Dr. Berke Gyula: A 17/2022 (VIII. 1.) AB határozatról (MJO, 2022/3., 33-38. o.)

A döntés: Az Alkotmánybíróság 17/2022. (VIII. 1.) AB határozata.[1]

Az Alkotmánybíróság 17/2022. (VIII. 1.) számú, 2022. július 5. napi határozatával (a továbbiakban: határozat) megállapította a Kúria Mfv.II.10065/2021/7. számú ítéletének (a továbbiakban: ítélet) alaptörvény-ellenességét, s ezért azt megsemmisítette. A határozat a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 205. § (1) bekezdését érintő alkotmányjogi panaszt visszautasította. A határozat közvetlenül az Mt. köztulajdonban álló munkáltatóra vonatkozó szabályainak hatálybalépéséhez kapcsolódó kérdést érint, és ennek kontextusában komplex munkajogi problematika jelenik meg abban. Az alábbi ismertetés ennek egyes elemeit emeli ki arra is figyelemmel, hogy az ügy egyik lényeges tényállási eleme, az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonba került munkáltatóval fennálló munkaviszonyra alkalmazandó szabályok sorsa további jogvitákat is magával hozhat.

1. A Kúria ítélete

2. Az alkotmányjogi panasz

3. Az Mt. hatálybalépése és az átmeneti szabályok

4. A határozat diszkriminációfelfogása

5. A köztulajdonban álló munkáltatóra vonatkozó szabályok

6. A szerzett jogok védelme

7. Összegzés

1. A Kúria ítélete

A felperes munkavállalója 2001. június 1. napján létesített munkaviszonyt az alperesi (áramszolgáltatással foglalkozó) munkáltató jogelődjével. A felek közötti munkaviszonyra az 1995. november 7. napján megkötött (többször módosított) ágazati kollektív szerződés (VKSZ) és a 2004. március 25. napján létrejött (többször módosított) ún. egységes kollektív szerződés (EKSZ) hatálya terjedt ki. E kollektív szerződések - tárgyunk szempontjából lényeges - rendelkezései a felmondási idő és a végkielégítés tekintetében tértek el az Mt. (illetve a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény) szabályaitól a munkavállaló javára, azaz lényegében annál (azoknál) hosszabb felmondási időt és magasabb összegű végkielégítést állapítottak meg. A történeti tényállás lényeges eleme az volt, hogy a munkáltató 2017. január 31. napján ún. köztulajdonban álló munkáltatóvá vált, azaz e naptól váltak alkalmazandóvá reá, illetve a vele fennálló munkaviszonyokra az Mt. 204-207. §-ának rendelkezései. A munkaviszony munkáltatói felmondással való megszüntetésére 2018. december 5. napján került sor, s ehhez kapcsolódóan a munkáltató a felmondási idő tartamát és a végkielégítés összegét - a kedvezőbb kollektív szerződéses szabályok mellőzésével - az Mt. köztulajdonban álló munkáltatóra vonatkozó (a munkavállalóra kedvezőtlenebb) különös rendelkezéseire figyelemmel állapította meg. A munkavállaló keresetében a különbözet megfizetésére kérte kötelezni a munkáltatót, lényegében azzal az indokkal, hogy az Mt. hatálybalépése előtt megkötött kollektív szerződések tekintetében az Mt. 205. §-ának rendelkezései nem alkalmazhatók. A munkáltató ellenkérelme szerint az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonba került munkáltatók esetében a jogalkotó nem kívánta védelemben részesíteni az Mt. hatálybalépését megelőzően létrejött kollektív szerződéseket, azaz az Mt. 205. §-a - a munkaviszony megszüntetése tekintetében - alkalmazandó a felek munkaviszonyában.

A munkavállalói keresetnek az elsőfokú ítélet[2] helyt adott. Az ítélet indokolásának alapvető eleme az volt, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról szóló 2012. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Mth.) 11. § (1) bekezdése akként értelmezendő, illetve alkalmazandó, hogy amennyiben az Mt. hatálybalépésekor már hatályban volt kollektív szerződés (vagy munkaszerződés), úgy az az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonba került munkáltatóval fennálló munkaviszonyban is alkalmazandó. A másodfokú ítélet[3] az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta. A felmondási időre járó távollétidíj-különbözet iránti igény tekintetében arra a következtetésre jutott, hogy mivel a VKSZ 2018. január 1. napján - az Mt. hatálybalépését követően - lépett hatályba, annak rendelkezései a felperesi igény jogalapjául nem vehetők figyelembe, lényegében azért, mert azok az Mt. 205. § (1) bekezdésébe ütköznek. A végkielégítésre vonatkozó igény tekintetében a másodfokú ítélet az elsőfokút helyben hagyta.

A Kúria ítélete a másodfokú ítéletnek a felmondási időre járó díjazást érintő rendelkezését hatályában fenntartotta, ám az ítéletnek a végkielégítésre (a különbözetre) vonatko-

- 33/34 -

zó részét hatályon kívül helyezte, s e körben a munkavállaló keresetét elutasította. Az ítélet indokolásából elsőként az kívánkozik kiemelésre, hogy a Kúria megítélése szerint az Mth. nem tartalmaz olyan átmeneti szabályt, amely az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonba került munkáltatóval fennálló munkaviszonyokra vonatkozna, azaz az Mth. 11. § (1) bekezdése a tényállásban nem alkalmazható.[4] Hangsúlyozta a Kúria azt is, hogy az ügyben a "szerzett jogok védelmének elvére" sem lehet sikerrel hivatkozni.[5] Okafogyottsága miatt mellőzte a Kúria a felperesi felülvizsgálati kérelem arra vonatkozó érvelésének érdemi vizsgálatát, amely a másodfokú ítéletnek a 2018. január 1. napján hatályba lépett VKSZ minősítésével foglalkozott, hiszen az alperesi munkáltató köztulajdonba kerülésével a kollektív szerződés (munkavállaló javára az Mt.-től eltérő) rendelkezései érvénytelenné váltak.

2. Az alkotmányjogi panasz

Az alkotmányjogi panasz elsődlegesen a Kúria ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására, az ítélet megsemmisítésére, egyúttal annak az alkotmányos követelménynek a megállapítására irányult, hogy az Mth. 11. § (1) bekezdését az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonúvá vált munkáltatóra is alkalmazni kell. A panasz másodlagosan azt indítványozta (az elsődleges kérelem elutasítása esetére), hogy az Alkotmánybíróság állapítson meg mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet annak okán, hogy a jogalkotó nem alkotott szabályt az ügy tényállására, amelynek lényeges eleme, hogy a munkáltató az Mt. hatálybalépése előtt megkötött kollektív szerződés hatálya alatt áll, ám csak ezt követően került köztulajdonba. Az alkotmányjogi panasz érdemi indokolása egyrészt a bírói döntésnek az Alaptörvény 28. cikkébe ütközését állítja. Másrészt az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének sérelmét is rögzíti, amennyiben az ítélet diszkriminációt valósít meg az Mt. hatálybalépése előtt kötött kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkáltatók és munkavállalók tekintetében. Az indokolás szerint az ítélet az Alaptörvény XVII. cikk (2) bekezdésének sem felel meg, amennyiben kikényszeríthetetlenné válik a kollektív szerződés(ek) rendelkezése, de - nemzetközi kötelezettség sérelme okán - sérti az ítélet az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdését, valamint - uniós kötelezettség sérelme okán - az E) cikk (2)-(3) bekezdését is. A mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség tekintetében a panasz indokolása egyrészt az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének (a jogállamiságnak), másrészt (ugyancsak) a XV. cikk (2) bekezdésének, a XVII. cikk (2) bekezdésének, valamint a Q) cikk (2) és (3) bekezdésének és az E) cikk (2)-(3) bekezdésének sérelmére utal, amely tehát azzal következett be, hogy a jogalkotó nem alkotott olyan szabályt, amely biztosítaná, hogy az Mt. 205. § (1) bekezdése csak a hatálybalépését követően megkötött kollektív szerződések tekintetében érvényesüljön (az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonba került munkáltatók tekintetében is).