy 1923-ban adott a Tuniszi és Francia-Marokkói állampolgársági dekrétumok tárgyában adott szakvéleményében. 1923. február 7-én adott szakvélemény, PCIJ-Publikations Series B, N. 4. ld. Hintersteininger: Staatsangehörigkeit und allgemeines Völ-kerrrecht. Völker- und Europarecht, c. kötetben. Wien, 2000. 151. o.
35 Margit Hintersteininger: Staatsangehörigkeit im Völker und Europarecht Völker und Europarecht, c kötetben. 2000. 151. o
36 Ilyen jellegűnek lehet minősíteni az önálló Mandzsúria államiságának és állampolgárságának elismerését, a Balti államok annexióját és az ezzel ösz-szefüggő Stimson doktrínát, az Észak Ciprusi Köztársaság állampolgárságát, és az NDK állampolgárságának kérdésében folytatott német-német vitát.
37 Ilyen volt a Versaillesi békeszerződés 278. cikke, amelyben Németország kötelezettséget vállalt az elcsatolt területek lakóinak állampolgárságának elismerésére.
38 Az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságát, 1984. évi tanácsadói véleményében kinyilvánította, hogy az állampolgársághoz fűződő jog egy inherens emberi jog, melyet a nemzetközi jog elismer, és azt is, hogy az államnak az állampolgársághoz kapcsolódó ügyek szabályozására vonatkozó jogkörét behatárolja azon kötelezettsége, hogy biztosítania kell az emberi jogok teljes körű védelmét. [Re Amendments to the Naturalisation Provisions of the Constitution of Costa Rica - A Costa Rica-i Alkotmány honosítási rendelkezéseinek módosításai ügyében, OC-4/84, (1984) 5 HRLJ 161.] Először az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 15. cikke mondta ki, hogy mindenkinek joga van az állampolgársághoz. Az 1989. évi ENSZ Gyermekjogi Konvenció 7. cikke minden gyermeknek megadja a jogot az állampolgárságra.
39 Ld.: CsepeliGyörgy-Örkény Antal: Nemzetek a lelkekben. Kritika. 1998. 9.
40 Ez a megközelítés már csak az okból is megkérdőjelezhető, mivel az első világháborút követő két népszavazáson Sopron és környékének többségében német anyanyelvű lakói, valamint Karintia szlovénjei pontosan a nemzetiség szerinti hovatartozás ellen döntöttek.
41 Jelentősebb egyezmények az 1999. XXXIV. tv.-vel életbeléptetett nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezménye illetve az 1999. évi. XL. tv.-vel életbeléptetett regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája.
42 Ld.: Nehold-Hummer-Scheuer: Österreichisches Handbuch des Völkerrechts. 526. o. Österreich als Schutzmachr für die deutschsprachige Volksgruppe in Südtirol. Ettől enyhébb megfogalmazást tartalmaz a Magyar Alkotmány is.
43 Kezdetben Izrael képviselte azt az álláspontot, hogy a zsidók érdekeiben felléphet. Ez a mára olyan értelemben módosult, hogy a Zsidó Világszövetség tekinti magát a védelemre jogosultnak, amelynek viszont nemzetközi jogalanyiságát nem ismerik el. 1951-ben Kína kívánt Indonéziával szemben az ott lakó kínai nemzetiségek érdekében fellépni, illetve az ezt követő években más államokkal szemben is fellépet. Erről az igényéről végül is a Bandungi megállapodásban, 1955-ben lemondott. Az 1979-es Vietnam elleni invázió után, amikor Vietnam kiutasította a területén élő kínai nemzetiségieket, Kína száznyolcvan fokos fordulattal a kiutasítás miatt tiltakozott.
44 Az ET keretegyezménye a hlemzeti Kisebbségek védelméről 17. cikkében kifejtetten támogatja a határon átnyúló kapcsolatokat. Hasonló rendelkezést tartalmaz az ENSZ 1992. évi közgyűlésén elfogadott 47/135. sz. határozat is.
45 Az NSZK ban 1990-ig ismert volt az ún. "Begrüssungsgeld", amikor az NSZK területére érkezett német nemzetiségieknek pénzügyi gyorssegélyt adtak.
46 Deutsche Rechtsprechung in Völkerrechtlichen fragen. 1994. Max Planck Institut
47 Margit Hintersteininger, i. m. 150. o.
48 Ilyen volt az 1969-ben kötött osztrák-olasz egyezménycsomag, vagy a barátsági és együttműködési szerződések egyezménycsomagja, melyet hazánk 1991 és 1996 között kötött a szomszédos államok nagyobb részével.
49 Az állampolgárság kumulációjának a leggyakrabban előforduló esete a születés, illetve az állampolgárság utólagos megszerzése.
50 A magyar nemzetközi magánjogi tvr. szerint "Ha valakinek több állampolgársága van, és egyik állampolgársága magyar, személyes joga a magyar jog.
51 Az állampolgársági törvények kollízióinak egyes eseteiről szóló 1930. április 12-én Hágában kötött egyezmény 3-4. §-ai kimondják, hogy a két vagy több állampolgársággal rendelkező személyt mindegyik állam saját állampolgárának tekintheti és egyik állam sem védelmezheti meg azzal az állammal szemben, amelynek az érintett személy szintén állampolgára. Ezt az elvet erősíti meg a Bustamate kódex 9. cikke is. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága részére 1954-ben készített ún. Cordova jelentés ezt az elvet, mint az államok által nem vitatottat minősítette. (Report on multiple nationality.)
52 Ld.: Verdoss: Universelles Völkerrecht. 791. 1. "The principle, based on the sovereign equality of States, which excludes diplomatic protection in the case of dual nationality, must yield before the principle of effective nationality whenever such nationality is that of the claiming State." (Reports of International Arbitral Awards. XIV. 247. 1. )
53 Ismereteink szerint Kuba és Ukrajna folytat ilyen gyakorlatot.
54 Figyelembe kell azonban venni, hogy az effektivitás fogalma más aspektusokat tartalmaz a nemzetközi jogban és másokat a nemzetközi magánjogban. Ld.: Sonnenberg-Mangoldt: Anerkennung der Staatsangehörigkeit und effektive Staatsangehörigkeit natürlicher Personen im Völkerrecht und im internationalen Privatrecht 1988. Heidelberg.
55 "nationalité effective ou active".
56 A Nottebohm ügyet részletesen ismerteti Dr. Haraszti György: A nemzetközi bíróság joggyakorlata. c művében. Bp. 1958.
Nottebohm hamburgi születésű német állampolgár 1905-ben letelepedett Guatemalában, ahol a Notte-bohm-Hermanos cég társtulajdonosa lett. 1939-ben röviddel a háború kitörése előtt Liechtensteinbe utazott és kérte a honosítását. Kérte a felmentését a honosítás előfeltételét alkotó helybenlakás alól és ezt meg is kapta, miután nagyobb összeget fizetett a neki községi illetőséget biztosító Mauren község javára. Mindezek alapján elnyerte a Liechtensteini állampolgárságot, és 1940-ben visszatért Guatemalába. Guatemala 1941-ben a szövetségesek oldalán belépett a háborúba és zár alá vette Nottebohm vagyonát. 1943-ban Nottebohmot letartóztatták és az USA-ba szállították, és vagyonát elkobozták. Liechtenstein fellépett a nemzetközi bíróság előtt Nottebohm védelmében - mint semleges állam - és állampolgára vagyonának visszaadását és kártérítést követelt. Guatemala azt adta elő, hogy Liechtenstein perlési jogosultsága megalapozatlan, mivel Notte-bohm a liechtensteini állampolgárságot az ottani törvényekbe ütköző módon, illetve a nemzetközi jogelvekbe ütköző módon szerezte meg. A bíróság arra a döntésre jutott, hogy Liechtenstein nem nyújthat Guatemalával szemben diplomáciai védelmet Nottebohmnak. Ennek nyújtásához ugyanis nem csupán formális, hanem szoros és effektív kapcsolaton nyugvó állampolgárság szükséges.
57 11. § (1) Az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. Az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket.
58 A korszerűbb nemzetközi egyezmények között is több olyan kétoldalú és többoldalú egyezmény van, amely a kettős állampolgárság elkerülését szabályozza. Az európai országok esetében a legfontosabb az Európa Tanács 1963-as, a többes állampolgárságú esetek csökkentésére és ezen egyének katonai szolgálati kötelezettségére vonatkozó Egyezménye, melyet 13 ország ratifikált (Németország, Ausztria, Belgium, Dánia, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Anglia és Svédország.
59 Bleckmann A. Der Vertrag über die Europaischen Uniun. DVBI. 1992. 335. o. id. Bothe. Völkerrecht. 199. o.
60 EuGH, ítélet. 1992. 07. 07.
61 Mario Vicente Micheletti vs. Delegation del Gobierno en Cantabria ügy. "Amennyiben az érintett egy a 73/148 irányelvben megjelölt bizonyítékot terjeszt elő a tekintetben hogy egy tagállami állampolgárságát bizonyítsa másik tagállam nem jogosított, hogy ezt a tulajdonságot arra hivatkozással vitassa, hogy az érintett egy harmadik állam állampolgárságával is rendelkezik és az a lakóhely államának joga szerint megelőzi a tagállam által biztosítottat. Heribert Franz Köck: Doppelte Staatsangehörigkeit und Diskriminirungsverbot in der Europaischen Gemeinschaft. Völker und Europarecht. Wien 2000. c. kötetben. 187. o.
62 Ld: G. Sanderberger: A társaságokra irányadó jog az Európai Közösségben. Magyar Jog. 1997. 9.
63 A kontroll elvet a nemzetközi jogban inkább kisegítő jelleggel használják, ha a hagyományos minősítő elvek alkalmazásával a jogi visszaéléseket nem lehet kiküszöbölni. A mai multi és transznacionális cégekkel átszőtt gazdasági rendben az anyavállalat diplomáciai védelme a leányvállalat javára a kontroll elv nélkül szinte megoldhatatlan lenne. Hasonló problémák jelentkeztek az utóbbi időkben a hajók regisztrációjával kapcsolatban is az ún olcsó zászló alatt közlekedő hajók tekintetében.
64 Sinnvolle Anknüpfung, sufficient connection, reasonable relations stb.
65 A nemzetközi magánjogi tvr. szerint 23. § (1) lajstromozott vízi vagy légi járműre vonatkozó dologi jogok keletkezését, fennállását vagy megszűnését annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű közlekedik.
66 Ilyen például a Londonban 1960. június 17-én aláírt Életbiztonság a tengeren címet viselő nemzetközi egyezmény.
67 Magyarországon a víziközlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény átfogó szabályozást tartalmaz a viziközlekedésre vonatkozó normákról.
68 A magyar nemzetközi magánjogi kódex 10. § (1) bekezdése tartalmazza az anyagi jogi értelemben felfogott személyes jog fogalmát.
69 "Bei der Effektivitát der Staatsangehörigkeit als Voraussetzung ihrer Anerkennung handelt es sich für den Völkerrechtler vor allem darum, welche Eigenschaften eine Staatsangehörigkeit haben muß, damit ein Staat verpflichtet ist zu respektieren, dali ein anderer Staat eine Person als Staatsbürger reklamiert und ihr Schutz gegenüber dem ersten gewährt. Für den Internationalprivatrechtler geht es in diesem Sinne nicht um Annerkennung der Staatsangehörigkeit, sondern es handelt sich darum, welche Voraussetzungen das für ihn maßgebliche Kollisionsrecht nach seinen eigenen Zwecken und Grundentscheidungen für die Verwendung der Staatsangehörigkeit aufstellt". Ld. Sonnenberg-Mangoldt, i. m. 9. o.
70 Az ún. statútumelmélet a XI-XII. században Észak-Olaszországban alakult ki, amikor is a kereskedő városállamok belső jogszabályokat (statútumokat) hoztak, amelyek területi hatállyal bírtak. Viszonylag gyorsan utat tört az a felismerés, hogy a külföldire nem alkalmazható ugyanaz a jog, mint az érintett város polgárára. Ld.: Mádl-Vékás, id. m. 57. o.
71 Sub qua lege vivis.
72 Mavrommatis- és Nottebohm-ügyek.
73 A 112. c. szerint "A külfölddel szemben minden birodalmi honosnak a birodalom területén kívül és belül joga van a védelemre". Ez az alkotmányjogi szabály azonban nem változtatott azon a jogelven, hogy a védelem alanyi jogon nem volt kikényszeríthető. A Birodalmi Bíróság (Reichsgericht) 1927-ben és 1937-ben hozott ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy "az, amit e tekintetben a kormány tesz vagy nem tesz kizárólag a kormányzati felségjogok gyakorlásának területére esik és annak sem jogszerűségét sem célszerűségét a bíróság nem vizsgálhatja felül." id. Wiederkehr A. Der Staat und seine Bürger im Ausland. Zürich. 1964. 136. o.
74 Ld.: Doehring Die Pflicht des States zur Gewáhrung diplomatischen Schutzes. A klasszikusnak mondható svájci álláspontról Wiederkehr: Der Staat und seine Bürger im Ausland. Zürich. 1964., Brunner N. Die Frage nach dem Anspruch des Bürgers auf diplomatischen Schutz.
75 A német bíróságoknak két, politikai szempontból kényes ügyben is állást kellett foglalniuk. 1962-ben Adolf Eichmann Izraelben folyó büntetőeljárásának ügyvédi költségeinek fedezése érdekében indítottak pert, 1980-ban pedig Rudolf Hess érdekében történő kegyelmi eljárás kikényszerítésére.
76 BGE 81/159 (1955) 170. o.
77 EvBI 1969/93
78 A passzív személyi felségjog elvét a tengerjogi egyezmények, így a nyílt tengerről szóló genfi egyezmény 11. cikke és az 1982-es ENSZ tengerjogi egyezmény 596. § korlátozza.
79 A Btk. 3. § (1) "A magyar törvényt kell alkalmazni... magyar állampolgár külföldön elkövetett olyan cselekményére, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény."
80 Ez utóbbit a korlátozott aktív személyi felségjog elvének nevezik, szemben a korlátozás mentessel, ahol ilyen kikötés nem szerepel. Lásd Oehler Dietrich: Internationales Strafrecht, 1973, 438. és 440. o. A korlátozásmentes személyi felség'og elvét igen kevés állam követi. Az angolszász jogban a személyi felségjog elve egyébként sem érvényesül.
81 ILR 77 559 "Since the fart occurred in aplace which cannot be considered subject to Italian sovereignty".
82 ILR 89 78. Sörensen- és Jensen-ügy.
83 M84EuGH.1996-415, 2253.
85 GAD A külügyi szolgálatról szóló törvény.
86 H. G. MAIER. Extraterritorrial Jurisdiction at a Crossroads. AJIL, 76, 1982. 303. o.
87 BVerfGE 18, 112 (121).
88 Ilyen jellegűnek tekinthető normák a gyermek- és kábítószer-kereskedelem, a diplomaták elleni terrortámadások, a faji megkülönböztetés, a rabszolgatartás, a légiközlekedés biztonsága és más hasonló tényállási elemek tekintetében hozott nemzetközi egyezmények. A háborús bűncselekmények és az emberiség elleni bűncselekmények sajátosságait és e normáknak a belső joghoz való viszonyát a magyar jogrendszerben részletesen értelmezi az Alkotmánybíróság 53/1993 (X. 13.) AB határozata.
89 Verdross idézett művében egyértelműen azt tartja alapvető esetnek, hogy a nemzetközi büntetőjog által keletkeztetett kötelezettségek úgy válnak az egyes személyek kötelezettségeivé, hogy az államok szerződéses kötelezettségeik teljesítéseként megfelelő belső büntetőjogi normákat alkotnak.
90 Meglehetősen vitatott kérdés, hogy ilyen esetekben akkor is eljárhat egy állam, ha az elkövetőt a nemzetközi jogba ütköző módon kerítette büntetőhatalmába, mint például Izrael tette az Eichmann-ügyben. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1960. június 23-án hozott határozata alapján az ügyben sértett Argentínának meg kellett elégednie egy formális sajnálkozással.
91 A Btk. 4. § (1) "A magyar törvényt kell alkalmazni a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is, ha a c) emberiség elleni (XI. fejezet) vagy olyan egyéb bűncselekmény, amelynek üldözését nemzetközi szerződés írja elő." Ilyen nemzetközi szerződés például az 1988-ban Bécsben kötött ENSZ Kábítószer egyezmény, vagy az 1973-as New-York-i Apertheid egyezmény.
92 Deutsche Rechtsprechung in Völkerrechtlichen fragen. 1994. Max Planck Institut.
93 Ezt egyebekben a tengerjog kodifikációja során a nemzetközi egyezménybe is felvették.
94 1997. évi XCIII. törvény a terrorizmus visszaszorításáról szóló, Strasbourgban, 1977. január 27-én kelt egyezmény kihirdetéséről, 1987. évi 24. törvényerejű rendelet a Túszszedés Elleni Nemzetközi Egyezmény kihirdetéséről.
96 UN-Declaration on Principles of Internationalen Law concering Friendly Relations and Cooperation among States. 1970. o. 24.
97 Az ún. szocialista nemzetközi jogban elsősorban ezt a kérdést az alapelvek címszó alatt tárgyalták.
98 2131. sz. határozat "Declaration on the inadmissibility of intervencion in the domestic affairs of States and the protection of their indepe.
99 A fogadó állam belügyeibe való beavatkozás tilalma a diplomáciai kapcsolatok jogában jóval szélesebb terjedelmű, mint az ENSZ alapokmányban és a fenti határozatban megfogalmazott beavatkozás tilalma, mivel ez a tilalom a nyomásgyakorlás nélküli beavatkozást is átfogja. (BDE 41. cikk)
100 Ld.: Verdross, i. m. 302. o.
101 Ezt az elvet erősítette meg a Hágai Nemzetközi Bíróság a magyar, bolgár és román békeszerződések ügyében 1950-ben adott szakvéleményében is.
102 Ld.: Verdross, i. m. 303. o.
103 Az egyik legelterjedtebb álláspont szerint, amelyet a Német Szövetségi Alkotmánybíróság is képviselt az ún. NDK kémügyekben, hogy a külföldön történő hírszerző tevékenység nemzetközi jogi szempontból legálisnak tekinthető, amely azonban azzal a rizikóval jár együtt, hogy a fogadó állam törvényeibe ütközve büntetőjogi következményekkel járhat. (NJW. 1991. 871. o., illetve ZAÖRV. 1993. 371. o.) Más álláspontok szerint viszont a külföldi hírszerzés a célállam területi integritásának megsértését jelenti és ez okból a nemzetközi jog szabályaiba ütközik.
104 A szárazföldi hadviselésről szóló 1907. 10. 18-án megkötött hágai egyezmény 31. cikke tartalmaz rendelkezéseket a kémkedés megítéléséről.
105 Cohen G.-Kovar Jonathan: L' espionage en temps de paix. Annuire Francis de Droit International. 1960. 239.
106 Kaplan A. Morton-Nikolas Katzenbach: Die politischen Grunlagen des Völkerrechts. Modernes Völkerrecht. Berlin, 1965. 166. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Hargitai József, főkonzul, Magyar Köztársaság Nagykövetsége, Bécs
Visszaugrás
