15/2005. (IV. 28.) AB határozat, a privatizációs népszavazás ügye
• Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés a) pont - országos népszavazás körébôl kizárt tárgy
• 51/2001. (XI. 29.) AB határozat
• 59/2004. (XII. 14.) AB határozat
17/2005. (IV. 28.) AB határozat, iratmásolatok illetékmentessége a büntetőeljárásban
• Alkotmány 57. § (3) bekezdés - védelemhez való jog
• Alkotmány 57. § (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog
• Alkotmány 70/I. § - igazságos közteherviselés
• 61/1992. (XI. 20.) AB határozat
• 6/1998. (III. 11.) AB határozat
A Fidelitas képviselője aláírásgyűjtő ív mintapéldányát nyújtotta be az Országos Választási Bizottsághoz (a továbbiakban OVB). A kérelmezők országos népszavazást kívántak kezdeményezni abban a kérdésben: "Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés azonnali hatállyal állítsa le a gazdasági társaságokban és a közhasznú társaságokban meglévő állami tulajdon privatizációját?" Az OVB megállapította, hogy az aláírásgyűjtő ív megfelel a törvényben meghatározott, valamint a feltett kérdésre vonatkozó tartalmi követelményeknek, ezért 131/2004. (X. 28.) OVB határozatával az aláírásgyűjtő ív mintapéldányát hitelesítette.
Az OVB határozata elleni kifogások előterjesztői arra hivatkoztak, hogy az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdésének a) pontja szerint nem lehet országos népszavazást tartani a költségvetésről. Az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés pedig a költségvetésről szóló törvényben kifejezetten megjelölt elemekre vonatkozik, és sérti az államháztartásról szóló törvénynek a költségvetésről szóló szabályait is. Az ügy előadója Harmathy Attila alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság a kérdés kapcsán felidézte korábbi határozatait, melyekben szintén a költségvetést érintő kérdések és a népszavazás összefüggéseit vizsgálta. Az 51/2001. (XI. 29.) AB határozat indokolása rámutatott arra, hogy az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdéseknél többnyire megtalálható valamilyen összefüggés a költségvetéssel. Nem minősül azonban tiltottnak az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés a) pontja alapján az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés pusztán azon az alapon, hogy a népszavazás eredménye esetlegesen érinti az Országgyűlés döntési lehetőségét a következő költségvetési törvény megalkotásakor. Az 59/2004. (XII. 14.) AB határozat is abból indult ki, hogy az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdésének a) pontjában szereplő költségvetésről szóló törvény fogalmába nem tartozhat bele az összes olyan jogszabály, amelynek valamilyen költségvetési vonzata van. Annak megítélésénél tehát, hogy az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés, illetve a megtartandó népszavazás a költségvetési törvényben szereplő egyes bevételi vagy kiadási tételekkel közvetlen és jelentős kapcsolatban áll-e, az Alkotmánybíróság - az Alkotmány szabályai és a testület gyakorlatában kialakult elvek alapján - esetenkénti mérlegelés alapján dönt. A vizsgálatnál az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi szempontokat veszi alapul, nem a költségvetéssel kapcsolatos pénzügyi jogi megfontolásokat.
A most vizsgált ügyben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvényi rendelkezések folytán az éves költségvetésről szóló törvényekben nevesítve szerepel az ÁPV Rt., egyrészt a bevételek, másrészt a kiadások tekintetében. Például az ÁPV Rt. az állami vagyon utáni részesedésként osztalékbevételeinek megfelelő összegű befizetést teljesít a központi költségvetésbe. Ezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az aláírásgyűjtő íven megfogalmazott kérdésről tartott eredményes népszavazás a privatizáció azonnali hatályú leállításával az ország éves költségvetéséről szóló törvényt közvetlenül és jelentős módon érintené. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az OVB 131/2004. (X. 28.) számú határozatát a Ve. 130. §-ának (3) bekezdése alapján megsemmisítette, és a testületet új eljárás lefolytatására utasította.
Az indítványozók a büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) és az illetéktörvény (Itv.) rendelkezéseit támadták, mert azok alapján a büntetőeljárásban az iratok
- 106/107 -
másolatának illetéke a bűnügyi költség viseléséről való döntésig mindenképpen terheli a i) terheltet, ha nem részesül személyes költségmentességben, ii) a meghatalmazott védőt (ekképpen tehát a terheltet), függetlenül attól, hogy az eljárásban kötelező-e a védelem vagy sem, iii) a fiatalkorú terhelt törvényes képviselőjét, akinek jogai az eljárásban egyébként a kötelezően részt vevő védőével azonosak. Az indítványozók álláspontja szerint ez a szabályozás ellentétes az Alkotmány több, a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jogot garantáló rendelkezésével [Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdés], az Alkotmánybíróság ezekkel a jogokkal kapcsolatos gyakorlatával, valamint az egyezségokmánnyal és az egyezménnyel is. Az ügy előadója Erdei Árpád alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság határozata indokolásának elején több kérdésben összefoglalta korábbi gyakorlatát. Így egyrészt áttekintette az illetékfizetési kötelezettség, valamint a bűnügyi költség szabályozásának alkotmányosságával összefüggő korábbi megállapításait. A védelem funkcióját ellátó eljárási szereplők helyzetének megítélésénél figyelembe vette a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jogról kialakított gyakorlatát, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogából levonható, a vizsgálat szempontjából releváns következtetéseket. Az illetékfizetési kötelezettség az egyén számára a közteherviselés része, amely közjövedelmet, az állami funkciók teljesítésének anyagi fedezeteként állami bevételt biztosít. Az Alkotmánybíróság több határozatában megállapította: az Alkotmány 70/I. §-a nem rendelkezik arról, hogy az állam milyen jogcímen írhat elő fizetési kötelezettséget; ezért a törvényalkotó nagy szabadsággal rendelkezik a tekintetben, hogy a közteherviselési kötelezettség kiindulópontjaként milyen gazdasági forrást választ és ennek alapján mit jelöl ki a közteher tárgyának. A 70/I. §-ból csak az következik, hogy a közterhekhez való hozzájárulást arányosan, a jövedelem és a vagyon mértékéhez viszonyítva lehet megállapítani [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281 stb.].
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és az eljárási illetékek összefüggését az Alkotmánybíróság több - a polgári eljárást érintő - határozatában vizsgálta. E határozatokban rögzítette: az 57. § (1) bekezdéséből nem következik, hogy az igazságszolgáltatással kapcsolatos működési költségek és a felek oldalán felmerülő kiadások nem háríthatók a felekre. Ugyanakkor az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből levezetett intézményvédelem [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302] következményeként az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből az államnak nemcsak az a kötelezettsége folyik, hogy bírói utat biztosítson a személyek jogvitái esetére, hanem az is, hogy a bírósághoz fordulást valóságosan lehetővé tegye. A perköltség szabályozása akkor hozható kapcsolatba az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, ha valamelyik személyi kör számára a bírói út igénybevétele a költségviselési szabályok miatt lehetetlenné válik (181/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 588, 589 stb.).
Az Alkotmánybíróság a bűnügyi költség előlegezésével, illetve viselésével összefüggő eljárási szabályok alkotmányosságának vizsgálata kapcsán a 401/B/1992. AB határozatban kifejtette: nem sérti a bíróság előtti egyenlőség elvét és nem jelent alkotmányellenes megkülönböztetést, hogy a kirendelt védő költségeit az állam előlegezi, a meghatalmazott védő költségeit azonban a terhelt. Sőt, a kirendelt védő munkadíjának és készkiadásának állam általi előlegezése nyújt anyagi alapot éppen a jogegyenlőség megteremtéséhez, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöböléséhez, így a védelem jogának érvényesüléséhez.
A 6/1998. (III. 11.) AB határozatban (a továbbiakban Abh.) kialakított elvi álláspont szerint a tisztességes eljárás követelménye olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Az Alkotmánybíróság eljárásában azonban csupán a tisztességes eljárás megkövetelte általános ismérvek megállapítására van lehetőség. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban fejtette ki először, hogy a tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a "fegyverek egyenlősége". Az elv a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson. Az Alkotmánybíróság a fegyverek egyenlősége elv kapcsán hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának több határozatára is.
A büntetőeljárási iratok másolatának illetékhez kötése a büntető hatalom konkrét működési költségei egy részének áthárítása a terheltre és a védőre. Mint minden eljárási illetéknek, ennek is az a rendeltetése, hogy az állam ellentételezze a hatóságok eljárásával keletkező kiadások egy részét, továbbá hogy racionális keretek közé szorítsa a magánszemélyek joggyakorlását.
Az illeték előírása azonban, függetlenül egyrészt a védelem funkcióját ellátó személyek tényleges vagyoni és jövedelmi viszonyaitól, másrészt az illeték nagyságától, mindenképpen hátrányos a védelem szempontjából. Önmagában az illetékfizetési kötelezettség szükségképpen pénzbeli, anyagi korlátot jelent a védelem számára abban, hogy a felkészülés hatékony és megfelelő eszközeként az iratokat megszerezze, birtokolja és használja. A korlátozás, illetve a potenciális hátrány adott esetben - a megfizetendő il-
- 107/108 -
leték összegének nagyságától és a védelem anyagi lehetőségeitől függően - el is lehetetlenítheti a hatékony felkészülést.
Az Alkotmánybíróság megállapította: az Alkotmány 70/I. §-án alapuló arányos közteherviselés kötelezettsége nem tekinthető olyan kényszerítő oknak, ami indokolja, hogy az állam büntető hatalmával szemben az egyént védő eljárási alapjogok érvényesülését az állam illetékfizetési kötelezettség teljesítésétől tegye függővé. A büntető hatalom gyakorlása a konkrét ügyekben, a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás működtetésének kötelezettsége a társadalmat terheli. A működési költségek egy részének áthárítása a büntető felelősség jogerős eldöntése után a bűnügyi költség viselésének szabályai alapján lehetséges. A büntetőeljárás folyamatában a védelmet megillető alkotmányos alapjogok gyakorlásának illetékhez kötése azonban olyan korlátozás, amelyet sem más alapjog védelme, sem pedig az arányos közteherviselés, a közjövedelmekhez való hozzájárulás alkotmányos kötelezettsége nem tesz szükségessé. A másolati illeték előírása tehát a védelemhez való jog alkotmányos cél által nem indokolt, így szükségtelen korlátozása.
A másolatok illetékkel terhelésének egyenes következménye a fegyverek egyenlőségének sérelme is, mert egyrészt a közvádlói funkciót ellátó ügyészség mint személyes költségmentességet élvező költségvetési szervezet "ingyen" birtokolja az eljárás iratait, másrészt azért, mert a másolat megszerzésének ellenértékhez kötése oda vezethet, hogy a védelem az iratmásolatok nélkül alkotmányos cél által egyáltalán nem indokolható okból, a vádnál lényegesen kedvezőtlenebb feltételek mellett tudja csak betölteni funkcióját.
Az Alkotmánybíróság, értékelve azt a szabályrendszert, amely együttes hatásában vezet a védelemhez való jog alkotmányellenes korlátozásához és a fegyverek egyenlőségének sérelméhez, megállapította, hogy - figyelembe véve az Alkotmány 70/I. §-ából következő széles körű jogalkotói szabadságot, és annak következményeit az illetékjog részleteinek alakítására - önmagában egyik rendelkezés sem tekinthető alkotmányellenesnek. Az Alkotmánybíróság következetes felfogása szerint azonban az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Ennek érdekében a jogalkotó köteles olyan szabályozást alkotni, amely a lehető legnagyobb mértékben biztosítja az alapjogok érvényesülését. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényalkotó ezt az intézményvédelmi kötelezettségét nem teljesítette, így alkotmányellenes helyzetet idézett elő akkor, amikor az illetékkedvezmények körében nem tette lehetővé sem a Be.-ben, sem az Itv.-ben, hogy a terhelt, a védő, valamint a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője illeték fizetése nélkül jusson az iratok másolatához. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy a mulasztást pótolja, és jogalkotói feladatának 2005. december 31. napjáig tegyen eleget. ■
Visszaugrás
