A globális klímaváltozás elleni küzdelem egyike az Európai Unió előtt álló, legkomolyabb kihívásoknak, mint azt már 2006-ban az "Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért" című Zöld Könyv is hangsúlyozta.1 A klímavédelem szabályozása mára kinőtte a környezetjog kereteit, s leginkább az energiaágazatban fejti ki hatásait. Az EU-ban, illetve tagállamaiban az EU klímavédelmi szabályainak meghatározó a jelentősége: nagy biztonsággal állítható, hogy az uniós szintű szabályozás hiányában nem lehetne számottevő eredményeket elérni az energiaágazat szén-dioxid kibocsátásainak csökkentése, az energiahatékonyság javítása vagy a megújuló energiahordozók arányának a növelése terén.[2]
A Lisszaboni Szerződés (2009. december elsejétől) megváltoztatta azokat a rendelkezéseket, amelyek az e körbe tartozó intézkedések jogalapját jelentik, különösen azzal, hogy az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés egy új, energiapolitikai címmel gazdagodott (194. cikk). Emellett említésre méltó, hogy a környezetről szóló rendelkezések céljai közé (mint amilyen a környezetminőség megőrzése, védelme és javítása, az emberi egészség védelme, a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosítása, mégpedig a védelem magas szintjén) bekerült a klímavédelem (191. cikk; az új rendelkezés kifejezetten az EU éghajlatvédelmi külpolitikájának a jogalapját teremti meg). Érdemes megvizsgálni - immár az azóta napvilágot látott, másodlagos jogforrások és bírósági határozatok tükrében is, - hogy az egyes szerződési rendelkezések milyen viszonyban állnak egymással. Feltételezhető ugyanis, hogy a szabályozási tárgyak és célok szoros egymásba kapcsolódása miatt bizonytalanság alakulhat ki egy-egy másodlagos jogi aktus megfelelő szerződési jogalapjának a kiválasztása körül.
Az érintett szerződési rendelkezések vizsgálatának az aktualitását az egyre-másra napvilágot látó követelmények jelentik, amelyeket némi leegyszerűsítéssel a klímavédelmi jog vagy (a német szakirodalomban immár bevettnek tekinthető elnevezést magyarra fordítva) a "környezeti energiajog" körébe sorolhatunk. A teljesség igénye nélkül ilyen az üvegházgázok kibocsátás-kereskedelmi rendszere, a szén-dioxid leválasztásának, szállításának és földfelszín alatti tárolásának a szabályozása, a megújuló energiahordozókból előállított energia támogatása, az energiaadó, az energiahatékonyság általános és az épületekre vonatkozó követelményrendszere, az új közúti személygépkocsik szén-dioxid kibocsátásának korlátozása, az energiateljesítmény jelölésének előírása az energiát fogyasztó termékeken, egyes tüzelő-, illetve üzemanyagok követelményei, egyes uniós kötelezettségek esetén a tagállamok közti teherelosztás stb.[3]
E jogi eszközök egy egyre terebélyesedő energiapolitikai célrendszerhez igazodnak, és különösen a környezetvédelem klímavédelmi részterületéhez kapcsolódnak. E tekintetben a középtávú célkitűzések közismert sarokszáma a húszas - 2020-ra az üvegházgázok kibocsátásának 20%-os csökkentését, az energiahatékonyság 20%-os javítását, illetve a megújuló energiahordozók részarányának a 20%-ra növelését kell elérni.[4] A tagállamokat terhelő kötelezettségek e körben rendkívül sokfélék: jogalkotás, tervezés, nyilvántartások vezetése és jelentéstétel, saját célkitűzések megfogalmazása, példamutatás a vállalkozások és a polgárok számára, az Unió szabta illetve a saját célszámok elérése energiapolitikai és egyéb intézkedések révén stb. A tagállamok viszonyulása ezekhez a kihívásokhoz meglehetősen változatos. Vannak olyan országok, amelyek viszonylag konzervatív álláspontot képviselnek (nem terveznek koncepcionális energiapolitikai változtatásokat, magát az államot tekintik meghatározó szereplőnek, s inkább saját energiapolitikai függetlenségükre koncentrálnak - ide sorolom hazánkat), míg számos tagállam igen komoly, esetenként radikális változtatásokra szánta rá magát (az energiafüggőség kiküszöbölését az energiaszerkezet érdemi, környezetbarát átalakításától várják, s a lakosság illetve a vállalkozások jelentős hozzájárulására apellálnak, pl. Németországban). Érdemes tehát megvizsgálni, hogy vajon a szerződési rendelkezések milyen mozgásteret biztosítanak az Uniónak, és milyet a tagállamoknak.
Végül e tanulmány legáltalánosabb célja, hogy - a környezeti szempontok kidomborításával - hozzájáruljon az EUMSz. 194. cikkének átfogó, jogtudományi módszereken alapuló értelmezéséhez, ami a hazai szakirodalomból mindmáig hiányzik.
- 17/18 -
Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés több helyen tartalmaz rendelkezéseket, mind a környezetpolitikát, mind pedig az energiapolitikát illetően. A két politika egymáshoz való viszonyát tekintve meghatározó körülmény, hogy a környezetpolitika 1986-ban (az Egységes Európai Okmánnyal) került be a Szerződés szövegébe, mégpedig a többi politikával szemben a környezetvédelmi szempontok beépítésének az igényével[5] (lásd különösen az akkori 130r-130t cikkeket, illetve jelenleg az EUMSz. 11. és 191-193. cikkeit, az elsődleges jog további forrásai közül pedig az EUSz. 3. cikkét és az Alapjogi Karta 37. cikkét.) Ez azt jelenti, hogy "A környezetvédelmi követelményeket - különösen a fenntartható fejlődés előmozdítására tekintettel - be kell illeszteni az uniós politikák és tevékenységek meghatározásába és végrehajtásába." Más szavakkal ez a környezeti ("külső") integráció követelménye (amely egyaránt értelmezhető célként és alapelvként). E követelmény először az EK környezetvédelmi akcióprogramjaiban jelent meg,[6] s azzal a felismeréssel függ össze, hogy egy elszigetelten (ágazatként) kezelt környezetpolitika és jog önmagában nem képes a környezeti problémák kezelésére, vagyis ha az energiatermelés- és felhasználás, a közlekedés, az ipar vagy a mezőgazdaság felel a környezetállapot romlásáért, akkor az ezekre irányuló szakpolitikák zöldítésére is szükség van.[7]
Az "általános" energiapolitika, mint önálló integrációs terület (annak ellenére, hogy az alapító szerződések közül kettő, az ESZAK illetve az Euratom Szerződés is elsődlegesen egy-egy energiahordozóval kapcsolatos politikára irányult) még a környezetpolitikánál is később, csupán a Lisszaboni Szerződéssel (2009-ben) nyerte el megfelelő helyét a szerződési jogban (lásd a 194. cikket). Az EU azt megelőzően is hozott már energiapolitikai intézkedéseket (pl. az energiapiac liberalizációja, az energiatakarékosság vagy a megújuló energiák terjedése érdekében), de egy egységes energiapolitikai jogalap hiányában. Az egyes intézkedések többek közt a belső piaci jogharmonizációra, a környezetpolitikára, az adózásra, (Maastricht után) a transzeurópai hálózatokra vonatkozó szerződési rendelkezéseket vagy épp az általános felhatalmazási cikket vették alapul.[8] A maastrichti szerződésmódosítás eredményeképpen az EK-Szerződés már megnevezte az energiaügyet is azon területek közt, amelyek terén az EK intézkedéseket hoz [3. cikk (1) bekezdés t) pont], de hatásköri szabályok akkor még (a vonatkozó javaslat elvetése miatt) nem kapcsolódtak hozzá.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
