Hamza Gábor akadémikus, egyetemi tanár szerkesztésében - Siklósi Iván adjunktus társszerkesztői közreműködésében - 2015 végén látott napvilágot a kiemelkedő magyar jogtudósok életét és munkásságát bemutató, Magyar Jogtudósok című könyvsorozat immár ötödik kötete. A Hamza Gábor szerkesztésében megjelenő sorozat első kötetét még 1999-ben, a másodikat pedig 2001-ben vehette kezébe az olvasó. A Siklósi Iván társszerkesztésében készült harmadik rész 2006-ban, a negyedik 2014-ben jelent meg. A korábbiakhoz hasonlóan az ötödik kötet is tizenkét híres, saját tudományága - így a kánonjog, a jogtörténet, a jogbölcselet, a magánjog, az alkotmányjog, a közigazgatási jog, a nemzetközi jog és a büntetőjog - meghatározó, kimagasló jelentőségű művelőjének számító hazai jogtudós életútját és tudományos pályáját ismerteti meg az olvasóval. A legújabb rész megtartja a korábbi tradíciókat abban is, hogy a kötetben közzétett tanulmányok a jogtudósok születési idejének sorrendjében követik egymást.
1. A tudósportrék sorát Hamza Gábor tanulmánya nyitja, Werbőczy István (1458?-1541), joghistóriánk meghatározó alakjának a nevével összeforrott Hármaskönyv (Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae) sajátosságainak - főként szokásjogi jellegének - mélyreható elemzésével. Az országbírói ítélőmester Werbőczy által az 1514. október 18-án tartott országgyűlésen bemutatott Tripartitum királyi megerősítés hiányában ugyan törvénnyé, így írott jogforrássá sosem vált, a köznemesség közjogi egyenjogúságának elismertetését mégis diadalra vitte. Az ekképpen szokásjogi gyűjteménynek tekinthető Hármaskönyv vizsgálatának különös aktualitást ad az a tény, hogy a szokásjogra (consuetudo) és a jogi szokásokra irányuló kutatások az utóbbi időkben nemzetközi vonatkozásban, az európai alkotmány-, illetve magánjog-történeti elemzésekben is egyre hangsúlyosabbakká válnak. A szerző tanulmányában felhívja a figyelmet - a kontinentális mellett az angolszász jogrendszerre is kiterjedő - összehasonlító kutatási módszer jelentőségére is, mely a szokásjog, a jogi szokások és a szokásjogi gyűjtemények vonatkozásában egyaránt pontosabb képet adhat azoknak a nemzeti jogrendszerekben betöltött szerepéről. Werbőczy Tripartitumának a helyét keresve a jogi kútfők között Hamza Gábor végül arra a következtetésre jut, hogy az az Itáliában és Spanyolországban már a XII. században megjelent, majd a XV-XVI. században főként Franciaországban, Németországban és Németalföldön elterjedt szokásjogi gyűjtemények (ún. recueil officiel de coutumes) kategóriájába sorolható.
2. Huszty István (1710 körül-1778 után?), a XVIII. század magyar jogtudománya egyik legnagyobb hatású alakjának, a hazai jog (ius patrium) oktatása első kidolgozójának életét és tudományos munkásságát Pókecz Kovács Attila méltatja. A szerző tanulmányában - a magyar jogtörténetírás egyik régi adósságát is némiképp törlesztve - bemutatja a jogtudós életének főbb állomásait, köztük is a legjelentősebbnek tekinthető, az Egri Érseki Joglíceum oktatójaként eltöltött éveket. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló életrajzi adatok meglehetősen hiányosak, Pókecz Kovács azt valószínűsíti, hogy Huszty István halála a szakirodalomban általánosan elterjedt 1772-es évhez képest csak később, valamikor 1778 után következhetett be. A tanulmány részletesen elemzi Huszty Jurisprudentia practica seu commentarius novus in Ius Hungaricum című, elsőként 1745-ben Budán megjelent monumentális opusát. A jogi oktatás mellett a gyakorlati jogélet alapművének is tekinthető tankönyv nem csupán saját korának volt meghatározó alkotása, de még a XIX. század jogirodalmára is számottevő hatással volt. A majd' ezer oldalas, háromkötetes munka jelentőségét Pókecz Kovács elsősorban abban látja, hogy az a magyar magánjogot elsőként tárgyalta Werbőczytől függetlenül, egyúttal saját rendszert is kialakított, melyben gyakran antik római jogelvekre támaszkodott.
3. A kötet harmadik tudósportréja Pauler Tivadaré (1816-1886), a magyar észjogi gondolkodás utolsó kiemelkedő alakjáé, Szabadfalvi József tollából. A neoabszolutizmus, illetve a Kiegyezést követő első két évtized meghatározó jogtudósa pályáját 1838-ban a zágrábi magyar királyi jogakadémia oktatójaként kezdte, majd Zágráb megye táblabírájává választották. 1847-től már győri
- 349/350 -
jogakadémiai tanár, egy évvel később pedig kinevezést nyert a pesti egyetem "természeti- és közjog" tanszékére rendes tanárnak. A szabadságharc leverése után 1852-től az észjog és a büntetőjogi fő tárgyak oktatója, emellett előadta a "jog- és államtudományi encyclopaediát" és a nemzetközi jogot is. Az 1860-as években két alkalommal is a pesti jogi kar dékánjává választották, az 1861/62-es tanévben pedig az egyetem rektoraként tevékenykedett. A tanulmányban a szerző részletesen beszámol Pauler munkásságának egyetemen kívüli fókuszairól: az Akadémiáról és az Országházáról is. 1878-ban az MTA második osztályának elnökévé, két évvel később pedig a tudós társaság másodelnökévé választották. Az 1870-es években politikai pályára lépve előbb a vallás- és közoktatásügyi, majd az igazságügyi miniszteri tisztet töltötte be, utóbbi megbízatása alatt a Csemegi-kódex megalkotásának kodifikációs munkálatait is irányítva. Szabadfalvi József írása részletesen megismerteti az olvasót a XIX. század közepére a magyar jogbölcseleti gondolkodás doyenjévé vált Pauler legjelentősebb - tudatosan magyar nyelven írt - műveivel. Pauler Tivadar élete és munkássága jó példája egy kiemelkedő tudós értékteremtő közéleti-politikai szerepvállalásának, a tudományos kutatásban, az egyetemi oktatásban és a politikai közéletben egyszerre megmutatkozó tehetség nagyszerű harmóniájának.
4. Récsi Emilnek (1822-1864), a közigazgatási jog tudománya egyik első hazai művelőjének - korábban méltatlanul elfeledett - életművét Koi Gyula tanulmánya ismerteti meg az olvasóval. A szerző kiemeli, hogy erdélyi magyar Récsi adott elő elsőként hazai egyetemen közigazgatási jogot. Csodagyereknek számított, négyévesen már ír-olvas, kilenc hónap alatt művészi szinten megtanult zongorázni, neves sakkozó, tizenöt éves korában pedig bölcsészettudományi doktorátust szerzett. Kolozsvári jogi tanulmányait (1837-1839) követően ügyvédi vizsgát tett, majd az 1840-es években megjelentek első műfordításai is elsősorban francia nyelvből, de fordított angol és német regényeket is. Az évtized közepétől már egyházjogot és statisztikát tanított helyettes tanárként a kolozsvári római katolikus líceumban, mellette táblabíróként is tevékenykedett. Huszonöt éves korában a politika tanárává nevezték ki, 1848-ban pedig miniszteri titkári megbízatást kapott Eötvös József mellett. A szabadságharc leverését követően a pesti egyetem állam- és igazgatási jogi tanszékének helyettes, majd rendes tanára lett. Jogi doktorátust végül csak 1853-ban szerzett. Osztrák alkotmány- és közigazgatási jogot, pénzügyi jogot, sőt - német nyelven - római jogot is tanított. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, az 1861/62-es tanévben pedig a pesti jogi kar prodékáni tisztét is betöltötte. A gazdag életpálya mellett a magyar közigazgatási jog egyik alapító atyjának tudományos munkásságát is bemutatja a szerző. Az olvasó megismerheti Récsi fő műveit, így többek között az első, modern értelemben véve is tudományos magyar közjogi munkát (Magyarország közjoga amint 1848-ig s 1848-ban fennállott), illetve a honi közigazgatási jog úttörő összefoglalásának számító monumentális, négykötetes kézikönyvet (Közigazgatási törvénytudomány kézikönyve) is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
