A gazdasági társaságok klasszikus modelljének attribútumait Tricker a következőképp foglalja össze:[1]
1. önálló jogalanyiság, a tagoktól elkülönült lét,
2. a tagok társaság kötelezettségeiért fennálló felelősségének korlátozása,
3. a társaságok irányításának joga a tagokat ("a társaság tulajdonosait.,) illeti, s az elsősorban az igazgatók megválasztásának, beszámoltatásának illetve visszahívásának jogán nyugszik,
4. az igazgatókkal kapcsolatos jogosítványok gyakorlásában a tagok gyűlésének kitüntetett szerepe van,
5. a társaság működését részben jogszabályok rendezik, amelyek többek között bizonyos dokumentumok megőrzését, egyes információk nyilvánosságra hozatalát írják elő.
6. a gazdasági társaság vezetőinek, a menedzsereknek a tevékenységét az igazgatóság, illetve a könyvvizsgálók ellenőrzik.
A klasszikus modell viszonylag egyszerű: a gazdasági társaság célja a tagok, a tulajdonosok érdekeinek előmozdítása a társaság profitjának maximalizálása révén. A tagok érdekeinek védelmét a modell, ahogy a fenti leírásból is látszik, számos eszközzel biztosította.
A legfontosabb eszköz az igazgatók visszahívásának, eltávolításnak a lehetősége önmagában is a tagok érdekeinek szolgálatára, a társaság profitjának maximalizálására ösztönzi a társaságok vezetőit.
A tagoknak további védelmet biztosít az a tény, hogy a jog bizonyos alapvető jelentőségű ügyekben a tagok kezében hagyja a döntés jogát (ezek a kizárólagos közgyűlési hatáskörbe tartózó ügyek). Ide tartozik például a jegyzett tőke, illetve általában a társasági szerződés módosítása.
Harmadikként a társaság és az igazgatók kapcsolatát minősíteti bizalmi viszonyként, ún. "fiduciárius kapcsolatként" (fiduciary relationship) szabályozó, és ennek megfelelően az igazgatókra fiduciárius kötelezettségeket[2] (fiduciary duties) rovó (tipikusan angolszász) megoldás említendő meg.
A társaságok tőkeerejének XX. században bekövetkező óriási növekedése a tőzsdealapú angolszász gazdaságokban egyet jelentett a részvényesek számának ugrásszerű növekedésével. A "megatársaságok" megjelenésével kérdésessé vált, hogy a klasszikus modell által a tagoknak biztosított jogok képesek-e a tagi érdekek védelmét megfelelően garantálni. A jelen cikk e korszakváltást és következményeit vázolja fel.
1932-ben jelent meg A.A. Berle és G.C. Means: A modern gazdasági társaság és a magántulajdon (The Modern Corporation and Private Property) című korszakalkotó tanulmánya. A tanulmány lényegét a következőképp lehetne összefoglalni:[3]
1. a társaságok részvénytulajdonosi struktúrájának szétszórt, atomizált volta a menedzserek feletti ellenőrzés meglazulásához vezetett,
2. a menedzsereknek, a gazdasági társaságok vezetőinek a részvényesek érdekétől, azaz a profitmaximalizálástól eltérő érdekei és törekvései vannak (hatalom, a pozíciójuk bebetonozása, presztízs stb.)
3. a menedzserek nemcsak a részvényesi kontroll meggyengülése miatt követhetnek a részvényesekétől eltérő célokat, hanem azért is, mert a valóságban nem létezik tökéletes piac, amely a mérlegelést, a diszkrecionalitást lehetetlenné tenné. A gazdasági társaságok irányításának a részvényesek kezéből való kicsúszásával a részvényesek képtelenné vállak arra, hogy a menedzsmentet a társaság profitjának maximalizálására kényszerítsék. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a tulajdon természete megváltozott: az eredetileg egységes tulajdon az aktív és passzív tulajdonra, azaz társaságok irányítására és a társasági részesedések, részvények passzív tulajdonlására vált szét.[4] Megjegyzendő, hogy a szerzők által leírt jelenség elsősorban
- 43/44 -
angolszász tünemény,[5] amely a kontinentális Európa társaságai körében - bár megfigyelhető - nem mondható jellemzőnek.
Ha az atomizált tulajdonosi szerkezetű társaságokat jellemző gyenge részvényesi ellenőrzés magyarázatát keressük, a közösségi/kollektív cselekvés (social/collective action) logikáját kell megvizsgálnunk. A társaságok tőkeerejének növekedése részben azáltal valósult meg, hogy a "köz" egyre jelentősebb része vásárolt részvényeket. Ennek eredményeképp az óriástársaságok egyre nagyobb számú részvényessel rendelkeztek. A tagok számának növekedésével a társaság működésének tagok általi ellenőrzése egyre inkább fikcióvá vált. Ahogy Samuelson[6] írja "a valóságban ... az ahhoz szükséges részvénymennyiség, hogy valaki ellenőrzést gyakoroljon a behemótok fölött, több, mint amennyivel bárki is rendelkezik. Egy nagy részvénytársaság ellenőrzéséhez például esetleg a részvények a húsz százalékát kell birtokolni. A részvények értékét tekintve ez öt-tíz milliárd dollárt tenne ki Ez az idézet jól mutatja, hogy a "népi kapitalizmus" (capitalist democracy) beköszöntével, azaz a gazdasági társaságokban való részvétel széleskörűvé válásával a viszonylag kis létszámú, aktív tagságra épülő klasszikus modell illuzórikussá vált.
A tagok számában bekövetkező növekedés elméletileg nem szükségszerűen vezet a tagi ellenőrzés meggyengülésére, hisz a tagok együttműködésével az ellenőrzés fenntartható lenne. Itt lép színre az ún. közösségi vagy kollektív cselekvés problémája. Ezen elmélet szerint jóllehet a részvényesek mint csoport hasznot húznának a menedzserek feletti irányítási jogok gyakorlásából, individuumként mégis racionálisan viselkednek, amikor passzívak maradnak, és egyáltalán nem vesznek részt a társaság ellenőrzésében. Ennek magyarázata az, hogy: "... egy nagy részvénytársaságban, amely több ezer részvényes tulajdonában van. a tipikus részvényes valószínűleg hiába próbálkozik a gazdasági vezetők leváltásával, s ha próbálkozása nem is lenne hiábavaló, a magasabb osztalékok és részvényárfolyamok formájában megjelenő hozamok nagy része a többi részvényesé lenne, hiszen a tipikus részvényes csupán a részvényállomány elenyésző hányadával rendelkezik. A részvénytársaság jövedelme kollektív jószág a részvényesek számára, s a teljes részvényállomány elenyésző hányadával rendelkező részvényeseket, a latens csoportok tagjaihoz hasonlóan, semmi sem ösztönzi arra, hogy a csoportérdek realizálására törekedjenek. ... a nagyobb csoportokat három különböző tényező kumulatív hatása akadályozza meg abban, hogy realizálni tudják érdekeiket. Először is. minél nagyobb a csoport, a csoportérdek realizálására törekvő egyének annál kisebb hányadát kapják meg az összhaszonnak; a csoportra orientált cselekvés jutalmazása annál kevésbé megfelelő, maga a csoport pedig, még akkor is, ha szert tesz bizonyos mennyiségű kollektív jószágra, annál kevésbé lesz képes arra, hogy optimális mennyiségben biztosítsa a kollektív jószágot. Másodszor, mivel minél nagyobb a csoport, az összhaszonnak annál kisebb hányada esik egy-egy csoporttagra vagy a csoport valamilyen (abszolút értelemben véve) kicsiny részhalmazára, ezért igen valószínűtlen, hogy a csoport valamilyen kisebb részhalmaza vagy - de ez még valószínűtlenebb - valamelyik individuális tagja a kollektív jószág révén - biztosítása révén akkora nyereséghez jut, hogy egyedül vállalja akár csak egészen kis mennyiségű kollektív jószág költségeit is. ... Harmadszor, minél nagyobb a csoport létszáma, annál nagyobbak a szervezeti költségek, s így annál nagyobb az az akadály, amelyet le kell győzni ahhoz, hogy bizonyos mennyiségű kollektív jószágot biztosítani lehessen."[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
