"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."
(József Attila: Eszmélet)
A gyermekelhelyezési pereket tárgyaló - többnyire női - bírákat az infotainment médiumokból tájékozódó, felületes véleményalkotásra hajlamos közvélemény gyakran címkézi fel az "anyapárti" jelzővel, s egyébként is, egy gyermek apánál történő elhelyezését csak a "Kramer kontra Kramer" című filmben tartja elképzelhetőnek.
E filmpéldánál maradva, s - 1979-es alkotásról lévén szó - felolvasztva az idő mézébe ikrásodott filmes emlékeinket, a gyermekelhelyezés ítélkezési gyakorlatát illető sztereotip véleményalkotást az is támogathatja, hogy az öt Oscar-díjas drámában a bíró a gyermeket végül is az anyának ítélte (aki a gyermek átvétele előtt "meggondolta magát" és beleegyezett abba, hogy az öt és fél éves Billy-t mégiscsak az édesapa nevelje).[3]
Ami pedig a joggal "fertőzött" gyakorlatot illeti: a gyámhatóságok, illetve a bíróságok a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos pecsétes döntéseikben hosszú évtizedeken keresztül egy meglehetősen leegyszerűsített képletettel voltak kénytelen dolgozni: a jogalkotó akarata szerint ugyanis - megegyezés hiányában - a fiúgyermeket előbb rendszerint az atyánál, a leányt az anyánál kellett elhelyezniük, a 7 éven aluli (majd később a 6 évet be nem töltött) gyermeket azonban - nemére való tekintet nélkül - az édesanya gondozására kellett bízniuk.[4]
Ranschburg Jenő aztán az egyik írásában megfejtette az "anyapárti" bíráskodás okát: "Georgia állam-
- 10/11 -
ban egy válóperes bíró azt nyilatkozta, hogy a válóperek alkalmával minden esetben gondolkodás nélkül az anyának ítéli a gyereket. Amikor megkérdezték, hogy miért, azt felelte, ő ott él az állattartók között, és látja, hogy a borjú mindig a tehén után megy, soha nem a bika után."
Az "anyapártiság" hazai mítoszát némiképp eloszlatva Grád András, Jánoskúti Gyöngyvér és Kőrös András tollából származóan alig fél évtizede jelent meg egy, a Pesti Központi Kerületi Bíróságon 1996 és 2003 között indult ellenzéses-, illetőleg közös megegyezéses bontóperek, valamint gyermekelhelyezési perek iratanyagát vizsgáló elemzés[6], amelyben a szerzők megállapították, hogy "a közvélekedéssel szemben míg a közös megegyezéses perekben a gyermekek több mint 90%-a kerül az anyához, addig az úgynevezett ellenzéses perekben ugyanez az arány csak 60% körüli, vagyis e körben jóval kiegyenlítettebb az arány."[7]
E kutatás a gyermekelhelyezés bírói gyakorlatát körüllengő nemi sztereotípiák ködének részbeni feloszlatása mellett azonban egy az idáig agyonhallgatott - írásom egyik sarktételének tekinthető - tényre is ráirányította a figyelmet: "a bíróságok szinte mechanikusan annál a szülőnél helyezik el a gyermekeket, akivel a per megindításakor élt. Az összes ellenzéses pert alapul véve ez az arány csaknem 90%, [vagyis] a gyermekelhelyezést is magában foglaló perek (házassági bontóper, gyermekelhelyezési per) lényegében már a per megindulását megelőzően eldőlnek."[9]
A szerzők e tendencia okát a gyermekek állandóság iránti igényének a túlmisztifikálásában látták, s ha jobban belegondolunk, napjaink gyermekelhelyezéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában a gondterhelten kiválasztott eseti döntésekkel felhizlalt, az állandóság varázsfonalára felfűzött bírósági határozatoknak se szeri, se száma, az állandóság hol "a biztonságérzetet nyújtó állandó környezet", hol pedig "a gyermekről születésétől fogva mindvégig gondoskodó személy" alakjában jelenik meg[10], s válik az e tárgyakörben született eseti döntések ratio decidendijévé, egy Grád Andrástól kölcsönzött metaforával élve "szent tehénévé".
Kissé sarkosan úgy is fogalmazhatnánk, hogy az állandóság-totemisták nem a gyermek "mindenek felett álló érdekét" (helyes terminológiával a lehetőségek határaihoz képesti legjobb érdekét[11]), hanem az állandóság minden körülmények közötti érvényesülését tartják szem előtt, melyet táplálhat a Legfelsőbb Bíróság gyermekelhelyezéssel kapcsolatos szempontokról szóló - a 19. és 24. számú Irányelvekkel utóbb módosított - 17. számú Irányelve III/b) pontjának betűfetisiszta értelmezése is.
E szerint ugyanis "a gyermek egészséges személyiségfejlődését az segíti elő, ha megszokott környezetében, őt szeretettel körülvevő személyek gondozásában nevelkedhet. A gyermeknek biztonságérzetet nyújt a megfelelő környezet állandósága, a környezetváltozás, az elhelyezés váltogatása viszont szorongást, félelemérzetet kelthet benne. Az egészséges fejlődést elősegítő környezetben való megmaradás biztosítása olyan fontos szempont, amelyet a gyermekelhelyezésnél figyelembe jövő körülmények között jelentőségének megfelelően kell értékelni, a gyermeket az indokolatlan környezetváltozás izgalmaitól, az ezzel járó megrázkódtatásoktól meg kell kímélni."[12]
- 11/12 -
Nem véletlen, hogy az évtizedek alatt mantrává merevedett "állandóságot" a téma több szakértője - például a pszichológus és volt családjogi bíró, Grád András is - értő kritikával illette hangsúlyozván, hogy az állandóság "egyrészt nem önmagában, quasi az összes többi peradat fölé helyezve értékelendő, másrészt sokkal inkább egyfajta kiszámíthatóságot kellene jelentsen. (…) Amennyiben ugyanis minden érintett előre pontosan tudja, hogy milyen változás várható, ez önmagában semmiféle veszélyt nem hordoz. Hasonlóképpen nem jár veszéllyel az emberek életében egy-egy akár jelentős változás sem, mert személyiségünk nagymértékben adaptív, és egy-egy akár igen komoly változáshoz is rugalmasan képes alkalmazkodni. (…) Vagyis a változás folyamatosan jelen van mindannyiunk életében, és ettől még szerencsére egészségesek maradunk, sőt, ezek bizonyos értelemben megedzenek, rugalmasabbá, alkalmazkodó-képesebbé tesznek."[13]
Ellenzéses gyermekelhelyezési perekben a lakókörnyezet és a gondozó szülő állandóságának - álláspontom szerint a gyermek lehetőségek határaihoz képesti legjobb érdekét kevésbé szolgáló, s az alább részletezettek szerint a peres felek között egyensúlytalan, de legalábbis a gyermeket a per kezdetén háztartásában gondozó szülő számára a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 3. §-ának (6) bekezdéséből kiolvasható perbeli esélyegyenlőség (fegyveregyenlőség) elvét is sértő módon előnyösebb helyzetet teremtő - túlhangsúlyozása még inkább jelen van az ideiglenes intézkedések terén, amit az alábbi jogeset szemléltet a legplasztikusabban:
A felperesi édesanya gyermekelhelyezés megállapítása iránt indított pert házastársa, az alperesi édesapa ellen, az alperes viszontkeresetében a majdnem 3 esztendős közös kislányuk nála, az alperesi édesapánál történő elhelyezését kérte.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
