A büntetőeljárás jogtörténeti előzményeit illetően a kutatások - mind a jogtörténet, mind a büntető eljárásjog területén - jellemzően az eljárás egészére, az eljárási rendszerre, de leginkább a perszakaszra fókuszálnak; ez igaz mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomra. Jóval kevesebb figyelem fordul a büntetőeljárás nyomozási szakasza felé. A szakirodalomban nem is lelhető fel a szabályozást átfogóan, eljárásjog-történeti oldalról áttekintő írás.[1] A tankönyvirodalom is csak a polgári korszaktól foglalkozik behatóbban a nyomozási szakasszal, míg a korábbi időszakokat illetően elsősorban - a forrásokra is tekintettel - a büntető anyagi jogon, és a peren van a hangsúly, a nyomozásra legfeljebb utalásokat találhatunk. A büntető eljárásjog (történeti) rendszertanából kifolyólag azonban, ezen utalások is szinte kizárólag az inkvizitórius (nyomozóelvű) eljárás ismérveinek alátámasztására szolgálnak, vagy egyes jogintézményeket elemeznek, de nem mint eljárási szakaszt vizsgálják a nyomozást.[2]
Jelen tanulmányban a fenti hiány pótlására törekszem, azzal, hogy csak a nyomozás jogi szabályozásának történeti áttekintésére szorítkozom. Néhány szempontot azonban szükségesnek látok előrebocsátani: 1. Elsősorban az írásbeli, törvényi jogforrások áttekintésére volt lehetőségem; itt szükséges leszögezni azt a tételt,[3] miszerint a vizsgált korszakokban a szokásjog dominanciája érvényesül - Eckhart szavaival : "[...] a szokás, mint jogforrás, teljesen elhomályosította a törvény jelentőségét [...]"[4] - azaz a vizsgált dekrétumok sokszor a szokások kiegészítését, nyomatékosítását, ritkán felülírását jelentették, de sosem alkottak egységes, átfogó szabályozást. 2. A korszakban a polgári és büntető eljárás nem válik még el, ezért nem meglepő a büntetőjogi tárgyú törvények esetében sem a peres felek (alperes, felperes) megjelölések használata, illetve az anyagi jogot érintően sem különül el élesen, hogy a per tárgya bűncselekmény-e, vagy mai értelemben magánjogi jogsértés; épp ezért az utóbbiak esetén felmerülő perelőkészítés is nyomozás-szerű formát vehet fel. 3. Érvényes a korszakra Király cáfolhatatlan tézise, miszerint a "tiszta" vádrendszer, vagy nyomozó rendszer soha nem létezett, csak elméleti modellekről beszélhetünk;[5] ezért nem mindig lehetséges vagy szükséges egy-egy szabályt valamely eljárási
- 60/61 -
rendszerbe illeszteni, sőt, nem is mindig lehet meghatározni az "aktuális" eljárási szisztémát (mindig valami "vegyes" forma érvényesült).[6] 4. Bár a nyomozóelvű eljárás a gyökerét tekintve erős kapcsolatban áll a kánonjoggal, a nyomozás egyházi jogi szabályait nem vizsgáltam, tekintettel arra is, hogy a kánonjogi források hazai hatályosulása és alkalmazása meglehetősen bonyolult kérdés.[7]
Itt kívánok utalni azonban a nyomozással kapcsolatosan egy előfeltevésemre, amely nem más, mint a nyomozás tényszerű szükségessége. A nyomozás mint megismerő folyamat eljárásjogi megjelenítése - azaz szabályozása - csak az inkvizitórius rendszer térhódítását követően vált meghatározóvá, majd a napóleoni kódex, az 1808. évi Code d'instruction criminelle ún. vegyes rendszerében lett önálló eljárási szakasszá. A 13. századot megelőzően azonban - amelyet inkább az akkuzatórius eljárás korszakának szokás tekinteni - nyomozásról - jogi értelemben (akár szokásjogi akár törvényi szinten) - szinte szó sincs, vagy legalábbis a nyomozást nem tekintik az eljárás részének (utóbbi megközelítés az angolszász szakirodalomban még napjainkban is felbukkan).[8]
Véleményem szerint azonban (valamiféle) nyomozás, ha nem is "jogszerűen", de tényszerűen minden korszakban kellett, hogy létezzen. Gondoljunk egyszerűen azon bűncselekményekre, amelyek elkövetője nem ismert azonnal. Ilyenkor az igazságszolgáltatáshoz, a felelősségre vonásához szükségszerűen fel kellett deríteni valamilyen módon legalább az elkövető kilétét. Még a legprimitívebb, a tényszerűséget, racionalitást mellőző eljárási rendszer is elképzelhetetlen ugyanis vádlott nélkül. Ha a vádló magánszemély is (ahogy az is az akkuzatórius modellben), valamilyen módon ki kellett, hogy nyomozza az elkövető személyét, jobb esetben az elkövetés egyéb körülményeit, vagy azt, hogy egyáltalán bűncselekmény történt-e. Ezért elképzelhetetlen, hogy egyes korszakokban ne létezett volna valamilyen kezdetleges vizsgálódás, ha ennek leírt szabályait nehéz is feltárni.
Az általános jogtörténeti álláspont szerint (pl. Kovács, Stipta, Mezey, Pomogyi) e kezdeti korszakban a büntetőeljárás magánkezdeményezésű és vádelvű volt, tehát az akkuzatórius rendszer dominálhatott.[9] A korábbi szakirodalomban viszont Timon kiemeli, hogy rendelkezésre álló adataink csak a királyság korától vannak, és valójában csak 13. századtól rendelkezünk megfelelő forrásokkal. Viszont ő is úgy jellemzi a korabeli eljárást, mint ami szóbeli és nyilvános, a tárgyalási elven nyugszik, tehát a peren van a hangsúly, továbbá a bizonyítás erőteljesen formális, az akkuzatórius rendszerre jellemzően a párbajon, próbákon, istenítéleteken (ordalia) alapszik.[10] Hasonlóan ír e korszakról Hajnik is, aki hozzáteszi, hogy az eljárás a korai germán/frank eljárás jellemzőit követte (különösen a formális bizonyítást tekintve).[11] Eck-
- 61/62 -
hart szerint a XI-XII. század perjogát, annak eredetét, és azt, hogy mikor, mennyiben vettük át az idegen formákat, az írásbeli emlékek hiányában nem ismerhetjük.[12] Hasonlóan látja a korszak perjogát Bónis is.[13]
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a kontinentális Európában már legalább a IV. Lateráni Zsinattól (1215) - amely tiltani kezdte az istenítéletek alkalmazását, és a ténybizonyításra tette át a hangsúlyt - a nyomozóelvű eljárás kezdett el dominálni (a világi jogrendben is), de sokan már III. Ince pápa egyes rendelkezéseit (Vergentis in senium, 1199) is kiindulópontnak tekintik.[14] A Váradi Regestrum (12051255) viszont még olyan hazai perekről tanúsít, amelyekben szinte kizárólag istenítéleteket, próbákat alkalmaznak, csak néhány esetleírásánál van utalás előzetes vizsgálatra.[15] Kandra-Kabos is megjegyzi, hogy Szent István kora már ismerte a tüzes-vas próbákat, ám hazánkban (bár megszorításokat már 1094-ben is előírtak), csak 1279-től óvja hivatalosan nemzeti zsinat a papságot az istenítéletek jóváhagyásától, innentől van "kialvóban az ordaliák tüze".[16] Így vélhetően a korai hazai jogba is (bele)keveredhetett már e korszakban is a nyomozóelvű eljárás néhány jellegzetessége. Erre hozza példaként Timon az ún. anyagi, vagy nyomozó tanúbizonyítást, amelynek lényege, hogy a királyi kincstárat érintő ügyekben a király elrendelhette a helybeliek kihallgatását (itt a tanúk a tényekről nyilatkoznak, sőt, igazmondásra vannak esketve). Ez, ahogy Timon is hangsúlyozza, azért is kiemelendő, mert egyrészt különbözik a korszakra jellemző alaki tanúbizonyítástól, másrészt idegen elem a rendszerben (a frank és az angol jogban találhatunk hasonlót), harmadrészt ún. előzetes (az ítélkezést megelőző) bizonyításról van szó. Ez a forma kezdetben magánjogias, földtulajdonnal kapcsolatos ügyekben volt ismert, majd később büntetőjogi, pl. hatalmaskodási, lopási, vagy rablási ügyekben egyre inkább általánossá vált "nyomozó eljárás" lefolytatása, ha a királyi jogok megsértése merült fel.[17]
Stipta úgy látja, hogy az állami büntetőhatalom növekedésével, a közbűncselekmények (pl. rablás) megjelenésével megváltozott a büntetőeljárás jjogi természete, és az eljárás "nyomozó rendszerűvé (inquisitorius) vált", ahol már lehetőség volt a hivatalból történő perindításra, a bizonyítékok és a tényállás felderítésére.[18] Csak első ránézésre mond ellen a fentieknek az a megállapítása, miszerint a hazai jogban a nyomozóelvű eljárás I. László király alatt került bevezetésre, hiszen a legtöbb szerző a 11-13. század korszakát akkuzatóriusként jellemzi. Valójában - és ez is erősíti azt az elméletet, miszerint a két rendszer elemei mindig is keveredtek - I. László törvényei (ahogy látni fogjuk) már több esetben nyomozóelvű megoldásokat is tartalmaznak, ugyanakkor említett királyunk egyes dekrétumai az akkuzatórius rendszerre jellemző próbák alkalmazásáról ugyanúgy szólnak (pl. II.4., III.1.). Összefoglalóan Stipta is úgy jellemzi az Árpád-házi királyok büntetőeljárását, hogy mindkét rendszer érvényesüléséről és jellegzetességeiről beszámol.[19] Reálisabb tehát nézetem szerint ez az álláspont, amely korábbra teszi a két
- 62/63 -
rendszer "vegyülését", pontosabban a nyomozóelv (külföldi érvényesüléssel egyidejű!) megjelenését. A szakirodalom ugyanis általánosságban az Anjou uralkodóktól látja bevezetettnek az inkvizitórius formát,[20] ám már Hajnik is utal rá, hogy egyes nyomozóelvű jellegzetességek (különösen a később részletezett tudományvétel, az "inquistio") már az utolsó Árpádok alatt is megjelentek,[21] sőt Bónis szerint az Anjouk nem kész intézményeket hoztak magukkal, hanem az itt talált intézményeket alakították át, fejlesztették tovább.[22]
A 11-13. század időszakában jogforrásként a királyi törvényekre kell szorítkoznunk, ezekben merülhetnek fel ugyanis olyan előírások, amelyek - többszörös szójátékkal élve - "nyomokban" nyomozást "tartalmazhatnak".[23]
2.1. I. László az első uralkodó, akinek a nevéhez fűződő törvényekben megjelennek eljárásjogi, sőt kis számban, de esetleges nyomozásra is irányadó normák.[24] Maga a nyomozás szó is elsőként Szent László egyik dekrétumában merül fel.[25] Összesen tizenkettő olyan eljárási rendelkezést találhatunk, amely valamilyen módon nyomozási jellegű.[26] Látnunk kell viszont, hogy a legtöbbször magán jellegű nyomozást, vagy magánszemély által foganatosítható eljárási cselekményt enged meg a törvény, alig van olyan rendelkezés, amely a hivatalbóliságot jeleníti meg. Pl. az I.13. dekrétum a parázna feleségét (jogszerűen) megölő férj kapcsán részletezi, hogy ha felmerül a kétely az ölés jogszerűségét illetően, akkor bíró elé kell vinni a dolgot, de előtte tudakozódni kell a szomszédoktól a férj és a feleség közti viszonyról.
A modern jogok - nyomozás során alkalmazható - letartóztatásához, őrizetéhez, illetve a hatályos jogban is jelenlévő,[27] a tetten ért elkövető elfogásához hasonlítanak azon lászlói rendelkezések, amelyek lehetővé, sőt kötelezővé teszik, hogy akár a sértett, akár más személy a (jellemzően tetten ért) tolvajt elfogják, megkötözzék, fogva tartsák, és bíró elé vigyék.[28] Van itt olyan előírás is, amely még ezen előzetes fogvatartás pontos határidejét is rögzíti.[29]
A fentieken felül három dekrétum foglalkozik ténylegesen a nyomozással. A II.5. törvénynek már a címe is sokatmondó: "a lopott jószág nyomon kereséséről". A rendelkezés tehát nem általános, hanem egy adott bűncselekményhez kapcsolódik. A dekrétum szerint az első elvégzendő "eljárási cselekmény" ilyenkor, hogy ha a sértett az ellopott jószág "nyomán vagyon", akkor küldje a követét előre abba a faluba, ahova a nyom vezet, kifejezetten azért, hogy "nehogy a falubeliek az ő barmaikat kihajtván, eltapodják a keresett nyomot". Ha ez mégsem sikerülne, akkor feljogosít a törvény, hogy "a nyomozók házról-házra motozzanak, a mint nekik tetszik". A nyomozás jogosítottja tehát magánszemély, aki nem hivatalból, hanem saját elhatározásból nyomoz, de ehhez "hatósági" jogkört biztosít a törvény.
- 63/64 -
A III.1. dekrétumban viszont hivatalból végzett nyomozás lehetősége körvonalazódik. Az előírás szerint "[...] a király követe menjen minden vármegyébe", és összehívva az embereket, "parancsolja meg nekik, hogy valakit tolvajság vétkében tudnak, valljanak reá".[30] A dekrétum ezután azt is előírja, hogy "meg kell kérdezni mind a jobbakat és a népet, ha tudnak-e valamely tolvajsággal hires falut; és ha jelentenek olyat, mondja meg a király követe a falubelieknek, hogy a kiket azon faluban lopóknak ismernek, adják ki". Végül a törvény egy további nyomozási formát is rögzít: "Azután járjon a király követe faluról falura és tudakozzék a faluk népétől; és valahol tolvajt tudnak, jelentsék meg."
Szintén "magánnyomozást" enged meg László III.9. dekrétuma, amely az elfogott tolvaj társainak felkutatását célozza (itt is a nyomozás szót alkalmazza a szöveg): ha a tolvajt elfogó személy "[...] a tolvaj bünös társainak is nyomára akar menni, hat heti engedelem adassék neki és azonközben nyomozza ki a bünös társakat, a mint igérte vala; de ha meg nem találja őket, királyi törvényt lássanak reá." Itt tehát még egy kvázi nyomozási határidőt is megszab a törvény, amely alatt a vizsgálódást le lehet folytatni.
2.2. A soron következő törvénykönyv Kálmán dekrétumait jelenti. E gyűjtemény már jóval kevesebb büntetőjogi előírást tartalmaz (több az egyéb, igazgatási, magánjogi tárgyú), de a büntető anyagi jogihoz képest nagyobb számban van tisztán eljárásjogi tárgyú,[31] ám alig találunk nyomozásra vonatkozó szabályt. Az I.51. dekrétum is a tolvajok elfogásáról, fogvatartásáról, bíróság elé állításáról rendelkezik. Egy előzetes vizsgálat-szerű eljárást részletez viszont az I.84. dekrétum, amely a templomba menekülő tolvaj kapcsán írja elő, hogy ez ne jelentse automatikusan a vétkesség megállapítását. Ezért az egyház papja ilyenkor kikérdezheti e személyt a bűnösségről, de kifejezetten tiltja a jogszabály a csonkítást, sőt előírja, hogy módot kell adnia a maga mentésére is. Hasonló eljárást ír elő a dekrétum, ha valaki mást tolvajnak mond, és a lopás valami jelét "kapják nála".[32] Végül érdemes megemlíteni az I.60. törvényt is, amely csak igen röviden szól a bűbájosok esetéről, de az ilyen személy elfogását és bíróság elé állítását a főesperes és az ispán "embereinek" hivatalbóli kötelezettségévé teszi.
2.3. A rendelkezésre álló forrásokra figyelemmel a következő, szemügyre veendő előírások a III. András, az utolsó Árpád-házi király nevéhez köthető egyes törvénycikkek,[33] ezek közül is az 1298. évi dekrétuma.[34] Elsőként a XIII. törvénycikkben találunk nyomozásra vonatkozó rendelkezést. A megelőző VIII-XII. cikkek mind a hatalmaskodásokra vonatkoznak,[35] ehhez kapcsolódó - méghozzá hivatalból elvégzendő - eljárási rendelkezés a XIII. cikk, amely szerint: "A király úrnak jelentést ezután a király úrnak az embere tegyen, akit erre különlegesen kiküldött, és minden megyéből négy (négy) nemes, akiket az elmúlt vagy jövőbeli fosztogatások ki-nyomozására és megtudakolására kirendeltek, ama káptalanok tanúbizonysága mellett, ahol ezeket az elítélésre méltó dolgokat elkövették vagy cselekedték." A rendelkezés tehát világosan nyomozási,
- 64/65 -
azaz előzetes tudakozódásra irányuló tevékenység.[36] Igen fontos ezen felül a XLIV. cikk is, amely lényegében általános nyomozási feladatot ír elő "emberölés, jogsértések, lopás, rablás és más hasonló" cselekmények esetére is. A normaszöveg először általában tudományvételnek nevezi a vizsgálódást, majd a "nyomozva tudakolódás" kifejezést is alkalmazza.[37] Az előírás szerint "[...]a király úr akkor minden megyében válasszon ki tizenkét lelkiismeretes és hitelre méltó nemest, akik közül négynek szolgabírónak kell lenni, és ezek a nemesek, miután előbb esküt tettek ... a megye területén történt vagy előfordult minden hatalmaskodási ügy perében vagy dolgában ... (a káptalani vagy konventi emberrel együtt) megbízatásuk szerint nyomozva tudakolhassanak [...]". Az előírás közvetlenül a következő, XLV. cikkben folytatódik: "Azután visszatérve ... (miután megtudták az ügyben a teljes) igazságot, a király úrtól nekik adott és adományozott pecsét alatt a tudományvétel sorát kötelesek megírni a király úrnak. Az ügy rendes bírájának, miután a tudományvétel eredményét látta, a (mondott) nemesek által megállapított határidőben jogot és igazságot kell szolgáltatnia, anélkül hogy erről ezután még más tudományvétel is történnék." A törvény tehát egyrészt jelentés megírását is kötelezővé tette a - hivatalból végzendő! - nyomozásról, másrész ezen eljárás már világosan elkülönül és meg kell, hogy előzze a bírósági eljárást (a pert), amely épp a nyomozás adataira támaszkodik (a XLVI. cikk és a további cikkek pedig már a megvádolt személy peréről rendelkeznek).[38]
Ahogy már jeleztem, az általános nézet szerint az inkvizitórius rendszer az Anjou uralkodók alatt honosodott meg, de legalábbis vált az inquisitio a perjog állandó, szerves intézményévé. Bónis külön kiemeli, hogy említett uralkodóink feltehetőleg a nápoly-szicíliai királyságból hozták tapasztalataikat, amellyel a nálunk már meglévő nyomozóelvű módszereket továbbfejlesztették, elsősorban az anyagi igazság kiderítését célzó, lényegében a tanúk előzetes kihallgatását jelentő tudakozódás formájában, illetve az írásbeliség meghonosításával. Hajnikhoz hasonlóan Bónis is vitatja ezért Werbőczy azon megállapítását, hogy a magyar perjogba (az Anjou uralkodóház származásának megfelelően) közvetlenül a francia szabályok kerültek át, mert szerintük a francia jogra is az itáliai (római- és kánonjogi eredetű) intézmények hatottak.[39]
A szakirodalom az ún. inkvizíciót kezdeti formájában a tanúk kihallgatásával azonosítja, hangsúlyozva általában - a korábbi korszak alaki/formális bizonyításával szembeállítva - e bizonyítás anyagi (tehát tartalmi, tényekre vonatkozó) jellegét.[40] Hajnik külön kiemeli, hogy az anyagi tanúbizonyítás a formálistól abban is különbözik, hogy itt a tanúkat már nem a felek, hanem a bíró állítja; ami álláspontom szerint a hivatalbóliság térnyerését jelenti. Ezen felül Hajnik az inkvizíciós tanúbizo-
- 65/66 -
nyítást (azaz a tudományvételt) elhatárolja a "szoros értelemben vett" tanúbizonyítástól is, amely utóbbi a per során történő közvetlen, bíróság előtti tanúkihallgatást jelenti (és amely a korszakban jelentősen visszaszorul az okirati és a tudományvételi bizonyítás miatt).[41]
A tanúkihallgatásnak (vagy -vallatásnak), de leginkább tudományvételnek nevezett intézménynek azonban - vélhetően eredendően Hajnik munkássága nyomán[42] - különböző formáit írják le a szerzők: kettes, hármas és négyes felosztással is találkozunk. Hajnik maga megkülönböztet 1. ún. egyszerű tudományvételt (inquisitio simplex), és 2. köztudományvételt (inquisitio communis), amely kiegészül 3. a bírósági közgyűlésen eszközölt (általános) tudományvétellel (inquisitio generalis), amelyet később a 4. kikiáltott közgyűléseken véghezmenő tudományvétel (inquisitio per modum proclamatae congregationis) vált fel.[43] Bónis csak a Hajniknál felsorolt 1., 2., és 4. formákat ismerteti,[44] míg Béli hármas felosztást alkalmaz, de Hajnik mind a négy esetét részletezi (az utolsó kettőt összevonva).[45] Más szerzők viszont (Kovács, Stipta) csak kettő, az egyszerű, és a köztudományvétel között differenciálnak.[46]
Első ránézésre ezek közül nyomozási előzményeként csak az egyszerű tudományvétel bír jelentőséggel, ugyanis a szerzők csak ennek kapcsán hangsúlyozzák, hogy a pert megelőzően került rá sor, míg a köztudomány(ok) kapcsán általában kijelentik, hogy azt csak a per során alkalmazták[47] (bár Stipta hangsúlyozza, hogy a köztudomány is előzetes bizonyításnak számított, de csak az egyszerű tudományvétel szolgált a per előkészítésére, megalapozására).[48] Álláspontom szerint nem teljesen egyértelmű viszont a közgyűlésen eszközölt tudományvétel kérdése, erre lentebb, a törvényi rendelkezések ismertetésénél fogok kitérni.
Az inquisitio simplexet tehát a pert megelőzően folytatták le - azaz előzetes vizsgálatnak/bizonyításnak minősült -, de kezdetben a bíró a felperest kötelezte a tanúbizonyításra.[49] Később viszont a felek kérésére hajtották végre, méghozzá valamely hivatalos személy (megyei ügyekben szolgabírót vagy esküdtet küldtek ki, aki jelentést írt, a felsőbb bíróságok esetén viszont csak királyi/nádori/országbírói parancsra lehetett végrehajtani, de volt lehetőség a 15. században egy évre szóló, általános parancsot is kiadni a hasonló ügyekben való eljárásra).[50] Láthatóan tehát még nem egyértelműsödött a hivatalbóliság, hiszen vagy az elrendelés jött a hatóságtól, de azt a magánszemélynek kellett teljesíteni, vagy a fél kérte, de foganatosítani már a hatóság volt hivatott.
Fontos az egyszerű tudományvétel végrehajtásának módja is, ugyanis itt már ténylegesen nyomozás-szerű (a mai felderítésre hajazó) képpel találkozunk. Hajnik részletezi, hogy a tudományvételre kiküldött hiteles emberek elmentek a cselekmény színhelyére, illetve annak környékére, feladatuk volt a való és teljes tényállást felderíteni, amelyet vagy szemle, vagy arra alkalmas emberek kikérdezésével értek el, és cselekményüket akár nyíltan, akár titkosan is végezhették (ez egyedül
- 66/67 -
csak az inquisitio simplex esetében volt megengedett); a fentiekről pedig jelentést kellett készíteni.[51]
A korszakban tehát egyre jobban körvonalazódott már egy, a pert megelőző "hivatalosan" is elkülönülő nyomozási vagy vizsgálati szakasz (ebben az értelemben, e korban még azonos jelentéssel), amely fokozatosan már az eljárás súlypontjává is válik a perszakasszal szemben. Hogy milyen rendszerű volt akkor a korszak büntetőeljárása? Erre ugyanúgy felelhetünk, mint korábban: végső soron még mindig keveredve jelentek meg az akkuzatórius és inkvizitórius modellek elemei, de egyre erősebben dominálnak a nyomozóelvű rendszer jellemzői. Béli találó összefoglalása szerint: az Anjouk reformjainak hatására a per célja ekkor már az ügy tisztázása, az igazság bírói kiderítése, és bár az eljárás egyes szakaszai írásbelivé válnak, azonban a bíróság előtti per továbbra is szóbeli és nyilvános, ám a bíró már a per vezetőjévé válik.[52]
2.1. Első Anjou uralkodónk, Károly Róbert egyetlen fennmaradt dekrétuma teljes tartalmában a királyi pénzveréssel és az ezzel kapcsolatos adminisztrációval - elsősorban a kamaraispán feladataival - foglalkozik.[53] A dekrétum több szakasza is megfogalmaz büntető anyagi jogi tényállásokat, és ehhez kapcsolódóan két helyen is találunk eljárásjogi, mitöbb nyomozási-jellegű előírásokat is. A dekrétum büntetendővé nyilvánítja a pénzhamisítást, és a 18. § a kamaraispán hivatali kötelezettségévé teszi (officialitás), hogy e cselekmények kapcsán a "valóságot kipuhatolja és megállapítsa", és a hamisítókat név szerint feljelentse. A törvény 38. §-a pedig arról rendelkezik, hogy ha a kamaraispán az illegális "pénzcsinálók és dénárkészítők" "nyomára jönne", akkor őket elfoghatja, illetve más hatóságok (városok, falvak bírái, esküdtei) is kötelesek az elkövetőket elfogni és a kamaraispán kezére adni.
2.2. Nagy Lajos dekrétumaiban meglehetősen sok az eljárási előírás, de ezek nagyrésze a perre vonatkozik, nem sok rendelkezést találunk az előkészítő szakaszt illetően. Jelentős az 1351. évi XXII. törvénycikk, amely a tanúk előzetes kihallgatásáról rendelkező korábbi királyi dekrétumokra utalva határoz meg illetékességi szabályt: "Királyi ember pedig, kit idézés vagy tanuvallatás eszközlése végett visznek ki, csakis abból a megyéből vagy kerületből való lehet, a melyben az a fél lakik, a kit idéznek vagy a ki ellen a tanuvallatás történik." Ugyanígy a tudakozódás (a közgyűlési tudományvétel) témájához kapcsolódóan mondja ki a XXIII. törvénycikk, hogy "[...] tanuvallatások más módon nem történhetnek, hanem csak a király, a nádor, vagy az udvarbiró levelei utján. [...] És annak a megyének vagy kerületnek a nemeseit egybe kell gyüjteni és ezeknél kell nyilvánosan tudakozódni."[54]
2.3. A perek előkészítéséhez szükséges előzetes vizsgálódásról, jellemzően tanúk kihallgatásáról rendelkezik Zsigmond első dekrétuma (1404) is, amely - az ismert történeti tények folytán - javarészt a hűtlenséggel vádolt bárók megbüntetéséről szól. A rendelkezések
- 67/68 -
büntetőjogi jellegét jelzi az is, hogy a szöveg "vádlott" személyeket említ. A dekrétum 11. §-a előírja, hogy bizonyos, erre királyi levéllel feljogosított emberek (jellemzően királyhű nemesek) kötelesek (sőt, a király a saját kötelességeként jelöli meg ezt!) a megvádolt személy hűsége vagy hűtlensége bizonyítékait tanúk kikérdezésével beszerezni, "és tőlük erre nézve a tiszta valót kivenni és megtudni, hogy a dolog mibenlétéről meggyőződést szerezvén, az ügyet a felek közt haladéktalanul bevégezhessük". Itt ismét két dologra érdemes rámutatni: egyrészt az officialitás megjelenítésére (a király saját hivatalbóli kötelességévé teszi a bizonyítást), másrész az ún. anyagi igazság tételezésére (a "tiszta való" felderítése a cél).
Az 1435. évi második dekrétum IV. törvénycikke is a hatalmaskodás ellen kívánt fellépni (elsősorban a birtokok elfoglalása, de ide sorolja a törvény a rablást, lopást, emberölés, vagy más birtokaira való rátörést). A rögzített eljárási rend, hogy ilyen esetben a sértett elsőként az elkövetés helye szerinti vármegye ispánjához, illetve szolgabírájához fordulhat királyi panasz- és parancslevél kibocsátása érdekében. Az ispánok és szolgabírák (hivatalbóli) feladata pedig a "teljes valóság kipuhatolása", azaz a tényállás anyagi igazságnak megfelelő felderítése. Ennek eszköze a már említett tudakozódás (gyakorlatilag tanúkihallgatás), míg módja, hogy a tudakozódó hivatalos személy a szomszédokat és a környékbeli nemeseket összehívja, és e "fórumon" (káptalani vagy konventi "hitelesítés" mellett[55]) tudakozódik a tényállásról (3. §). Ezután - még mindig előzetes eljárási cselekményként, hiszen ítélkezési feladatról e cikk nem szól - lehetővé teszi a kipuhatolást végzők számára, hogy a tényállás "kiderítése és megállapítása után" a törvénytelenül elfogalt birtokot "adják vissza azoknak, a kiktől igaztalanul elvették", "az erőszakosan elvett egyéb dolgokat és zálogokat pedig minden hiány nélkül adják és szolgáltassák vissza". E rendelkezés tehát egyfajta lefoglalási és kiadási lehetőséget biztosít a "hatóság" számára.
Az előző folytatása a következő V. cikk, amely rögzíti, hogy a "végleges ítélet" érdekében (ez is erősíti tehát a IV. cikk szerinti eljárás nyomozási jellegét) az előzetes eljárás eredményét egy hitelesített levélbe kell foglalni - "mely az egész tényállást leirja és a feleknek, a birtokoknak s szóban forgó tettet tanusitóknak neveit magában foglalja" -, és azt az ítélkezésre jogosult (király, nádor, vagy országbíró) "elé kell küldeni" (aki ezután egy kvázi gyorsított, de egyezséget lehetővé tevő perben dönt). A törvénycikk továbbá kiterjeszti a kipuhatolás hatókörét, ugyanis speciális bűncselekmény megjelölése nélkül lehetővé teszi, hogy "sértettek, károsultak és igaztalanságot szenvedők" a IV. cikkben írtak szerinti módon "a valót kipuhatoltathassák" (tehát nem maguk, hanem a hatóság útján tehetik ezt!). Ezen ügyekben pedig a helyi szolgabírák (a megyebeli esküdt nemesekkel) szolgáltathatnak a kipuhatolás eredményeként igazságot (de lehetőség van itt is az ügyet a királyi bíróságok elé felküldeni).
Van utalás a tudományvételre a VIII. törvénycikkben is, amely egyébként a káptalanok és konventek "bizonyossági" eljárásáról szól. Itt nemcsak a "közös
- 68/69 -
tanuvallatások" hitelesítését emeli ki a törvényhely, hanem utal az ún. "szemügyre vételre" is, amely tulajdonképpen szemle-szerű, és eredendően nyomozási eljárási forma. (Erre utal vissza a díjazások kapcsán a X. törvénycikk 13. §-a is.)
Itt jegyzem meg, hogy a fentiek a már említett közgyűlési tudományvételt jelentik. Álláspontom szerint a törvényszöveg itt az ítélkezési tevékenységet (a pert) megelőző, és nem annak folyamatába épített eljárást ír le (az V. cikk címe is ezt erősíti: "kielégitő tanuvallatás megtörténte és elégtételadás után a hatalmaskodás tényeit a királyi curia eldöntése alá kell bocsátani"). Így bár a szakirodalom csak az inquisitio simplexet tekinti perelőkészítő eljárásnak, nézetem szerint a közgyűlési tudományvétel fent írt esetében is nyomozás-szerű, előkészítő processzusról van szó.
2.4. Figyelemre érdemes 1439-ből (Albert király idejéből) a XXX. törvénycikk rendelkezése ("hogy az uj hatalmaskodások elkövetője a király vagy a rendes biró előtt azonnal személyesen tartozik felelni"). E szerint: "Mindenki, a ki új hatalmaskodásokat követett el és a kit a panaszlók a királyi felség, vagy a nádor vagy az országbiránk előtt személyesen megkapnak: 1. § Köteles nyomban, minden halasztás nélkül és minden kigondolt óvóeszköz mellőzésével mindarra felelni, a mit a panaszló ő ellene felhoz." Feltételezésem szerint itt is egyfajta előzetes eljárási cselekménnyel van dolgunk, amely olyasmi célt szolgálhat, mint a hatályos büntetőeljárás azon rendelkezése, miszerint az őrizetbe vett gyanúsítottat haladéktalanul, de legkésőbb a fogvatartástól számított huszonnégy órán belül ki kell hallgatni.[56]
2.5. V. László alatt született az 1454. évi XV. törvénycikk, szintén a hatalmaskodások, birtokfoglalások ellen. Itt is egyértelműen a hivatalból elvégzendő (és az anyagi igazság kiderítését célzó) nyomozást írja elő a törvény: "Továbbá bárminemü ártalmak megfékezése czéljából elrendeltük, hogy az egyes vármegyékben, a fentebb nevezett választott emberek a szolgabirákkal együtt, bármely hatalmaskodás és birtokfoglalás dolgában, a dolog valóságának szorgalmas kinyomozása és kellő kideritése után, minden panaszlónak késedelem és a határidők elhalasztása nélkül kötelesek az alperesek részéről törvényt és igazságot szolgáltatni." A szövegben szereplő "után" szó itt is világossá teszi, hogy az ítélkezést a kinyomozás megelőzi, sőt annak jelen esetben kvázi (nyilvánvalóan szükségszerű) feltétele.
2.6. Már I. Mátyás idejéből származik az 1458. évi I. törvénycikk, ugyancsak a hatalmaskodások témakörében. Előírja, hogy a törvénytelen foglalásokat a "szokásos" módon, azaz kihirdetett gyűlésen, szomszédok, határosok, illetve megyebeli nemesek tanúkihallgatásával kell bizonyítani.
Az 1464. évi XXVI. törvénycikk a pénzhamisítás (hamis pénzverők) büntetendőségéről rendelkezik. A törvény nyomozást (előzetes vizsgálatot) tesz kötelezővé a bírósági eljárás előtt: "Azokat a nyilván rosz hirben állókat, kik hamis pénzeket vagy forintokat vernek, vagy azokat meghamisitják, az e részben teljesitett előleges vizsgálat után az ország bárói méltó büntetéssel sujtsák."
A pert megelőző tudományvételt rögzíti az 1464. évi XXVIII. törvénycikk is, amely a "magánlaksértéseket" rendeli büntetni: "A kiknek részéről (ha a
- 69/70 -
felperes ugy akarná) nem másként, hanem csak közös tanuvallatás után kell törvényt és igazságot szolgáltatni" (1. §). E rendelkezéseket szinte szó szerint megismétli az 1471. évi IX. törvénycikk is, és a XXII. cikk is ezen eljárási cselekményekre utal. A XXVI. törvénycikk pedig minden további nélkül azt rendeli, hogy "Továbbá semmi olyan bevallásnak, melyet valaki akarata ellenére tett vagy fog tenni, ne legyen ereje, miután az igazság megmutatta vagy kideritette, hogy az illetőnek akarata ellenére történt.". Feltételezhetjük, hogy ez már a nyomozóelvű eljárással összefüggésben terjedőben lévő kínvallatáshoz kapcsolódik. Mindenesetre a tanúvallomás anyagi bizonyító erejére utal, és vélhetően a per előtti tanúvallatásra (vagy arra is) vonatkozik.
Lényeges, álláspontom szerint, az 1486. évi I. törvénycikk is, amely ugyancsak a hivatalból végzendő nyomozás fontos dokumentuma egyes felsorolt, súlyos köztörvényes bűncselekmények esetén. Alapvetően a köz- vagy nádori törvényszék eltörléséről szól, de épp emiatt előírja, hogy "Mindamellett azonban, nehogy ugy tünjék fel, mintha ezáltal a gonosztevőknek a büntettek elkövetésére szabadságot adtunk és engedtünk volna, elrendeltük, hogy ha valamely vármegye valamikor észre venné, hogy a latrok, tolvajok, gyilkosok, gyujtogatók, hamisitók és más e féle gonosztevők háborgatják és látná, hogy az ilyen gonosztevők ott elszaporodnak: a királyi felség az illető vármegye kérésére köteles beleegyezni és azt felhatalmazni arra, hogy őket az ispánnal kinyomozhassa és kiirthassa." Ezzel tehát a helyi hatóságra (az ispánra) bízta a nyomozást.
Ide kapcsolódik az ugyanezen évi VIII. törvénycikk is. Ennek lényeges előírása, hogy (a nyomozásokra felhatalmazott) ispán mindegyik vármegyében köteles meghatározott számú (esküdt) nemest - ún. "királyi embert" - (1 éves időtartamra) kiválasztani, és e személyek jogosultak csak a tanúvallatásokat és egyéb eljárási cselekményeket végrehajtani (e kötelességük nemteljesítése pedig szankcionálandó). Az ilyen eljárási cselekmények "bizonyosságát" továbbá (a VIII-X. cikkelyek szerint) - a szokásos gyakorlat szerint - káptalanok és konventek tanúsítják. Utóbbiak feladata a X. törvénycikk szerint a lefolytatott eljárási cselekményről "jelentést tenni" (3. §). Az eljárások fejlődését mutatja, hogy e cikkely már viszonylag részletesen rendelkezik a kihallgatások ("vallatások") néhány részletkérdéséről is. Így elsőként arról (5. §), hogy a királyi emberrel kiküldött hitelesítő papi személy a kihallgatásokat személyenként végzi el ("külön-külön kell megejteniök");[57] továbbá a kivallatottakat a kihallgatás előtt kötelesek megesketni arra, hogy igazat fognak mondani (6. §); ezután pedig "fel kell venni" egyes lényeges adatokat, így azt, hogy a kihallgatottak "hová valók és ha nem nemesek, hogy kinek a jobbágyai, és hogy milyen állapotuak, névszerint". Igen lényeges az az előírás is (tulajdonképpen a mai jegyzőkönyvezés előzménye), miszerint rögzíteni kell "[...] azt is, a mit a nyomozás alatt levő dologról mindegyikük saját tudása gyanánt vallani fog, vagyis az egyesek tanuságtételét, szóról-szóra köteles és tartozik följegyezni" (7. §).
Az eljárási rendben lényeges változásokat hozott az 1486. évi II. törvénycikk, amely többek között a kihirdetett gyűléseken történő bizonyítást is el-
- 70/71 -
törölte (mivel "sok szabálytalanság és hallatlan botrányok és nem sejtett véletlen veszélyek szoktak fölmerülni"). Az 1486. évi XIV. törvénycikk viszont pontosítani kívánta mind az ún. közös tanúvallatásokat, mind az ún. szemügyrevételeket, amelynek célja "az igazság minél világosabb kideritése".[58] A törvény itt olyan eljárási cselekményeket ír elő, mint, hogy a tanúvallatásokat (mindkét fél érdekében) egy napon kell elvégezni; a kihallgató királyi embereknek és a konventi/káptalani hiteles személyeknek ugyanannak kell lennie; a hitelesítőknek a tanúkat külön-külön meg kell esketni, és ami talán a legfontosabb, hogy a tanúkat "az ügyre nézve, melyet ki akarnak deritni, külön kell kikérdezniök és kihallgatniok", mitöbb az érintett feleknek "az ilyen vizsgálat vagy tanuvallatás alatt nem szabad jelen lenniök, hanem a királyi, káptalanbeli vagy conventbeli emberek zárják őket ki és az ő távollétükben kell mindenkit (mint emlitettük) külön kikérdezni és kihallgatni" (1-4. §). Utóbbi azért jelentős szabály, mert a nyomozási szakasz későbbi jellegzetessége, hogy mellőzi az ügyfélnyilvánosságot, és a közvetlen bizonyítást (szemben a tárgyalással).
A szemügyrevétel kapcsán a törvénycikk a korábbi szokásjog alkalmazását írja elő (6. §), míg a 8. § arra utal, hogy a tanúvallatásokról jelentést kell készíteni.[59]
A fenti eljárási cselekmények előkészítő jellegét bizonyítja a törvénycikk 9. §-ának az a fordulata, amely szerint a későbbi perben, a bíró előtt a korábbi tanúvallatásokról készült jelentést kell felhasználni (azaz a tanúvallatás nem a perbíró előtt/által történik). Hasonlóképp, a fenti rend szerinti jelentések perbeli felhasználását ("felmutatását") részletezi a XV. törvénycikk is.
2.7. II. Ulászló 1492. évi XXXV. törvénycikke elsőként megismétli a mátyási tiltást a közgyűlésen lefolytatandó bizonyításról; viszont "ne hogy úgy tünjék föl, mintha ezzel a gonosztevőknek a büntettek elkövetésére szabadságot adnánk és engednénk" előírja a hivatalból lefolytatandó előzetes vizsgálatot.[60] Úgy rendelkezik, hogy "ha valamely vármegye valamikor észre venné, hogy a latrok, tolvajok, gyilkosok, gyujtogatók, hamisitók és más gonosztevők háborgatják és látná, hogy az ilyen gonosztevők és bűnösök ott elszaporodnak, a királyi felségnek az illető vármegye kérésére bele kell egyeznie s azt fel kell hatalmaznia, akképen, hogy ő felségének kötelessége legyen az ilyen gonosztevőket és bűnösöket az illető vármegyében a nádor vagy udvarbirája utján nyomoztatni és kiirtatni."[61] Az LIII. törvénycikk pedig megerősíti Mátyásnak az ispánok, esküdt nemesek, szolgabírák előzetes eljárási cselekményeire vonatkozó rendelkezését, így különösen a tanúvallatásokra vonatkozó kötelezettség teljesítését (2. §).[62] A nagyobb hatalmaskodási ügyekre vonatkozó LVI. törvénycikk eljárásjogi jelentősége viszont, hogy elfogadja ugyan az előzetes vizsgálat tanúvallatásainak perbeli felhasználását, de ha vitatott ezek eredménye, akkor - a felek beleegyezésével - a bíró nem csak eskütétellel erősítheti meg a bizonyítást, hanem a per során is elrendelhet még közös tanúvallatást (1. §). Csak utalok rá, hogy II. Ulászló 1492. évi törvényei közül több is (LXXXIX-XCII. cikkek) részletesen foglalkozik - a jellemzően a pert
- 71/72 -
megelőző szakaszban alkalmazható - letartóztatás, illetve előzetes fogság kérdésével is. Előremutató, hogy a törvénycikkek igyekeztek háttérbe szorítani a "magán" letartóztatásokat, és sok rendelkezés a hivatalos személyek (ispán, alispán, szolgabírák, bírák) garanciális jelenlétét, vagy döntését kívánja meg, illetve valamilyen fajta bizonyíték meglétét teszi szükségessé.[63]
A Dózsa-féle parasztfelkelés után született meg az 1514. évi XXXIII. törvénycikk, amely a "megszaporodott bűnök" miatt kívánt nagyobb nyomatékkal fellépni a "rablások, lopások, gyilkosságok, paráznaságok, hamis pénzverések, gyujtogatások és másfajta gonoszságok" ellen. A törvénycikk több, kifejezetten nyomozási előírást is tartalmaz (több olyan jellegzetes szófordulatot is alkalmaz, mint a "kivizsgál", "kifürkész"). A nyomozások letéteményesei ezúttal is az alispánok, a szolgabírák és a tizenkét választott esküdt nemes, akiknek feladata volt "az összes gonosztevőket, tudniillik ugy a nemeseket, mint a nem nemeseket is, kifürkészni, neveiket megtudni és a lajstromba beirni". A történelmi eseményhez kapcsolódó rendelkezés, hogy az említett hivatalos személyek "Ezenkivül azokra a nemesekre nézve is nyomozzák ki a valót, a kik az előbb emlitett váratlan fölkelésben a parasztokhoz csatlakoztak, pártjukat fogták és velük részesek voltak és mindazokat, kiket vétkeseknek fognak találni, hasonlóképen a lajstromba irják és pecsétjeik alatt terjeszszék fel a királyi felséghez."
A törvények a parasztlázadásban résztvevő egyháziakat sem kímélték, a tárgyévi XLVIII. törvénycikk úgy rendeli ugyanis, hogy "A főpap urak pedig az ilyen büntettben részes papokat az egyházlátogatók utján azonnal nyomoztassák ki [...]."
Kiegészíti a fentieket az LII. törvénycikk, azon esetekre gondolva, amikor a harcok alatt valakik mások jobbágyait, vagyontárgyait elhurcolták, elvették. A rendelkezés szerint a kijelölt hatóságok "a mikor minden főur és nemes fentebb érintett kárait megvizsgálják és megállapitják, egyuttal az ilyen sarczolás és lekötelezés tárgyában is nyomozzák ki a valót".
2.8. A témám szempontjából jelentősek a korszak utolsó uralkodója, II. Lajos alatt született törvénycikkek (ez esetben a török elleni háború indukálta a jogalkotást). Csak áttételesen következtethetünk nyomozás alkalmazására két dekrétumból: az 1518. évi XXXV. és az 1519. évi XXXVI. törvénycikk rövid szövege arról szól, hogy a vármegyékben jelentősen megszaporodtak a tolvajok és más gonosztevők, amelyek veszélyesek a közbiztonságra. A törvények szerint - utalva a megszokott eljárási rendre - ezeket a bűnözőket "ki kell írtani", amely az ispánok feladata, de ha erre nem kerülne sor, akkor egy királyi táblabírónak kell az eljárást lefolytatni. Szintén csak utal több dekrétum 1522-ből bizonyos visszaélések kinyomozására. A XIX. törvénycikk a pénzverdék mellé rendelt királyi emberek feladatává teszi egyes károkozó cselekmények bizonyítékainak beszerzését és a valóság kiderítését; az LV. törvénycikk szerint a hadjáratok alatt elkövetett hatalmaskodásokat esküdtbíráknak kell kivizsgálni; az LIX. törvénycikk szerint pedig, ha a bűncselekmény elkövetője maga az ispán
- 72/73 -
vagy alispán, akkor a "nemesek közönségének", ennek vonakodása esetén pedig a királyi kúriából kiküldött embernek kell "a dolog valóságát kideríteni".
Mai büntetőjogi kifejezéssel költségvetési csalás (korábban adócsalás) kinyomozását rendeli el az 1523. évi IV. törvénycikk: előírja, hogy királyi megbízottak menjenek el az összes vármegyébe, ahol "az összes főpap és báró uraknak meg a nemeseknek, sőt még a király és királyné ő felségeiknek is az összes fekvő javait és birtokjogait megvizsgálják s mindenütt a legszigorubb eskü alatt kipuhatolják és megtudják, mekkora pénzösszeget róttak ki és hajtottak be az adókivetők meg a velük együttlevő és eljáró szolgabirák, s a kivetés és összeirás mennyi ideje alatt szedték azt föl; és ha valjon az ökrök és más barmok s lábasjószág, meg a bor és más dolgok után, vagy a papoktól, lelkipásztoroktól vagy akár az egy telkes nemesektől is vettek-e föl valamely pénzösszeget." Az V. törvénycikk szerint pedig ezen megbízott vizsgálja meg azt is, hogy "az adókive-tők a nekik adott utasítást megtartották-e; kik nem fizették meg az adót és kik intézték el az adókivetés dolgát egyezkedés utján", továbbá "vajjon az adókivetőket ugy küldték-e ki s ezek akképen jártak-e el, a mint ezt az e részben alkotott és kiadott czikkelyek megállapitották; és ha vajjon valamely ur vagy nemes az ő fekvő jószágai után az előrebocsátott adót megfizette-e; ezenkivül azokat is tudja ki és fürkészsze ki, a kik az adókivetőket az ő fekvő javaikra kirovás és összeirás végett csak egyezkedés mellett küldték ki, hogy tudniillik az ő fekvő jószágaik megadóztatásában másképen, mint a nekik adott és engedett feltétel szerint, nem fognak eljárni." Az eljárás büntetőjogi jellegét erősíti a következő, VI. és VII. cikk, amely a kivizsgált visszaélések büntetését határozza meg.
Hasonlóképpen büntetendővé nyilvánítja a VII. és VIII. törvénycikk egyes ispánok és alispánok ("hivatali") visszaéléseit is (pl. nemesek megvesztegetése, meggyőzése arról, hogy ne vegyenek részt az országgyűlésen, vagy a török elleni hadjáratokon), amely kapcsán a IX. cikk előírja, hogy e cselekményeket "a vármegyék kerülői vagy czirkálói puhatolják ki", abból a célból, hogy "a királyi felség magának a dolgok tiszta valóságáról bizonyságot" szerezzen. Sőt ehhez kapcsolódóan a "fekvő jószágok" - későbbi kielégítés alapjául szolgáló - lefoglalását is lehetővé teszi a rendelkezés.
Még jellegzetesebben nyomozási előírás az 1523. évi L. törvénycikk néhány rendelkezése, amely ugyancsak a hatalmaskodási, "erőszakoskodási" ügyek kivizsgálására született. A nyomozás módja, hogy "a kihirdetett gyülések módja szerént, a foglalásokra nézve, királyi levelek mellett, a szomszédok, határosak és vidéki nemesek utján, az előrebocsátottaknak tiszta valóságát előbb a vármegyéken, a szokott módon, kinyomozzák és a hol a foglalás megtörténte bebizonyosodik, ott a birtokot vagy az akkor foglalt földet, a foglaló ellentmondása meg nem akadályozván, az ispánok, alispánok és szolgabirák, a felperesnek adják vissza."[64] A kinyomozást pedig per követte.
Ugyancsak a "költségvetést károsító", "gazdasági" bűncselekmények elleni fellépést tartalmaz az 1526. évi VI. törvénycikk, amelynek címe: "a királyi jövedelmeket és a jövedelmek pazarlását ki kell puhatolni". A törvényszöveg sommásan írja elő, hogy "Minden királyi
- 73/74 -
jövedelemre és az azokban történt pazarlásokra nézve a valóság kinyomozandó". A rendelkezés büntetőjogi jellegét ezúttal is az 1. §-ában megfogalmazott büntetőjogi fenyegetettség támasztja alá. Nyomozás szükségességére utal végül XIX. törvénycikk is: "a cseheknek elrablott javai kinyomozandók". A törvényszöveg előírja, hogy "Azokra nézve, a kik Budán a ő felsége vára előtt a csehek javait elrabolták, a valót ki kell puhatolni, és érdemük szerint meg kell őket büntetni".
Mint korábban is utaltam rá, e korszakban is végig meghatározó a szokásjog, így röviden érinteni szükséges az erre vonatkozó jogösszefoglalásokat és a városi jogkönyveket. Ehhez kapcsolódóan két forrást: Werbőczy Hármaskönyvét, és a városi jogkönyvek közül a Budai Jogkönyvet tekintem át vázlatosan.
3.1. A Tripartitum II. Része foglalkozik zömében eljárásjogi kérdésekkel, itt találhatunk elszórtan egy-egy, a pert megelőző szakaszra vonatkozó megfogalmazást. Elsősorban a 26-31. címek foglalkoznak a korábban már elemzett (közös) tanúvallatással, (amely - ahogy láthattuk - a perszakaszt előkészítő, nyomozási jellegű eljárásnak is volt tekinthető), de az említett címek inkább a perben felmerülő vitás kérdések ilyen módon való tisztázásáról beszélnek (pl. a peres felek bíró előtti "szóváltásaiból" származó kétségek feloldása). A részletszabályokból azonban kitűnik, hogy a jogösszefoglalás számol a pert előkészítő bizonyítással is, ugyanis pl. a 4. § a pert megelőző, jelentésbe foglalt tanúvallomásokat említi, és azt, hogy a későbbi perben ezek alkalmazhatók a tanúk külön kihallgatása nélkül is. Az eljárási fejlettségére mutatnak egyébként Werbőczy azon feltételei, amelyek a tanúvallatás törvényességéhez és helyességéhez szükségesek (pl. életkor, állapot). Részletezi a Tripartitum a már említett, a szemle elődjének tekinthető szemügyrevételt is (41. cím); ez esetben sem teljesen egyértelmű azonban, hogy csak a per alatt, vagy azt megelőzően is alkalmazható jogintézményről van szó. Hasonlóan, a valóság felderítését célozzák az okirati bizonyítás részletes szabályai is (34-36. cím).
A fentieknél érdekesebb talán - és a felvetetteket is tisztába teszi - az a része a Hármaskönyvnek, amely a bírói vizsgálatról szól. Ezt azonban nem a perjogi, hanem a bevezető részben található (13-16. címek). Bár Werbőczy sem beszél még külön büntetőeljárásról, sem annak per-, vagy pert megelőző szakaszáról, viszont a korszakban már uralkodó nyomozóelvű eljárás jellegének megfelelően már nem az akkuzatórius rendszer passzív bírájának szerepét festi le. Ellenkezőleg: kifejezetten vizsgálatról, kivizsgálásról, az igazság ki-/felderítéséről beszél, mint bírói kötelességről. Körvonalazható tehát egy olyan eljárás képe, ahol a később ítéletet hozó bíró egy kvázi előzetes vizsgálatot is lefolytat, amelynek célja a valóság felderítése; és ez képezi majdan az igazságosnak szánt ítélet alapját.
3.2. Végül a korszakot illetően érdemes egy pillantást vetni az országos jogtól jellemzően eltérő városi jogra is,
- 74/75 -
amely - ahogy pl. Kajtár vagy Gönczi is több ízben rámutat - sok esetben más utat járt be (sokszor fejlettebb is).[65] A szabad királyi városok egyedi jogrendjén belül is Buda érdemel kiemelt szerepet; az 1413-ban megszerkesztett Budai Jogkönyv sok tekintetben mintául szolgált más városok joganyagához is.[66]
A Budai Jogkönyv harmadik, vegyes része tartalmaz részben büntetőjogi és büntető eljárásjogi előírásokat.[67] A Jogkönyvet részletesen elemző Relkovics szerint a városok szabadsága, és minden beavatkozástól való függetlensége legjobban az igazságszolgáltatás körében nyilvánul meg, amelynek fő letéteményese a budai városi bíróság, és maga a bíró, aki nem függ más országos bíráktól, mert közvetlenül a király, vagy a tárnokmester alá tartozik.[68] A városi jog eljárási rendelkezéseit áttekintve azonban azt láthatjuk, hogy azok nem foglalkoznak a pert megelőző vizsgálattal. A törvényszék előtti tárgyalást (pert) megelőző eljárási cselekményként (az idézési szabályokat ide nem értve) egyedül az "elfogást", és egyfajta letartóztatás-szerű fogságot említ csak a jogkönyv.[69] Végső soron Relkovics ki is jelenti, hogy előzetes (tanú)bizonyítás, "[...] vagyis inquisitio, amely az országos jogban már a XIV. század óta jelentkezik, Budán nem fordult elő; sőt határozottan ellene vannak [...]".[70] A városi jogban tehát úgy tűnik, hogy csak később kezdődött meg a nyomozóelvű rendszer térnyerése, bár Pusztai egy korai, szemle-szerű (a nyomozás keretébe tartozó) eljárást lát a jogkönyv azon leírásában, miszerint emberölés gyanúja esetén először a poroszlónak egy ún. tollpróbát kell elvégeznie a testen (azaz, hogy a sértett esetleges lélegzete megmozdítja-e a tollat), és csak ennek negatív eredménye után lehetett a tettest elfogni.[71] A jogkönyvben részletezett bizonyítási eljárás viszont az akkuzatórius modell irányába mutat: a tanúbizonyítás inkább alaki, az eskü a legfontosabb forma, bár az okirati ("okleveles") bizonyítás is előfordul; és ugyan az istenítéletek (főként a próbákat) általában tiltottak, de a bajvívás előfordult.[72]
A vizsgált korszakokban annak ellenére hézagosak és esetlegesek a nyomozás-szerű (pert előkészítő, azt megelőző) eljárásról szóló törvényi előírások, hogy a második korszakot a szakirodalom világosan a nyomozóelvű rendszerhez sorolja. Ennek számos oka közül vélhetően a legfontosabb, hogy a szokásjog dominanciája érvényesült a törvényi joggal szemben, így akár viszonylag kiforrott (mégha partikuláris és primitív) eljárásrendeket is feltételezhetünk, azzal, hogy a királyi/rendi-képviseleti jogalkotás csak kiegészítette vagy nyomatékosította a meglévő formákat. Utóbbira utal az is, hogy a dekrétumok jellemzően valamely társadalmi eseményre reagálva kerültek kibocsátásra, és az is jellemző, hogy az eljárási szabályok sokszor - az egyébként is kazuisztikus - büntető anyagi jogszabályokhoz (jellemzően egy-egy bűncselekményi formához) tapadnak.
A szabályok tehát semmiképpen sem alkottak egységes eljárási keretet,
- 75/76 -
sőt viszonylag hektikusan bukkannak fel egyes korszakokban nyomozásra vonatkozó előírások, bár tény, hogy az idő előrehaladtával egyre több a törvényi megfogalmazás. Mitöbb, fejlődés is mutatkozik, mert a szabályok egyre összetettebbek, szélesebb körűek (ld. pl. a tanúk kihallgatásának részletezése).
Kimutathatónak tartok egy további dolgot is: a nyomozás szabályozottságának az egyik alapvető mozgatórugója a hivatalbóliság elvének megjelenése és érvényesülése (mint "forma"), valamint az anyagi igazságra törekvés (mint "tartalom"). Bár a magánjellegű nyomozás is nyomozás ténybeli (kriminalisztikai) értelemben, vagy akár jogi értelemben is, ha azt jogilag szabályozzák, azonban a nyomozás jellemzően akkor válik eljárási tényezővé, majd később önálló és állandó eljárási szakasszá, ha a hivatalbóliság jelen van. A hivatalbóli eljárás alapja pedig az állami büntetőhatalom kialakulása (majd monopolizálódása), amely pedig mindig azon függ, hogy a központi hatalom mennyire érdekelt a bűnüldözésben. Tartalmilag pedig akkor tud az eljárás a (való) tények feltárójává válni, ha célként az anyagi igazságot tűzi ki. A nyomozásra vonatkozó szabályok tehát nem elsősorban azon múlnak, hogy inkvizitórius-e (és "menynyire") a rendszer, hanem, hogy az állami (jogalkotó) hatalom bevezeti-e a büntetőeljárásba a hivatalbóliság és az anyagi igazság elvét, az állami érdeket a büntetőjogi felelősségre vonásra kinyilvánítja, és azt többé nem hagyja a magánszemélyekre.
A fenti vizsgálódás során talán sikerült valamelyest - a szakirodalomban jellemzően megjelölt jogforrásokon felül - mélyebben, több, eddig nem elemzett forrást feltárva megalapoznom azt a feltevést, hogy a gyakorlatban kellett, hogy működjön valamiféle előzetes vizsgálat. Így fenntarthatónak vélem azt az előfeltevésemet, hogy - függetlenül az egyébként szubszidiárius törvényi jogban való megjelenéstől - a nyomozásnak egyfajta szükségszerűen és tényszerűen létező eljárási formája már az államalapítástól jelen volt a hazai jogrendben. ■
JEGYZETEK
[1] Nemrégiben jelent meg egy kriminalisztikai tárgyú átfogó, történeti monográfia: Mátyás Szabolcs: Mérföldkövek a magyar kriminalisztika történetéből. Rendőrség Tudományos Tanácsa, Budapest, 2024.
[2] Tekintsük akár fő- (ahogy a szocialista korszaktól jellemző), akár előkészítő szakasznak (ahogy a polgári korban értelmezték).
[3] Pl. Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar Állam- és Jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1975. 62. o. (és a későbbi kiadások); Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris, Budapest 2007. 34. o.; Bónis Péter - Gönczi Katalin - Koncz Ibolya Katalin - Stipta István: Egyetemes állam- és jogtörténet. Patrocinium, Budapest 2019. 30-31. o.; vagy Kajtár István - Herger Csabáné: Egyetemes állam- és jogtörténet. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2013. 77., 79. o.
[4] Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Osiris, Budapest 2000. 265. o.
[5] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris, Budapest 2008. 33. o.
[6] Korábban ezt igyekeztem részletesen is bizonyítani: Ld. Székely György László: A vádrendszer, a vádelv és a büntetőeljárás alapelvei. Patrocinium, Budapest 2021. 72. o.
[7] Ld. erről pl. Bónis Péter: Bartholomaeus Brixiensis középkori glosszátor műveinek jogtörténeti jelentősége és azok magyarországi használata. Miskolci Jogi Szemle 2016/1. 5-13. o.
[8] Ld. pl. Joshua Dressler: Understanding Criminal Procedure. Matthew Bender, New York 1997. 2930. o.; Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2011. 80-82. o.
[9] Pl. Mezey (szerk.): i.m. 406. o.; a könyv korábbi, 2004. évi kiadásában: 382. o.; Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 320. o.
- 76/77 -
[10] Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Hornyánszky Vikor Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, Budapest 1903. 445., 451. o.
[11] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházikirályok alatt. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1899. 215. o.
[12] Eckhart: i.m. 322. o.
[13] Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya, Budapest 1961. 26-27. o.
[14] Ld. Mireille Delmas-Marty - J. R. Spencer: European Criminal Procedures. Cambridge University Press, Cambridge 2006. 7. o; John H. Arnold -Peter Biller (eds.): Heresy and inquisition in France, 1200-1300. Manchester University Press, Manchester 2016. 147-184. o. Vannak, akik az inkvizitórius eljárás gyökereit még régebbre teszik: már a római jogban is léteztek hivatalbóli (bírói) vizsgálatra épülő eljárások, de az 5. századi germán-frank Rügge eljárást is a nyomozórendszer elődjének szokták tekinteni. A XIII. századra már több országban világosan az inkvizitórius szisztéma, és a per előtti vizsgálat dominál. Ez mutatkozik meg pl. IX. Lajos Ordonnance-ában, vagy egyes itáliai városok jogában. Ld. pl. Balogh Jenő - Edvi Illés Károly - Vargha Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Első kötet. Grill Károly, Budapest 1898. 138-151. o., vagy Finkey Ferenc: A magyar büntető eljárás tankönyve. Politzer-féle Könyvkiadóvállalat, Budapest 1908. 25-28. o.
[15] Pusztai szerint a 4. esetben a próba előtt egyfajta vizsgálat folyt, a 388. ügyben egy előzetes bírói kihallgatásra van utalás, a 259. ügy egy házkutatásról számol be, míg a 247. eset egy ökör-lopási ügyben nyomon követésről ír. Ld. Pusztai László: Szemle a büntető eljárásban. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977. 38-39. o.
[16] Váradi Regestrum: értelmezi Kandra Kabos. Szent István Társulat, Budapest 1898. 32. o.
[17] Timon: i.m. 456-457. o.
[18] Mezey (szerk.): i.m. 420. o.
[19] Mezey (szerk.): i.m. 420-421. o.
[20] Pl. Eckhart: i.m. 328. o., Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 326. o.; Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2009. 269. o.
[21] Hajnik: i.m. 221. o.
[22] Bónis - Degré - Varga: i.m. 26-27. o.
[23] Az egyes törvénycikkek vizsgálatánál a törvények Corpus Juris Hungariciban összegyűjtött szövegét vettem alapul.
[24] I. István dekrétumaiban - bár több az anyagi jogi - eljárásjogi előírást nem találunk, csak absztrakt utalás van az igazságszolgáltatásra (a Szent Imre hercegnek szóló intelmekben, az 5. Fejezetben van pár elvi tanács a királyi bíráskodásra). Szent István után (Szent László előtt) ismert még I. András "rendelete", amelynek egyetlen eljárásjogi előírása, hogy megtiltja a bosszút.
[25] Szent László 89 dekrétumának javarésze, csaknem 70 tágabb értelemben büntetőjogi. Ennek nagyobb része, több, mint 40 anyagi jogi jellegű. Alig több, mint 20 törvény eljárásjogi, és ezek közül csak néhány tisztán ilyen (pl. I.41., III.24-26.); több dekrétum az akkuzatórius rendszerre jellemző próbákról rendelkezik (pl. I.28., II.4., III.9.).
[26] I.13., II.3., II.5., II.10., III.1., III.2., III.9., III.10., III.12., III.14., III.19., III.21.
[27] 2017. évi XC. törvény (Be.) 273. §
[28] II.3., II.10., III.2., III.9., III.10., III.12., III.14., III.19.
[29] III.9., III.12.
[30] A rendszerek keveredését jelzi, hogy ezután a megvádoltak vonatkozásában egy "tömeges" tüzesvaspróba előírása következik.
[31] Pl. a perbeli idézésről: pl. I.5-6., a bírói hatáskörökről és illetékességről: pl. I.12., de itt is előfordulnak próbák alkalmazásáról szólók is: pl. I.22., I.83.
[32] Kis túlzással - ha a bizonyítási terhet meg is fordítja - az ártatlanság vélelmének kezdetleges formáját láthatjuk itt.
[33] A megelőző korszak legjelentősebb törvényei közül az I. és a II. Aranybulla (1222, 1231) számos eljárásjogi rendelkezést tartalmaz ugyan, de a nyomozásra vonatkozó előírások nem lelhetők fel bennük. Egyedül a II. Aranybulla XXI. cikke alkalmazza a "meggyanúsított" kifejezést, amely a modern jogban nyomozási kifejezés. Nem tudhatjuk viszont, hogy ez per előtti előzetes vizsgálódást jelentett-e, vagy már megvádolást jelent.
[34] Kristó szerint az egész dekrétum a bárók ellen irányult, ráadásul a király távollétében tartott országgyűlésen hozták meg. Ld. Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest 2019. 272-273. o.
[35] A hatalmaskodás eredetileg a nemeseket a nagyurakkal szemben védő bűncselekmények gyűjtőfogalma, amelyek között megkülönböztettek nagyobb és kisebb hatalmaskodást. Utóbbiak közé már egyszerű rongálások, testi sértések is tartoztak. A törvénycikkek sok esetben szinte a bűncselekménnyel rokonértelműként kezelik a hatalmaskodást. A témáról ld.: Tringli István: Hatalmaskodás a középkori Magyarországon. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest 2022.
[36] Folytatódik e koncepció a XIV. cikkben is,
- 77/78 -
amely inkább anyagi jogi tényállásként az ilyen nyomozásra kötelezettek vonakodását szankcionálja.
[37] Hajnik egyértelművé teszi, hogy e kifejezések: tudakolás, tudakozódás, tudományvétel (és eredményük: a tudomány) az inquistio kifejezés magyar nyelvi megfelelői, az inkviriálás pedig tudakozódást, kérdezősködést jelent. Ld. Hajnik: i. m. 221., 283., ld. a következő cím alatt részletesen.
[38] Itt két megjegyzést érdemes tenni. Az egyik, hogy a nyomozóelv erőteljesebb megjelenése kapcsán - bár III. András nem vett részt a törvénycikkek megalkotásánál - már itt is gondolhatunk az itáliai hatásra, hiszen "Velencei András" néven ismert királyunk gyermekkorát e területeken töltötte. A másik érdekesség a 12 fő esküdt nyomozásban való részvétele. Farkas több helyen is rámutat - Vogler írásai nyomán -, hogy a tizenkét esküdt alkalmazása Angliában is eredendően a nyomozás, a per előkészítése során történt: a sheriff által összehívott polgárok (esküt tevő, tehát esküdt) bizonyítékforrások voltak a bűncselekményről való tudakozódáshoz, és csak később váltak ítélkező fórummá. De utal erre már Bónis is, amikor az eskü alatt kihallgatott tanúkkal lefolytatott bizonyítást az angol jogban az esküdtszék előzményének nevezi, a később írt tudományvételek vonatkozásában pedig Hajnik a közgyűlési tanúságtételt nevezi esküdtszéki (jury) formának, amely Angliában a későbbi ítélő-jury elődje. Ld. Ld. Farkas Ákos: A büntetőeljárási rendszerek történeti fejlődésének sajátosságai. In: Bragyova András (szerk.): Tanulmányok a bűnügyi tudományok köréből. Gazdász-Elasztik Kft., Miskolc 2013. 49. o.; Richard Vogler: A World View of Criminal Justice. Ashgate 2005. 200. o.; Bónis - Degré - Varga: i.m. 36. o.; Hajnik: i.m. 308. o.
[39] Bónis - Degré - Varga: i.m. 27. o.; Hajnik: i.m. 221. o.
[40] Hajnik: i.m. 282-308.; Bónis - Degré - Varga: 36-37.; Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 326-327. o.; Mezey (szerk.): i.m. 424-425. o.; Béli: i.m. 275-278. o.
[41] Hajnik: i.m. 284., 308. o.
[42] Hajnik a témáról írta akadémiai székfoglaló dolgozatát is. Ld. Hajnik Imre: A perdöntő eskü és az előzetes tanúbizonyítás a középkori magyar perjogban. A M. T. Akadémia Könyvkiadó-Hivatal, Budapest 1881.
[43] Hajnik: i.m. 286. o.
[44] Bónis - Degré - Varga: i.m. 36-37. o.
[45] Béli: i.m. 276-278. o.
[46] Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 326-327.; Mezey (szerk.): i.m. 424-425. o.
[47] Bónis - Degré - Varga: 36. o.; Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 326. o.
[48] Mezey (szerk.): i.m. 424. o.
[49] Hajnik: i.m. 286-287. o.
[50] Hajnik: i.m. 287-288.,
[51] Hajnik: i.m. 288-289.
[52] Béli: i.m. 269. o.
[53] A rendi korszakban természetesen a törvény már nem a király "saját produktuma", hanem a dualista jogalkotási felfogásnak megfelelően a király és a rendek közös "alkotása".
[54] Nagy Lajos idejéből tanúsít egy tudományvétel lefolytatásáról egy jelentés (a Sztáray család oklevéltárából), amely kifejezetten használja a nyomozás kifejezést is (a "nyomozásra kiküldött" emberek "bizonyságát" rögzítik). A magyar állam- és jogtörténet forrásai - szöveggyűjtemény. Osiris, Budapest 1998. 117-118. o.
[55] Erről részletesen pl. az említett dekrétum VIII-X. törvénycikkei rendelkeznek.
[56] Be. 385. § (2) bekezdés.
[57] Egy korábbi cikkely ebben az évben (a II.) egyidejűleg a gyűléseken történő tanúkihallgatásokat be is tiltotta.
[58] Hajnik szerint Mátyás megreformálta a köztudományi formákat, mert a közgyűlési tudományvételt megszüntette, viszont a közös inquisitiót jelentősen átalakította. Ld. Hajnik: i.m. 306. o. Az akkuzatórius modell hanyatlását is jelzi, hogy Mátyás 1486. évi XVIII. törvénycikke korlátozza a párbaj lehetőségét.
[59] Érdekesség, hogy a törvénycikk 9. §-a egy kvázi felperesi/vádlói bizonyítási terhet ír elő.
[60] A hivatalbóliságot erősíti az 1514. évi XIII. törvénycikk is, amely előírja, hogy a nyilvános gonosztevők ellen az eljárást mindenképpen le kell folytatni, és őket feltétlenül meg kell büntetni (de ügyelni kell, hogy az ártatlanokat el ne ítéljék).
[61] Az 1492. évi XLIII. törvénycikk a nyomozást végző személyek kapcsán fogalmaz meg feltételeket. Ehhez fűz kiegészítéseket később az 1495. évi IX. törvénycikk.
[62] Több törvény tárgya az eljárási cselekmények "védelme": annak szankcionálása, ha valaki megzavarja a tanúvallatásokat vagy a szemügyrevételeket (pl. 1504. évi V. törvénycikk).
[63] Ezeket később kiegészíti az 1495. évi XXI. törvénycikk, illetve ugyancsak a tolvajok, gonosztevők elfogásával és bíróság elé állításával foglalkozik az 1495. évi XIX. törvénycikk is.
[64] A tárgyévi LVIII. törvénycikk a tanúvallatást végző hivatalos személyre határoz meg előírást.
[65] Kajtár István: Egyetemes állam- és jogtörténet. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2005. 56. o.
[66] Gönczi Katalin: A városi jog és feljegyzései a
- 78/79 -
középkori Magyarországon. Acta Jur. et Pol., Szeged 1998. 8., 10-11. o.
[67] Gönczi: i.m. 13. o.
[68] Davori Relkovics Néda: Buda város jogkönyve. Stephaneum Nyomda R. T., Budapest 1905. 183. o.
[69] Relkovics: i.m. 191. o.
[70] Relkovics: i.m. 198. o. Ugyanezt erősíti meg Bónis is. Ld. Bónis - Degré - Varga: i.m. 38. o.
[71] Pusztai: i.m. 47-48. o.
[72] Relkovics: i.m. 198-199. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző vezető ügyész, Miskolci Járási Ügyészség egyetemi óraadó, Miskolci Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
