Az ember természetes tulajdonsága, hogy vágyakozik a tökéletes párkapcsolatra. Néha filmekben és az irodalomban találkozunk is ilyenekkel, azonban ahogy az éveink múlnak, rá kell ébrednünk: tökéletes kapcsolat nem létezik. Ez természetesen nem zárja ki, hogy rengeteg kiváló párkapcsolat létezzen, de ez korántsem egyenlő a tökéletes kapcsolattal, mint ahogy bármennyire is szeretünk valakit, nem mondhatjuk, hogy ő a hibátlan, tökéletes ember. Van persze olyan stádiuma a párkapcsolatnak - jellemzően a kezdeti időszaka - amikor úgy érezzük, a mi partnerünk a legtökéletesebb ember, akivel valaha találkoztunk. A szerelem lángol, mi pedig képtelenek vagyunk objektíven gondolkodni friss párkapcsolatunkról. A másik fél tökéletesként való szemlélete viszont esetenként súlyos csalódást eredményezhet: már az a döbbenetes felfedezés is csalódást kelthet, ha kiderül, hogy a párunk "mégsem olyan tökéletes", mint azt korábban gondoltuk. A következő csalódás az lehet, ha ezt nem tudjuk megfelelően kezelni, így pedig ha eddig nem, akkor most az ő számára is kiderül, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, ebből pedig számos - eleinte kisebb, később nagyobb - konfliktus származhat. A tartós, jól működő párkapcsolat tulajdonképpen felfogható sorozatos és kölcsönös sikeres konfliktuskezelésként is. A szerelem lassan átalakul valami ahhoz nagyon hasonló szeretetté és kölcsönös tiszteletté, a felek megismerik egymást és megtanulják egymás hibáit - nevezhetjük ezeket akár szokásoknak is - elfogadni és kezelni. Tudni fogják, mikor van az a pillanat, amikor szólni kell, mikor van az, amikor csendben kell maradni, társukat magára kell inkább hagyni. Tökéletes kapcsolat tehát nem létezik. Amikor aztán kiderül, hogy a kapcsolat nem működik, a békés egymás mellett élés alapját képező konfliktuskezelő módszerek akár egymás ellen is fordíthatók. Aki ugyanis tudja, mivel lehet nyugalmat varázsolni egy kapcsolatba, azt is tudja, mivel lehet ennek ellenkezőjét kiváltani. Minél jobban ismeri valaki a partnerét, annál inkább.
Erre a kérdésre egzakt választ találni a felelősség - számunkra természetes - jogi megközelítésében aligha lehetséges. Hiszen ki az, aki egy jól működő párkapcsolatot szeretne tönkretenni? A párkapcsolat megromlásának oka az esetek legnagyobb részében arra az egyszerű okra vezethető vissza, hogy minden ember más és más, értelemszerűen más és más igényekkel. A különböző típusú emberek pedig hosszabb-rövidebb ideig együtt tudnak ugyan élni, azonban ez nem mindig sikeres. A felek szubjektumában természetesen az él, hogy a másik fél miatt nem működik a kapcsolat, ő minden baj okozója. Egy párkapcsolat azonban nem "a szépség és a szörnyeteg", nem egy jó és egy rossz ember viszonya. A feltett kérdésre tehát a legpontosabb válasz akként fogalmazható meg, hogy a kapcsolat megromlásáért általában mindkét fél hibás, esetenként eltérő súllyal persze.
A közös gyermek erős kapocs a szülők között, egészen addig, amíg a szülők kapcsolata meg nem romlik. Ekkor a párkapcsolat gyengülésével párhuzamosan tovább erősödik - az ideális esetben addig is rendkívül erős - szülő-gyermek viszony. A családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 72/A. § rendelkezései rögzítik: "A gyermek elhelyezéséről a szülők döntenek. A szülők megegyezésének hiányában a bíróság a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődése biztosított." Tehát a jogalkotó a gyermek elhelyezésének rendezését elsődlegesen a szülők bölcs belátására és konszenzusára bízza. Ideális esetben a gyermekelhelyezés iránti per felperese és alperese nem lennének - a polgári perben tipikus - ellenérdekű feleknek tekinthetők: nem vonható kétségbe, hogy mindkét szülő szereti a gyermeket, ebből következően a szülőknek is kizárólagos célja, hogy a gyermek a kedvezőbb testi, értelmi, erkölcsi fejlődés szempontjából kedvezőbb helyre kerüljön. Probléma ugyanakkor, hogy a gyermek elhelyezése tárgyában a bíróság akkor dönt, amikor a szülők már nem tudnak ebben megegyezni. Ha pedig nem tudnak megegyezni, akkor nyilvánvalóan azért nem tudnak, mert azt gondolják, náluk biztosított a gyermek számára az ideális nevelés és fejlődés, nem pedig a másik szülőnél. Ezek után aligha várható el bármelyik szülőtől, hogy azt mondja: "Valóban, nálam rosszabb helyen lenne a gyermek. Ezért nem is ellenzem a másik szülőnél való elhelyezést." Hiszen akkor miért nem volt ebben köztük megegyezés a perindítás előtt, esetleg miért nem kötnek egyezséget? Minden szülő vágyik rá, hogy a gyermeke vele lehessen, ezért nem róható fel egy szülőnek sem, ha egy gyermekelhelyezés iránti perben azért küzd, hogy a gyermeket nála helyezze el a bíróság. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermek hosszú távú érdekeit a szem előtt tartva teszi-e ezt.
A családjogi ügyekben - különösen a gyermek-elhelyezési perekben - sajnálatosan növekvő tendenciát mutat és napi rutinná vált a felek azon hivatkozása, hogy a másik fél vagy az ő, vagy közös gyermekük sérelmére valamilyen bűncselekményt követett el. Elöljáróban meg kell jegyeznem: magam sem vitatom, hogy egy házastársi, élettársi viszonyban - csakúgy, mint bármely más társadalmi viszonyban - előfordulhat a felek részéről olyan magatartás, ami bűncselekmény. A jogállami büntetőeljárás alapköve az ártatlanság vélelme. És ennek tiszteletben tartásával, az eljárás jogerős befejezésével az is kiderülhet, hogy a terhelt igenis elkövette a terhére rótt bűncselekményt. Jelen írás célja, hogy áttekintse azokat a bűncselekményeket, amelyek legalább gyanúsítás szinten a fent említett családjogi ügyekben tipikusan felmerülnek és annak vizsgálata, hogy az ilyen jellegű ügyeknek milyen jelentőséget kell, hogy tulajdonítson a polgári ügyben eljáró bíróság. Végül célom az is, hogy rámutassak - a végkövetkeztetést kissé előrehozva - hogy hosszú távon miért nem kifizetődő a bűncselekményekkel való "dobálózás". Az egyes bűncselekmények tárgyalása során megvizsgálom, mely hivatkozások alaptalanok és melyek lehetnek alaposak a bíróság előtt.
Vajon jó az, ha a másik fél ellen büntetőeljárás folyik? Semmiképpen sem jó. Ha ugyanis olyan cselekmény miatt folyik, amit elkövetett, akkor - elsősorban a közös gyermek szempontjából - szomorú és nagyon nem jó, ha pedig olyan miatt, amit nem követett el, ráadásul a másik szülő indította az eljárást, akkor - a másik szülő szempontjából - azért nem jó, mert egy gyermek-elhelyezési perben ez nem csak az alvó, hanem a halott oroszlánt is felébreszti. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy ha egy szülő a gyermeke, illetőleg a másik szülő sérelmére bűncselekményt követ el, a gyermeknevelési alkalmassága erősen kérdőjeles. Az érintett szülő gondolatmenete leegyszerűsítve: bizonyítsuk be, hogy a másik szülő egy bűnöző, bűnözőknél pedig nem helyez el a bíróság gyermeket. Ha valamelyik fél ilyen pervitelt választ, több nagyon fontos dolgot is szem elől téveszt. Egyrészt a bíró, aki a gyermek elhelyezéséről dönteni fog, látott már ilyen eseteket. Másrészt ezzel még jobban magára haragítja a másik szülőt (lásd a halott oroszlánt). Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, éppen a gyermeknek árt nagyon sokat vele, sokkal többet, mint a másik szülőnek. Negyedrészt végül, de nem utolsósorban az igazság mindenképpen ki fog derülni, hiszen a gyermek egyszer felnő. A Legfelsőbb Bíróság 1776. számú Elvi Bírósági Határozata utat mutat, hogyan is kell a bíróságnak az efféle lejáratást értékelni: "A gyermekelhelyezés megváltoztatásának van helye, ha a szülő a másik szülőnek a gyermekkel való kapcsolattartását hosszabb időn át, hatósági intézkedések ellenére meghiúsítja, a különélő szülőt alaptalanul a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekménnyel vádolja és lejáratásába a gyermeket is bevonja."[1]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
