Alkotmánybíróként-jogtörténészként bizonyos fokig kötelesség megszólalni egy olyan nyugat-európai alkotmány megalkotásának bicentenáriumán, mely az egyik legrégebbi, s párját ritkítóan máig hatályos konstitúció Európában.[1] A skandináv népek jogi kultúrájának, jogi-politikai dokumentumainak ismertetésére a honi egyetemek jogtörténeti stúdiumainak oktatásában kevés szó jut, hiszen ez a térség Európában periféria. Megérdemli pedig bőven a figyelmet, mert éppen az európai történelem utóbbi évszázadainak nagy viharaiból való teljes vagy részleges kimaradás következtében olyan autonóm nemzeti jogfejlődésre nyílt lehetőség, amire másutt kevés példát látunk. Az egyetemi oktatásban a tananyag gerincét képezi a német mellett a francia és az angol (észak-amerikai kitekintéssel) jogfejlődés ismertetése is, de a skandináv térség alkotmányos vagy tételes jogi viszonyainak bemutatása kívül esik a hagyomány-szabta érdeklődésünk, de jórészt a kutatási-oktatási lehetőségeink keretein is. Márpedig Norvégia bőségesen megszolgálta a fokozott figyelmet.
Tanulmányomban komparatív megközelítést alkalmazok, amelyben az alapul fekvő norvég alkotmány megoldásait más országoké mellett a magyar - történeti - alkotmány intézményeivel vetem össze. Utóbbi létjogosultságát a magyar alkotmányos felfogás számos tekintetben igen hasonló szemléleti bázisa teremti meg. Hatályos alkotmányunk, az Alaptörvény ismert módon a magyar történeti alkotmány vívmányait értelmezési alapként definiálja, ami a történetiség szempontrendszerének erőteljes bevonására indít - egy jogtörténész alkotmánybírót mindenképpen. A történeti alkotmányok egyik legfontosabb vonása éppen az a nyitottság volt, amellyel nemcsak a nemzeti múlt jogtörténeti emlékei felé fordultak, hanem a külhoni jogok irányába is érdeklődéssel tekintettek. Bátran fordulhatunk a norvég nemzet alkotmányos tradícióihoz is, ha inspirációra van szükségünk.
Ez a napjainkban már nagyon jól ismert ország 1814-ben alkotmányt fogadott el, amely a maga korában számos tekintetben úttörő, a kor társadalmi, politikai viszonyait és jogi kultúráját jól tükröző, s ami talán a legfigyelemreméltóbb: máig érvényes közjogi dokumentum volt. Kézenfekvő, de nem könnyű feladat értékelni korának hasonló konstitúcióival összevetve, miközben folytonosan szem előtt tartjuk 21. századi nézőpontunkat, vagyis a múltba tekintő, reflexív viszonyunkat. Kettőszáz év távlata nagy lehetőség egy folytonosan érvényes jogforrás vizsgálatánál, de a csábítás is erős, hogy mai jogállami elvárásokat vetítsünk vissza. Ezek a szirénhangok ui. nagyon erősek, tekintve, hogy már a norvég alkotmány eredeti szövege is sok tekintetben kiállja akár napjaink kritikai próbáját is…
A hosszan tartó dán uralom után a norvég alkotmányozók igyekeztek nemzeti karakterű dokumentumot megfogalmazni. A nemzeti jelleg érvényesítéséhez kevés önálló történelmi tapasztalattal rendelkeztek, így némileg a szükség hozta, hogy bátran merítettek az egykorú nemzetközi mintákból. Az erőteljesebb skandináv szomszéd szuverénebb pozíciókkal rendelkezett, de talán éppen ez az asszimetrikus viszonyból adódott, hogy radikálisabb közjogi modellt fogalmazzanak meg Norvégiában. "A norvég alkotmány a svéd kormányforma törvénynél határozottabban és következetesebben valósítja meg a népszuverenitás és a hatalommegosztás elveit. A hatalmi ágak egyensúlyi pozíciói is eltérően érvényesültek, a norvég szabályozás ugyanis gyengébb és kevésbé arisztoktartikus jellegű államfővel számolt. Mindent összevetve a norvég alkotmány a korabeli Európában meglehetősen különlegesnek számított."[2]
A norvég alkotmány megszületésének történeti összefüggéseiről annyit mindenképpen tudni kell, hogy Európának a napóleoni korszak utáni újjárendeződésével a legszorosabban összefüggött. Az északi államok különböző módon viszonyultak a francia birodalmi politikához. A svéd király nem csatlakozott ehhez a rezsimhez, minek következtében el is veszítette Finnországot. Dánia mindvégig kitartott Napóleon mellett, vele is bukott. A kieli békekötés elszakította tőle Norvégiát, mellyel mintegy öt évszázadon át élt unióban, s a dán király lemondott minden jogáról és címéről a svéd király javára. A norvégek azonban ki-
- 111/112 -
jelentették, hogy a király lemondása után függetlenek lettek, s önrendelkezési joguk fölújult. Kristian Frederik dán herceg, Norvégia kormányzója örökösödés jogcímén királlyá akarta magát kiáltatni, de a nép - egyelőre - nem fogadta el. Ilyen történelmi időkben kiemelkedő szerepe lehet néhány személy határozott és célirányos fellépésének: a későbbiek szempontjából tekintve döntő lehetett, hogy ekkor (1814. február 16.) "nehány irányadó férfiú preliminaris tanácskozásra gyűlt össze s kimondta, hogy a kieli tractatum által a nemzet souverainitásának birtokába jutott, alkotmányt fog szerkeszteni s annak alapján választ államfőt, esetleg királyt. Addig a herceg, mint a nemzet által megbízott regens, kormányozzon tovább, bocsássa ki a fölvilágosításul szolgáló proclamátiót s hívja össze az ország képviseletét. A nemzetgyűlés április 10-én ült össze Eidsvoldban, hogy alkotmányt alkosson."[3] Véleményem szerint ez volt az a történelmi pillanat, amit ha annak idején elmulasztanak, ha nem lépnek elő "irányadó férfiúk", talán egészen másként alakul Norvégia alkotmányos rendje, politikai-jogi viszonyai. A történelmi idők azonban Norvégiában is megszülték történelmi tettekre kész és alkalmas fiaikat, így nem kell történelmi fikciókkal birkóznunk, csupán szemlélni és elemezni a történteket.
Az első és nagyon fontos kérdés azonnal eldőlt: alkotmányozó nemzetgyűlés ült össze, mely máig a legnagyobb legitimációt jelentő politikai testület, ha alkotmány elfogadásáról van szó. Az alkotmányozás gyorsan haladt, mert volt már elegendő példa, és a rendező alapelvekről megcsontosodott, ellentétes álláspontok még nem alakulhattak ki. A legélesebb kérdés ez volt: teljesen önálló Norvégiát vagy a svédekkel fennálló uniót írjanak-e az alkotmányba? A herceg április 11-én (N. B. Magyarországon 1848-ban ezen a napon szentesítette a király az elébe terjesztett törvénycikkeket = áprilisi törvények) nyitotta meg a nemzetgyűlést; beszédében az unió ellen (és saját trónja mellett) foglalt állást: "Mit érdemel a nép, mely félénken föláldozza függetlenségét, becsületét? - rabláncokat, melyek az örökkévalóság óta el voltak készítve számára!"[4] A tartalminak mondható instrukciók lényege, hogy erős végrehajtó hatalmat kell szervezni, és a nép boldogságát kell szem előtt tartani.
Másnap egy 15 fős ’alkotmányozó bizottságot’ választott a nemzetgyűlés. Vezetőjük gr. Wedel, a svéd párt széles műveltségű vezetője volt, a tervezet kidolgozója Falsen, Diriks a bizottság ’lexikona’, Motzfeldt, az ’okos demokrata’, Hegermann, Omsen, Wergeland és mások.[5] Munkájukat megkönnyítette, hogy addigra magánosoknak több alkotmánytervezete is készült már, melyek közül kiemelkedett négy, szerzőik: Adler és Falsen (’Vázlat a norvég királyság alkotmányához’), Wergeland (’Vázlat egy alkotmányhoz’), Weidemann (Tervezet Norvégia alkotmányához és alaptörvényéhez’) és Elieson (’Tervezet egy alaptörvényhez, indokaival’). Ezek mellett bizonyosan ott volt az asztalon az amerikai alkotmány (1787), az első francia, polgári monarchikus alkotmány (1791) és a spanyol (1812). A bizottság előbb megállapította az alkotmány alapelveit, s miután azt a nemzetgyűlés gyorsan jóváhagyta, megfogalmazta az alkotmányt. Miután a függetlenség kérdése eldőlt, gyorsan letárgyalták a 112 paragrafust, május 17-én a nemzetgyűlés promulgálta az alkotmányt, s királlyá választotta Kristian Frederiket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
