Az Európai Unió - korunk különösen aktív nemzetközi szereplőjeként - egyre növekvő számban köt nemzetközi szerződéseket. E szerződések az EU jogrendjének szerves részét képezik, az Európai Unió Bírósága joghatósága kiterjed ezekre, ez utóbbi pedig figyelemre méltó joggyakorlatot alakított ki a szerződések jogát illetően. Kérdésként vetődik fel, hogy a vonatkozó európai bírósági esetjog mennyiben tekinthető újítónak, kreatívnak vagy éppen konzervatívnak, ezáltal mennyiben járult hozzá az 1969. évi bécsi egyezményben kodifikált nemzetközi szokásjogi normák megerősítéséhez, illetve azok továbbfejlesztéséhez, vagy esetleg a nemzetközi jog fragmentációjához. Emellett az EU tényleges szerződéskötési praxisa is figyelmet érdemel, amely az európai integrációs szervezet sajátosságai miatt több újszerű, addig ismeretlen megoldással gazdagította a szerződések jogát.
Közismert tény, hogy az Európai Unió (EU) megalapítása óta nemzetközi szerződésekre épül. Jelenlegi - nemzetközi jogi - tartópilléréit az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ), az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ),[1] valamint az Európai Atomenergia Közösségről szóló szerződés (Euratom)[2] alkotják. Az integrációs szervezet az elmúlt évtizedekben igen nagyszámú nemzetközi szerződést is kötött: aktív nemzetközi szerepvállalása abban is megmutatkozik, hogy mintegy 1300 két- és többoldalú nemzetközi szerződésben részes fél.[3] Immár klasszikus jogtétel, hogy az Uniót kötelező nemzetközi szerződések az EU-jog szerves részét alkotják,[4] s azok az uniós jogforrási hierarchiában a másodlagos (az intézmények alkotta) jog felett helyezkednek el.[5] E joghatások részletkérdéseit a tanulmány nem boncolgatja,[6] mivel fókusza nemzetközi jogi. A nemzetközi jog látószögéből az EU igencsak kiterjedt szerződéskötési praxisa - és a kapcsolódó luxembourgi esetjog - nem csupán a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény (a továbbiakban: 1969. évi bécsi egyezmény)[7] szokásjogi erejű előírásainak megerősítéséhez és helyenként fejlesztéséhez járult hozzá. Tényként leszö-
- 366/367 -
gezhető az is, hogy az államok és nemzetközi szervezetek, valamint a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseire vonatkozó - a hatálybalépésére még mindig váró - 1986. évi bécsi egyezmény[8] tekintetében a nemzetközi szervezetek közül az EU rendelkezik a legkiterjedtebb nemzetközi szerződéskötési gyakorlattal,[9] megtámogatva némi esetjogi hivatkozással.[10]
A "nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez" való hozzájárulás az Unió egyik explicit külkapcsolati célkitűzése a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jei hatálybalépése óta [EUSZ 3. cikk (5) bekezdés]. Kérdésként fogalmazódik meg, hogy hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB vagy Bíróság) mennyiben veszi ezt az alapvető célkitűzést figyelembe az ítélkezési gyakorlatában, amikor a nemzetközi szerződések jogát érintő kérdésekkel szembesül? Előre kell bocsátani, hogy a cikk nem törekszik arra, hogy kimutassa: mely esetben és hogyan "sértette" meg az EUB a nemzetközi szerződések jogát azzal, hogy egy bizonyos értelmezést tulajdonított egyes szerződésjogi szabályoknak. Már csak azért sem, mert a szerződések jogának legtöbb rendelkezését diszpozitív mivoltuk okán nem is lehet "megsérteni". Sokkal inkább arra kíván rámutatni, hogy milyen alkalomból nyúlt a bécsi egyezmények eszköztárához és azt milyen érvek mentén tette a Bíróság. Ezáltal láthatóvá válik, hogy milyen kiigazítások vagy kisebb újítások, esetleg kreatív jogértelmezés volt szükséges ahhoz, hogy a szerződések jogát a legújabb, megváltozott kihívásokhoz igazítsa az EUB. Mindez persze lehetőséget ad arra is, hogy bizonyos következtetéseket levonhassunk a jogfejlesztés lehetséges irányaira nézve.
Jelen tanulmány elsőként az EUB-nak a szerződések jogához való hozzájárulását kívánja feltárni és alaposan megvizsgálni az esetjogon keresztül, arra is keresve a választ, hogy az EUB vonatkozó joggyakorlata mennyiben tekinthető újítónak, kreatívnak vagy éppen konzervatívnak[11] (II. fejezet). Ezt követően az írás tágítja a vizsgálódás körét, és az európai bírósági esetjogon túl az Unió intézményeinek tényleges szerződéskötési gyakorlatát is górcső alá veszi, amennyiben az újat hozott e téren, vagy továbbfejlesztett létező jogintézményeket (III. fejezet). A tanulmányt az elemzésből levont következtetések és értékelés zárják (IV. fejezet).
Az Európai Unió Bírósága kijelentette, majd rendre megerősítette, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény - amelynek az EU nem részese, s nem is lehet részese, hiszen nem állam[12] - javarészt létező nemzetközi szokásjogi normákat tükröz.[13] A nemzetközi jog szemszögéből ezek az európai bírósági megállapítások és hivatkozások - az ENSZ Nemzetközi Bíróságának és más hasonló nemzetközi bírói fórumok esetjogához hasonlóan - mint "bírói döntések" a "[nemzetközi] jogszabályok megállapításának segédeszközei."[14] Ily módon az EUB vonatkozó joggyakorlata "kívülről", a nemzetközi jogforrástan erejénél fogva is hozzájárulhat e szerződésjogi normák szokásjogi karakterének még szélesebb, általános elismeréséhez.[15]
Amennyiben az 1969. évi bécsi egyezményben foglaltak nemzetközi szokásjogot tükröznek, ezek a szokásjogi erejű normák az EU jogrendjének is részét képezik,[16] s így mint olyanok, jogilag kötelezik az uniós intézményeket, ideértve az EUB-ot. Egyes szerzők rámutatnak arra, hogy
- 367/368 -
az EUB-nak az 1969. évi bécsi egyezményhez való hozzáállása inkább a belső bíróságokéra jellemző, mintsem a nemzetközi bíróságokéra.[17] Ez megnyilvánult többek között a szerződésértelmezési módszerek szelektív alkalmazásában, illetve abban, hogy az EUB általi szerződésértelmezéskor az EU-jog értelmezéséhez használt módszerek előnyt élveznek, továbbá előfordult, amikor a Bíróság eltért a bevett kánontól, illetve szerződésértelmezési módszerektől.[18] Sőt az is megesett, hogy az EUB egyáltalán nem hivatkozott az 1969. évi bécsi egyezményre egy nemzetközi megállapodás interpretációjakor, ahogy tette példának okáért egyes ügyekben a pacta sunt servanda és a jóhiszeműség alapelveinek felhívásakor.[19]
Az alábbiakban egyes válogatott szerződésjogi kérdéskörök kerülnek terítékre, ahol jól megragadható az EUB joggyakorlatának hatása a szerződések jogának egyes jogintézményeire nézve.
Az 1969. évi bécsi egyezmény 18. cikke rögzíti azt - a nemzetközi bírósági gyakorlatból kikristályosodott[20] - kötelezettséget, hogy az aláírás és a kötelező hatály elismerése közötti, valamint a kötelező hatály elismerése és a szerződés hatálybalépése közötti időintervallumban a szerződő feleknek tartózkodniuk kell minden olyan cselekménytől, amely a szerződés tárgyát és célját meghiúsítaná.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
