A Szegedi Ítélőtábla egy - a Kúria által elvi bírósági döntésként közzétett - végzésében akként foglalt állást, hogy a felszámolás alá került cég a választottbírósági szerződés ellenére jogosult rendes bíróság előtt peres eljárást indítani.[2] A döntés indokolása szerint a választottbírósági eljárás a felszámolási eljárás céljával és a hitelezők érdekeivel lenne ellentétes, a választottbírósági szerződés ezért a felszámolásra tekintettel betarthatatlanná vált. A jelen tanulmány egyrészt azt vizsgálja, hogy a fenti megközelítés jogpolitikailag helyes-e, más szóval lehetővé kell-e tenni, hogy a felszámolás alá került cégek - és általában a nehéz anyagi helyzetű felek - rendes bíróság előtt érvényesíthessék az egyébként választottbírósági szerződés alá tartozó jogvitáikat. Másrészt arra a kérdésre keresi a választ, hogy a helyzet kezelésére megfelelő jogi megoldás-e a választottbírósági szerződés "betarthatatlanná válása", vagy létezik esetleg ennél alkalmasabb dogmatikai eszköz.
A választottbírósági szerződés lényege, hogy a felek jogvitájukat rendes bíróság helyett választottbíróság elé terjesztik.[3] A választottbírósági szerződés a felekre kötelező, és kizárja azt, hogy a fél a választottbírósági szerződés hatálya alá tartozó igényét rendes bíróság előtt peres úton érvényesítse.[4]
A rendes bíróság előtti peres eljárásban külön szabályok vonatkoznak arra az esetre, amikor a felperes anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy az eljárást megindítsa. Az ilyen fél - a teljesség igénye nélkül - részesülhet részleges vagy teljes költségmentességben,[5] és igényt tarthat pártfogó ügyvédre.[6] Az állam tehát saját forrásaiból gondoskodik arról, hogy azok is tudjanak igényt érvényesíteni, akik az eljárással kapcsolatos anyagi terheket egyébként nem képesek viselni.
Más a helyzet a választottbírósági eljárás esetében. Az eljárás megindítása ugyanis feltételezi, hogy a felperes - és bizonyos választottbíróságok, pl. ICC esetében az alperes is[7] - fizessen be egy meghatározott összegű költségelőleget.[8] Ez alól a kötelesség alól a nehéz anyagi helyzet sem mentesíti a felet. A jogi segítségnyújtás szabályai pedig nem terjednek ki a választottbírósági eljárásra, tehát a nehéz anyagi helyzetű fél nem kap állami segítséget ahhoz, hogy jogi képviseletéről gondoskodjon.
A fentiek alapján előfordulhat olyan helyzet, hogy egy választottbírósági szerződést aláíró fél a szükséges anyagi források hiányában nem tudja igényét érvényesíteni a választottbíróság előtt, a választottbírósági szerződés hiányában azonban ugyanazt az igényt rendes bíróság előtt tudná érvényesíteni. A választottbírósági szerződés ilyenkor azzal a tényleges hatással jár, hogy a fél elveszti az igényérvényesítés tényleges lehetőségét.
A fő kérdés az, hogy lehetővé kell-e tenni az anyagi nehézségekkel küzdő fél számára, hogy szabaduljon a választottbírósági szerződés alól. Igenlő válasz esetén további kérdés, hogy mi legyen a nehéz anyagi helyzet mércéje, és hogyan alakuljon az ezzel kapcsolatos bizonyítási teher. Végül választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen dogmatikai megoldással lehet mellőzni a már létrejött és kötelező erejű választottbírósági kikötést. A fenti kérdésekre az egyes nemzeti jogok különböző válaszokat adnak.
Az alábbiakban az angol, a francia és a német bíróságok megközelítéseit mutatjuk be, majd pedig ezek fényében elemezzük a Szegedi Ítélőtábla elvi bírósági döntését. A különböző bíróságok különböző ítéleteinek közös vonása, hogy a fizetési nehézségekkel küzdő fél szinte mindig a választottbírósági kikötés betarthatatlanságát állította, és a bírósághoz fordulás jogának sérelmére hivatkozott. Ezeket a hivatkozásokat azonban az egyes bíróságok a legkülönbözőbb módokon bírálták el.
Az angol jogban a kérdéssel kapcsolatos leading case a Paczy v Haendler & Natermann GmbH (No.2.) ügy.[9] A tényállás szerint az - egyébként magyar származású - felperes szerződéses igényt kívánt érvényesíteni korábbi szerződéses partnerével, egy német céggel szemben. A felek szerződése a jogvitára választottbírósági kikötést tartalmazott. Paczy János ennek ellenére rendes bíróság előtt perelt, mert arra hivatkozott, hogy a választottbírósági kikötés betarthatatlanná vált. Ezt azzal indokolta, hogy munkanélküli volt, segélyen élt, ezért a kikötött ICC választottbírósági eljárást nem tudná megindítani. Az elsőfokú bíróság egyetértett a
- 32/33 -
felperes jogi álláspontjával és megállapította saját hatáskörét. A másodfokon eljárt Court of Appeal ezzel szemben akként foglalt állást, hogy a választottbírósági kikötés nem válik betarthatatlanná pusztán azon az alapon, hogy a felperes anyagi helyzete folytán nem tudja azt betartani. Ennek indokát Lord Buckley a következőképpen fogalmazta meg: "Az, hogy az egyik szerződő fél képtelen a szerződésből eredő kötelezettségeit teljesíteni, megítélésem szerint nem teszi az adott szerződést az idézett törvényi rendelkezés értelmében betarthatatlanná, miként egy ingatlan adásvételi szerződést sem tesz betarthatatlanná az, ha a vevő nem képes a vételárat határidőben megfizetni. A szerződés nézetem szerint csak akkor válik betarthatatlanná, ha a körülmények annak ellenére nem teszik lehetővé a betartását, hogy mindkét fél hajlandó, képes és kész betartani a szerződést. A vagyontalanság álláspontom szerint nem minősül ilyen körülménynek."[10] A Court of Appeal szerint a betarthatatlanná válás a választottbírósági kikötés kötelező voltát kimondó törvényi rendelkezés jogpolitikai céljával is ellentétes lenne. A bíróság hangsúlyozta: átérzi a felperes helyzetét, azonban az akkori - egyébként az UNCITRAL Mintatörvényen[11] alapuló - angol választottbírósági törvény[12] nem teszi lehetővé a választottbírósági kikötés mellőzését, a "betarthatatlanná válás" nem ezt az esetet jelöli. Bár a Paczy ügy óta új választottbírósági törvény van hatályban Angliában, sem az itt alkalmazott rendelkezés, sem a joggyakorlat nem változott érdemben.[13]
A francia bíróságok sokáig nem szembesültek hasonló kérdéssel, 2013-ban azonban két ügyben is felmerült a választottbírósági szerződés betarthatatlanságának kérdése.[14] A Lola Fleurs ügy[15] tényállása nagy vonalakban hasonló a fenti Paczy ügyéhez: a felperes a választottbírósági kikötés ellenére rendes bíróság előtt perelt, mondván hogy anyagi helyzete folytán a kikötés szerinti választottbírósági eljárást megindítani nem tudja. A Cour d'appel de Paris az angol gyakorlathoz hasonlóan akként foglalt állást, hogy a nehéz anyagi helyzet nem teszi betarthatatlanná a választottbírósági szerződést, a felperes továbbra is kötve van ahhoz. A francia bíróság azonban tovább ment és kimondta: ilyen körülmények között a választottbíróság kötelessége biztosítani az igazságszolgáltatáshoz való jogot. Ezen kötelezettség esetleges megszegése esetén a rendes bíróság jogosult utólag a kapcsolódó jogkövetkezményekről dönteni. A bíróság nem részletezte, hogy a választottbíróságot konkrétan milyen kötelezettség terheli, és a rendes bíróságok a posteriori vizsgálata milyen jogkövetkezményt vonhat maga után. Az ítéletet szakirodalom is akként értékeli, hogy az alapvetően a választottbíráskodás iránt barátságos, azonban a gyakorlatban nehezen alkalmazható megközelítést tükröz.[16] Mindenesetre érzékelhető, hogy a francia rendes bíróság akként kívánta a bírósághoz fordulás jogát biztosítani, hogy közben tiszteletben tartja a választottbíróság azon alapvető jogát, hogy a saját hatásköréről döntsön (compétence-compétence).[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
