A magyar büntetőeljárási jog megreformálásának igénye kapcsán az elmúlt évek során számos tanulmány dolgozat foglalkozott a tanúvédelemmel és ezen belül a különösen védett tanú intézményével. Aligha vitatható, hogy a 80-as évek végén, de különösen a 90-es években Magyarországon egyre érzékelhetőbbé vált a szervezett bűnözés minőségi és strukturális változása, amely óhatatlanul magával hozta a tanúvédelem újraszabályozásának igényét. Alapvetően annak az igénye merült fel, hogy a szervezett bűnözés elleni jogalkotói, illetve jogalkalmazói tevékenység keretében olyan szabályok nyerjenek megfogalmazást, amelyek alkalmasak a kiemelkedő jelentőséggel bíró tanúk fizikai és lelki védelmének biztosítására, ugyanakkor nem sértik a vádlott tisztességes tárgyaláshoz való jogát. Emellett a tárgyalt kérdések felvetését óhatatlanul inspirálta a bizonyítási igény, azaz a tanúzási készség valamilyen fajta szintentartása annak érdekében, hogy a bizonyítási eljárás, illetve annak eredménye ne kerüljön kilátástalan helyzetbe. Ehhez azonban - a szervezett bűnözésre figyelemmel - a tanút védeni kell. "A szervezett bűnözés nem ismer kegyelmet. Valóban életét kockáztatja aki segíti ellene az igazságszolgáltatást."1 Emiatt viszont az államra - úgy a jogalkotásra, mint a jogalkalmazásra - hárul a feladat, hogy olyan eszközöket, jogintézményeket hozzon létre, amelyek "alkalmasak a tanúskodó személy fizikai és jogi megóvására."2
Ez a jogalkotási folyamat azonban - bármennyire is nemzeti jellegűnek minősíthető a büntetőjog és a büntetőeljárási jog - nem nélkülözheti a nemzetközi kitekintést. A magyar jogalkotás alapvető törekvése az európai jogharmonizációnak való megfelelés. Hozzá kell tennünk azonban ehhez, hogy a jogharmonizációra törekvő jogalkotás nem engedheti meg magának, hogy tevékenységének a jogalkalmazásban kicsúcsosodó eredménye ne feleljen meg az európai szintű jogalkalmazási igényeknek. Bármennyire is eurokomform-nak minősíthető egy jogszabály, alkalmazhatóságáról és megfelelőségéről végső soron - a nemzeti jogalkalmazó fórumok mellett - az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei fogják a végső szót kimondani. Álláspontunk szerint ezért csak az a jogi megoldás fogadható el hosszú távon, amely képes a fenti összhang megteremtésére.
A vizsgálatunk tárgyát képező különösen védett tanú jogintézményét a hatályos magyar jogalkotás először a vélhetően meg nem határozható későbbi időpontban hatályba lépő 1998. évi XIX. törvény 97. §-ával teremtette meg. Az új Büntetőeljárási Törvény megnevezésében, illetve alkalmazására vonatkozó részlet-szabályaiban is olyan tanúskodási formát hozott létre, amely alapvetően szakít a következetesen érvényesülő közvetlenség elvével, és megfelel az európai ítélkezési gyakorlatban nem minden esetben tolerált "anonim tanú" intézményének.
A törvény hatályba lépésének bizonytalansága eredményezhette, hogy az 1998. évi LXXXVIII. törvény 1999. március 1-jei hatályba lépésével a hatályos 1973. évi I. törvény rendelkezései közé iktatta a különösen védett tanú intézményét. A Be. 64/A. §-a rögzíti, hogy "különösen védetté nyilvánítható a tanú, ha
a) vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik,
b) a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható,
c) személye, tartózkodási helye, vagy az a tény, hogy a nyomozó hatóság tanúként kívánja kihallgatni, a gyanúsított és a védő előtt ismeretlen,
d) személyének felfedése esetén a tanú vagy hozzátartozója élete, testi épsége vagy személyes szabadsága súlyos fenyegetésnek lenne kitéve."
A fenti megfogalmazással nem kívánunk vitába szállni, nem vitatható, hogy a dolgozat elején megjelölt igényeknek ez a törvényi meghatározás minden tekintetben megfelel, ugyanakkor pontosan tükrözi azt a bi-zonyításbeli igényt, amely a szervezett bűnözés minőségi változásával párhuzamosan jelentkezik jogalkotói és jogalkalmazói szinten. A fogalom-meghatározásnak a bizonyítás eszközei között történő elhelyezésén túlmenően a jogalkotó részlet-szabályokkal is biztosítja a különösen védett tanú által adott információk felhasználásának módját. E körben a Be. 149. §-ának (2) bekezdésével kizárja a vétségi eljárás alkalmazását, amennyiben a tanút különösen védetté nyilvánították. A Be. 180. §-ának (3) bekezdése kizárja annak lehetőségét, hogy a különösen védett tanú a tárgyalásra megidézhető legyen. A 180/A. §-sal szabályozza a törvény, milyen módon szerezhet tudomást a vádlott és védő a különösen védett tanú igénybevételéről és milyen módon ismerheti meg a vallomásáról készített jegyzőkönyvi kivonatot. Álláspontunk szerint a jogi szabályozás leginkább ezen részében veti fel az európai emberi jogi bíráskodás elemzésének igényét, mivel a közvetlenség elvén túlmenően a vádlotti és védői jogokat leginkább érintő, korlátozó rendelkezésekkel állunk szemben. Az empirikus megismerés helyett a vádlott és védő pusztán kérdések feltevését indítványozhatja a különösen védett tanúhoz, amely azonban nem a jelenlétükben realizálódik. A fenti tételhez szervesen kapcsolódik a Be. 201. §-ának új (3) bekezdése, amely rögzíti, hogy a különösen védett tanú a tárgyaláson nem hallgatható ki. Magára a kihallgatás módjára az 1998. évi XIX. törvény által létrehozni kívánt nyomozási bíró intézményéhez hasonló eljárást rögzít a Be. 379/D.-379/F. §-ában. Eszerint a megyei bíróság elnöke által kijelölt helyi bírósági bíró dönt a tanú különösen védetté nyilvánításáról, illetve foganatosítja kihallgatását. Ennek során a különösen védett tanú meghallgatásán csak az ügyész lehet jelen. A további bizonyítási eljárásban jegyzőkönyvi kivonatot lehet csak felhasználni, amelyet a vádirat benyújtásáig elkülönítetten és zártan kell kezelni. Az immár hatályos jogi szabályozás tehát részben megteremtette a különösen védett tanú teljes anonimitását, a vádlottat, védőt, nemkülönben az ítélkező bíróságot viszont kizárta a közvetlenség elvének tárgyaláson történő érvényesüléséből.
Az előzőekben említettük már a védekezési jog korlátozását a különösen védett tanú intézménye által. Emellett azonban nyomatékosan kell utalnunk egy további elv, a közvetlenség sérelmére. A magyar büntetőeljárási jogalkotás és jogalkalmazás töretlenül tulajdonított kiemelkedő jelentőséget a közvetlenség tárgyaláson történő érvényesítésének. Ezen elv megsértése akár eljárási szabálysértés, akár a megalapozatlanság körében gyakran eredményezte az első fokú ítéletek hatályon kívül helyezését. Nem szükséges külön kiemelni annak fontosságát, milyen jelentőséggel bír a bizonyítékok tárgyaláson történő közvetlen megvizsgálása. Az elsőfokú bíróság előtt lefolytatott bizonyítási eljárás empirikus megismerési folyamat. Mindaz, ami ott lezajlik, döntően befolyásolja a résztvevő személyek megismerési tevékenységét, nemkülönben pedig meghatározza az ügydöntő határozatot. Ez az elv koherens egészet alkat a Be. 5. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, amely szerint a bizonyítási eszközöket és a bizonyítékokat a hatóságok az értékelésen alapuló meggyőződésük szerint bírálják el. Aki részt vett már bírósági tárgyaláson, tudja, hogy az empirikus megismerésnek milyen jelentősége van a meggyőződés kialakulása tekintetében. Számos tanulmány foglalkozik a tárgyalás garanciális jelentőségével, elismerve azt, hogy a nyomozásban illetve vizsgálatban megnyilvánuló előkészítő eljárás adott esetben szükségszerűen nem hordozhatja magában azokat a garanciákat, amelyek megkérdőjelezhetetlen módon érvényesülnek a tárgyaláson. Ennek pedig az egyik legalapvetőbb összetevője a közvetlenség elve. Az Emberi Jogok Európai Bírósága többször mutatott rá, hogy "a Bíróság állandó esetjogának megfelelően a bizonyítékot általában a vádlott jelenlétében, nyilvános tárgyaláson kell előterjeszteni a kétoldalú érvek tükrében. Ez alól csak a védekezés jogának messzemenő figyelembevételével lehetnek kivételek."3
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
