Tóth J. Zoltán, a Károli Gáspár Egyetem tanszékvezető docensének legújabb monográfiája a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács Médiatudományi Intézetének kiadásában jelent meg idén, 2017-ben, a két neves médiajogász, Koltay András és Nyakas Levente által szerkesztett "Médiatudományi Könyvtár" című sorozat 27. számaként.
A monográfia a büntetőjogi rágalmazás és becsületsértés kérdéseit tárgyalja a teljesség igényére törekvő módon, interdiszciplináris jelleggel. A könyvben ennek megfelelően az emberi becsületvédelem büntetőjogi eszközrendszerének vizsgálatára a hagyományos büntetőjogi elemzésen túl filozófiai, jogbölcseleti, alkotmányjogi-alkotmányelméleti, jogtörténeti és jog-összehasonlító jelleggel is sor kerül, továbbá a strasbourgi bíróság gyakorlatának átfogó bemutatásával a témakör kapcsán szóba jöhető nemzetközi jogi aspektusok elemzése is megtörténik. A könyv imponálóan gazdag - magyar és idegen nyelvű - szakirodalmi és esetjogi bázisra épül.
A könyv három nagy tematikus részre oszlik. Az I. rész a becsületet védő bűncselekmények filozófiai-jogelméleti megítélésének történetét mutatja be. Ennek során a szerző kiemeli, hogy a rágalmazás és a becsületsértés egészen a XVIII. századig marginális témája maradt a filozófiai gondolkodásnak, és az e kérdésben megnyilvánuló bölcselők elsősorban a szóbeli felségsértés megítélésére koncentráltak - azt általában pragmatikus alapokon helytelenítették -, és csak John Stuart Mill 1859-ben megjelent, "A szabadságról" c. esszéjétől válik a szabad szólás igazolása az elméleti gondolkodás egyik lényeges problémájává. Maga Mill utilitarista alapon, az igazság szolgálata érdekében tartotta fontosnak a puszta szólás korlátozhatatlanságát, miközben a közvetlen veszélyt előidéző vélemények közlését - ugyancsak utilitarista alapon - nemcsak megengedhetőnek, hanem kifejezetten szükségesnek tartotta. Később megjelent a szólásszabadság védelmének (és így a becsület sérelmét okozó magatartások szankcionálhatósága korlátozásának) demokratikus igazolása is, mely szerint a szólásszabadság a demokratikus társadalom kialakulásának, a társadalmi döntések alapjául szolgáló információk és gondolatok terjesztésének előfeltétele; valamint megfogalmazódtak a véleményszabadság ún. konstitutív igazolásai is, melyek a kifejezés szabadságát az emberi személyiség immanens értékeiből, a személyes autonómia elvéből vezették le, a szólást a személyiség megnyilvánulásának, ezáltal önértéknek tartva.
Mindezek alapján a szerző a II. fejezetben kimutatja, hogy elsősorban az angolszász országok voltak azok, amelyek a becsületet sértő közlések büntetőjogi üldözését megszüntették, míg a világ nagy részén, kontinensünket is beleértve, erre nem került sor. Európában így összesen 35 olyan ország van, mely e cselekmények legalább egyikét bármely személy sérelmére elkövetve bünteti (ezek közül 23 európai uniós állam), míg 14 ország (ezen belül öt uniós állam) azokat vagy nem, vagy csak speciális esetekben (például államfőkkel, bírókkal stb. szemben elkövetve) rendeli szankcionálni.[3] A szerző szerint azonban a tendencia az, hogy e bűncselekmények üldözésének mértéke csökken: így a legtöbb európai országban, ahol azokat már nem fenyegetik büntetéssel, e deliktumok eltörlésére az utóbbi egy-két évtizedben került sor, ahol pedig e szankció (még) létezik, ott is egyre inkább az elterelés (a sértett és az elkövető mediációs eljárásban történő megegyezésének létrehozatala) vagy az enyhébb szankciók alkalmazása válik hangsúlyossá (miközben persze kivételek is vannak, ilyen például a híresen punitív hozzáállással rendelkező Olaszország).
A II. rész további fejezetei a magyar helyzetet elemzik. Ennek során bemutatják a rágalmazásra és becsületsértésre vonatkozó büntetőjogi szabályozás magyarországi történetét; e deliktumok mai büntetőjogi szabályait és a ma alkalmazott magyar büntetőjogi dogmatikát (ahol az
- 654/655 -
indokolt, azzal szemben kritikát is megfogalmazva); továbbá végigveszik a magyar Alkotmánybíróság szólásszabadsággal kapcsolatos releváns gyakorlatát is. Ez utóbbi kapcsán a monográfia kimerítő módon elemzi a véleménynyilvánítási szabadságnak az alkotmánybírósági gyakorlat által kidolgozott igazolási szempontjait, a szólásszabadság ún. kettős igazolását, mely a véleménynyilvánítási szabadságot mind a demokrácia szolgálatának érdekében, mind az egyéni autonómia személyiségvédelmi szempontjai miatt kiemelten védendő alapjogként - a "kommunikációs jogok" "anyajogaként" - fogja fel, és amely más alapjogokhoz képest is csak különösen indokolt esetekben korlátozható.
E korlátozási lehetőségek közül a szerző beható módon foglalkozik az emberi méltóság védelme érdekében történő korlátozással, melynek elismerése a szólásszabadsággal kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat során a kezdetektől fogva megtörténik, ám igazán hangsúlyossá csak az utóbbi években válik. Mindez nem független Magyarország Alaptörvényének negyedik módosításától (2013. március 25.), mely az Alaptörvénynek a véleménynyilvánítás szabadságával foglalkozó IX. cikkét azzal a rendelkezéssel egészítette ki, miszerint "a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére". Ez az explicit korlát hamarosan több határozat indokolásában is megjelent, melyek közül a könyv részletesen foglalkozik a 13/2014. (IV. 18.) AB határozattal, mint amely a 2012. január 1-je óta létező alkotmánybírósági hatáskörben, egy ún. valódi alkotmányjogi panasz alapján eljárva a korábbi alkotmányos követelményeket - a szerző megfogalmazásában - "levitte a hétköznapi jogalkalmazás, az emberek életét ténylegesen befolyásoló valódi joggyakorlat szintjére". E követelményeket még a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat fogalmazta meg; eszerint - egyebek mellett - a közszereplő politikus és a közhivatalnok sérelmére véleménynyilvánítással (értékítélettel) becsületsértés nem követhető el; ám a büntetőbírói gyakorlat ezen alkotmányos követelmény ellenére rendszeresen becsületsértést állapított meg, ha a vélemény "gyalázkodó jellegű" volt. A 13/2014. (IV. 18.) AB határozat e gyakorlatnak vetett véget, amikor egy konkrét ügyben hozott, e követelménnyel ellentétes, egy közszereplő politikust sértő vélemény szerzőjének büntetését kimondó büntetőbírói ítéletet semmisített meg, miközben kimondta (majd később több más határozatában is megerősítette), hogy az emberi méltóság a szólásszabadság végső korlátja lehet, amennyiben a szólás kizárólag az emberi személyiség lényegi, immanens tartalmának a sérelmére irányul.
Végül a könyv III. része a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának a gyakorlatát mutatja be. Ennek során részletesen ismerteti a Bíróság összes olyan fontos ítéletét, melyekkel az EJEB a részes államok bíróságai által rágalmazási vagy becsületsértési ügyekben hozott büntetőbírósági határozatokkal szembeni kérelmeket bírált el. Az EJEB rágalmazási ügyekben folytatott joggyakorlatának a teljességre törekvő elemzése alapvetően a különböző védett személyi körök kapcsán történik meg; így a könyv külön mutatja be a politikus sértettekkel szembeni korábbi és újabb strasbourgi gyakorlatot, az uralkodók megsértése miatti tagállami büntetések Bíróság általi megítélését, a nem politikus közszolgákkal szembeni rágalmazó vagy becsületsértő cselekményeknek a Római Egyezmény szerinti értékelését, az igazságszolgáltatásban közreműködő személyekkel (ezen belül különösen a bírókkal) szembeni gyakorlatot, végül az egyéb személyi körbe tartozók védelmét. Ez utóbbi kapcsán a könyv kimutatja, hogy egyre kevésbé a személy általános státusza számít, helyette egyre inkább az válik hangsúlyossá, hogy az az ügy, amelyben a rágalmazás vagy becsületsértés miatt elítélt személy megszólalt, közügy-e. Összességében a szerző arra a következtetésre jut, hogy a Bíróság a kifejezés szabadságát kiemelt módon részesíti védelemben, és azon esetek nagy többségében, amelyekben a megszólalás közügyben történt, az ennek korlátozását lehetővé tevő büntetőbírósági ítéletek egyezménysértését állapítja meg. A szerző az ennek megítélésével kapcsolatos gyakorlatnak - a Bíróság által egyetlen döntésében sem rendszerezett - hat szempontját határozza meg. Így annak eldöntésekor, hogy a tagállami bíróság az "elkövető" rágalmazás vagy becsületsértés miatti megbüntetésével egy konkrét ügyben egyezménykonform módon korlátozta-e a kifejezés szabadságát, alapvetően a következő hat (a könyvben részletesen kifejtett és elemzett) aspektust értékeli: tényállításról vagy véleménynyilvánításról van-e szó; milyen személyi körbe tartozik a sértett (kormány/tag/, egyéb politikus, államfő, közszolga/közhivatalnok, bíró, ügyész, hétköznapi ember); az ügy közügy vagy magánügy; ki a közléstevő (újságíró, politikus vagy más személy); mik az ügy konkrét körülményei; és milyen jellegű és mértékű a kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
