Korunkban, amikor nem szűnő viták folynak a civilizációk harcáról és a történelem végéről[1], tehát arról, hogy a világ mikro- és makroközösségei milyen működési mechanizmusok, elvek és törvényszerűségek alapján írhatók le, ugyanakkor a globalizáció hatására előtérbe kerül a globális alkotmányozás igénye is[2], nem kerülhető meg a jog történelemfilozófiai alapú elemzése. A magyar történelemfilozófiai hagyomány más tudományterületekhez képest európai összevetésben viszonylag szórványosnak mondható, a stúdium és a jogi jelenségek egymásra vonatkoztatásának pedig még ehhez mérten is csekély irodalma van. A jelen írás célja a magyar történelemfilozófiai tradíció egyetemes eszmetörténeti szempontok alapján történő bemutatása, érintve annak jogi vetületét is, amely legalább annyira univerzálisnak, mint amennyire hazainak tekinthető.
A történelemfilozófia - korántsem elhanyagolható előzményektől eltekintve - jellegzetesen újkori és nyugati tudomány, melynek önállósulását a 17. században lezajló "szellemi forradalom"[3] következtében meginduló erjedés mellett egy kivételes történelmi helyzet segítette elő: a földrajzi felfedezések - és az ennek köszönhetően kitáguló horizont - folytán lehetővé vált az addigi, eseti történelmi analógiákat meghaladva az egyes civilizációk párhuzamos, egymáshoz képesti hasonlóságok és különbségek feltáró vizsgálata, a levont törvényszerűségek rendszerbe foglalása. Ez azt eredményezte, hogy az eseti, töredékes gondolatokat általános érvényű, a történelem menetére, végső céljára, értelmére vonatkozó megállapítások igényével válthatták fel.[4]
A történelemfilozófia - leegyszerűsítve - azt vizsgálja, hogy mi a történelem értelme. Vizsgálódásainak tárgyaként szinte szinonimaként használ két alapfogalmat, a civilizációt és a kultúrát. Van olyan történelemfilozófiai gondolkodó, aki szerint a különbségtételnek nincs is különösebb jelentősége, így például N. I. Konrad az Arnold Toynbee-val folytatott 1967-es levélváltása során a kultúra szó mellett érvelt, mert a kultúra az alapja annak, amit civilizációnak neveznek.[5] Oswald Spengler, az egyik legjelentősebb történelemfilozófiai mű szerzője ezzel ellentétben erőteljesen hangsúlyozta, hogy kultúra és civilizáció között alapvető különbség van, mégpedig az, hogy a civilizáció egy kultúra elkerülhetetlen sorsa, kettejük kapcsolata a szerves egymásutániság kifejeződése. Mindez szoros összefüggésben állt ciklikus, a keletkezés, haladás-fejlődés és elmúlás egymásutániságát valló történelemfelfogásával. Ebből levonható a következtetés, hogy az a szemlélet, amely egy adott terület és az ott letelepedett emberi közösség létét és történetét meghatározó kultúra (civilizáció) elemzéséhez ezt az elméletet veszi alapul, a két fogalom között szoros ok-okozati összefüggést, egymásutániságot feltételez. Tehát előbb volt a kultúra (a kezdet és a felfelé ívelő szakasz), melyből valamikor, a fejlődés egy bizonyos szakaszában következett a civilizáció (a tetőpont és az elkerülhetetlen hanyatlás).[6]
Spengler mellett a másik paradigmatikus gondolkodó az angol Arnold J. Toynbee. Főművében, A Study of History című, tizenkét kötetes, történelemfilozófiai munkájában[7] abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a történettudomány értelmes egységei nem népek és korszakok, hanem civilizációk.[8] Elméletének Spenglerhez képest az egyik alapvető különbsége, hogy aszerint csoportosítja a civilizációkat, közvetlenül a primitív életformából emelkedtek-e ki, vagy valamelyik előző civilizációhoz kapcsolódnak (pl. az egyiptomi társadalomnak nincs sem elődje, sem utódja, míg a nyugati kereszténység civilizációja a görög társadalom kapcsolt civilizációja). A civilizációk kialakulásának és fejlődésének okaként adott válasza az ún. "kihívás-válasz" elmélete: eszerint az emberek egy csoportja adott helyen és körülmények között azért emelkedett ki a primitív életformából és fejlesztett ki civilizációt, mert ezzel válaszolt egy olyan kihívásra, amely rendkí-
- 338/339 -
vüli erőfeszítésre késztette. A civilizáció számára az biztosította a folyamatos fejlődést (növekedést), amennyiben egy sajátos kihívásra adott válasz nemcsak sikeres, hanem olyan további kihívást idéz elő, amelyre ismét sikeres válasz születik. Nem minden civilizáció volt képes arra, hogy válaszoljanak a felmerült kihívásra, ezek a fejlődés egy adott pontján megrekedtek (pl. a polinézek). Mivel a történelem semmilyen határt nem szab az egyes társadalmak élettartalmára, egy társadalom sohasem természetes okok miatt pusztul el, hanem többnyire öngyilkosság vagy gyilkosság miatt. Az előbbi akkor következik be, amikor a társadalom alkotó kisebbsége uralkodó kisebbséggé válik, elveszíti teremtő hatalmát, az alkotásra képtelen többség pedig megtagadja a hódolatot és megszünteti a kisebbség utánzását (mimézis).[9] Toynbee maga így fogalmazza meg látásmódjának különbségét Spenglertől: "Egyetértek a történelemszemléletével egészen korunkig (ez igen fontos fenntartás): a történelem nem egységes áramlat, amely végigkísérhető a századokon, és az egész emberiséget magában foglalja - hanem különálló egyidejű áramlatok sora. Úgy vélem - ismét csak Spenglerrel egyetértésben -, hogy az eltelt történelemnek ez az összetett áramlata csak szinoptikus szemlélet, "összehasonlító módszer" alapján érthető...
Ugyanakkor én alapvetően eltérek Spenglertől két igen fontos vonatkozásban, amelyek egyébként összefüggnek. Spenglertől eltérően én nem vagyok determinista, és ezért (őszintén hiszem) nem is vagyok dogmatikus. ...Nem gondolom ..., hogy az események "modelljeit" (ezeket úgy tekinthetjük, mint a múltban ténylegesen lezajlottakat) az emberi természet bizonyos sajátosságai végzetes módon eleve meghatározzák. Nem gondolom azt sem, hogy ezeknek a modelleknek végzetes módon előíratott, hogy meg kell ismétlődniük..."[10]
A spengleri ciklikus történelemszemlélet mellett a nyugati gondolkodás történetében még legalább két másik releváns teória kialakult. Kronológiailag az első az antik alapokon nyugvó, eshetőlegességet valló elmélet, melynek lényege, hogy ami megtörtént így, megtörténhetett volna másként is, következésképpen kitüntetett szerepet szán az eseti analógiának,[11] hiszen amennyiben valamelyik aktuális helyzet emlékeztet egy korábbira, akkor össze lehet vetni, és le lehet vonni a következtetéseket. (Alapvetően antihistorista nézőpontról van szó, mert a véletlenszerűségen túli törvényszerűségeket tagadja, és csak az eseti hasonlóságok felismerésének szükségszerűségét ismeri el, de azt is kizárólagosan valamiféle okulás végett.) Eszerint a történelem olyan események sorozata, amelyek úgy történtek, ahogy megtörténtek, ugyanakkor éppenséggel megtörténhettek volna másképp is.[12] A másik - a középkor alkonyától datálható - történelemfelfogás a teleologikus koncepció, amely az emberiség történetét egy folyamatnak tekinti, és korszakolja is. Ezer szállal kötődik a kereszténységhez, gondolatrendszere - ahogyan a keresztény felfogásban a világ a teremtéssel kezdődött, majdan pedig a feltámadással és az utolsó ítélet napjával ér véget - az emberiség történetét egymást követő szakaszokra osztja, az őskortól a legújabb korig. (Hatását jól mutatja, hogy a nyugati történelmi gondolkodás - a történelem tanításától a történetírásig - máig ezt a koncepciót alkalmazza.) A harmadik, időben legkésőbb fellépő és érvényesülő teória a ciklikus, amely részleteiben rokon vonásokat mutat mindkét másik felfogással, egészében azonban különbözik azoktól. Az eshetőlegességet valló elmélethez közelít a hasonlóságok ismétlődése jelentőségének felismerése, azt azonban meghaladja, mert az eseti történeti analógia helyett a folyamatokét vallja. A teleologikus koncepcióhoz hasonlít annyiban, hogy elfogadja a keletkezés-létezés-elmúlás logikáján alapuló korszakolást, azt azonban nem az egész emberiségre, hanem csak egyes kultúrákra (civilizációkra) alkalmazza.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
