"Amennyiben egy állam az egyenlő figyelem és tisztelet elérésére törekszik, úgy meg kell érteni azt is, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy valaki meg szeretne házasodni, és hogy ezek az okok mennyire hasonlók lehetnek az azonos és a különnemű párok esetén."
Az egyenlő házasság ("marriage equality") fogalma azt az állapotot fejezi ki, amikor a házasság intézményéhez egyenlően hozzáférnek az azonos és a különnemű párok.[1] Ez azt is jelenti, hogy a házassághoz való jog gyakorlásában megszűnik a szexuális orientáción alapuló különbségtétel, mert heteroszexuális és nem heteroszexuális párok is házasodhatnak.
A tanulmány először a házasság intézményének a különböző funkcióit mutatja be annak feltárása érdekében, hogy az miért tölt be központi szerepet a társadalomban.[2] Ezt követően a tanulmány ismerteti az intézménnyel kapcsolatos kritikai megközelítések közül a feminista, illetve a meleg-leszbikus felszabadítási és a queer kritikákat.[3] Ezek elsősorban a nők és férfiak közötti társadalmi hatalmi viszonyra és a szexualitások hierarchiájára, valamint a házasság intézményének elnyomó természetére helyezik a hangsúlyt. A tanulmány a kritikai megközelítések bemutatását követően az azonos nemű párok elismerésére vonatkozó állami stratégiákkal foglalkozik. A tanulmány a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása mellett érvel, mert ez az állami stratégia képes megvalósítani a formális egyenlőség ideáját, vagyis a szabadságjog diszkriminációmentes megélését. Azonban a formális egyenlőséget meghaladó szempont, a szubsztantív egyenlőség is szerepet játszhat az egyenlő házasság melletti érvelésben, így egy, a házasságot meghaladó, mind azonos, mind különnemű párok számára elérhető intézmény is elfogadható.
Fontos kiemelni, hogy a tanulmány a polgári házasság intézményére fókuszál az egyenlőség szempontjából, hiszen az állam ezen a területen rendelkezik jogkörrel arra, hogy meghatározza az intézmény kereteit, be- és kilépési feltételeit. A polgári házasság intézménye alatt pedig elsősorban a modernkori, európai házasságot érti: két felnőtt fél között önkéntesen létrejövő és fenntartott gazdasági-érzelmi közösség állami elismerését.[4]
A házasság funkciója különféleképpen ragadható meg: egyes filozófusok erkölcsi vagy társadalmi jónak tekintik, illetve gyakran erre épül a család, amit a társadalom és a politikai közösség természetes alappillérének tekintenek. A házasság tekinthető a szexualitást szabályozó normatív intézménynek, esetleg önszabályozó intézménynek is - egyes posztmodern gondolkodók szerint. A házasság által megtestesített társadalmi jóról az újhullámos természetjogi filozófusok, köztük kifejezetten John Finnis, Patrick Lee és Robert P. George munkásságát érdemes megemlíteni, akik szerint a házasság alapvetően, önmagában és természetéből következően jó. Méghozzá, a házasság ezen elidegeníthetetlen természete "időtlen", és független mind a kultúrától, mind a jogtól. Kimondottan hangsúlyos a házasságban élők testisége és szexualitása, hiszen a házasság teremti meg a keretet nő és férfi testi együttlétére és azáltali "egyesülésére", utóbbiból pedig a gyermekvállalás és -nevelés felelőssége is következik. Ezek alapján a házasság három szinten "valósít meg" jót. A házasság összességében jó a gyermekeknek, hiszen stabil és megfelelő környezetet teremt számukra; a házastársaknak, mert a házasság jelentette elköteleződés kedvez a stabilitásnak és a személyes fejlődésnek; valamint a társadalomnak, mert a felelősen működő háztartások elősegíthetik a gazdasági növekedést.[5] A társadalom felépítését tekintve a család tehát természetes egységnek tekinthető, mégpedig kifejezetten a házasságon alapuló család, a házasságot legitimáló társadalmi és jogi normák miatt. Michael Warner szerint a nyugati politikai gondolkodásban a társadalmi egység elképzelését a heteroszexuális pár testesíti meg. Utóbbi elvet pedig gyakran természetesnek láttatják olyan fogalmak használatával, mint a függőség vagy a reprodukció.[6] A házasságot tehát értelmezhetjük a sze-
- 15/16 -
xualitást szabályozni hivatott normatív intézményként is. Warner a heteronormativitás fogalmával ragadja meg a normatív heteroszexualitást, amely úgy rendezi a biológiai és társadalmi nemet, valamint a szexualitást, hogy azok természetesnek tűnjenek, és megfeleljenek a heteroszexuális normáknak. Ezzel együtt jár a testiségen alapuló szexuális binaritás, amit a szexuális identitásokra és társadalmi nemre vonatkozó normák támogatnak.[7] Warner heteronormativitás koncepciója mellett érdemes megemlíteni Foucault elnyomó hipotézis elméletét is. Míg Warnernél a hatalom kényszerítő és elnyomó erejű, hiszen a heteroszexualitás normativitását és természetességét erősíti, addig Foucaultnál a hatalom a szexualitással kapcsolatban szabályozott, polimorf diskurzusok összessége és ezek többszöröződése.[8] A házasság, mint a szexualitás önszabályozó intézményének elképzelése, valamint a szexualitás társadalmi konstrukciója megtalálható a késő modernitással megváltozó intimitás kérdését bemutató Anthony Giddens munkásságában. Giddens szerint a romantikus szerelem ("romantic love") ideáljának elterjedése nyomán a házasság elszakadt mind a gazdasági okoktól, mind a gyermekvállalástól, illetve az azon alapuló rokonság ("kinship") elgondolásától. A plasztikus szexualitás ("plastic sexuality") fogalma azt ragja meg, ahogy a szexualitás és a reprodukció egymástól elszakadva, önálló területekké váltak (gyakorlati példaként említhető a fogamzásgátlás, a mesterséges megtermékenyítés). A megváltozott viszonyok között Giddens a párkapcsolatok demokratizálódását vetíti előre, és megalkotja a tiszta kapcsolat ("pure relationship") fogalmát. Ezt olyan társadalmi viszonynak tekinti, amibe a felek önszántukból lépnek be, közösen tartanak fent, valamint ami addig áll fenn, amíg mindkét fél számára annyi megelégedettséggel jár, hogy megérje annak fenntartása.[9] Giddens szerint a tiszta kapcsolatok révén - tekintve, hogy azok a felek egyenlőségén és közös megegyezésen alapulnak - kiküszöbölhetők és meghaladhatók a házasságban felmerülő egyenlőtlenségi és a hatalmi viszonyokra visszavezethető problémák.
A házasság intézménye és az ehhez kapcsolt házassághoz való jog értelmezhető a szexuális, illetve intim állampolgárság alappilléreként is.[10] Kenneth Plummer az Intimate citizenship című könyvében az intimitás nagy narratívája lassú összeomlásának bemutatásával vezeti be az intim állampolgárság ("intimate citizenship") fogalmát. Habár Plummer szerint nemcsak egy narratívája létezik a magánéletnek vagy intimitásnak, általánosságban elmondható, hogy a társadalmak a történelem során átfogó kulturális paradigmát kerestek, amire gyakran a vallás adott választ. Plummer kétféle, egymást erősítő hatást érzékel: az újfajta intimitások megjelenésével párhuzamosan gyengül a vallások által nyújtott világképek és hagyományok hatása, s emiatt ezek a vallási intézmények egyre több autoritást követelnek maguknak az intimitás elfogadható formájának meghatározására. Az újfajta intimitások miatt széttöredezés, pluralizálódás és multiplikálódás alakul ki, és a posztmodernizmus dekonstrukciója ("lerombolás és újjáépítés") által újraértelmeződnek olyan fogalmak, mint a nő, a férfi, a test vagy a család. Plummer -Manuel Castells posztpatriarchális világ elképzelésére utalva[11] - egyetért azzal, hogy a szexuális vágy, a heteroszexualitás, a házasság és a család autonóm szférákká válnak, s nem feltétlenül tekinthetők egymás előfeltételeinek vagy egymásra explicit módon épülő követelményeknek.[12]
Brenda Cossman a szexuális, illetve intim állampolgárságról szóló irodalmat vizsgálva két irányvonalat azonosít. Egyrészt megfigyelhető, hogy az állampolgárság mindig is szexualizált ("sexed") volt.
Ezen szexualizáltsághoz kapcsolódik az állampolgár szexualitásának elképzelése is, amit három feltételezett vonás határoz meg: erőteljesen magánjellegű ("privatized"), családiasított ("familiarized") és heteroszexuális. A vizsgált irodalom másik iránya az állampolgárság újragondolását és megváltoztatását célozza: a közszférából kizárt, jogfosztott csoportokra összpontosít, akik elismerést és a nyilvános szférába való befogadást követelnek, ami így felveti az állampolgárság fogalmának átértelmezését, megváltoztatását.[13] A privát szféra politizálttá ("politicized"), a korábban magánügyként kezelt kérdések pedig politikai viták tárgyává váltak. Cossman megemlíti, hogy a szexuális állampolgárság tanulmányok ("sexual citizenship studies") azon kutatói, akik a házasság intézményét vizsgálták, az állampolgársághoz tartozó egyik jognak tekintették a házassághoz való jogot, amelyből az azonos nemű párokat kizárták. A házasság ezen értelmezése tehát egyszerre alapul a heteroszexuális állampolgár feltételezésén, és szilárdítja meg ezt. A házassághoz való jog tehát egyrészt a szexuális állampolgársággal járó jogok egyike, valamint a szexuális állampolgárság egyik fő gyakorlata. Másrészt határvonal, amely bizonyos csoportokat befo-
- 16/17 -
gad és beenged, más csoportokat pedig ezzel egyidejűleg kizár. Cossman szerint ugyanakkor a fentiek puszta megállapítása nem elegendő: a szexuális állampolgárság részét jelentő házasságkötési jog nemcsak statikus fogalom, hanem gyakorlatok összessége is, amelyek fenntartják a heteroszexuális állampolgárról alkotott elképzelést, így erősítve a házasság jelentőségét a heteronormativitás vonatkozásában.[14]
A házasság intézményével kapcsolatos kritikák elsősorban a társadalmi hatalmi viszonyokra irányulnak. Ezen kritikák egyrészt a társadalmi nemi viszonyok vizsgálatából fakadnak, amit a házasság feminista kritikájával szemléltet a tanulmány. Ez elsősorban a házasság okozta gazdasági függőségi helyzetet, a házassághoz társított moralitást és a váláshoz kapcsolt stigmát, valamint a párkapcsolatokban meglévő és a házasság intézménye által fenntartott, felerősített egyenlőtlenséget kritizálja. Másrészt, a házassággal kapcsolatos hatalmi viszonyokat feltáró kritikák a házasság heteronormatív, illetve heteroszexista mivoltára vonatkoznak. Utóbbi a szexualitások hierarchiáját természetesnek láttatva, a heteroszexualitást helyezi felülre ideáltípusként, ami alá a többi, eltérő szexualitás rendelődik. Ezt az alá-fölérendeltségi viszonyt mutatja például az azonos nemű párok kapcsolatának állam általi elismerésének megtagadása, illetve hiánya, valamint az azonos nemű párok házasság intézményéből való kizárása.
A házasság feminista kritikájának leggyakoribb fókusza a házasságban élő felek közötti egyenlőség hiánya, illetve az intézmény szerepe a patriarchális társadalom alapjainak fenntartásában és erősítésében. Martha C. Nussbaum az egyenlőséget vizsgálva azt állapítja meg a házassághoz társuló monogámia követelményével kapcsolatban, hogy az a nők jogfosztottságával járt együtt. Ugyanis, amikor a nőknek még nem biztosítottak jogokat (polgári és politikai jogokra utal elsősorban), sem piacképes készségek elsajátításához szükséges környezetet, nem volt lehetőségük kilépni a rosszul működő vagy bántalmazó házasságokból.[15] Habár Anthony Giddens a párkapcsolatok demokratizálódását[16] vizionálja a tiszta kapcsolat révén, egyes feminista gondolkodók kritikusak a fogalom gazdasági beágyazottságának hiánya miatt. Szerintük a tiszta kapcsolat kifejezés azt sugallhatja, hogy a felek között egyenlőség van gazdasági szempontból is, de nem veszi figyelembe, hogy a nők sokkal inkább válhatnak gazdaságilag függővé a férjüktől, mint fordítva. A tiszta kapcsolat fogalmát érő másik kritika a moralitáshoz kötődik, ugyanis azt a benyomást kelti az elnevezés, mintha minden szexuális kapcsolat elhelyezhető lenne egy erkölcsi spektrumon, amelynek az egyik végén a tiszta kapcsolat, a másik végén pedig a tranzakciós szexuális kapcsolat áll.[17] Giddens tiszta kapcsolatokra vonatkozó egyik állítása, hogy az interperszonális kapcsolatokban a megváltozó intimitás elősegíti a nők és férfiak közötti egyenlőség megteremtését, vagyis a magánszféra demokratizálódása révén a nyilvános szférában is csökken az egyenlőtlenség a társadalmi nemi viszonyokban. Ezt sokan kritizálják, ugyanis a személyes kapcsolatokra helyezett fókusz lebecsüli a nemek közötti egyenlőtlenség strukturális és intézményesített formáinak szerepét. Még azok is, akik bíznak a Giddens által említett változásban, kételkednek annak radikális mivoltában. A házasság intézményét érő, gazdasági és strukturális egyenlőtlenségekre vonatkozó kritikák kapcsán pedig kérdésként merül fel, hogy a magánszférában lezajló változások miképpen hatnának a javak nemek közötti elosztására, a fizetett munka és a házimunka megosztására.[18] Ezek a strukturális tényezők ugyanis hatással lehetnek az egyes párkapcsolatok demokratizálódásának mértékére, például arra, hogy melyik fél végez gondoskodási munkát ("care work"), melyikük "esik ki" több időre a munkaerőpiacról a gyereknevelés miatt.
Brenda Cossman úgy fogalmaz, hogy a házasság intézménye egyszerre nyomja el a nőket, és privilegizálja a heteroszexualitást. Ez egybevág a házasság egyes feminista kritikáinak azon központi állításával, miszerint a házasság heteronormativitása és heteroszexizmusa elnyomja a szexuális diverzitást. Elizabeth Brake átfogó képet ad a házasság intézményével kapcsolatos kritikákról.[19] A házasság azo-
- 17/18 -
nos nemű pároknak való megnyitásával kapcsolatos kritikákban egyrészt a monogámia heteroszexuális "kényszerzubbonyként" ("monogamy straight-jacket"[20]) való felfogását, másrészt a szabad szerelem elgondolását azonosítja. A monogámia kényszerzubbonyként való felfogása kapcsán Claudia Card és Paula Ettelbrick műveire hivatkozik, akiket szembeállít az egyenlő házasság intézményét mérlegelő Stephen Macedóval. Macedo, más gondolkodókhoz hasonlóan, a házasság a szexuális kisebbségeket "jobb életvitelre térítő", a promiszkuitás feladására kényszerítő intézmény annak "becsatornázó" funkciója révén ("channeling function"). Utóbbi elgondolást Brake a "szexuális konzervativizmus"[21] megnyilvánulásának tekinti. Brake - egyetérve Ettelbrickkel és Carddal - a házasságra mint diszkriminatív intézményre tekint, amelynek fennállása és fennmaradása további megkülönböztetésre ad lehetőséget, például a házasságban és a nem házasságban élő partnerek csoportjai között.[22] Card a házasság diszkriminatív mivoltát a rabszolgatartással vont párhuzammal támasztja alá. Az általa bemutatott párhuzam egy olyan helyzet elképzelését javasolja, amelyben a fehér férfiak tarthatnak rabszolgákat, míg a fehér nők nem. E hipotetikus helyzetben a formális egyenlőség akkor valósulhatna meg, ha lehetővé tennék, hogy a fehér nők is tarthassanak rabszolgákat, azonban a rabszolgatartás morálisan és emberi jogi szempontból elítélendő intézmény.[23] Card szerint a házasság által nyújtott jogi és gazdasági előnyök képezik az említett kényszerzubbonyt, amely révén korlátozódik az egyéni szabad döntés. Szerinte a házasság alapvetően "gonosz" ("evil"), mert olyan helyzetek kialakulásához vezet, amelyben a bántalmazó házasságban élő áldozatok kevésbé tudnak segítséghez jutni. Card érvelésében összehasonlítható helyzetben láttatja az azonos nemű felekből álló, házasodni vágyó párokat, valamint a különnemű felekből álló, házasságot kötni nem szándékozó párokkal. Habár a házasság kiterjesztése valóban megnyitna gazdasági és jogi előnyöket az azonos nemű párok előtt, ettől még a különnemű, de házasodni nem kívánó párok nem élvezhetnék ezeket az előnyöket. Továbbá - az egyenlő házasság intézményesülése esetén - a házassággal járó előnyöket és védelmet azoktól az azonos nemű pároktól is megtagadnák, akik nem kívánnak házasságot kötni.[24] Card a szabad szerelem elgondolása alapján is kritikát fogalmaz meg, az állam magánéletből való kivonulását szorgalmazva. Az utóbbi elgondolás központi elemei a szexuális diverzitás, a szabadság és az önrendelkezés. Az egyenlő házasság intézményesülése mindezt korlátozná azáltal, hogy a szexuális diverzitást egy jogintézménybe sűrítené, valamint hagyná, hogy az állam erőteljesen jelen legyen a személyek magánéletében. A házassághoz kapcsolódó állami elismerés révén ugyanis az állam legitimálja az általa kívánatosnak tartott párkapcsolati formát más konszenzuson alapuló, felnőttek közötti párkapcsolati formákkal szemben.
Az azonos nemű felek közötti vonzalom nem újkeletű jelenség, korábbi történelmi korokban is jelen volt. Azonban abban, hogy a vonzalomnak ez a formája, valamint az ezen alapuló viselkedés identitássá, az identitáspolitikán keresztül pedig elismerési kérdéssé váljon, a kapitalizmus jelentős szerepet játszott. A szabadkereskedelmen alapuló kapitalista gazdasági rendszer lehetővé tette, hogy a korábban az önellátásért felelős család rendszerén belül elkülönüljenek a gazdasági fennmaradást elősegítő és a személyközi funkciók,[25] valamint hozzájárult ahhoz, hogy a család új értelmezést kapjon. Ennek megfelelően a család korábbi gazdasági szerepe háttérbe szorult, és felerősödött a magánélet kialakításában és fenntartásában játszott szerepe, elválva annak gazdasági szférájától. A szexualitás idővel elszakadt a gyermeknemzésre irányuló kötelezettségtől, ami lehetővé tette, hogy az emberek szabadon dönthessenek a magánéletük ezen aspektusairól. A velük azonos nemű partnerekhez vonzódó emberek számára lehetővé vált, hogy romantikus, szexuális vonzalmuk köré szervezhessék a magánéletüket. Emiatt ezen emberek önszerveződése politikai aktussá válhatott, illetve hozzájárulhatott a szexuális identitásuk "megalkotásához", ami az identitáspolitikai követeléseik alapjául szolgált.[26] A kapitalizmus pedig a család intézményét - azon túl, hogy elszakította korábbi gazdasági alapjától - olyan intézménnyé alakította, amelynek keretében a gyermeknemzés alapja egyéni döntés, nem pedig a gazdasági reprodukció egyik szükséges folyamata. D'Emilio szerint ezen gazdasági rendszer támogatói a családok meggyengüléséért bűnbakként tüntetik fel az intimitás heteroszexuális modelljét megkérdőjelező csoportokat.[27] Az azonos nemű partner iránti vonzalomra épülő identitás
- 18/19 -
kialakulása tehát azt is lehetővé tette, hogy a szexuális kisebbségek tagjai elismerési igényeket fogalmazzanak meg, például az egyenlő házasságot illetően.
A házasság azonos nemű pároknak való megnyitásával kapcsolatos vitából két álláspontot emelek ki, illetve veszek górcső alá: az egyik az újhullámos természetjogi gondolkodók ("new natural law theorists") nézőpontja, a másik a feminista és queer elmélet képviselőinek megközelítése. Előbbiek elsősorban a házasság fogalmából adódó kötöttségekre, illetve a hagyományos házasságfogalomra, ennek keretében pedig a gyermeknemzés (prokreáció) és arra való képesség kiemelt szerepére építenek, amikor a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása ellen érvelnek. A másik álláspont képviselői pedig a házasság korábban említett kritikáira alapoznak, hangsúlyozva a házasság intézményének "terhelt" múltját. Kiemelik továbbá a házasság heteronormativitását és annak asszimilációs hatását a szexuális kisebbségekre.
Az újhullámos természetjogi gondolkodás meghatározó filozófusának, John Finnisnek a kiindulópontja, hogy a házasság alapvető emberi jó. Az alapvető emberi jók - mint például az élet, az egészség, a tudás, a barátság és a házasság - a jólét aspektusaiként vagy mércéiként értelmezhetők. Finnis szerint ezek az aspektusok hozzájárulnak az általános emberi jóléthez, vagyis nemcsak bizonyos egyéneknek jók, hanem bárkinek[28] - vagyis, a házasság az egyénnek, a pároknak és a társadalomnak is általánosságban jó. Alapvető emberi jóként a házasság hozzájárul az egyének és a párok kiteljesedéséhez, mert a házasság által az összetartozás legteljesebb módját valósítják meg, gyermeknemzést. A házasság Finnis értelmezésében kétosztatú: egyrészt prokreáció, másrészt barátság, és ebből kiindulva a házasság keretében folytatott, gyermeknemzésre irányuló szexuális aktusok erkölcsösek. Finnis ennek alátámasztására Aquinói Szent Tamás gondolataihoz nyúl vissza. A szexuális aktusok akkor erkölcstelenek, ha a házasság alapvető jósága ellen irányulnak, és emiatt egyúttal észszerűtlenek és természetellenesek. Aquinói Szent Tamás erkölcsi érvelését idézve a kiindulópont az, hogy minden, ami észszerű és ami jó, az összhangban van az emberi természettel, ami pedig az emberi természettel szembe megy, magával az észszerűséggel is szembe megy. Ebből adódik az, hogy egy szexuális aktus annál erkölcstelenebb, minél távolabb esik a házasság alapvető jóságával összhangban lévő, a gyermeknemzés lehetőségét magában hordozó szexuális aktustól.[29] Finnis számára a házasságon kívüli szexuális aktusok (megcsalás, autoerotikus szexuális tevékenység, nem házastársak közötti aktusok) - akkor is, ha feltételesek ("ha nem lenne vagy ha nem lenne itt a feleségem...") - észszerűtlenek, mert rombolják a házasság alapvető jóságát, ami a barátság és a bizalom, valamint a gyermeknemzés pillérein nyugszik. Mivel ezek az egyéni döntések észszerűtlenek és erkölcstelenek, az emberi természettel mennek szembe.
Az újhullámos természetjogi gondolkodók közül fontos kiemelni továbbá Patrick Lee és Robert P. George szerzőpáros Conjugal Marriage: What Marriage Is and Why It Matters című munkáját, amelyben szembeállítják a hagyományos házasságot (konjugális házasság, "conjugal marriage") a házasság revizionista ("revisionist marriage") formájával, céljuk pedig az, hogy a hagyományos intézmény eredeti formájában való megőrzése mellett érveljenek. A hagyományos (konjugális) házasság a nő és férfi között létrejövő, testi, érzelmi és lelki egységet alkotó kapcsolat, ami a gyermekvállalásban és -nevelésben tud igazán kiteljesedni. Ilyen típusú házasság a nő és férfi arra vonatkozó közös elhatározásából jöhet létre, hogy testileg, érzelmileg és lelkileg egyesüljenek, majd meghosszabbítsák ezt a közösen kialakított egységet gyermekvállalással és -neveléssel. Az azonos nemű párokkal kapcsolatban a szerzők nem azt kérdőjelezik meg, hogy vonzalom vagy hosszantartó elköteleződés alakulhat-e ki közöttük egymás iránt, hanem azt, hogy ezt a kapcsolatot a politikai közösségnek házasságként kelljen-e elismernie. Egyfelől, a házasságkötés lehetőségének megtagadását az azonos nemű pároktól nem tekintik úgy, mint ami korlátozza az utóbbiak szabadságát abban, hogy párkapcsolatban éljenek, másfelől fenntartják, hogy az ilyen párkapcsolatok nem tehetők egyenlővé a házassággal. Ennek az oka pedig a házasság definíciójában rejlik, ami kizárja, hogy azonos nemű felek házasságot köthessenek, de azt is, hogy kettőnél több ember házasságra léphessen. A szerzők szerint ugyanis per definitionem, fogalmi alapon záródnak ki az azonos nemű felekből álló párok a házasságkötés lehetőségéből, ugyanis esetükben hiányzik az egyik szükséges előfeltétel - a különneműség. A házasság
- 19/20 -
azonos nemű pároknak való megnyitása ezen kívül hatással lenne magára az intézményre is. Az egymással szembeállított - hagyományos (konjugális) és revizionista - házasságértelmezések révén létrejött intézmények mögöttes célját emelik ki és vetik össze. Míg az előbbi intézmény a komplementer szexuális vágyakkal bíró házastársaktól, a stabilitást biztosító kapcsolatuk keretében a társadalom fenntartásához hozzájáruló magatartást vár el, vagyis a házasság beteljesítését szolgáló családalapítást, addig az azonos nemű felek közötti házasság elismeréséből nem fakad ilyen magasztos cél. Utóbbi "öncélúvá" válik, hiszen az állam csak magát a párkapcsolat stabilitását tudná elismerni: míg a különnemű párok esetében a stabilitásnak oka van, addig az azonos nemű pároknál nincs. Emiatt a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása a házasság meglévő normáinak figyelmen kívül hagyásával járna, ami a szerzőpáros szerint "veszélyeztetné" a házasság intézményének értelmezését és stabilitását. A házasság férfi és nő közötti testi, érzelmi és lelki egységként való felfogásával kapcsolatos kritika alapját a különnemű meddő párok esete adja, ugyanis a prokreációra való fizikai képesség hiányában összehasonlítható helyzetbe kerülnek az azonos nemű párokkal. Lee és George elismerik, hogy nincs különbség e párok között a szexuális magatartás és annak "eredménye" tekintetében. A különbség úgy ragadható meg szerintük, hogy különnemű párok esetén egy külső körülmény határozza meg, hogy gyermek fogan-e a szexuális aktusból. A termékeny és a meddő különnemű házaspárok szexuális aktusaik révén, a házasság normáinak megfelelően, organikus egységet alkotnak, testileg, érzelmileg és lelkileg, ami a gyermeknemzésre vonatkozó viselkedési feltételeket ("behavioral conditions") teljesíti, de a fogantatás sikeressége már külső tényezőtől függ. Éppen emiatt nem tehető függővé a házasságra való érdemlegesség egy külső tényezőtől, hiszen, a nemzés sikerességétől függetlenül teljesülhet a házastársak közötti viszonyt illetően a házasságra vonatkozó kiemelt norma, az "egy test, egy lélek" biológiai egysége.[30]
Az előbb említett újhullámos természetjogi gondolkodók munkájában több, a házasság azonos nemű párokra való kiterjesztésével szembeni érv található. Az egyik legszembetűnőbb ezek közül a házasság fogalmából eredő normára való hivatkozás. A másik érv a gyermeknemzésre, illetve az erre való képességre vonatkozik. Az egyenlő házasság elleni érvekben gyakran kapcsolódik összes a házasság intézménye és általa megjelenített moralitás. Martha C. Nussbaum a fent említett érvekre ellenérveket sorakoztat fel. Érvelése szerint a házassághoz való jog nem feltétlenül függ az egyének morális jóságától ("moral good"), hiszen a házassághoz való jog megilleti a bűnelkövetőket, a függőségi problémával élőket, a gyűlölködő és kirekesztő nézeteket valló embereket is - egészen addig, amíg különböző nemű felnőttel kívánnak összeházasodni. A prokreációval kapcsolatban Nussbaum példaként említi a meddő vagy idős párokat, de az életfogytig tartó szabadságvesztést töltő elítélteket is. Utóbbiakat akkor is megilleti a házassághoz való jog, ha nincs rá esély, hogy elhálhassák a házasságot, és ezáltal beteljesíthessék az újhullámos természetjogi gondolkodók által említett, gyermeknemzéssel összekapcsolódó testi, lelki és szellemi egység elvét. Ezen párok példáján keresztül érvel Nussbaum amellett, hogy nem a prokreáció, hanem az egymásról való gondoskodás, felelősségvállalás az, ami a házasság alapjául szolgál. A Lee és George által említett prokreációs lehetőség meglétének hozzákötése a házassághoz való joghoz pedig - a különnemű, meddő párok és az azonos nemű párok összehasonlítható helyzete miatt - a formális egyenlőség szempontjából hátrányos megkülönböztetésnek minősíthető. A szubsztantív egyenlőség szempontja pedig a fent említett házasságra irányuló érveket érinti, vagyis a házassághoz kapcsolt moralitást, illetve a gyereknemzést és -vállalást.
Az újhullámos természetjogi gondolkodók mellett a queer elmélet néhány képviselője, köztük például Judith Butler is az ellen érvel, hogy házasság intézményét megnyissák az azonos nemű párok számára, méghozzá az egyenlő házassághoz kötődő asszimilációs probléma, illetve kényszer miatt. Butler a következő aggályt fogalmazza meg az egyenlő házasság asszimilációs hatása kapcsán: az azonos nemű párok házasságának elismerésével a házasság válik a mérvadó rokoni kötelékké az LMBTQI[31] közösségen belül is. Emiatt a házasságtól eltérő, illetve az azon kívül eső kapcsolatok "elismerhetetlenné" válnak.[32] Butler - hasonlóan a korábban említett gondolkodókhoz - megemlíti, hogy a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása a normalizációs trend erősödéséhez vezethet,[33] ami az utóbbi párok intézményi asszimilációjával járhat.[34] Butler felismeri azt is, hogy a házasság megnyitása az azonos nemű párok részére nem
- 20/21 -
garantálja, hogy ezek a párok hasonló jogokkal rendelkeznek majd a gyermekvállalást illetően, mint a különnemű felekből álló párok. Ugyanis "egyszerűbb" szimbolikusan elismerni az azonos nemű párok házassághoz való jogát, vagy valami ahhoz hasonló intézményt biztosítani az azonos nemű felek közötti párkapcsolatok jogi elismerésére, mint megváltoztatni a gyermekvállaláshoz kapcsolódó szabályokat. Butler ennek okait abban látja, hogy a gyermekvállalás és -nevelés társadalmi normái még mindig szigorúan a heteroszexuális párokhoz, illetve a heteronormatív házassághoz kötöttek, a homoszexuális kapcsolatokat pedig negatív tényezőként értékelik a gyermekek fejlődését[35] tekintve.[36]
További érv az egyenlő házasság ellen, hogy a házasság intézménye a heteroszexualitás hegemóniáját testesíti meg, így az intézmény megnyitása az azonos nemű párok számára még inkább erősítené a szexualitások közötti hierarchiát. Egyrészt az intézmény történelmi és fogalmi terheltsége miatt, mert az eredetileg a heteroszexuális párok elismerésére szolgáló intézmény elfedné a szexualitások közötti különbséget. Továbbá. az LMBTQI közösség egy részén belül is felmerül a kérdés, hogy valóban a házassághoz való jogért való küzdelemnek kell-e lennie a legfőbb prioritásnak a közösség számára.[37] Másrészt, olyan ellenérv is megfogalmazódott, hogy a házasság intézménye nem lenne alkalmas a nem heteroszexuális párok tényleges tapasztalatainak megragadására, miközben - harmadrészt - az egyenlő házasság belekényszerítené a házasság intézményének formális és merev keretei közé azokat az azonos nemű párokat, akik részesülni kívánnak az ezen intézmény által nyújtott jogokból és védelemből. Azok a párok, akik nem hajlandók kapcsolatukat a házasság intézményében elismertetni az állam előtt, marginalizált helyzetbe kerülhetnek.[38] A diádra, két ember közötti kapcsolatra építő házasság miatt a poliamor[39] kapcsolatok értelmezhetetlenek maradnak. Egyes gondolkodóknál felmerül a kérdés az egyenlő házasság kapcsán: ha a formális egyenlőség szempontja alapján szexuális orientáción alapuló diszkrimináció az azonos nemű párok kizárása a házasságból, akkor ugyanezen egyenlőségfelfogás alapján miért nem tekinthető diszkriminációnak a poliandria vagy a poligínia tilalma?
Stephen Macedo számára a házasság az intim kapcsolatok szabályozására létrehozott, régóta működő intézmény, amely rendszert és stabilitást nyújt az egyéneknek a magánélet területén.[40] Macedo szerint az egyenlőség elérése érdekében is szükséges a házasság intézményének megnyitása az azonos nemű párok számára, így hozzájárulva a nem heteroszexuális állampolgárok egyenlőkként való kezeléséhez a házassághoz való jog tekintetében is. Továbbá, az egyenlő házasság intézményesülése mérsékelné a szexuális kisebbség társadalmi megbélyegzését, miközben - ezzel egyidejűleg - nem veszélyeztetné vagy hátráltatná az LMBTQI közösség aktivizmusához kapcsolódó egyéb célokat sem. Macedo - a poliamor kapcsolatokra reflektálva - arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű kapcsolatokban sokkal sérülékenyebbek a felek, és felerősödhetnek a résztvevők közötti viszonyokban az egyenlőtlenségi problémák.
A házasság intézményével kapcsolatos kritikákra reflektálva, valamint azokat figyelembe véve, különböző filozófiai elképzelések születtek az azonos nemű párok kapcsolatának elismerésére vonatkozó állami stratégiák tekintetében. Ezeket az alábbi kategóriákba sorolom: 1) az azonos nemű párok kapcsolatának állam által való el nem ismerése, 2) a házasság különnemű párok számára való fenntartása és emellett egy másik jogintézmény létrehozása, ami közel vagy teljesen azonos jogokat és kötelezettségeket biztosít a felek számára, mint a házasság,[41] 3) a házasság megnyitása az azonos nemű pároknak,[42] 4) a házasság minimalizálása, valamint 5) az állam által szabályozott házasság eltörlése. Mivel a tanulmány az egyenlő házasság mellett érvel, elsősorban a házasság azonos nemű pároknak való megnyitását helyezi fókuszba, és a többi lehetséges stratégiát ennek az elismerési formának a fényében értékeli.
Amint az előzőekben ismertetett kritikákból kitűnik, a házasság megnyitását több gondolkodó is elutasítja, mivel szerintük a házasság intézménye történelmileg terhelt, azáltal, hogy privilegizált státuszt nyújt a házasoknak a házasságkötés lehetőségével nem élő, illetve élni nem tudó párokhoz képest, valamint elősegíti a patriarchális társadalomban, illetve a társadalmi nemi viszonyokban meglévő egyenlőtlenségek fennmaradását. Szerintük a házasság intézményének merev korlátai nem teszik lehetővé az
- 21/22 -
intézmény megváltoztatását. Továbbá - ahogy azt Brake felveti - a házasság kibővítése ugyan egyenlő értékűvé teszi a külön- és az azonos nemű felek közötti házasságot, de fenntartja az alacsonyabbrendűségét azon párkapcsolatoknak, amelyeket a felek nem a házasság intézményének keretében kívánnak kiteljesíteni.[43] Emellett, a korábban idézett Claudia Card és Paula Ettelbrick is egyetért abban, hogy házasság azonos nemű pároknak való megnyitása önmagában nem megfelelő megoldás, hiszen az a monogámia heteronormatív ideálját kényszerítené rá ezekre a párokra.[44]
Ezzel szemben az egyenlő házasságot támogató gondolkodók gyakori érve, hogy a házasságkötés lehetőségének azonos nemű párok részére történő biztosítása csökkentené a szexuális kisebbségekkel szembeni stigmát, asszimiláció helyett pedig a heteronormatív házasságfogalom alakulna át. Az is megállapítható, hogy a házasság azonos nemű pároknak való megnyitásával elkerülhetetlenül megváltozna maga az intézmény, hiszen egyrészt a házasság átalakulna egy, az intézményéhez társított kiemelt jellemző, a felek különneműsége szempontjából, másrészt átértékelődhet a gyermeknemzésre való képesség, illetve annak központi szerepe is.
A házasság megnyitása melletti érvelés bemutatásakor elsődlegesen Cheshire Calhoun, Stephen Macedo és Martha C. Nussbaum vonatkozó munkásságát emelem ki. Chesire Calhoun, egyike azon filozófusoknak, aki nem elégedett az egyenlő házasság mellett szóló, formális egyenlőségre építő érvekkel. Kritikusan áll a házasság intézményéhez, noha felismeri, illetve elismeri, hogy a házasság jogokat és kötelezettségeket teremt a felek között, anyagi előnyökkel járhat, és kiemelt állami védelem illeti meg. Calhoun a formális egyenlőség szempontját alkalmazva arra jut, hogy az azonos nemű felekből álló párok házasságkötését kizáró törvény szexuális orientáción alapuló diszkriminációt valósít meg, mint ahogy faji diszkriminációt jelentenek a "fajkeveredést" tiltó törvények. Azonban úgy véli, hogy ez nem elégséges érv az azonos nemű párok házasságkötésének lehetővé tétele mellett.[45] Szerinte először is két fontos kérdést kell megválaszolni az azonos nemű párok kapcsolatának állam általi elismerése kapcsán, ami egyrészt a házasság intézményének legitimitásával, másrészt az intézmény relevanciájával kapcsolatos: elérhető legyen-e a házasságkötéshez való jog bárki számára, illetve, mennyire fontos ez a jog?[46]
A házasság azonos nemű pároknak való megnyitását vizsgálva Calhoun három érvelést mutat be. Ezek közül az első a házassághoz, mint hosszútávú, monogámiára, illetve házastársi hűségre épülő intézményhez, és annak normatív ideáljához társított erkölcsiséghez köti a házassághoz való jogot. A második érvelés a szexizmus és a homofóbia közötti kapcsolatból indul ki, és feltételezi, hogy az egyenlő házasság bevezetésével csökkenhet a szexizmus. A harmadik érvelés pedig - a szexuális állampolgárság elgondolásához kapcsolódva - az állampolgárság oldaláról ragadja meg az egyenlő házasság kérdését: a házassághoz való jog azonos nemű pároktól való megtagadásának oka az a kulturális konstrukció, amely a meleg, leszbikus - és biszexuális - embereket a család intézménye tekintetében kívülállókként, ebből fakadóan pedig tökéletlen állampolgárokként jeleníti meg.[47]
Calhoun szerint, végiggondolva a házasság történelmét, alaptalan az asszimilációs félelem, hiszen a hagyományos házasságfogalom jogi és társadalmi megváltozásának oka a heteroszexuális párok ellenállásában keresendő, kifejezetten a fent említett "fajkeveredést" tiltó törvényekkel szemben. Az attól való félelem viszont, hogy a kapcsolatok heteronormatív ideálok szerinti alakítása elvárás lesz, megalapozott lehet.[48] Calhoun okfejtésével egyetértek. Egyrészt azért, mert a "fajkeveredést" tiltó törvények a házastársak különneműségére vonatkozó előfeltételt nem kérdőjelezték meg alapvetően. Az egyenlő házasság, vagyis a házassághoz való jog egyenlő biztosítása az azonos és a különnemű párok számára viszont a jogintézmény egyik alappillérét, a felek különneműségét alakítja át, valamint közvetetten, a prokreációra való képesség szerepét is megváltoztatja. Ezáltal egyértelműbbé válik a házasság és a gyerekvállalás egymástól való elszakadása, hiszen a biológiai adottságok alternatív gyermekvállalási tervek vállalásra és megoldások keresésére ösztönözhetik az azonos nemű párokat. Másrészt az tapasztalható, hogy a házasság régóta fennálló jogintézménye a társadalmi mozgalmak hatására csak viszonylag csekély mértékben változott, például a nemi szerepeket vagy az azokból következő családon belüli munkamegosztást, a gondoskodó munka ellátását tekintve. Az ed-
- 22/23 -
digi kutatások egy része azt erősíti meg, hogy a felek közötti egyenlőség a házasság keretei között nem tud teljes mértékben megvalósulni, és valószínűsíthető, hogy a már meglévő, heteronormativitáson alapuló párkapcsolati elvárások nem változnak jelentős mértékben az egyenlő házasság intézményének bevezetése következtében.[49]
Stephen Macedo Just Married című művében erőteljesen foglal állást a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása mellett, miközben a poligámia bevezetése ellen érvel. A házasságról gondolkodók egy része - ahogy azt Card a monogámia kényszerzubbonya felfogással jelezte - problémásnak érzi a házasság megnyitását azonos nemű párok részére, miközben a házasság intézményéhez kapcsolt diadikusság kritériumának nem megfelelő kapcsolatot választókat kizárja a jog a házasság intézményéből. Macedo kiindulópontja az azonos nemű felek közötti házassággal kapcsolatban világos: az azonos nemű párok kizárása a házasság intézményéből a diszkrimináció egyik formája, az érintettek másodrendű állampolgárként való kezelése. Amellett, hogy súlyos igazságtalanság, káros hatással van az azonos nemű felek párkapcsolatára és családjára.[50] Macedo is érzékeli a házasság intézményének igazságosságával és legitimációjával kapcsolatos trendeket az erről gondolkodók körében: vannak, akik el akarják törölni az intézményt, vagy radikális reformra vágynak, mások kizárnák az államot erről a területről, és az egyénekre bíznák az önkéntes alapú kapcsolatok felek általi, közösen kialakított feltételeik szerinti meghatározását, megint mások a házasság intézményét az egyházra "hagynák", és új elnevezésű polgári jogintézményt hoznának létre. Macedo azonban a "one-size fits all" típusú egyedülálló intézményt, vagyis a házasság intézményének megtartását preferálja, ami "személyre szabható" lehet az adott pár megegyezése szerint. E személyre szabás azonban csak az adott intézményi keretek között tud működni, így a házasság intézményének egyfajta kényszerítő, uniformizáló hatása is lehet.
Martha C. Nussbaum - hasonlóképpen más gondolkodókhoz - a házasság fogalmának körülírásával indítja gondolatmenetét,[51] mielőtt annak azonos nemű pároknak való megnyitásáról írna. Nussbaum az élet bizonyos területeinek megragadásával írja le a házasságot, azonban rögtön hozzátesz két kitételt; azt, hogy ezek nem kötelező feltételei a házasságnak, illetve azt, hogy ezek a házasság intézménye nélkül is léteznek: "szexuális kapcsolatok, barátság és sorsközösség, szerelem, beszélgetés, gyermeknemzés és -nevelés, közös felelősségvállalás".[52]
A fogalommeghatározáson túl, Nussbaum a házasság három aspektusát emeli ki: jogi, expresszív és vallási. Ami a házasság intézményének polgári jogi aspektusát illeti, az állam bizonyos kedvezményeket és jogokat biztosít a házaspároknak, illetve kötelezettségeket kapcsol a házassághoz. Például bizonyos esetekben adókedvezményt, jogot a vagyonmegosztáshoz, tartásdíjhoz, örökléshez, tanúvallomás megtételének megtagadására vonatkozó, egészségügyi információhoz és döntéshez való, bevándorlással, örökbefogadással kapcsolatos jogokat, valamint gyermekneveléssel és -tartással kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket. Másodsorban Nussbaum a házasságnak kifejező aspektust is tulajdonít: a házasulandó felek az állam, illetve egyúttal a társadalom előtt nyilatkoznak az egymás iránti szeretetükről, elköteleződésükről, és ezt a kinyilatkoztatást - a polgári házasság révén - az állam elismeri. Nussbaum a házasságkötésre vonatkozó szabad döntés meghozatalának lehetőségét tekinti a felnőtt szabadság kiteljesedésének. A házasság harmadik aspektusa pedig vallási.[53]
Az egyes aspektusokhoz kötődő viták közül kiemelendők a házasság kifejező aspektusa körüli kérdések. Azáltal, hogy az állam házasságként ismeri el két ember kapcsolatát, az adott kapcsolat státusza magasabb presztízsűvé válik. Nussbaum azonban felhívja a figyelmet arra, hogy noha a társadalom nagy erkölcsi értéket tulajdonít a házasságnak, olyan emberek is házasodhatnak - és házasodnak is -, akik morálisan ambivalens vagy egyenesen elítélendő életvitelt folytatnak. Egy párkapcsolat állam általi elismeréséhez az sem szükséges, hogy a széles körben elfogadott társadalmi normáknak megfelelő szexuális életet éljenek a pár tagjai. Nussbaum szerint az egyetlen kitétel ezen a téren, hogy a házasulandó felek különböző neműek legyenek. Fontos kitétel még a felek nagykorúsága is. Végső soron az azonos nemű pároknak, a számukra megnyitott házasság, az intézménnyel járó társadalmi elismerést vonná maga után, ennek megtagadása pedig Nussbaum szerint stigmatizáló, degradáló, valamint sérti az egyenlő bánásmód követelményét.[54]
Egyetértek Nussbaummal abban, hogy sem a gyermekvállalásra, sem a közerkölcsre való hivatkozás
- 23/24 -
nem támasztják alá megfelelően a házasság különleges, privilegizált helyzetét, valamint a házasságkötés lehetőségének csupán a különnemű párok számára való fenntartását. Habár Nussbaum elismeri a fentebb említett újhullámos természetjogi gondolkodók által hangsúlyozott gondolatot, miszerint a gyermeknemzéssel járó kapcsolatok védelme mögött közérdek húzódik, azt már megkérdőjelezi, hogy miért csak a potenciálisan prokreációs végkimenetelű kapcsolatokat kellene állami védelemben részesíteni. Ahogyan azt Nussbaum is kiemeli, a gyermekvállalás nem kötődik szervesen a házassághoz, ugyanis ha valóban a gyermekvállalási képességtől tenné függővé egy állam, hogy ki házasodhat, akkor a meddő, idős vagy gyermeket vállalni nem akaró párok házasságkötését sem engedélyezné. Megállapítható, hogy az alábbi helyezetek - a biológiai úton való reprodukcióra való képtelenségnek, az idős kornak, a gyermekvállalási tervek hiányának fennállása - esetén is biztosított a házasságkötés lehetősége, amennyiben a párt különnemű - és nem azonos nemű - felek alkotják. A morális megfontolásokkal kapcsolatban pedig Nussbaum - kissé sarkítva - arra hívja fel a figyelmet, hogy erkölcsileg nem feddhetetlen emberek is házasodhatnak. Tehát a házasság morális ideálja nincs feltétlenül összhangban a házasságkötéshez való joggal élő egyének döntéseivel.
A szerző a "fajkeveredést" tiltó törvényekkel hasonlítja össze az azonos nemű párok házasság intézményéből való kizárását. Véleménye szerint, ahogyan egykor a "rassz" a házasságkötéshez való jog korlátját jelentette, most a szexuális orientáció jelenti a házasság intézményéhez való hozzáférés akadályát. Nussbaum a formális egyenlőség kritériumát vizsgálva megerősíti, hogy az egyenlő házasság hiánya szexuális orientáción alapuló diszkriminációnak minősíthető. Végső soron Nussbaum a házasság intézményének reformját illetően két lehetőséget lát: amennyiben az állam házassághoz való jogot kíván biztosítani, figyelembe kell vennie az egyenlőség kérdését is. Emiatt biztosítania kell a házassághoz való jogot az azonos nemű pároknak is. Ha azonban az állam kivonul az élet ezen területéről - és ez a megoldás Nussbaum szerint politikaelméleti, illetve jogpolitikai szempontból célravezetőbb lenne -, a házasság intézményét, illetve annak kifejező jellegét a vallási vagy egyéb magáncsoportokra hagyva, az élettársi kapcsolat intézményét mind az azonos, mind a különnemű párok számára biztosítania kell. Nussbaum elgondolásában tehát a formális egyenlőség elve mindkét állami stratégiánál szerepet játszik. Azonban Nussbaum külön kiemeli, hogy a formális egyenlőség elvének alkalmazása nem elégséges érv az azonos nemű felek párkapcsolatának állami elismeréséhez. Ezért érdemes figyelembe venni a házasság expresszív aspektusának jelentőségét is, hiszen ez utóbbi világít rá arra, hogy mit jelent egy pár kapcsolatának állam általi elismerése, vagyis a párkapcsolat legitimálása.
Elizabeth Brake a Minimizing Marriage: Marriage, Morality, and the Law című könyvében fejti ki a házasság minimilazálásáról szóló elméleti tézisét. Brake a könyvben ütközteti a jelenleg létező, nem ideális világot ("nonideal world") - a politikai liberalizmus jegyében - egy minimalizált házassági szabályozással működő világgal. Három kérdéssel foglalkozik, amelyek egymásra épülve vezetnek el a minimalizált házasság elképzeléséig. Brake szerint a házassághoz társított erkölcsiség eszméjét le kellene bontani, ugyanis a házasság "nem rendelkezik sui generis erkölcsi státusszal vagy transzformatív erkölcsi erővel".[55] A házasság jogi és társadalmi fontosságán alapuló, privilegizált státusz egyrészt nem indokolt, másrészt árt azoknak az egyéneknek, illetve csoportoknak, akik nem kívánják az életüket monogám, a szexualitást középpontba helyező kapcsolatban leélni. Emiatt Brake szerint a liberális államnak ki kell terjesztenie -a "be- és kilépési" követelmények csökkentése révén - a házasság jogi kategóriáját.[56] Brake tehát amellett érvel, hogy a liberális állam ne fogalmazzon meg és ne alkalmazzon elvi alapú korlátozást a magánszféra terén, sem a kapcsolatban részt vevő felek neme, sem a száma, sem pedig a kapcsolat célja tekintetében. Az egyedüli elvárás, amit megfogalmazhat az állam, hogy ezek gondoskodó kapcsolatok ("caring relationships") legyenek.[57] Brake sorra veszi az amerikai állampolgárok házassághoz kötődő jogait és kötelezettségeit, majd arra a következtetésre jut, hogy az ideális, liberális egyenlőségen alapuló társadalomban két típusú jog létezne a gondoskodó kapcsolatok intézménye tekintetében: egyrészt elismerés, másrészt a támogatással kapcsolatos jogok. A gondoskodó kapcsolatok - Brake értelmezése szerint - sokfélék lehetnének, mivel nem tartalmaznak állami korlátozásokat. Az egyetlen feltétel az, hogy a felek gondoskodjanak egymásról.[58] Ez utóbbi, a felek közötti gondoskodásra vonatkozó egyedüli elvárás kapcsán felmerül, hogy hogyan tudja az állam ennek teljesülését, illetve az ezzel kapcso-
- 24/25 -
latos esetleges visszaéléseket, jogsértéseket ellenőrizni. Mivel a gondoskodó kapcsolat intézménye a kapcsolatok szélesebb körét fedné le, ezért az állami beavatkozás mikéntjének meghatározása kifejezetten fontos lenne.
A polgári házasság intézményének legradikálisabb újragondolása az intézmény eltörlésére vonatkozik. Erről ír Clare Chambers az Against Marriage című könyvében, amiben az államilag elismert házasság intézményének eltörlése mellett érvel, aminek eredményeként megszűnne az állami beavatkozást a magánszféra e területébe. Chambers rögtön a könyve elején kiemeli, hogy a házassággal kapcsolatos kritikák ideális megoldásának a házasságmentes államot ("Marriage-Free State") tartaná, nem pedig a házasságmentes társadalmat. Ugyanis Chambers is felismeri a házasság elnyomó mivoltát, ami érinti mind az intézményben részt vevő nőket, mind a házasság intézményéből kizárt szexuális kisebbségeket. Mivel a házassággal gazdasági és jogi előnyök járhatnak, ezért ha létezik a házasság intézménye, akkor inkább megéri házasnak lenni, mint nem, és jobban jár az, aki számára elérhető az intézmény, mintha az, aki számára nem. Chambers szerint azonban mindez nem elegendő érv arra, hogy fenntartsuk a házasság intézményét. Mivel a házasság intézményéhez való egyenlőtlen hozzáférés egyrészt a házassághoz kötődő kényszerpályára helyezheti a nőket, másrészt kizárja és leértékeli az azonos nemű párok kapcsolatát, Chambers szerint a polgári házasság eltörlése biztosíthatná az egyenlőséget és az egyéni szabadságot a magánszféra ezen területén.[59]
Chambers figyelembe veszi azokat az érveket is, amelyek szerint az élettársi kapcsolat jelenti az egyenlőség igazságos biztosítását. Ugyanis az azonos és a különnemű párok számára egyaránt elérhető élettársi kapcsolat egyszerre biztosíthatná a házasság intézményéhez hasonló jogokat, és válhatna el a házasságtól mint történelmileg terhelt, heteronormatív és elnyomó intézménytől. Van egy másik, Susan Shell által képviselt álláspont, miszerint a házasságot a különnemű felek, az élettársi kapcsolatot pedig az azonos nemű felek részére kell megtartani. Röviden érdemes kitérni Fridli Judit és Kis János elgondolására is, akik az azonos nemű párok elismerésére létrehozott bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó alkotmánybírósági döntésről értekeztek. Fridli és Kis elgondolása eltér Shellétől mind a házasságot, mind a (bejegyzett) élettársi kapcsolatot illetően: "az együttélés jogi szabályozásában akkor fog teljesülni az egyenlő bánásmód feltétele, ha mindenki szabadon választhatja akár a házasságot, akár az élettársi kapcsolatnak a házasságtól különböző, de vele azonos jogosultságokat kínáló együttélési formáját".[60] Tehát az egyenlőség akkor valósulna meg, ha a két jogintézmény tartalmilag azonos lenne, és mindkettő nyitva állna minden pár előtt.
Chambers azonban kifejezetten a házasságmentes állam mellett érvel. A párkapcsolatok állami elismerésének jellemző fejlődési irányát tekintve, a kiindulópont általában a különnemű párok számára fenntartott házasság intézményének megléte, illetve az elismerés hiánya az azonos nemű párok kapcsolatát illetően. Ezt követi az élettársi kapcsolat, majd a házasság megnyitása az azonos nemű párok részére. Az azonos nemű és/vagy különnemű felek számára fenntartott élettársi kapcsolat intézményét az egyenlő házasság bevezetésének idején eltörölhetik, elkerülendő az azonos funkciójú intézmények megkettőződését. Chambers szerint Shell elgondolása a két különálló intézmény fenntartásáról csak megerősítené a házasság, nő és férfi között létrejövő, hagyományos elképzelését, valamint hierarchiát hozna létre a házasság és az élettársi kapcsolat intézményei között.[61] Chambers egy olyan listát állít össze, amelyen minél feljebb van egy ország, annál inkább biztosított az egyenlőség és az egyéni szabadság:[62]
"1. házasságmentes állam,
2. élettársi kapcsolat biztosítása mind az azonos, mind a különnemű párok számára, államilag elismert házasság hiánya,
3. választási lehetőség biztosítása az élettársi kapcsolat és az államilag elismert házasság között, mind az azonos, mind a különnemű párok számára,
4. államilag elismert házasság biztosítása mind az azonos, mind a különnemű párok számára,
5. államilag elismert házasság kizárólag a különnemű párok számára, élettársi kapcsolat fenntartása az azonos nemű párok részére,
6. államilag elismert házasság a különnemű párok számára".
A házassággal kapcsolatban megfogalmazott kritikákra reflektálva, Chambers azért tartaná megfelelő megoldásnak az államilag elismert házasság eltörlését, mert még ezen intézmény azonos nemű pároknak való megnyitása mellett is fennmaradna az egyenlőtlenségi helyzet a házasságban élő és a nem házasságban élő párok között.[63]
- 25/26 -
Chambers, az államilag elismert házassággal kapcsolatban, két jogi és elismerési következményt azonosít. Egyrészt - amint arra több más szerző is rámutatott - a házasságra lépő párokat jogok illetik meg, illetve kötelezettségek terhelik. Másrészt, a házasulók számára azért biztosítottak a jogi és gazdasági előnyök, mert a házasság speciális státuszú jogintézmény. A házasság által nyújtott speciális státusz azáltal biztosított a házasulandóknak, hogy eldöntik, belépnek ("opting in") ebbe az intézménybe, nem pedig azért, mert kiérdemlik azokat.[64] A házassághoz társított erkölcsi jó nem a házaspárok erkölcsi érdemein múlik - ahogy erre Nussbaum is rámutat. Ez pedig egyenlőtlen helyzetet teremt a házaspárok, valamint a nem házasságban élő, külön- és azonos nemű párok között - különösen akkor, ha az utóbbiak nem is férhetnek hozzá az említett intézményhez. Az államilag elismert házasság intézményének eltörlésével azonban nem szűnnének meg az intézmény által biztosított jogok és állami védelem; mindezek csupán nem kötődnének többé a házasság speciális státuszához, hanem az adott helyzet szerinti jogszabályokhoz (például közös tulajdon esetén a tulajdonjog szabályozná a kapcsolatot, a gyermekvállalást a gyermekek védelmére vonatkozó jogszabályok támogatnák). Chambers szerint ez az egyetlen megoldás, amellyel az állam igazságosan, az egyenlőség elve szerint tudná szabályozni az emberek közötti kapcsolatokat és védeni a sérülékeny feleket. Így egy-egy kapcsolatban a feleket csak olyan jogok illetnék meg, illetve olyan kötelezettségek terhelnék, amelyek szükségesek az adott kapcsolat fenntartásához és a felek védelméhez.[65]
Chambers szerint a házasság eltörlése azonban nem szüntetné meg az állam beavatkozási lehetőségét a magánélet területéhez tartozó személyes kapcsolatokba, amennyiben arra szükség van. Vannak olyan "kapcsolatok", amelyek keretében illegális tevékenység folyik, tehát maga a kapcsolat is illegális. Az államnak tehát kötelező beavatkoznia bizonyos esetekben annak érdekében, hogy a sérülékeny helyzetű egyéneket és csoportokat ne érje jogsérelem, illetve ártalom. Ilyen esetnek számít a gyerekházasság, ahol a kiskorú esetében nem beszélhetünk beleegyezésről, autonóm döntésről.[66] A poligámiával kapcsolatban Chambers vitába száll Macedóval. Macedo szerint a poligámia leggyakoribb megnyilvánulási formája, a poligínia természetéből fakadóan egyenlőtlenebb helyzetet teremt a felek között, mint a monogámia: a férfi központi szerepe folytán a dominanciának teret adó, és konfliktus kialakulásra hajlamosabb a kapcsolati forma összetettsége miatt.[67] A poligámiából fakadó problémák közvetve a társadalom szövetét is érinthetik. Chambers ezzel szemben úgy gondolja, hogy ha a poligám kapcsolatok valóban olyan ártalmasok mind a felek, mind a társadalom számára, akkor az államnak nemcsak a jogi elismerést kell megtagadnia, hanem meg is kell előznie a poligámia gyakorlatában felmerülő igazságtalanságot, kényszert, illetve emberi jogsértéseket.[68] Chambers emellett azt is hozzáteszi, hogy a leginkább elnyomó poligám kapcsolatok nem is részesülnek állami-jogi elismerésben.[69]
Az államilag elismert házasság eltörlése Chambers szerint az egyenlőséget és az igazságosságot szolgálja, mert - amellett, hogy az állam visszavonulását eredményezi a privát szférából - megszünteti a házasság kiemelt státuszát. Az állam azonban továbbra is beavatkozhatna, amennyiben egy-egy kapcsolat káros ("harmful") és igazságtalan ("unjust") mivolta e beavatkozást igazolja, vagyis biztosított lenne a sérülékeny helyzetben lévők érdekének és jogainak védelme is.
A tanulmányban sorra vett lehetséges reformlehetőségeket követően felmerülhet a kérdés: miért tartom fontosnak a párkapcsolatok állami elismerését, és miért éppen a házasság intézményét vizsgálom?
A párkapcsolatok állami elismerése kettősséget hordoz magában, hiszen a magán- és családi élet tiszteletben tartása a magán- és a közszféra határmezsgyéjén elhelyezkedő jognak tekinthető. Ezen felfogásból következően a privát szférában kialakuló és fenntartott, két felnőtt közötti érzelmi és gazdasági közösség, egymásról való gondoskodás állam általi legitimálást nyer, amint egy adott pár a számukra nyitott jogintézmény felé fordul elismerésért. Emellett ez a jog pozitív és negatív állami kötelezettséget is keletkeztethet: nemcsak tartózkodnia kell az államnak a magánéletbe való beavatkozástól (például a házasság keretében meghozott szabad döntések kapcsán, amennyiben azok nem sértik mások emberi jogait), de biztosítania is kell egyfajta elismerési keretet a párkapcsolatoknak.
E tanulmány nem tér ki arra, hogy mi állhat az egyes párok házasodási szándéka mögött, azonban ahogy azt Nussbaum is jelezte, a házasság - de akár
- 26/27 -
más jogintézmény is, amely révén egy-egy kapcsolat állam általi elismerést nyer - rendelkezhet expresszív és jogi aspektussal. Előbbi a pár összetartozását, utóbbi a jogintézményhez társított jogokat, kötelezettségeket és előnyöket foglalja magában. Ami a tanulmányomban bemutatott, párkapcsolatok állami elismerésre vonatkozó megközelítéseket illeti, elsődlegesen a házasság intézményének fenntartása és az azonos nemű pároknak való megnyitása (egyenlő házasság) mellett érvelő gondolkodókkal tudok azonosulni. Azonban azt is fontos felismerni, hogy ez tekinthető az egyenlőség felé tett első lépésnek, amit követhet egy, a házasság intézményét élettársi kapcsolatra cserélő elismerési forma, ahogy azt Martha C. Nussbaum, illetve Fridli Judit és Kis János[70] is felveti.
Álláspontom szerint a házasság intézményének az azonos nemű pároknak való megnyitása, vagyis az egyenlő házasság intézménye biztosítaná az igazságos egyenlőséget. Hogy miért? Ha egy állam biztosítja a házasságot két felnőtt ember összetartozásának elismerésére, akkor ez a jogintézmény a felek szexuális orientációjától függetlenül is biztosítható. Ez a formális egyenlőségre való hivatkozás, hiszen a párkapcsolat állami elismerése és a védelem iránti igény szempontjából a heteroszexuális és a nem heteroszexuális párok összehasonlítható helyzetben vannak. A különbség a szexuális orientációban rejlik, ami egyes állami szabályozások esetében az intézmény igénybevételének, illetve az abból való kizárásnak kiemelt feltétele. Azonban a házasság puszta megnyitása az azonos nemű párok számára - a formális egyenlőség elvére támaszkodva - önmagában nem elégséges; fel kell ismerni azt is, hogy a házasság egy történelmileg terhelt, és az alá-fölérendeltségi viszonyokat megerősítő intézmény. A házasság azonos nemű párok részére való megnyitásával szemléletbeli változásnak is be kell következnie, annak érdekében, hogy a házasság jogintézménye megfelelő keretet tudjon biztosítani - a különnemű párokhoz hasonlóan - azoknak az állami elismerésre igényt tartó pároknak, akik nem hetero-, illetve cisznormatív társadalmi elvárások szerint élnek.[71]
Többek között az intézmény történelmi hagyatéka, normalizáló és asszimilációs ereje miatt vált kérdésessé például Butler[72] számára, hogy mi az egyenlő házasság hozadéka. Brake[73] szerint az állam azáltal tudna inkluzív, sokrétű elismerést biztosítani, hogy felismeri a gondoskodó kapcsolatok jelentőségét, és azt, hogy ezek nem csupán olyan felekre korlátozódnak, akik egymással gazdasági, érzelmi és szexuális közösséget alkotnak. Chambers[74] pedig a polgári házasság eltörlését javasolja annak érdekében, hogy kiteljesedjen az egyének szabadsága, illetve megvalósuljon az egyének közötti egyenlőség a párkapcsolatok kialakítását és fenntartását illetően. A jelen tanulmány ezzel szemben a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása mellett foglal állást, ugyanis félő, hogy az állam magánszférából való teljes kivonulása a sérülékenyebb helyzetben lévőket védelem nélkül hagyná. Brake és Chambers ugyan kínál megoldást a védelemre: a gondoskodó kapcsolatok esetén az állam beavatkozhatna a felek közötti erőszak esetén, a házasság eltörlése pedig Chambers elképzelése szerint csak a státusz megszűnésével járna, az egyes jogágak továbbra is védelmet nyújthatnának a feleknek. Igaz ugyan, hogy a házasságnak normalizáló ereje van, de a jogintézmény egységes szabályozása révén kikényszeríthető lenne a védelem, és feltételezhetően egyszerűbbé válnának a párok közötti, illetve az utódokra vonatkozó jogi kérdések (öröklés, tulajdonjog, tartásdíj) is. Továbbá, a feleknek nem kellene olyan eseti szerződésekre, illetve azok betartására, betartatására hagyatkoznia, ahol a szerződéses pozíciót a felek kapcsolaton belüli hatalmi viszonya határozná meg.
Amennyiben azonban - felismerve a házasság történelmileg terhelt mivoltát - lemondunk ezen intézmény állami biztosításáról, úgy Nussbaum[75] szerint a párok szexuális orientációjától független élettársi kapcsolat biztosíthatna olyan állami elismerést, ami csupán a jogi aspektust biztosítja, de nem társít hozzá expresszív tartalmat, mint teszi azt a házasság esetében.
Az azonos nemű párok számára biztosított házassággal kapcsolatos állami stratégiák bemutatása előtt szükséges volt ismertetni a házasság intézményének funkcionális változásait, valamint az intézményt érő feminista és a meleg-leszbikus felszabadítási mozgalomtól jövő kritikákat. A házasság többféle szerepet tölthet be: tekinthető társadalmi jónak, szolgálhat a család alapjaként, értelmezhető a szexualitást szabályozó vagy önszabályozó intézményként vagy a szexuális, illetve intim állampolgárság alappilléreként. A házasság intézménye hatalmi viszonyok leképeződéseként is értelmezhető: a feminista, valamint a meleg-leszbikus felszabadítási mozgalom részéről érkező egyes/bemutatott kritikák éppen a házasság elnyomó természetét érintik, a társadalmi nemek, illetve a szexualitások hierarchiájának tekintetében. Az azonos nemű felek párkapcsolatára vonatkozó, lehetséges állami stratégiák tekintetében széles a spektrum, az elismerés teljes hiányától a házasság egy az egyben vagy - az intézményt érő kritikák figyelembe vételéből fakadóan - bizonyos változtatásokkal való
- 27/28 -
megnyitásán át a házasság minimalizálásáig vagy eltörléséig.
Tanulmányomban arra kerestem a választ, hogy melyik intézmény képes biztosítani egyidejűleg az azonos nemű párok párkapcsolatának állami elismerését és az egyenlőség gyakorlati megvalósulását. Macedo a házasság "one-size fits all" típusú - intézménye mellett érvel, bízva abban, hogy az személyre szabható az adott kapcsolat résztvevőinek igényei és megegyezése szerint. Nussbaum érvelésében két irány azonosítható. Amennyiben az állam meg kívánja határozni, hogy ki részesülhet a házassághoz való jogból, figyelembe kell vennie az egyenlőség kérdését is, hiszen a választáshoz való joghoz hasonlóan szabadságjogról dönt - a szabadságjog korlátozása pedig csak indokolt, legitim állami cél elérése esetén valósulhat meg. Amennyiben azonban az állam kivonul erről a területről - meghagyva a házasságot és annak kifejező jellegét a vallási vagy egyéb magáncsoportoknak - akkor az élettársi kapcsolat intézményét mind az azonos, mind a különnemű párok számára biztosítania kell. Az egyenlőség formális elgondolása megfigyelhető mindkét állami stratégiánál, azonban külön kiemelendő, hogy a formális egyenlőség nem elégséges érv az azonos nemű párok kapcsolatának állami elismerésével kapcsolatban. Amennyiben egy állam az egyenlő figyelem és tisztelet elérésére törekszik,[76] úgy meg kell érteni azt is, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy valaki meg szeretne házasodni, és hogy ezek az okok mennyire hasonlók lehetnek az azonos és a különnemű párok esetén. Az elismerés megkülönböztetésmentes biztosítása így az egyenlő házasság elképzelésében valósulhatna meg. Amennyiben továbbra is kritikusan állunk a házasság intézményéhez, akkor annak történelmi hagyatékától elszakadó, tartalommal szabadon megtölthető intézmény, például a szexuális orientációtól független élettársi kapcsolat létrehozása lehet a cél. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-4 kódszámú, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
[1] A tanulmány a szerző doktori disszertációjának egyik fejezete alapján készült: Sípos Alexandra: Házasságot mindenkinek? Az azonos nemű párkapcsolat elismerése Magyarországon, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2021, 269.
[2] A házasság fogalmáról nem értekezik, csupán annyiban, amennyiben a feltárt szakirodalom említi azt.
[3] Fontos megemlíteni, hogy a házasság intézményét más megközelítésű kritika is érheti - például az eurocentrizmusra, a kapitalizmusra vagy a rasszra fókuszáló - a tanulmány szempontjából releváns feminista és meleg-leszbikus felszabadítási kritika mellett. Bővebben lásd: Elizabeth Brake: Minimizing Marriage: Marriage, Morality, and the Law, Oxford, Oxford University Press, 2012, 111-131.
[4] A szakirodalom poligámiára vonatkozó részére csak annyiban hivatkozom, amennyiben az a házasság intézményére adott kritikát, valamint a házasság azonos nemű párok számára való megnyitására vagy elérhetetlenné tételére vonatkozó elképzeléseket érinti.
[5] Stephen Macedo: Just married: same-sex couples, monogamy & the future of marriage, Princeton Oxford, Princeton University Press, 2015, 39-41.
[6] Michael Warner: Introduction, in Fear of a queer planet: queer politics and social theory, ed. Michael Warner, Minneapolis, University of Minnesota Press, 2011, xxxi.
[7] Hegemony and heteronormativity: revisiting "the political" in queer politics, Queer interventions, eds. María do Mar Castro Varela - Nikita Dhawan - Antke Engels, Farnham. Ashgate, 2011, 11.
[8] Michel Foucault: The history of sexuality, New York, Vintage Books, 1990, 33-34.
[9] "Sexuality is a social construct, operating within fields of power, not merely a set of biological promptings which either do or do not find direct release" - Anthony Giddens: The transformation of intimacy: sexuality, love and eroticism in modern societies, Stanford, California, Stanford University Press, 2000, 58.
[10] A szexuális állampolgárságról lásd bővebben: David T. Evans: Sexual Citizenship: The Material Construction of Sexualities, Routledge, 1993, 368.
[11] Neil Gross: The Detraditionalization of Intimacy Reconsidered, Sociological Theory, 2005/3, 288.
[12] Kenneth Plummer: Intimate Citizenship: Private Decisions and Public Dialogues, The Earl and Edna Stice Lecture-Book Series in Social Science, Seattle, Washington, University of Washington Press, 2003, 18-19.
[13] Brenda Cossman: Sexual citizens: the legal and cultural regulation of sex and belonging, Stanford, California, Stanford University Press, 2007, 6.
[14] Lásd Cossman (13. vj.) 70-71.
[15] Martha C. Nussbaum: From disgust to humanity: sexual orientation and constitutional law, Inalienable Rights series, Oxford-New York-Auckland, Oxford University Press, 2010, 137-138.
[16] Lásd Cossman (13. vj.) 6; Giddens (9. vj.).
[17] Jennifer S. Hirsch: "Love Makes a Family" Globalization, Companionate Marriage, and the Modernization of Gender Inequality, in Love and Globalization: Transformations of Intimacy in the Contemporary World, eds. Mark Padilla - Jennifer S. Hirsch - Miguel Munoz-Laboy - Richard G. Parker - Robert Sember, Nashville, Vanderbilt University Press, 2007, 102.
- 28/29 -
[18] Lynn Jamieson: Intimacy Transformed? A Critical Look at the 'Pure Relationship', Sociology, 1999/3, 479482.
[19] Lásd Brake (3. vj.) 111-131.
[20] Nehezen lefordítható szójáték. A fogalom a heteroszexuális házasság intézményének szorító kereteire utal. A "straightjacket" jelentése kényszerzubbony, a Claudia Card által használt "straightjacket" szófordulatban a "straight" kifejezés heteroszexuális emberekre utal.
[21] Lásd Brake (3. vj.) 120.
[22] Cheshire Calhoun: Feminism, the family, and the politics of the closet: lesbian and gay displacement, Oxford, Oxford University Press, 2002, 109.
[23] Uo.
[24] Lásd Brake (3. vj.) 120-121.
[25] Mészáros György: Reconsidering the identity approach of the EU LGBT+ architecture from a feminist perspective, in The Future of the European Union. Feminist Perspectives from East-Central Europe, ed. Kováts Eszter, Budapest, Friedrich-Ebert-Stiftung, 2017, 52.
[26] John D'Emilio: Capitalism and Gay Identity, in The Lesbian and Gay Studies Reader, eds. Henry Abelove - Michele Aina Barale - David M. Halperin, New York-London, Routledge, 1993, 467-470.
[27] Uo.
[28] "[...] basic human goods are not intelligible in an essentially individualistic way. They are understood as aspects of human wellbeing that are good not only for me but for anyone "like me" - a qualifier than turns out to include any human person" - John Finnis: Marriage: A Basic and Exigent Good, The Monist, 2008/3-4, 388-389.
[29] John Finnis: The Good of Marriage and the Morality of Sexual Relations: Some Philosophical and Historical Observations, The American Journal of Jurisprudence, 1997/1, 97-98.
[30] Patrick Lee - Robert P. George: Conjugal Union -What Marriage Is and Why It Matters, New York, Cambridge University Press, 2014, 37-67.
[31] Betűszó: Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transz, Queer, Interszex (LMBTQI).
[32] Judith Butler: Undoing gender, New York, Routledge, 2009, 5.
[33] Uo., 104.
[34] Ez az LMBTQI mozgalmak jogi törekvéseire különösen káros lehet, hiszen az azonos nemű párok házassága központi kérdéssé vált, és ezen jogegyenlőtlenség orvoslása azt az érzést keltheti, hogy az LMBTQI embereket érő összes jogsérelemre megoldás született. Azonban ez koránt sincs így, hiszen - elismerve, hogy az emberek életében jelentős szerepet tölt be a partnerkapcsolat és családi élet területe - ez csak egy szelete a törekvések spektrumának.
[35] Az azonos és a különnemű szülők gyereknevelési alkalmasságára vonatkozóan Judith Stacey munkásságát érdemes megemlíteni, aki a családok diverzitásáról szóló kutatásokat elemzi. Lásd: Judith Stacey: In the Name of The Family: Rethinking Family Values in the Postmodern Age, Boston, Beacon Press, 1996; Judith Stacey - Timothy J. Biblarz: (How) Does the Sexual Orientation of Parents Matter? American Sociological Review, 66/2, 2001, 159-183.; Roman Kuhar -Judit Takács: Do Families Have Sexual Orientation? Interview with Judith Stacey, in Doing Families. Gay and Lesbian Family Practices, eds. Roman Kuhar -Judit Takács, Ljubljana, Mirovni Institut, 2011.
[36] Lásd Butler (32. vj.) 103-104.
[37] Douglas NeJaime: Before Marriage: The Unexplored History of Nonmarital Recognition and Its Relationship to Marriage, California Law Review, 2014/1, 87172.
[38] Moana Genevey: Can human rights law achieve real and meaningful equality for all? The case of same-sex marriage, Rights! 2016. február 22., https://rightsblog.net/2016/02/22/can-human-rights-law-achieve-real-and-meaningful-equality-for-all-the-case-of-same-sex-marriage/.
[39] A poliamoria jelentése többszerelműség, nem keverendő a poligámia fogalmával, ami intézményesített forma, többnejűséget (poligínia) vagy többférjűséget (poliandria) foglal magában.
[40] Lásd Macedo (5. vj.) 93.
[41] Az azonos nemű párok kapcsolatának állam általi el nem ismeréséről vagy egyéb jogintézmény biztosításáról jelen tanulmány nem értekezik a tanulmány fókusza és terjedelmi korlátai miatt.
[42] Jelen tanulmány nem tesz különbséget a házasság azonos nemű pároknak való megnyitása kapcsán a tekintetben, hogy az megváltoztatja-e alapjaiban a házasság intézményét vagy sem.
[43] Lásd Brake (3. vj.) 121.
[44] Uo., 120.
[45] Lásd Calhoun (22. vj.) 108.
[46] Uo., 109.
[47] Uo., 110.
[48] Uo., 113-115.
[49] Lásd Jamieson (18. vj.).
[50] Lásd Macedo (5. vj.) 79.
[51] Lásd Nussbaum (15. vj.) 126-166.
[52] "The institution of marriage houses and supports several distinct aspects of human life: sexual relations, friendship and companionship, love, conversation, procreation and child rearing, mutual responsibility" - Nussbaum (15. vj.) 128.
[53] Mivel a tanulmány a polgári házasság intézményével foglalkozik, nem tér ki a Nussbaum által említett vallási aspektusára a házasságnak.
[54] Lásd Nussbaum (15. vj.) 128-132.
[55] Lásd Brake (3. vj.) 1.
- 29/30 -
[56] Uo.
[57] Uo., 158.
[58] Uo., 161.
[59] Clare Chambers: Against marriage: an egalitarian defence of the marriage-free state, Oxford political theory, Oxford, Oxford University Press, 2017, 38.
[60] Fridli Judit - Kis János: Életközösség és állam, in A személyiség burkai. írások, tanulmányok a 60 éves Majtényi László tiszteletére, Budapest, Eötvös Károly Intézet, 2010, 154.
[61] Lásd Chambers (59. vj.) 39-41.
[62] Uo., 40-43.
[63] Uo., 43.
[64] Uo., 50.
[65] Uo., 51.
[66] Uo., 174.
[67] Lásd Macedo (5. vj.) 186.
[68] Lásd Chambers (59. vj.) 176.
[69] Uo., 175.
[70] Lásd Fridli - Kis (60. vj.).
[71] Mindemellett érdemes figyelembe venni a tanulmányban nem tárgyalt, LMBTQI csoportot érintő jogegyenlőségi kérdéseket is.
[72] Lásd Butler (32. vj.).
[73] Lásd Brake (3. vj.).
[74] Lásd Chambers (59. vj.).
[75] Lásd Nussbaum (15. vj.).
[76] Kovács Kriszta: Az egyenlőség felé, Budapest, L'Harmattan, 2012.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, HUN-REN TK SZI.
Visszaugrás
