Ténykérdés ma már, hogy az Európai Közösség (Unió) önálló költségvetése1 önmagában is célpontja bizonyos pénzügyi/gazdasági jellegű kriminális magatartásoknak. Az ezzel kapcsolatos bűnözés teljes volumenéről legfeljebb csak becslésekbe lehet bocsátkozni, tekintettel a nagyfokú látenciára, azonban néhány számadat megkönnyítheti legalább a visszaélések nagyságrendjének érzékelését. 2000-ben a hagyományosnak tekintett saját bevétel (importvámok stb.) 15,2 milliárd euró volt, amelyből 3,5%-nyi (534,5 millió euró) kár érte a közösségi költségvetést. A károkat tipikusan a különböző jogosulatlan vámkedvezmények és mentesítések igénybevétele okozta (pl. olyan eredet-megjelölés alkalmazása, amely tagállami származást vagy más olyan államot jelöl, amely vámkedvezményre jogosító szerződésben áll az Európai Unióval, mint hazánk is), azaz a költségvetés ekkora összegű bevételtől esett el. A kiadási oldalon a strukturális alapoknál (ezek teljes költségvetése 2000-ben 25,5 milliárd euró) 114,2 millió euró, azaz 0,45%-nyi, míg az Európai Mezőgazdasági Garancia- és Orientációs Alap Garancia Részlegéből 474,5 millió euró került (1,17%-a a 40,4 milliárd eurós részköltségvetésnek) csalás vagy más szabálytalanság következtében kifizetésre. A közvetlen kiadásoknál pedig 2000-ben 1,33%-ot, 170 millió eurót folyósítottak arra nem jogosultnak.2 Ha csak ezeket a felfedezett eseteket és azok összegszerűségét vesszük alapul, akkor is látható, hogy mennyi pénz elfolyik szürke vagy fekete csatornákba3.
A Közösség pénzügyi érdekei a közösségi költségvetés, illetve tágabban a Közösség (Unió) pénzeszközeinek tisztaságát, funkcionálását, megbízhatóságát jelentenék, azonban a pontos és jogilag szükséges fogalom tisztázására nemigen törekszik senki. Annyi bizonyos, hogy minden olyan jogellenes magatartás ide tartozik, amely a teljes költségvetés vagy a Közösség kezelésében levő egyes pénzalapok "sérelmére" elkövetett csalásnak4 tekinthető. Ilyen lehet például mindennemű "áfa"-csalás, vámvisszaélés, jogosulatlan támogatás-igénylés, de tágabb értelemben akár a korrupciós cselekmények és a fentiek elérésére szolgáló okirat hamisítások is. Az Európai Közösségek (majd Unió) költségvetésének végrehajtása, illetőleg pénzeszközeinek kezelése jórészt a tagállami adminisztratív mechanizmusokon keresztül történik és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tagállami közvetítés, a többszöri áttételezés miatt is, könnyebben teret enged a csalárd magatartásoknak, a vesztegetéseknek.
A pénzügyi érdekek fokozottabb védelme, illetőleg a csalások elleni együttes fellépés kialakítása több stádiumon esett át. A közösségi költségvetés átalakításával (1970) és a közös agrárpolitika megalapozásával (’70-es évek végéig) olyan pénzügyi források nyíltak meg a gazdaság egyes szereplői előtt, amelyek korábban nem léteztek és amelyek természetükből adódóan visszaélésekre is alkalmat teremtettek. 1976-ban már megszületett egy egyezmény tervezet, amely a pénzügyi érdekek védelmére közös büntetőjogi szabályokat irányzott volna elő, azonban ezt a tervezetet nem fogadták el a tagállamok. A pénzügyi érdekek védelmét először - Ligeti találó elnevezésében5 - szektorális irányelvekkel próbálták meg biztosítani, azonban a szektorhoz kötöttség, egységes szabályozás hiányában, a Bizottság ellenőrzési jogosítványainak eltérőségéhez, míg a közvetett hatály országonként különböző védelemhez vezetett.
A Bizottság jogosult és köteles a közösségi jog végrehajtásának ellenőrzésére, ide tartozik a Római Szerződés 274. cikke6 alapján a költségvetés végrehajtása is. Az ezzel kapcsolatos ellenőrzési jogosítványokat a tagállamokkal, illetőleg a piaci résztvevőkkel szemben a Bizottság erre a célra létrehozott egysége gyakorolja. A "csalások elleni koordinációs egységet", az UCLAF-ot (franciából: Unité de Coordination de la Lutte Anti-Fraude) 1988-ban hozták létre, majd 1995-ben a mezőgazdasági, illetőleg a vámügyi szektorokra is kiterjesztették a jogosítványait.
A Római Szerződés 10. cikke (régi 5. cikk) előírja a tagállamok számára, hogy minden megfelelő általános és egyedi intézkedést hozzanak meg annak érdekében, hogy biztosítsák a szerződésből fakadó vagy a közösségi szervek intézkedéseiből adódó kötelezettségeik teljesítését. A közösségi hűség vagy asszimilációs alapelv alapján a kötelezettségeik teljesítésére a tagállamok megválaszthatják azokat az intézkedéseket, amelyeket a legmegfelelőbbnek tartanak, akár büntetőjogi eszközöket is igénybe vehetnek. Az Európai Bíróság pedig az 1989. szeptember 21-én kihirdetett, ún. görög kukorica-botrányként elhíresült ügyben tovább részletezte ezen alapelv tartalmát.
A C-68/88 sz. esetben (Bizottság v. Görögország) egy görög cég jugoszláv eredetű kukoricát görög eredet-megjelöléssel, amelyet megvesztegetett görög hivatalnok segítségével szerzett, Belgiumba importált. Ezzel megsértette a mezőgazdasági termékek forgalmára vonatkozó közösségi előírásokat, mert a tagállami származás-megjelölés jelentős vámfizetési kötelezettség alól mentesítette az importőr céget. Miután fény derült a csalásra, a görög állam nem érvényesítette büntetőigényét az elkövetővel, saját állampolgárával szemben, és csalás elkövetése miatt nem indított büntetőeljárást, pedig a görög államháztartás sérelmére elkövetett hasonló jellegű cselekmények bűncselekménynek minősülnek. A Bizottság a Római Szerződés megszegése miatt eljárást (ún. kikényszerítési per) indított a tagállam Görögországgal szemben, a régi 169. cikk (új 226. cikk) alapján.
A Bíróság kimondta, hogy Görögország ezzel megsértette az (akkori) 5. cikkben meghatározott kötelezettségét, mivel ennek alapján köteles lett volna valamiféle intézkedés megtételére a közösségi jogot sértő elkövetővel szemben. Kimondta azt is, hogy a közösségi jogot sértő cselekményekkel szemben olyan módon kell fellépni, mintha az a belső jogba ütköző hasonló jogsértés lenne, és a jogsértés miatt alkalmazott szankciónak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lennie.
Az asszimilációs alapelv érvényesülésének egyik problémáját jelentheti, hogy nincs mód a betartás ellenőrzésére, azaz annak vizsgálatára, hogy a tagállamok tényleg hasonló módon védik-e a közösségi jogtárgyakat. Ha azonban az asszimilációt minden tagállam követi, a tagállamonkénti eltérőség (azaz eltérő nemzeti szabályozás) okozna problematikus helyzetet. A közösségi jogtárgyak. a pénzügyi érdekek különböző védelmének egyik oka az, hogy a tagállamok saját belső joguk szerint határozzák meg egyébként is, hogy mi minősül jogsérelemnek. Másfelől pedig elképzelhető, hogy ugyan hasonló a jogtárgyvédelem foka, de a védelem anyagi értelemben nem felel meg az Európai Bíróság által támasztott követelménynek.
Ezek a problémák oda vezettek, hogy felmerült az igény a tagállami védelem szintjét meghaladó, a nemzeti jogrendek által nyújtott védelmet kiegészítő közösségi védelem kialakítására. A Közösség tevékenysége a közös célkitűzések megfogalmazásában és azok nagyobb hatékonyságot mutató megvalósításának szorgalmazásában jelentkezett. A kilencvenes években a "pénzügyi érdekek védelmének" toposza egyre hangsúlyosabbá válik mind közösségi politikai, mind pedig jogalkotói szinten is. Ez egyfelől az Európai Unió szerveinek ellenőrzési és szankcionálási jogosítványainak kibővítését, másrészről pedig a tagállami szabályozás és gyakorlat egymáshoz való közelítését jelentheti7. Nézzük, hogy az utóbbi tíz év milyen fejlődést hozott a pénzügyi érdekek védelmében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
