"Nem lehetsz igazságos, ha nem vagy emberséges."
(Diderot)
A nyitott, demokratikus társadalmak értékrendjében az emberi méltóság, az egyenlőség és a szabadság ideája központi, elvi jelentőségű szerepet tölt be. Ezen értékek hasonló rendeltetéssel bírnak a nemzetközi jog és a formálódó globális jog szintjén is. E gondolatot az Emberi Jogok Világkonferenciája keretében elfogadott Bécsi Deklaráció is kifejezi: "Az Emberi Jogok Világkonferenciája újra megerősíti minden állam szent kötelezettségét, hogy teljesítsék feladataikat valamennyi emberi jog és alapvető szabadság egyetemes tiszteletének és elismerésének előmozdítására az Egyesült Nemzetek Kartájával, és más, az emberi jogokra vonatkozó intézményekkel, valamint a nemzetközi joggal összhangban. Ezen jogok és szabadságok egyetemes természete kétségtelen."[1] Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az emberi méltóság olyan fogalom, amely a nemzetközi jog szintjén egyetemes, a demokratikus államok jogában alkotmányos értékként kettős rendeltetéssel jut kiemelkedő szerephez: az ember státuszának meghatározásában, valamint az emberek egymás iránti felelősségének tudatosításában. Ezen szempontokra tekintettel jelen dolgozat az emberi méltóság nemzetközi jogi, alkotmányos funkciójának, valamint az Európai Unió jogrendjében betöltött szerepének vizsgálatát tűzte ki célul.
Mint látni fogjuk, az emberi méltóság fogalma a történelem során változásokon ment keresztül. E folyamatban mérföldkőnek tekinthetjük egyetemes emberi tulajdonságként történő elismerését. Ugyanis, e jellemzőjénél fogva állhatott az ember oldalára a világháborúk borzalmait követően megalkotott nemzetközi egyezményekben és demokratikus alkotmányokban, illetve állhat ma is az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésén túl a biotechnológia és a személyes adatok gépi feldolgozásának végső tilalomfájaként.
Platón és Arisztotelész a minden embert egyenlően megillető méltósággal szemben még elfogadta a rabszolgaság létét. Arisztotelész szerint vannak, akik "természettől" szolgák, mivel hiányoznak bizonyos észbeli képességeik, s "megfontoló" képességük híján csupán parancsok vagy tanácsok követésére lehetnek képesek. Az Arisztotelész idejében sem általánosan elfogadott érvelés szerint ugyanis az ilyen személyeknek saját érdekük a rabszolgaság, természetes és igazságos, hogy szolgasorba kerüljenek.[2] Az ókori Rómában a méltóság, vagyis a "dignitas" különböző jelentései még együttesen léteztek. Jean Philippe Levy "Dignitas, Gravitas, Auctoritas testium" című műve[3] szerint a szó morális és szociálpolitikai jelentése határolható el. Ez utóbbin belül szintén létezik egy abszolút (politikai karakterű) és egy relatív (társadalmi karakterű) változat. A méltóság morális értelmével bírói és jobbára irodalmi szövegekben találkozhatunk, amelyekben többek között érdemre, becsületre, hűségre utal. A köztársasági korban a szó szociálpolitikai értelmében a dignitas-t kimagasló személyiségekre al-
- 299/300 -
kalmazták, például a római magisztrátusokra (quaestorok, cenzorok, szenátorok, és maga a szenátus). Relatív értelemben az előbbihez hasonlóan, a társadalmi rang, az egyén társadalomban elfoglalt helyének megjelölésére használták. A méltóság tehát ezen római korszakban elérendő cél volt, így méltóságukban az emberek nem voltak egyenlők. E felfogás Ciceróval változott meg, aki a "Kötelességekről" című művében a méltóságot egyetemes emberi tulajdonságnak nyilvánította. Ciceró szerint a természet által az emberekbe oltott jellem magasan a többi élőlény fölé emel bennünket.[4]
A méltóság és az emberiesség fogalma közötti kapcsolatot a keresztény teológia alapozta meg. A kereszténység megerősítette, hogy a Teremtő minden egyes, a saját képére alkotott embert egyenlő szeretetben részesít, akiket örökös testvériességre és közösségre szánt. A kereszténység a judaizmust követve, az emberi méltóság koncepcióját egyetemes érvényűnek tekintette.[5] XIII. Leó pápa a Rerum Novarum enciklikájában a következőképpen vélekedett ezen eszményről: "Az emberi méltóságot, amiről Isten maga oly nagy tisztelettel rendelkezik, senki ember büntetlen meg nem sértheti, s nem akadályozhatja meg a törekvést arra a tökéletességre, amely a mennyei örök életnek megfelel. Sőt, az ember a maga jószántából még csak bele sem egyezhet abba, hogy vele ebből a szempontból természetének meg nem felelő módon bánjanak, azaz hogy lelkét rabszolgasorban tartsák, mert itt nem jogokról van szó, amelyekkel az ember szabadon rendelkezik, hanem Isten iránti kötelességekről, amelyeket szentül kell betölteni."
A skolasztikus filozófusok és különösen Aquinói Szent Tamás számára az emberi méltóság együtt járt az értelem rendjének megfelelő életvitellel. Amennyiben az ember nem így tesz, vagyis bűnt követ el, a méltóságát elveszítheti.[6] A reneszánsz humanizmus - amely erősen kötődött az ember származására vonatkozó keresztény tanokhoz - az emberi méltóság eredetét már más forrásban vélte megtalálni. A reneszánsz a teremtés középpontjába még az embert helyezi, azonban méltóságát már racionális természetéből származtatja. Giovanni Pico della Mirandola a "Szónoklat az ember méltóságáról" című művében az embert az egyetlen olyan létezőnek tartja, amely képes a korlátlan változásra. Vagyis, amíg a többi teremtmény természete az istenség által előírt törvények szerint szűkre szabott, addig az embernek természete meghatározásában szabad akarata van. Ez az egyedi, szabad akarattal kombinált alkotó képesség a végső lehetőség arra, hogy az állatok szintjére süllyedjen, vagy, hogy elérje az Istenhez hasonlatos létezést.[7]
A felvilágosodás korában, és különösen Kant morálfilozófiájában az emberi méltóság az ember, mint racionális lény morális autonómiájának kifejezésévé vált. A méltóság az abszolút érték, egy feltétel nélküli, pótolhatatlan minőség, amely mindenkit egyformán megillet. Kant számára a méltóság a racionális létezés lényeges vonása, egy reflexió az ember azon képességére, hogy saját akaratának olyan maximái szerint élhessen, amelyek egyúttal egyetemes érvényű morális törvények is lehetnek. Kant szerint akként kell cselekedni, hogy az embert, az emberiséget mind saját személyünkben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, és ne pusztán eszköznek tekintsük. Ezen maxima szolgál a cselekvési szabadság határainak megvonására, mind az egyén, mind mások vonatkozásában. Következésképpen a saját morális törvényei szerint cselekvő köteles tiszteletben tartani mások - mint szintén önálló morális lények - lelkiismeret által vezérelt döntéseit, méltóságát.[8] Fontos hangsúlyozni, hogy Kant a méltóságot a jogrendszer alapjának is tekintette.
Friedrich von Schiller filozófiájában a "kellem" és a "méltóság" kategóriája között tesz különbséget. A kellemet részben esztétikai, részben etikai kérdésnek tekinti. Szerinte a méltóság ideája olyan etikai kategória, amely tartalmazza az egyén arra vonatkozó képességét (akaratát), hogy ösztönein felülkerekedve az ésszerűség törvénye felé közeledjen. Schiller úgy véli, hogy mindenki "bizonyos" méltósággal születik, mivel születésünktől fogva akarattal vagyunk felruházva. Felfogásában ugyanakkor a méltósága nem mindenkinek egyenlő, mivel ösztönein nem mindenki képes azonos módon úrrá lenni. Schiller szerint az ösztönöket korlátozó méltóság csak a kellemmel együtt képes az ember kiegyensúlyozott viselkedését biztosítani. A kellem azt is biztosítja, hogy a tisztelet ne válhasson félelemmé.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
