A sarki térség államainak az Északi sarkvidékre vonatkozó szuverenitása mintegy száz éve folyamatosan vita tárgya. Kezdetben a legészakabbra fekvő szárazföldi részek váltak elérhetővé a hajózási lehetőségek fejlődése révén, hamarosan nemzetközi jogilag igazolható jogcímeken "gazdát is találtak", okkupálták őket. Később a technikai fejlődésnek hála, fény derült a térség igazi vonzerejére: az alatta húzódó kontinentális talapzatban rejlő kiaknázatlan kőolaj és földgáz készletre, valamint egyéb ásványkincsekre. Tekintve, hogy az Arktisz ezen területe javarészt egy óceán és az azon úszó jégtáblák tömege, a nemzetközi jogban ismert klasszikus területszerzési jogcímek, mint az okkupáció, szóba sem jöhetnek. Vagy mégis? Egyenlőségjelet lehet-e tenni a terra firma és a terra glacia között? A továbbiakban a Jeges-tenger és annak állandóan mozgásban lévő, olvadó-megfagyó jégpáncéljának, jégszigeteinek a nemzetközi jogi helyzetét fogom vizsgálni, és arra keresem a választ, hogy lehetséges-e őket állami szuverenitás alá vonni.
A vízfelszínen úszó jégtől eltekintve a Jeges-tenger is ugyanolyan tenger, mint a többi. Szárazföldi szigettel közvetlenül alig érintkezik, és a parti államok kizárólagos gazdasági övezetén túli területet a nyílt tengerek szabadsága jellemzi.[1] A szektorelmélet elvetése, illetve nemzetközi jogilag nem igazolható fennállása ellenére úgy tűnik azonban, hogy a gyakorlatban már a nyílt tengerhez fűződő jogok is csorbulnak, kérdés, hogy mennyire jogosan.
A technika fejlődésének hála a jeges-tengeri hajózás az utóbbi időkben lehetővé vált mind a vízfelszínen, mind alatta,[3] és két fő útvonal is kialakult a térségben: az Északkeleti Átjáró zömmel orosz területeken át,[4] és az Északnyugati Átjáró kanadai ellenőrzés alatt.[5] Közös ezekben, hogy tulajdonképpen egy többé-kevésbé szabályos köríven futnak a partok mentén, attól természetesen kellő távolságban, de sokszor a két szóban forgó állam kizárólagos gazdasági övezetét érintve.
Az Északnyugati Átjáró jórészt Kanada előtt húzódik, a Beaufort-tengeren át. Úgy tűnik, hogy a szektorelméletet ugyan elutasította Kanada, de azért az útvonalra vonatkozóan mégis több jogosítványra akart szert tenni, mint amennyi a legtöbb helyen a parti államot megillet. Erre az 1969-es Manhattan-incidens[6] világított rá először, amikor Kanada sérelmezte, hogy az USA - a békés áthaladás jogának szellemében - megsérti az útvonalra vonatkozó szuverenitását, amit azon az alapon tartott fenn, hogy egy inuit származású kanadai állampolgár mintegy száz évvel azelőtt okkupálta a befagyott útvo-
- 192/193 -
nal területét. A területi igény nyomatékosítása érdekében az addig 3 tengeri mérföldes parti tengerét kiterjesztette a maximális határig, 12 tengeri mérföldig. Emellett a parlament meghozta az Arktisz-vizek szennyezésének megelőzéséről alkotott törvényt,[7] amelynek burkolt célja, hogy az ország környezetvédelmi célok mögé bújva jogokat vindikáljon magának az alapvonaltól számított 100 tengeri mérföldes területen belül. Az útvonal egyébként sok helyen az alapvonaltól számított 24 tengeri mérföldön belül húzódik, így volt arra lehetőség, hogy áthaladjanak rajta anélkül, hogy a 12 mérföldig terjedő parti tengert ne érintsék. Mindenesetre ez a belső jogi szabályozás merésznek és betarthatatlannak bizonyult, de 1982-ben megerősítést nyert.[8] Hozzá kell azonban tenni, hogy Kanada emellett új elméletekkel is igyekezett biztosítani a térség feletti fennhatóságát: először elbirtoklás címén követelte az Arktisz-vizek beltengerként való elismerését,[9] majd az északi területei köré egyenes alapvonalat húzva támasztotta alá a kizárólagos állami szuverenitás fennálltát.[10]
Ennél is messzebb ment Kanada, amikor a Manhattan-incidens nyomán 1988-ban megegyezett az Egyesült Államokkal, hogy a Kanada által magának követelt területen, annak kifejezett engedélye nélkül az USA hajói nem közlekedhetnek az Északnyugati Atjáró.[11] Ezzel az USA gyakorlatilag elismerte Kanada fennhatóságát az útvonal felett.
A Szovjetunió nagyon aktív volt az Északkeleti Átjáró feltérképezésében. 1985-ben a Szovjetunió egyenes alapvonalat állapított meg a partjai, valamint három olyan szigetcsoportja köré,[12] amelyek az útvonalat keresztezik. Ez jelentős stádium volt az Arktisz-vizekre való terjeszkedésben, mivel ezzel északabbra tolódott az alapvonal, amelytől a különböző tengerjogi kategóriákat számítjuk.[13] Ezzel a Szovjetunió egyértelművé tette, hogy igényt tart az útvonal felett bizonyos szuverén jogokra, amit így - hogy az útvonal jó része olyan területre esik, amely felett parti államként amúgy is meghatározott jogai vannak - nemzetközi jogilag is igazolhat. Kanada példáján felbuzdulva 1984-ben dekrétummal 100 tengeri mérföldes védelmi zónát húzott a partjai körül, valamint az ezzel kapcsolatos környezetvédelmi szabályozás területi hatályát hipotetikusan határozta meg. Az átjáró kérdésének egyik sarkalatos pontja ugyanis annak iránya: a többi közlekedési útvonallal ellentétben ennek nincs fix útiránya, egy-egy hajózási időszakon belül nagymértékben változhat a környezet, és ennek megfelelően az útvonal is. Ennek fényében elképzelhető, hogy az út lerövidítése céljából egyre északabbra fog tolódni az Északkeleti Átjáró, nem véletlen, hogy a dekrétum területi hatályként nem határozott meg semmi konkrétumot, hanem az északi szigetek körét, valamint a térséghez tartozó területeket jelölte meg a rendelkezés hatóköreként.[14]
Mindkét ország gyakorlatából látszik, hogy nem adják meg magukat a "nyílt tengerek szabadsága - elvnek", igyekeznek kiterjeszteni a jogosítványaikat olyan területekre is, ahol a mai általános szabályok szerint az nem illetné meg őket.
A mare liberum elvének megfelelően a konvencióval, és a nemzetközi jog általánosan elfogadott elveivel összhangban mindenkit megillet a terület feletti békés átrepülés joga.[15] Ez az egyetlen nyílt tengerhez tartozó jogosítvány, ami gyakorlatilag maximálisan érvényesült még az ominózus két útvonal felett is.[16]
Úgy vélem, hogy világosan látható, hogy mennyire ellentmondásos a gyakorlat a Jeges-tenger minősítése tekintetében. Az alapvető problémát abban látom, hogy mind Oroszország, mind Kanada a saját állami érdekeiket szem előtt tartva mondhatni visszaélnek a nemzetközi jogi szabályok alkalmazásával, a különbség csak annyi, hogy Oroszország a szektorelmélet híveként elismeri, hogy igényt tart a teljes szektorra, s ehhez próbál jogilag igazolhatóbb érveket, addig Kanada - a magatartása alapján erre következtethetünk - enélkül érzi sajátjának a térséget.
Az alacsony hőmérséklet miatt a Jeges-tenger felszíne jobbára kisebb-nagyobb mozgó jégtáblákból áll, melyek közül az elsőt 7946-ban jegyezték fel. Dr. Hattersley-Smith[17] 1950-es évekbeli kutatásai alapján
- 193/194 -
ezek az Ellesmere-sziget jégből álló, északi széléből töredeztek le.[18] Manapság azonban a globális felmelegedés, és egyéb környezeti ártalmak, a jégtörő hajók közlekedése, és az áramlások mind közrejátszanak abban, hogy a jégtakaró olvad, és feldarabolódik. Az államok északi területi igényei felvetik a kérdést, hogy vajon ezeket a gyakorlatilag nyílt tengeren sodródó táblákat emberi uralom alá lehet-e vonni, hiszen ha a szárazföldi területekre vonatkozó szabályozást alkalmazhatjuk rájuk, akkor okkupálhatóak, és így megoldódik a területszerzés problematikája, valamint az alattuk húzódó térség kiaknázási joga is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
