A büntetőjogi felelősségről rendelkező tételesjogi - a büntetőjog-tudományban gyakran dogmatikainak tekintett - rendelkezések általában az egyes jogrendszerek büntetőtörvényeinek statikus részét képezik, így módosításukra nem, avagy csak igen ritkán kerül sor. Ilyen rendelkezésnek tekinthetők a magyar büntetőjogban a bűncselekményi (folytatólagos) egységre és a bűnhalmazatra vonatkozó legáldefiníciók a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) III. Fejezetének ("A büntetőjogi felelősség") 6. §-ában.[1] Ezen - a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 12. §-ában foglaltakra is figyelemmel - több mint négy évtizede lényegében változatlan[2] helyzetet törte meg az egyes büntetőjogi tárgyú és ehhez kapcsolódóan egyéb törvények módosításáról szóló 2021. évi CXXXIV. törvény 90. §-a, amely 2022. március 1-jétől kezdődő hatállyal egy új rendelkezéssel egészítette ki a Btk. 6. §-át. E rendelkezés szerint:
"Ha az elkövető több vagy tartós cselekménye egy bűncselekményt valósít meg, vagy több bűncselekménye e törvény rendelkezése alapján egy bűncselekményt valósít meg, és e bűncselekmény miatt az elkövetővel szemben vádemelésre került sor, az elkövető által a vádemelést követően elkövetett újabb ugyanolyan bűncselekmény önálló bűncselekményként bírálandó el" [Btk. 6. § (3) bekezdés].
Ezen törvényi kiegészítés, jóllehet a Btk.-ban került szabályozásra, jelentős büntető eljárásjogi vetülettel is bír. Erre figyelemmel is választottam Erdei Árpád professzor úrnak, a büntetőeljárási jog kiváló képviselőjének emlékére rendezett konferencián tartott előadásom témájául az említett rendelkezés elemzését. Mielőtt ugyanakkor a módosítás részletes bemutatására és kritikájára rátérnénk, érdemes felidézni azt a jogszabályi környezetet, amelybe a jogalkotó ezen új rendelkezést kodifikálta.
Hazai büntető anyagi jogunk, mint láttuk, az egység és a bűnhalmazat témakörét tételesjogi alapon is bűncselekménytani kérdéskörnek tartja, így a Btk. 6. § (1) bekezdése kifejezetten rögzíti a bűnhalmazat fogalmát. Ennek értelmében "[b]űnhalmazat az, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy eljárásban bírálják el". A törvény tehát kifejezetten rendelkezik az alaki és az anyagi bűnhalmazatról. Felfogásom szerint egy cselekménnyel valósul meg több bűncselekmény - tehát alaki halmazat létesül - ha az elkövető valamely törvényi tényállásban írt elkövetési magatartást egyetlen ízben tanúsítja, oly módon azonban, hogy e cselekmény egyidejűleg egy másik tényállásban írt magatartásnak vagy magatartásrésznek is megfelel, vagy ugyanazon tényállásban foglalt elkövetési magatartást meríti ki egyidejűleg - legalább részben[3] - többször. Alaki halmazat úgy is létrejöhet, hogy a kettő (vagy több) bűncselekmény a maga egészében ugyanazon elkövetési magatartás tanúsításával valósul meg, de úgy is, hogy az elkövetési magatartás egyes mozzanatai mindkét bűncselekménynek a sajátjai, míg más mozzanatok az egyik, megint más történések a másik bűncselekmény törvényi tényállásának keretein kívül esnek.[4] Az alaki halmazat kereteit tehát törvényi tényállásban írt elkövetési magatartás határozza meg. Az amint teljes egészében kifejtésre került, a következő cselekménymozzanat már - még ha a korábbival szoros kontinuitásban is van - anyagi halmazatban lesz megállapítandó.[5]
Anyagi halmazat esetén tehát az elkövető több olyan - akár azonos, akár különböző - törvényi tényállás keretei
- 108/109 -
közé illeszkedő magatartást tanúsít, amelyeknek közös metszete nincsen.[6] Minden esetben értelemszerű feltétel, hogy az elkövető cselekménye vagy cselekményei ne legyenek természetes vagy törvényi egységbe foglalhatók, valamint az is, hogy a bűnhalmazat ne legyen látszólagos.
Végül a bűnhalmazat eljárásjogi feltétele, hogy az elkövető több bűncselekményét egyazon büntetőeljárás keretében vizsgálják. Erre sor kerülhet úgy, hogy a korábban külön-külön eljárásokban feltárandó deliktumok kapcsán a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 146. § (1) bekezdése alapján egyesítést rendel el; de természetesen olyan formában is, hogy már eleve egyazon elkövető legalább két bűncselekménye miatt rendelnek el nyomozást. Itt jegyzem meg, hogy a Btk. 6. § (1) bekezdésében írt definíció egy vonatkozásban hibás. Alaki bűnhalmazat esetén ugyanis fogalmilag kizárt az ügyek elkülönítése [Be. 146. § (2) bekezdés]. Így például nem fordulhat elő, hogy a hivatalos személy ellen, annak eljárása során elkövetett súlyos testi sértést [Btk. 164. § (3) bekezdés] a hatóságok ne ugyanazon büntetőeljárás keretei között vizsgálják, mint magát a hivatalos személy elleni erőszakot (Btk. 310. §). Ellenkező esetben, ha a súlyos testi sértés miatt folytatott - hipotetikusan elkülönített - büntetőeljárás hamarabb jogerősen befejeződne, mint a hivatalos személy elleni erőszak ügye, a Be. 4. § (3) bekezdése alapján a res iudicata hatás az utóbbi büntetőeljárás befejezhetőségét meggátolná. Ebből fakadóan a Btk. 6. § (1) bekezdésében írt bűnhalmazat-fogalom felülvizsgálatra szorul. Ha ugyanis az alaki halmazatot fogalmi képtelenség nem egyazon eljárásban elbírálni, helytelen a halmazat ezen válfaját az "és az[...]t egy eljárásban bírálják el" kitétellel összekapcsolni. A definíció de lege ferenda helyesen tehát úgy hangozhatna, hogy bűnhalmazat az, ha az elkövető egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg; illetve ha több cselekménye valósít meg több bűncselekményt, és ez utóbbiakat egy eljárásban bírálják el.
A folytatólagos bűncselekmény - mint a törvényi egység egyik válfaja - hazánkban a régi Btk. terméke. Ezt megelőzően e bűncselekmény-egységi kategória törvényi definiálásra nem került, a bíróságok joggyakorlatában ugyanakkor - mint bírói vagy jogi egység - a 19. század óta folyamatosan jelen volt. Az 1878. évi V. törvénycikk (a magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségekről; a továbbiakban: Csemegi-kódex) ugyan nem definiálta a folytatólagosságot, Anyaggyűjteménye azonban kimondta, hogy "a folytatott bűntett a bűnhalmazat esetei közé épen nem tartozik".[7] Ekkoriban írta Baumgarten Izidor, hogy a folytatólagosság esetében "a bíró gyakorlott szeme, habár őt erre a törvény kifejezetten föl nem hatalmazza, a bűnösség, a ténykedés, az eredmény egyneműsége folytán, nem halmazatot, hanem csak egy megszakított ténykedési mozzanatokban lefolyó delictumot lát".[8]
A jogintézmény alapvetően az 1532-es Constitutio Criminalis Carolina idejére nyúlik vissza. E jogkönyv 162. §-ában foglalt krudélis rendelkezés ugyanis - amelynek értelmében a harmadízben elkövetett lopást halállal kellett büntetni - olyan jogtechnikai megoldás kidolgozására sarkallta a jogalkalmazókat, amely folytán a háromszoros tolvaj vétkeit egynek tekinthették, ezáltal elkerülve a legsúlyosabb szankció alkalmazásának kötelességét. Ezt követően a gyakorlat a lopás mellett mind több bűncselekmény viszonylatában ismerte el, hogy az elkövető cselekménysorozata - bizonyos feltételek együttes fennállása esetén - halmazat helyett egy bűncselekményt képezhet. Első kifejezett törvényi definiálására az 1813. évi Feuerbach-féle bajor büntetőtörvényben került sor, amelynek 110. §-a szerint "ha egy bűntett ugyanazon személyen vagy tárgyon többször lett elkövetve", folytatólagos bűncselekmény megállapításának volt helye.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
