A jelen tanulmány összehasonlító jogi és kritikai szempontból vizsgálja a bűntető kártérítést megítélő amerikai határozatok elismerésének gyakorlatát a kontinentális Európában. A büntető kártérítés elismerése mellett és ellen szóló érvek elméleti vizsgálatát követően a tanulmány bemutatja és értékeli az európai nemzeti bíróságok gyakorlatát (francia, német, görög, olasz, spanyol és svájci bíróságok), valamint a 2005-ös Hágai Joghatósági Megállapodásokról szóló Egyezmény és a Róma II rendelet) lehetséges hatásait. A tanulmányt a szerző következtetései zárják, amelyek kritikai szempontból elemzik a jelenlegi joggyakorlatot, valamint javaslatot fogalmaznak meg egy átfogó megközelítésre a büntető kártérítést megítélő határozatok elismerésére vonatkozóan.
"Mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek." (Oscar Wilde)
A büntető kártérítést[1] megítélő amerikai határozatok elismerését és végrehajtását[2] mindig is komoly viták övezték, mind globális, mind európai szinten.[3] Bár a büntető kártérítést számos common law jogrendszer ismeri (például Ausztrália, Anglia és Wales, Új-Zéland, Amerikai Egyesült Államok), az USA-ban megítélt büntető kártérítések messze a legnagyobbak (és sokak szerint) messze a legtúlzóbbak.[4] Noha ez idáig számos nemzetközi magánjogi írás született a büntető kártérítésről, úgy tűnik, hogy a büntető kártérítéssel szemben toleránsabb megközelítést szorgalmazó jogirodalom, néhány kivételtől eltekintve, nem igazán itatta át az európai állami bíróságok joggyakorlatát.
Az alábbi két idézet talán jól szemlélteti, hogy az európai állami bíróságok mit mondanak, és - ezzel szemben - valójában mit tesznek. Cardozo bíró klasszikus szavai kiváló összefoglalását adják annak, hogy az európai kontinentális bírák mit állítanak maguk-
- 332/333 -
ról: "nem vagyunk annyira provinciálisak, hogy azt mondjuk, egy probléma minden megoldása rossz csak azért, mert itthon másképp foglalkozunk vele".[5] Az európai bíróságokra azonban úgy tűnik sokkal inkább jellemzőek Henry Ford 1909-es szavai: "bármelyik ügyfél bármilyen színben kaphat gépkocsit, feltéve, hogy ez a szín a fekete".[6] Az alábbiakban azt mutatom be, hogy ez a két megközelítés miként alakítja a joggyakorlatot.
A tanulmány első részében a büntető kártérítés elismerése melletti és elleni érveket vizsgálom: számba veszem azokat az érveket, amelyek alátámasztják a büntető kártérítés közrendellenességét, és megvizsgálom azokat az érveket, amelyek azt az álláspontot támasztják alá, hogy a büntető kártérítés nem ellentétes a közrenddel. A tanulmány második pillére az európai nemzeti (francia, német, görög, olasz, spanyol és svájci) bíróságok joggyakorlatát mutatja be és értékeli, valamint megvizsgálja két, a közelmúltban elfogadott nemzetközi, illetve EU-jogi instrumentum lehetséges hatását a büntető kártérítés elismerésére vonatkozóan (a 2005-ös Hágai Joghatósági Megállapodásokról szóló Egyezmény és a Róma II rendelet). A tanulmány a végső következtetésekkel zárul, amelyek a joggyakorlat kritikai értékelését tartalmazzák.
A tanulmányban amellett érvelek, hogy noha a túlzó összegű büntető kártérítés a kontinentális Európában valószínűleg ellentétes a közrenddel, a joggyakorlat jelenlegi ellenséges megközelítése alapvetően indokolatlan. Az alábbi megközelítést és elemzési keretet javaslom: egyrészt, az elismerés és végrehajtás helye szerinti bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a külföldi ítélet tartalmaz-e reparativ elemet, és ha igen, akkor milyen mértékben, figyelembe véve annak kontextusát (például az ügyvédi költség viselésével kapcsolatos szabályt és az ítélet előtti ex tunc kamat kérdését). Ezt a "nettó bevétel" megközelítésnek hívom. Ennek során az elismerés és végrehajtás helye szerinti bíróság nem ragaszkodik az ítéletet hozó bíróság "minősítéséhez", és saját maga számítja ki a felperesnél maradó "nettó bevételt". Másrészt, a kompenzáción túlmutató kártérítés elismerése nem utasítandó el automatikusan; mivel a legtöbb európai jogrendszer ismer olyan szabályokat, amelyeknek van büntető "éle", csak az aránytalan és túlzó büntető kártérítés vethet fel közrendi aggályokat. Harmadrészt, az elismerés és végrehajtás helye szerinti bíróságnak el kell fogadnia az ítéletet hozó bíróság mérlegelését, azt de novo nem vizsgálhatja felül, ezért a büntető elemeket, a saját joga számára tolerálható mértékig, el kell ismernie (még ha a lex fori szerint nincs is lehetőség büntető kártérítésre). Negyedrészt, a fájdalomdíjat (pain and suffering) megítélő határozatokat nem lehet automatikusan büntető jellegűnek minősíteni, különösen nem azon az alapon, hogy a megítélt kártérítési összeg nagyobb, mint az elismerés és végrehajtás helye szerinti bíróság joga alapján megítélhető összeg.
Fonák módon a büntető kártérítés elismerése nemcsak a kontinentális bíróságok számára okozott problémát, hanem adott esetben az amerikai bíróságok számára is, amikor büntető jellegű elemet tartalmazó európai ítélettel találkoztak. A Laminoirs kontra Southwire ügyben a georgia-i kerületi bíróság megtagadta egy választottbírósági ítéletben található "kiegészítő büntető késedelmi kamat" (astreinte) elismerését, amely az ítéletet követő nem fizetés szankcionálására volt hivatott. A választottbírósági ítéletnek ez a része a francia astreinte[7] jogintézményén alapult, és az ítélet értelmében az adósnak +5 % kamatot kellett fizetnie, amennyiben az ítélet kézbesítését követő két hónapon belül nem teljesíti fizetési kötelezettségeit. Ebben a "vissza a feladóhoz" helyzetben az amerikai bíróság arra a következtetésre jutott, hogy mivel az 5 %-os pótlék-kamat kivetése inkább büntető, mint reparativ, és nincs ésszerű viszonyban a megítélt összegek beszedésének késedelméből fakadó károkkal, az ítéletnek ez a része nem ismerhető el és nem hajtható végre;[8] ennek az elemnek az elismerése ugyanis ellentétes lenne a fórum erkölcsről és igazságról alkotott legalapvetőbb fogalmaival.[9]
A civiljogi országokban általában három szempontból fogadják ellenérzéssel a büntető kártérítést: sérti a káronszerzés tilalmát, hiányoznak vele kapcsolatban a büntető eljárási garanciák és sérti az állam büntető monopóliumát.
- 333/334 -
Az első kifogás vonatkozásában az érvelés lényege, hogy a kontinentális Európában a kártérítés célja a károsultat kompenzálása az általa elszenvedett veszteségért, azonban a kártérítésnek semmilyen körülmények között nem célja, hogy gazdagabbá tegye a károsultat: a kártérítés az eredeti állapot helyreállítására (in integrum restitutio) irányul, vagyis kompenzál; nem a károkozó megbüntetése a célja, noha valóban lehetnek ilyen "mellékhatásai".[10] Természetesen ízlés kérdése, hogy a reparativ megközelítéstől bármilyen mértékben eltérő kártérítést automatikusan közrendellenesnek tekintünk-e vagy sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
