Az emberiségnek évszázados, sőt mondhatnánk, évezredes vágya, hogy a megbetegedett, funkcionálásra képtelenné vált szerv kicserélhető legyen egészségesre. A szerv- és szövetátültetés gondolata, s eredményes alkalmazása az ember életében vagy egészségében bekövetkezett hátrányok, avagy éppen az életveszély elhárítása, esetleg az élet meghosszabbítása érdekében történik. Ez a vágya olyannyira valósággá vált, hogy napjainkban a szerv- és szövetátültetést életmentés céljából is általánosan alkalmazott beavatkozásnak tekinthetjük. A transzplantáció elsődleges céljaként az életmentést lehet - vagy kell - tekinteni. Az ember elsődlegesen tehát a saját egészségének helyreállítása, még inkább életmentése érdekében törekedett ezen eredmény elérésére.
A magyar nyelv szerint az ember személy: a legáltalánosabb értelemben egyén. Az állattal, vagyis a "va-lami"-vel szemben: "valaki". Olyan "valaki", akinek egyéni tulajdonságai vannak, azaz minden más embertől megkülönböztethető lelki, jellembeli, szellemi tulajdonságok hordozója, aki ura a cselekedeteinek. A polgári jogban az ember személlyé válásának absztrakt jogi kifejezése a jogalanyiság. A jogalanyiság, jogképesség, személyiség egyértelmű fogalmak. Azt, akinek a tárgyi jog által engedett képessége van valamennyi jog szerzésére és kötelezettségek vállalására, jogalanynak vagy személynek nevezzük. Az osztrák polgári törvénykönyv meghatározása szerint "minden ember bír veleszületett, már magából az észből kivilágló jogokkal, s azért személynek tekintendő".1
Polgári törvénykönyvünk nem így definiálja az embert mint személyt, de az I. cím, "Az ember mint jogalany" alatt az ember jogképességét rögzíti.2
Mint biológiai lény - függetlenül attól, úgy tekintjük-e, hogy szellemi fejlettsége és értelmi képessége folytán az állatok törzsfáján a maga szigorúan meghatározott helyén az egész állatvilág fölé emelkedik3, vagy hittel elfogadjuk-e, hogy "Isten teremtette saját képmására"4 - társadalmi lény, személy, aki "testből és lélekből áll". Az ember tehát a test és lélek egysége. A lélek a szellemi alap, a test pedig az anyag. Ezen szellemi alap és az anyag azonban nem két összekapcsolt lény, hanem az életben egyesült eredeti valóság látható formája, amelyek az egyesülésükkel egyetlen természetet alkotnak: az emberi személyt. Mivel pedig a test és a lélek között szoros egység van, vagyis a szellemi lélek révén lesz az anyagból összeállt test élő, emberi testté, s így alkotnak egyetlen természetet, testi és szellemi egységet5, következésképp a testi életet sem szabad a lélek mögé helyezni, hanem éppen úgy kell óvni, őrizni, mint a lelket. A test eme - a kötelességnek megfelelő - őrzésének minősül a szerv- vagy szövetátültetéssel (transzplantációval) történő életmentés. Ennek az eljárásnak azonban megfelelően arányos, tudományos, etikai és jogi kereteket kell szabni. Nem vitatható azonban az sem, hogy az emberi értelem a teremtett világ törvényei által kötött. Az ember értelmével mérlegeli létének, életének értelmét és értékét, s az ellentétes értékek között értelmes rendet teremt6 Ilyen rendteremtés az emberi élet minden elfogadható módon való védelme, óvása, mentése.
Itt vetődik fel az a kérdés, hogy mi az élet, amit szerv- és szövetátültetéssel is óvni, sőt megmenteni, meghosszabbítani akarunk.
A természettudomány mai meghatározása szerint az élet az anyag mozgásának és létezésének általunk ismert legbonyolultabb formája. Az élet hordozói az élő szervezetek, s ezek mindegyike a szerkezet és a funkció fölöttébb bonyolult rendszere. Ha az élők világát az élettelen természettel hasonlítjuk össze, egész sor olyan tulajdonság ötlik a szemünkbe, amelyek valamennyi élő szervezetre, s természetesen az emberre is egyaránt jellemzők. Ezek a tulajdonságok egyúttal az élet lényegének ismertetőjelei.7
Gánti Tibor szerint az élet sajátos szerveződésű anyagi rendszerek működése. Az élet tehát nem valamely kémiai értelemben vett anyagnak, valamely speciális vegyületnek - például fehérjének vagy nukleinsavnak -, hanem speciális organizációja rendszernek a tulajdonsága. Az életfolyamatok összessége, azaz az élő rendszer működésére olyan speciális jelenségeket eredményez, amelyek általánosan alkalmasak az élő állapot jellemzésére.8
Az előbb említett szerző tolmácsolja Huzella Tivadar szemléletét, amely szerint: "Az élet fogalma szabatosan nem határozható meg, csak az élőlények életjelenségeinek összességéből fogható fel és különböztethető meg az élettelen anyagtól és a halott természettől. Az élet fogalmához tartoznak az általános életjelenségek, amelyek által az élet az élőlényekben megnyilvánul. Ilyenek a mozgás, a táplálkozás, a növekedés, a szaporodás és az ingerlékenység."9
E tudományos meghatározások fontos útmutatók az élet lényegének megismeréséhez, azonban megállapíthatjuk, hogy az életnek és az élet lényegének még napjainkban sincs általánosan elfogadott meghatározása.
Mindegyik meghatározásban találkozunk az életre jellemző jelenségekre utalással, amelyek, ha nem lelhetők fel avagy megszűnnek, nincs vagy megszűnik az élet. Így jutunk el a halálhoz.
Az ember halála a földi élet végét jelenti. Beteljesül az emberi sors: az ember megfogan, éli magzati életét, megszületik, majd az idő méri az életünket. Az életfolyamatban növekszünk, változunk, minden pillanattal idősebbek leszünk, vagyis öregszünk. A halál tehát általában úgy jelentkezik, mint egy potenciális életkritérium: az az utolsó életjelenség, amelynek beállta - mint irreverzibilis változás - az embert élet- és működésképtelenné teszi. Az egyetlen emberi természetet alkotó személynek a szellemi alapja (személyisége) és a fizikai megjelenési formája elválik: ez utóbbinak az életműködése megszűnik (ez a "megszűnés" az utolsó életjelenség). A meghalt ember teste nemcsak élet- s működésképtelenné válik, hanem egyidejűleg a külső anyagi világnak akaratnélküli része lesz.
Az előbbiekben felvázolt általános ismeretek birtokában rátérhetünk elmélkedésünk tárgyára, előrebo-csátva, hogy Magyarországon a szerv- és szövetátültetésről, az egészségügyről alkotott 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) tartalmaz részletes rendelkezéseket.
Jogi vonatkozásban feltétlenül vizsgálódás tárgyává teendő az átültetés, vagyis a transzplantáció mint cselekvőség, a transzplantátum mint "dolog" és a személyek (a donor és recipiens) egymáshoz való viszonya.
A vizsgálódással pedig óhatatlanul eljutunk ezek egymás közti viszonyának tanulmányozásához. Mivel pedig ez a reláció szellemi, logikai kapcsolat, összefüggés, ezeknek mint cselekvőségeknek, magatartásoknak, a transzplantátumoknak mint "dolgoknak" és a személyeknek egymáshoz való viszonyát kell kutatásunk tárgyává tenni.
Mindezekre figyelemmel szükséges a szerv- és szövetátültetés dologi jogi kérdéseinek vizsgálata.
Az Eütv. 202-222. §-ainak rendelkezéseiből megállapítható, hogy a szerv- és szövetátültetés élő emberből és halottból történhet. Következésképp a szerv-plantáció két kérdéskörre osztható: az élő emberből való szervkivétel és a halottból történő szerveltávolítás problematikájára. Ezért vizsgálnunk kell, hogy milyen viszony áll fenn jogi szempontból az élő emberből nyerhető szerv vagy szövet és a dolog-fogalom, valamint a hullákból származó szervek és a dolog-fogalom között. Adott esetben az is vizsgálandó, hogy milyen jogviszonyról beszélhetünk a donor és reci-piens között bekövetkezhető transzplantációt illetően.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
