A jelen tanulmány az uniós családi jogi és öröklési jogi kollíziós szabályok (Brüsszel II. rendelet,[1] tartási rendelet,[2] Róma III. rendelet,[3] öröklési rendelet[4]) magyar bírósági gyakorlatát mutatja be és elemzi. A tanulmány az Európai Bizottság által támogatott és 2018-2021. között megvalósult CEPIL projekt keretében készült, amely - az SZTE-ÁJTK Nemzetközi Magánjogi Tanszékének vezetésével - tíz közép-európai tagállamban tárta fel és értékelte az EU nemzetközi magánjogi jogszabályainak nemzeti bírósági gyakorlatát.[5] A kutatásnak nem volt időbeli korlátja, hazánk uniós csatlakozásáig visszamenően gyűjtötte a bírósági ügyeket.[6]
Az európai integráció előrehaladtával együtt megnőtt a tagállamok határain átnyúló üzleti tranzakciók és migráció intenzitása. Egyértelművé vált, hogy szükség van egy, a határon átnyúló ügyeket szabályozó, hatékony és kiszámítható európai nemzetközi magánjogi keretrendszerre. Ennek kialakítása, az Amszterdami Szerződéssel létrehozott uniós hatásköröknek köszönhetően, az elmúlt két évtizedben új lendületet kapott és napjainkra a nemzetközi magánjog "európaizálódott", a jelentős kérdések nagyjából 70%-a az európai szabályozás körébe került. A rendszer hatékonyságának és kiszámíthatóságának biztosításához az egységes szabályozás azonban önmagában nem elegendő, ahhoz egységes értelmezés és jogalkalmazás is szükséges. A CEPIL ennek az egységes európai joganyagnak a gyakorlati alkalmazását vizsgálta Közép-Európában annak megállapítása érdekében, hogy teljesül-e az egységesség követelménye, érvényesül-e a felek hatékony jogorvoslathoz való joga, a polgári jogviták területén milyen többletakadályokkal szembesülnek a közös piacon a szabad mozgás jogával élők és mennyiben tud hozzájárulni az EU-s nemzetközi magánjog ezeknek az akadályoknak a csökkentéséhez, valamint megfelelőek-e a jelenlegi jogi és intézményes keretek.
A magyar bíróságok rendszeresen alkalmazzák az EU nemzetközi magánjogi szabályait. A kutatás a Brüsszel II. rendelettel kapcsolatban 55 ügyet, a tartási rendelettel kapcsolatban 14 ügyet és az öröklési rendelettel kapcsolatban két ügyet azonosított. A Róma III. rendelettel kapcsolatban két ügy került azonosításra, ezekben azonban nem merült fel érdemi jogértelmezési kérdés,[7] így ezzel kapcsolatban érdemleges magyar joggyakorlatról nem lehet beszámolni. Magyarország nem vesz részt a házassági vagyonjogi rendelettel[8] és a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi következményeiről szóló rende-
- 37/38 -
lettel[9] kapcsolatos megerősített együttműködésben, így ezek a jogszabályok Magyarországon nem alkalmazandók.
A kutatás 55 olyan magyar ügyet tárt fel, amelyben a magyar bíróság a Brüsszel II. rendeletre hivatkozott. Ezen ügyek kétharmadában (37 ügyben) nem merült fel érdemi jogértelmezési kérdés.
A Pfv. II.20.622/2009. számú ügyben[10] a Kúria megállapította, hogy mivel a láthatási joggal kapcsolatos hatáskörök megoszlanak a bíróság és a gyámhatóság között, ez utóbbi szervet a Brüsszel II. rendelet szempontjából "bíróságnak" kell tekinteni.
A Kfv.II.39.412/2007/12. számú ügyben[11] a felperes a láthatás jogának gyakorlása során felmerült utazási költségek megtérítését követelte, mivel a másik szülő nem tájékoztatta őt arról, hogy a gyermekkel Németországba költözött, és ezért a korábbi címen már nem volt elérhető. A Kúria úgy ítélte meg, hogy a meghiúsult láthatás miatti költségtérítési igény a Brüsszel II. rendelet hatálya alá tartozik. A 2003-as Brüsszel II. rendelet 1. cikk (1) bekezdés b) pont és 2. cikk a) pontjára hivatkozva rámutatott, hogy a rendelet a láthatási jog gyakorlására is vonatkozik, és a meghiúsult láthatás miatti megtérítési igény részét képezi a felperes láthatási joga gyakorlásának.
A Pfv.II. 21.847/2014. számú ügyben[12] a Kúria vonakodott attól, hogy a Brüsszel II. rendeletet jelentős, nem uniós elemmel rendelkező ügyben alkalmazza. A felperes magyar, az alperes pedig francia állampolgár volt. A felperes a Párizsban kötött házasságuk felbontását, a Tokióban született, francia-magyar kettős állampolgár gyermekük nála történő elhelyezését és tartásdíj megítélését kérte a bíróságtól. A magyar eljárás megindítása előtt az alperes Bora Borán (Francia Polinézia), ahol a felek állítólag az eljárás megindításakor éltek, házassági bontópert indított. Miközben a fő kérdés a külföldi eljárás által kiváltott perfüggőség volt, a Kúria a 2003-as Brüsszel II. rendelet joghatósági szabályainak alkalmazhatóságát is megvizsgálta, és megállapította, hogy azok nem alkalmazhatók, mivel Francia Polinézia nem tartozik a rendelet hatálya alá. Sajnos a Kúria az álláspontját szolgáló következtetést részletes elemzés nélkül vonta le, így annak pontos indokai nehezen rekonstruálhatók. Ez különösen sajnálatos, mivel ez az értelmezés ellentétesnek tűnik a 2003-as Brüsszel II. rendelet 6. cikkével. Ez utóbbi szerint a valamely tagállamban szokásos tartózkodási hellyel vagy annak állampolgárságával rendelkező házastárs (csak) a rendelet joghatósági szabályainak megfelelően perelhető.
A magyar bírósági gyakorlat a szokásos tartózkodási helyet, mint a Brüsszel II. rendelet joghatósági szabályainak egyik központi fogalmát, ténykérdésként kezeli, és az ügy körülményeinek átfogó értékelése alapján állapítja meg. A bíróságok ezt a fogalmat a különböző jogforrásokban (Brüsszel II. rendelet, nemzetközi egyezmények és Nmjtv.[13]) egységesen értelmezik. A gyermek szokásos tartózkodási helyét illetően a bíróságok nem tulajdonítanak elsődleges jelentőséget a tartózkodás időtartamának, ehelyett alapvetően a szülők döntését és közös akaratát veszik figyelembe.[14]
A Pfv.II.20.123/2015. számú ügyben[15] a Kúria megállapította, hogy ha a felek a gyermekkel hosszabb időre, bár letelepedési szándék nélkül, de más országba költöznek, és magyarországi ingóságaikat eladják, valamint ingatlanjaikat határozatlan időre bérbe adják, a gyermek szokásos tartózkodási helye megváltozik.
A Pfv.II. 20.910/2011. számú ügyben[16] a Kúria kimondta, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye nem helyeződik át Magyarországra, ha a szülők az itteni munkavállalást ideiglenesnek tekintik, és szokásos tartózkodási helyüket a másik országban fenntartják.
A Pfv.II.21.710/2013. számú ügyben[17] a Kúria megvizsgálta a 2003-as Brüsszel II. rendelet 12. cikk (3) bekezdésében rögzített, a joghatósági megállapodással szemben felállított követelményeket. Megállapította, hogy az elsőfokú eljárás során (amikor a bíróság elutasította a felek kérelmét) a gyermek érdekét az szolgálta volna a legjobban, ha a bíróság megtárgyalta volna az ügyet és döntött volna a gyermek elhelyezéséről, mivel akkoriban minden érdekelt fél Magyarországon tartózkodott. Az elsőfokú bíróság félreértelmezte a 2003-as Brüsszel II. rendelet 12. cikk (3) bekezdését, és tévesen állapította meg joghatósága hiányát és szüntette meg az eljárást. A körülmények megváltozása miatt azonban ez a hibás döntés már nem volt korrigálható.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
