Az igazságügyi szakértők perbeli státuszát újra fogalmazó, szakértőkre vonatkozó 2016. évi törvény[1] megjelenését követően sem tudott nyugvópontra jutni a kérdés, hogy "mi a (igazságügyi) szakértő szerepe a döntéshozatalban", azaz meddig terjed szakértő jogosultsága az úgynevezett különleges szakértelmet igénylő kérdések megítélésében.
A szakértő szerepkörére, döntésben való részvételére vonatkozóan számos, olykor merőben ellentétes álláspont áll egymással "vitában" a tudományos, illetve a mérsékeltebb szakmai igényességű publikációkban. Mi valójában az igazságügyi szakértő eljárásbeli szerepe: tanú, ténytanú, ténybíró, szakmai bíró[2], a bíró segédje, vagy talán szakmai képviselő[3]?
A kérdés tétje - a jogtudomány oldaláról nézve - nem kevés, hiszen az egyik legmeghatározóbb álláspont értelmében "a szakértőnek a bírói pulpitusra ültetésével a bírói döntési jogkörről és a belső meggyőződésen alapuló döntésről vallott elvek feladásáig kellene eljutnunk[4]". Ebből a megközelítésből következik, hogy ma is sokan a bíró "segédjének" tekintik a (kirendelt) szakértőt. "Ennek az a lényege, hogy a szakértő szakmai ismeretek közlésével és alkalmazásával segíti a hatóságot. Nyilatkozata tehát semmit nem dönt el, a bíró a "segédje" véleményét belátása szerint használhatja[5]". A kérdéskör természetesen csak kirendelt szakértők viszonylatában értelmezhető, hiszen magánszakértők -"egyenjogúsításuk"[6] ellenére is - legfeljebb megbízójuk segédei lehetnek, nem pedig kirendelőé.
A hatályos jogi szabályozás nagy előrelépés szakértői szempontból, hiszen kiemeli a szakértőt a "segéd" szerepkörből, de azért bírói pulpitusra nem ülteti: "Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását.[7]". Ez a megfogalmazás - legalábbis szakértői szempontból nézve - rendben levőnek tűnt, hiszen oda került a különleges szakkérdések eldöntése, ahol a szakértelem található. A szakértő feladata alapvetően, hogy a szakmai következményekkel bíró tények vizsgálata alapján jogkövetkezményekkel bíró tényállást fogalmazzon meg, hiszen a szakmai tényeknek közvetlenül nincs jogi következménye.
Van úgy, hogy szükségesnek érezzük egy korábbi álláspontunk átértékelését,[8] ami - különösen igazságügyi szakértő esetében - talán helyesebb, mint a görcsös ragaszkodás egy utólag aggályosnak bizonyult véleményhez. A törvény megjelenését követően - mi tagadás - jogos kritikaként merült fel, hogy a megfogalmazás alapján kategorikus véleményalkotás lehet elvárható, és ami még rosszabb, akár megkövetelhető is a szakértőktől. Szakmailag megalapozottnak tekinthető az ellenvetés, mely szerint: "Eljárásjogi szempontból nem tartom megfelelőnek a szakkérdés eldöntése kifejezést. Álláspontom szerint a szakértő feladatának új megfogalmazása a tudományos megalapozottság szemszögéből is aggályos, mivel az kétségtelenül kategorikus véleményalkotást kíván a szakértőtől. A kategorikus véleményalkotás feltételei azonban tudományos megalapozottsággal számos szakterületen, így a kriminalisztikai szakértői szakterületen sem teljesülnek.[9]"
A fentiekben jelzett anomáliából azonban nem következik okszerűen, hogy indokolt lenne a törvény előző változatában megfogalmazott szakértői szerepkör-restaurációja. Az a korábbi megközelítés, mely szerint a szakértő feladata, hogy a "szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását és a szakkérdés eldöntését" valójában tálcán kínálta fel az eljáró bíró számára a kompetenciavétség lehetőségét. Ha szakértő csak segít, akkor bíró az, akinek döntenie kell. Dönteni kell, méghozzá olyan kérdésben, melyhez "hivatalból" nem ért. A szakkérdést ugyanis - talán joggal feltételezhetően - csak szakértő, illetve szakértők vagy szakértői testületek dönthetik el, éppen úgy, ahogy a jogkérdések területén nincs semmi "keresnivalója" a szakértőnek.
Egy jogszabályról - mint minden írásos műről - elmondható, hogy nem akkor van készen, amikor már nincs mit hozzá tenni, hanem akkor, amikor már nincs mit elvenni belőle. A jogszabály jelenleg hatályos megfogalmazásában azonban a szakértői feladatkörre vonatkozódefiníció eszmeisége két ponton is áldozata lett a tömörítési törekvésnek. Egyrészt a megfogalmazás nem biztosít teret annak a lehetőségnek, hogy a szakértői vizsgálat - gyakorta objektív okokból - csak részlegesen, vagy egyáltalán nem vezet eredményre. Másrészt a definíció külön feladatként kezeli a szakkérdés eldöntését és a tényállás megállapításában való segédkezést. Helyes megfogalmazásban a szakértő "a lehetőségekhez mérten" kell, kellene eldöntse a szakkérdést, és "ezáltal" - vagyis a döntés által - segíthetné a tényállás megállapítását.
A döntés körüli misztikum feloldása szempontjából
- 120/121 -
meghatározó lehet az a körülmény, hogy valójában nem bíró, és nem is szakértő az, aki dönt. A döntés korpusza, a lényegi elemek megtalálhatók a jogszabályokban, illetve az általánosan elfogadott, jobb esetben validált (különleges szakterületekre vonatkozó) szakmai módszertani leírásokban. A bírói és szakértői döntés, a döntési szubjektum ott kap érdemi szerepet, ahol a jog, illetve a különleges szakértelem területére vonatkozó szabályozás - az egyes ügyek egyedi jellegéből következően - nem kínál megoldást.
A szakértői szerepkör, a szakkérdés megítélése kapcsán alapkérdés, hogy birtokolhatja-e szakértő vagy bíró kizárólagossággal a döntési pozíciót, és ha igen mely esetekben? Ha pedig bíró és szakértő egyaránt "hozzátesz" valamit a döntéshez, miben áll ez a "munkamegosztás"?
Érdemes fentiek tükrében megvizsgálni két - a szakértői ténymegállapítás eredménye szempontjából tipikusnak mondható - alaphelyzetben a döntési kompetenciákat.
Vannak szakterületek (pl. apasági perek DNS-vizsgálatai), ahol a szakértői bizonyítás lehetősége, mi több követelménye a szakmai tényállás megállapítása során a gyakorlatilag "teljes bizonyosság, teljes bizonyítottság[10]" szintjének elérése.
Ezen bizonyítási szint megállapításához olyan módszertani elvárások teljesülése rendelhető, melyek jórészt megfogalmazást nyertek az úgynevezett Daubert féle kritériumokban. "A harmadik legrészletesebb vizsgálatnak arra kell választ adnia, hogy a szakértő általi módszer és a szakvéleményt alátámasztó hipotézisek validálhatóak-e. A bíróságnak ellenőriznie kell a vélemény ténybeli ún. bemeneti adatainak pontosságát, vizsgálnia kell az alapul szolgáló elmélet teszteltségét, felülvizsgálatnak való alávetettségét, publikáltságát, a lehetséges hiba százalékát (megbízhatóságát), ismertségét és a tudományos közéletben az elmélet általános elfogadottságát[11]".
Bár az igazságügyi szakértői munka önmagában nem tekinthető tudományos tevékenységnek,[12] a "teljes bizonyosság, bizonyítottság" fogalma meghatározásához szükségesnek látszik a Daubert-teszt kritériumain túlmenően további, a tudományos vizsgálati módszerekkel szemben támasztott követelmény (pl. cáfolhatóság kérdése) illesztése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
