Az 1991. július 25-én kötött bérleti szerződés alapján az I. r. alperes bérbe vett a felperes tulajdonában álló 1241 m2 alapterületű ingatlanból üzlet létesítésére és kereskedelmi tevékenység folytatására 24,75 m2-nyi területet. A szerződés 1991. szeptember 1-jétől három évre szólt, és tartalmazta azt is, hogy a bérleti idő lejárta után a bérlő köteles a bérelt területet eredeti állapotának megfelelően, rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotban visszaszolgáltatni. A II. r. alperes 1991. augusztus 1-jén hasonló tartalmú bérleti szerződést kötött a felperessel azzal a kikötéssel, hogy a szerződés 1991. szeptember 1-jétől öt évre szól. A perbeli ingatlanon három egységes könnyűszerkezetes betonaljzatos pavilon épült. A II. r. alperes az általa használt pavilont időközben a III. r. alperesnek adta bérbe. A felperes és az I-II. r. alperesek közötti viszony megromlása miatt a felperes 1996-ban az ingatlan kiürítését igényelte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a felperes keresetének helytadva kötelezte az I-II. r. alpereseket, hogy nyolc napon belül bontsák le a tulajdonukban lévő és a perbeli ingatlanon álló pavilonokat, a bontási anyagokat szállítsák el, az eredeti állapotot állítsák helyre és bocsássák a területet a felperes birtokába. A III. r. alperest e kötelezettségek teljesítésének a tűrésére kötelezte. Az elsőfokú ítéletben a bíróság kötelezte továbbá az I-II. r. alpereseket a felperes javára használati díj és annak járulékai megfizetésére. Az I-II. r. alpereseknek a ráépítéssel szerzett tulajdonjoguknak illetőleg az általuk épített üzletek kizárólagos használati jogának megállapítására irányuló viszontkeresetét elutasította.
Az I-II. r. alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta és az I-II. r. alpereseket további használati díj és késedelmi kamata megfizetésére kötelezte.
A jogerős ítélet indokolása szerint a szerződő felek a bérleti szerződésben rendelkeztek az építkezés következményeiről, ennek tartalma alapján azonban a ráépítés jogkövetkezményei nem alkalmazhatóak. A bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy e körben a szerződő felek a szerződést módosították volna és megállapította azt is, hogy a perbeli pavilonok állagsérelem nélkül szétválaszthatóak az ingatlantól, ezért ingóknak minősülnek. Mindezek folytán az I-II. r. alperesek viszontkeresete alaptalan, mert a ráépítéssel tulajdonjogot a perbeli ingatlanon nem szereztek, és a szerződések megszűnését követően a szerződés tartalma szerint kötelesek a pavilonok elbontására, ennélfogva kizárólagos használatra sem jogosultak. A szerződés megszűnése után az I-II. r. alperesek kötelesek használati díjat is fizetni a felperes részére, amelynek mértékét a jogerős ítéletben a bíróság a kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye alapján állapította meg.
Az I-II. r. alperesek a felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet megváltoztatását, a használati díj megfizetésére irányuló igényt meghaladóan a kereset elutasítását és a viszontkeresetüknek helytadó ítélet meghozatalát kérték. Érvelésük szerint a felperes személyes nyilatkozata alapján is megállapítható, hogy a szerződő felek a bérleti szerződést módosították, a felépítményt pedig ingatlannak kell minősíteni, figyelemmel a bontási engedélyt szabályozó, az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet 9. §-ának (2) bekezdésére. A felépítmény ingatlan jellegét támasztja alá a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye is, ennek folytán az alperesek szerint a Ptk. 137. §-a értelmében kell dönteni a ráépítéssel szerzett tulajdonjogról.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következő indokok alapján.
A jogvita elbírálása érdekében a bíróságnak mindenekelőtt az I-II. r. alperesek tulajdoni igényét kellett vizsgálnia. A tulajdoni igény elbírálása szempontjából egyrészt a felek megállapodásának van jelentősége, másrészt annak, hogy a Ptk. 97. §-a és a Ptk. 137. §-a alkalmazására csak épület létesítése szolgálhat alapul, figyelembe véve azt is, hogy a Ptk. 686. §-a értelmében az épületekre vonatkozó rendelkezéseket más építményekre is megfelelően alkalmazni kell.
A Ptk. 97. §-ának alkalmazására nem volt lehetőség, mivel az erre alapot adó írásbeli megállapodás a felek között nem jött létre. A Ptk. 137. §-a (2) bekezdésének alkalmazása kapcsán a bíróság a jogerős ítéletben helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a pavilonok megépítésével az I-II. r. alperesek tulajdonjogot nem szerezhettek, mert ezt a megállapodásuk kizárta. A szerződő felek szerződéses akarata átmeneti jellegű üzleti tevékenység végzésére alkalmas, pavilonok létesítése irányult. Az írásbafoglalt szerződésből az a következtetés vonható le, hogy a szerződés megszűnése után a feleknek az eredeti állapotot kell helyreállítaniuk. Önmagában az a körülmény, hogy a pavilonok létesítési formáján a felek változtattak az eredeti megállapodáshoz képest, nem bizonyítja, hogy azon a megállapodáson is változtatni kívántak volna, amely az alperesek tulajdonszerzését lényegében kizárta. Az I-II. r. alperesek nem tudták bizonyítani a szerződés olyan tartalmú módosítását, amely a pavilonok megépítésével a felperesek ingatlanán tulajdonjog megszerzését is lehetővé tette az építtetők részére.
A bírói gyakorlat egységes abban a tekintetben, hogy a tulajdonszerzésnek ráépítés esetén nemcsak az a feltétele, hogy az építtető az építmény létesítéséhez szükséges engedélyeket, beszerezze, hanem az is, hogy az építmény tartós fennmaradásra alkalmas legyen. Az építési (használatba vételi) engedély megléte fontos feltétel, azonban önmagában nem bizonyítja, hogy az építményt tartós fennmaradásra szánták. Nyilvánvalóan nem minősíthető ilyen jellegű építménynek ugyanis az a pavilon, amely szétbontható, aránylag kis költségráfordítással áthelyezhető, mert ez esetben nem valósul meg a földdel való tartós egyesítése. A bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő a szakvéleményében megállapította, hogy a pavilonok vasbetonlemez alapra épültek, az előregyártott falváz-elemeket talpcsavar-rögzítéssel a fogadószinthez erősített fagerendákra helyezték, továbbá vízszintes szigetelés is készült, melyre aljzatbetonozást készítettek az építtetők. A szakértő a szakvéleményében úgy nyilatkozott, hogy a ráépített üzletek a földdel szervesen összeépültek, azonban műszakilag illetve építésügyileg önállóan elbonthatóak. A bíróság a jogerős ítéletben a rendelkezésre álló összes bizonyítékot egybevetette és azokat a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint mérlegelve vonta le azt a következtetést, hogy a pavilonok nem tekinthetők olyan tartós fennmaradásra szánt építményeknek, amelyek ráépítéssel történő tulajdonszerzés alapjául szolgálhatnak. A jogerős ítélet tehát nem megalapozatlan, ennek folytán a felülvizsgálati eljárásban nincs jogi lehetőség arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a bizonyítékokat felülmérlegelje.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. III. 21. 620/1999. szám).
A felperesek az I-II. r. alperesekkel 1992. szeptember 22-én lakáscsere szerződést kötöttek. Megállapodtak abban, hogy az I-II. r. alperesek tulajdonában álló öt szobás, félkész családi ház a felperesek tulajdonába kerül, míg a felperesek tulajdonában lévő házasingatlan az I-II. r. alperesek tulajdona lesz. A szerződésnek megfelelően mind a felperesek, mind az I-II. r. alperesek beköltöztek a csereingatlanba.
Mindkét ingatlant jelentős OTP kölcsöntartozás terhelte, melynek biztosítására az OTP illetékes igazgatósága javára az ingatlan-nyilvántartásban jelzálogjog, elidegenítési és terhelési tilalom volt bejegyezve. A csereszerződés kötését követően azonban az OTP megyei igazgatóságának a fiókja a felekkel közölte, hogy a szerződést nem hagyja jóvá.
Az I-II. r. alperesek 1992. novemberében szóbeli megállapodást kötöttek a III. r. és a IV. r. alperesekkel arról, hogy az előbbiek által a csereszerződéssel megszerzett ingatlant a III. és IV. r. alperesek megvásárolják, az azon fennálló OTP tartozást folyamatosan fizetik és annak megszűnése után az I-II. r. felperesekkel írásban adásvételi szerződést köthetnek. Ennek értelmében a III-IV. r. alperesek az ingatlanba beköltöztek, az I-II. r. alpereseknek 140.000 forint vételárat átadtak, majd az OTP-nek 38.400 forint tartozást is megfizettek. Ezt követően további OTP tartozást is teljesítettek összesen 90.200 forint értékben.
Az I-II. r. alperesek vállalásának megfelelően a felperesek is úgy tájékoztatták a III-IV. r. alpereseket, hogy amennyiben az OTP tartozást kiegyenlítik, a felperesek aláírják a III-IV. r. alperesek javára szóló adásvételi szerződést.
Időközben a felperesek a csereként megszerzett ingatlanon a III-IV. r. alperesek pedig az I-II. r. alperes ingatlanán jelentős beruházást végeztek. Az utóbbi ingatlan ítélethozatalkori forgalmi értéke 630.000 forint volt, melyen a III-IV. r. alperesek 371 000 forint bekerülési költségű beruházása 210.000 forinttal emelte az ingatlan forgalmi értékét. Az építési munkák 1993. januárjától 1997. júliusáig tartottak, az ugyanabban a faluban lakó felperesek az építkezés ellen 1997. júniusáig nem tiltakoztak. Ekkor felszólították a III-IV. r. alpereseket, hogy a hátralékos OTP tartozást egyenlítsék ki, ez esetben aláírják az adásvételi szerződést, ellenkező esetben az ingatlant hagyják el. Miután a III-V. r. alperesek erre nem voltak hajlandók, a felperesek módosított keresetükben kérték, hogy a bíróság állapítsa meg a lakáscsere-szerződés érvénytelenségét az OTP jóváhagyás hiánya miatt. Kérték továbbá a III-IV. r. alperesek kötelezését a tulajdonukban álló ingatlan elhagyására és 1992. novemberétől használati díjat is igényeltek tőlük.
Az alperesek a szerződés érvénytelensége iránti kereset teljesítését nem ellenezték. A III-IV. r. alperesek azonban az ezt meghaladó kereset elutasítását kérték arra hivatkozással, hogy jóhiszeműen végzett beruházásaik folytán ráépítés jogcímén a felperesi ingatlanon közös tulajdon keletkezett. Annak megállapítását kérték, hogy az ingatlan 700/1000 tulajdoni illetőségét ráépítés jogcímén megszerezték, ezért a lakás elhagyására nem kötelezhetők. A felperesek használati díj iránti igényét 1997. júniusától elismerték és kérték a felperesek kötelezését az általuk teljesített OTP tartozásból - tulajdoni arányuk alapján - 50.800 forint megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a lakáscsere-szerződés az OTP jóváhagyásának hiányában érvénytelen. Megállapította továbbá, hogy a III-IV. r. alperesek ráépítés jogcímén megszerezték a felperesek tulajdonában álló ingatlan összesen 66/200 tulajdoni illetőségét, ehhez képest a felperesek tulajdona 134/200 illetőségre csökkent. A III-IV. r. alpereseket az általuk megszerzett tulajdoni arány figyelembevételével többlethasználati díj megfizetésére kötelezte, a felpereseket pedig arra, hogy a III-IV. r. alpereseknek az általuk kiegyenlített OTP tartozásból 46.900 forintot és ezen összeg kamatát fizessék meg. Az ezt meghaladó keresetet és viszontkeresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek, valamint a III-IV. r. alperesek nyújtottak be fellebbezést. A felperesek fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy a III--IV. r. alperesek mint rosszhiszemű ráépítők nem szereztek tulajdonjogot. Hajlandóak voltak a beruházásaik által létrehozott értéknövekedés megtérítésére. A III-IV. r. alperesek pedig a használati díj fizetési kötelezettségük kezdő időpontját vitatták.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta a III-IV. r. alperesek tulajdonjog megállapítása iránti viszontkeresetét elutasította. Kötelezte őket az ingatlan 60 napon belüli elhagyására és az általuk fizetendő használati díj összegét felemelte. A felpereseket a III-IV. r. alperesek javára beruházásaik jogcímén 210.000 forintban az OTP tartozás kifizetésének ellentételezéseként 90.200 forintban és kamataiban marasztalta.
Jogerős ítéletének indokolásában a bíróság kifejtette: a III-IV. r. alperesek tudtak arról, hogy az általuk birtokba vett és megvásárolni kívánt ingatlant OTP tartozás terheli, ezért az adásvételi szerződés megkötéséhez az OTP hozzájárulása szükséges. A III-IV. r. alperesek javára a ráépítésre vonatkozó szabályokat nem lehet alkalmazni, mert ők az építkezés során rosszhiszeműek voltak, hiszen tudták, illetve a körülményekből tudniuk kellett, hogy az építkezésre nem jogosultak mindaddig, amíg az OTP tartozást ki nem egyenlítik illetve a felperesekkel az adásvételi szerződést meg nem kötik. A III-IV. r. alperesek tehát csak 210.000 forint összegű gazdagodásuk megtérítésére tarthatnak igényt. Miután pedig tulajdonjogot nem szereztek, kötelesek a szakértői vélemény alapján megállapított használati díj fizetésére, a felperesek pedig tartoznak megtéríteni a III-IV. r. alperesek által kiegyenlített OTP tartozás összegét.
A jogerős ítélet ellen a III-IV. r. alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontjuk szerint a felperesek négy és fél év alatt nem tiltakoztak az ingatlan felújítása, az azon végzett építési munkák ellen. Rosszhiszeműségük sem állapítható meg, ezért az ingatlanon tulajdonjogot szereztek. Álláspontjuk szerint használati díjat pedig csak a per megindításától kötelesek fizetni.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet részben találta alaposnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A jogerős ítélet helyesen foglalt állást abban a kérdésben, hogy a peres felek jogvitája a Ptk. 137. §-ának (3) és (4) bekezdésében foglaltak alapján dönthető el. Miután nem vitás, hogy a III-IV. r. alperesek a felperesek tulajdonában álló épületen átalakítási és korszerűsítési munkákat végeztek, ezen munkáknak az ingatlan forgalmi értéknövekedésére gyakorolt és a szakértő által megállapított hatása sem vitatott, kizárólag abban a kérdésben kellett a Legfelsőbb Bíróságnak állást foglalnia, hogy alkalmazni lehet a ráépítő tulajdonszerzésére vonatkozó szabályokat, vagy fennállnak azok a Ptk. 137. §-ának (4) bekezdésében foglalt körülmények, melyek a III-IV. r. alperesek tulajdonszerzését kizárják.
Jogerős ítéletének indokolásában a bíróság helytelenül állapította meg, hogy a III-IV. r. alperesek azért voltak rosszhiszemű ráépítők, mert tudták, hogy az ingatlan nem a tulajdonuk, és az építkezésre addig nem jogosultak, amíg a felperesekkel nem kötnek adásvételi szerződést. A ráépítés alapvető feltétele az, hogy az építkezés más tulajdonában lévő épületen történjen. Önmagában annak tudata, hogy az ingatlan más személy tulajdonában áll, a ráépítőt nem teszi rosszhiszeművé. A ráépítő rosszhiszeműsége akkor állapítható meg, ha tudja vagy a körülményekből tudnia kell, hogy az építkezésre nem jogosult. A III-IV. r. alperesek érvénytelen, illetve létre sem jött adásvételi szerződés alapján tekintették magukat tulajdonosoknak. Ezen feltevésüket megerősítette az, hogy az ingatlant birtokba vették és az I-II. r. alpereseken kívül a felperesek is ígéretet tettek arra, hogy a későbbiekben érvényes adásvételi szerződést kötnek. A III-IV. r. alperesek az ingatlan vételárát kiegyenlítették és jelentős összegű OTP tartozást is megfizettek. Ezekből a körülményekből arra kell következtetni, hogy a III-IV. r. alperesek az ingatlan leendő tulajdonosainak tekintették magukat, olyan személyeknek, akiknek birtoklása végleges. Ezek a körülmények pedig azt támasztják alá, hogy a III-IV. r. alperesek jóhiszemű ráépítők voltak.
A rosszhiszemű ráépítővel azonosan kell megítélni azt a ráépítőt is, akinek az építkezése ellen a földtulajdonos olyan időben tiltakozott, amikor a ráépítőnek az eredeti állapot helyreállítása még nem okozott volna aránytalan károsodást. E vonatkozásban a felperesek nem bizonyították, hogy a több év alatt elvégzett építkezési munkák ellen tiltakoztak volna és ez azért sem életszerű, mert a felperesek is jelentős építési munkákat végeztek az I-II. r. alperesek tulajdonában álló ingatlanon.
Helytálló volt tehát az elsőfokú bíróság ítéletének azon megállapítása, hogy a III-IV. r. alperesek ráépítési jogcímén megszerezték a felperesek tulajdonában álló ingatlan 66/200 tulajdoni illetőségét. Helytálló az elsőfokú bíróság ítéletének azon rendelkezése is, mellyel a III-IV. r. alpereseket - az általuk megszerzett tulajdoni arányt is figyelembe véve - használati díj fizetésére kötelezte. A használati díj fizetés kezdő időpontja az az időpont, amikor a III-IV. r. alperesek az ingatlant birtokba vették, mert használatuk terjedelme nem vitásan meghaladja tulajdonjoguk mértékét. Ezért ezen időtől és nem a perindítástól kezdődően kötelesek használati díjat fizetni. A III-IV. r. alperesek tulajdonszerzésének mértékéhez igazodóan helytálló az általuk az OTP részére fizetett összeg részbeni visszafizetésére vonatkozó felperesi kötelezés is.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság értékelte helyesen a bizonyítás anyagát és vont le abból helytálló jogi következtetést, melyet a másodfokú bíróság alaptalanul változtatott meg. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta (Legf. Bír. Pfv. VI. 21. 027/2000. szám).
A jogerős ítélet megállapította, hogy a felperesek egymás között egyenlő arányban ráépítés jogcímén megszerezték a korábban az I-II. r. alperesek 1/2-1/2 tulajdonában állott ingatlan 2/10-2/10 eszmei hányadát, ezáltal az I-II. r. alperesek tulajdoni hányada 3/10-3/10 eszmei részre csökkent.
A jogerős ítélet indokolásában a bíróság rámutatott arra, hogy a felek jogviszonyára a Ptk. 97. §-ának (2) bekezdése nem alkalmazható, ugyanis a felperesek emeletráépítését megelőzően az általuk szabályszerűen megkötött szerződésben kifejezetten azt rögzítették, hogy a felek ráépítésével az ingatlanon közös tulajdon kezelik a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése szerint. Rámutatott a bíróság arra is, hogy az építkezést megelőzően megkötött szerződésnek a 137. § (3) bekezdésére utaló rendelkezése a Ptk. 97. §-ának alkalmazását kizárja. Ugyanakkor utalt arra is, hogy a II. r. alperes jogértelmezésével ellentétben nem alkalmazható a Ptk. 138. §-a (1) bekezdésének az a rendelkezése sem, amely szerint a ráépítő a ráépítéssel általa megszerzett földnek, illetve a föld megfelelő részének az értékét köteles a földtulajdonosnak megtéríteni. A törvény értelmében ugyanis a ráépítő tulajdoni hányadát az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani. A konkrét hányadokat a bíróság szakértői vélemény alapján határozta meg.
A jogerős ítélet ellen a II. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben lényegében változatlanul annak megállapítását kérte, hogy a felperesek ráépítésével létrejött emeleti lakás tulajdonjoga az eredeti földterület és az azon megvolt lakásuk tulajdonjogától teljes mértékben elválik és a felpereseket a földrészletre kizárólag értéktérítés ellenében fennálló használati jog illeti meg. Arra az esetre azonban, ha a bíróság ezt az álláspontot nem osztaná, akkor a Ptk. 138. §-ának alkalmazását és a jogerős ítélet eszerinti megváltoztatását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta a következők indokok szerint.
Az épület és a földterület elváló tulajdonjogát a Ptk. 97. §-a rendezi, amelynek megállapítására az ott megfogalmazott törvényi tényállás szerint kizárólag a felek erre irányuló írásbeli megállapodása esetén van lehetőség. Ehhez képest helyesen utalt a jogerős ítélet arra, hogy a felek között volt ugyan írásbafoglalt megállapodás, ez azonban nem az új épületrész és a korábbi meglévő földterület, valamint a régi épület egymástól elváló tulajdonára vonatkozott, hanem éppen arra, hogy a felek között a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése szerint jön létre az egész új érték tekintetében közös tulajdon. Ez pedig - ahogyan arra a jogerős ítélet helyesen utalt - azt jelenti, hogy a ráépítő tulajdoni hányadát az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani.
Helyes volt a bíróságnak az a megállapítása is, hogy a 137. § (3) bekezdése alapján megállapított közös tulajdon létrejötte mellett nincs lehetőség a 138. § (1) bekezdése alkalmazásának. Ilyenkor ugyanis a ráépítőnek nincs megtérítési kötelezettsége annak ellenére, hogy a föld tekintetében is megfelelő hányadú tulajdonjogot szerzett. Ennek indoka az, hogy tulajdoni hányadát az egész ingatlan értékéhez viszonyítva állapítja meg a bíróság, így pedig a korábbi tulajdonos érdekeinek nem csorbulnak, mert az építkezés előtti ingatlan értéknek változatlanul tükröződnie kell a létrehozott új érték őt illető megfelelő hányadában.
Mindezekhez képest a jogerős ítélet mind a megállapított tényállás, mind az alkalmazott jogszabályi rendelkezés tekintetében törvényes és helyes volt, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. I/A. 22. 496/1999. szám).
Ptk. 97. § (1) Az épület tulajdonjoga a földtulajdonost illeti meg.
(2) Az építkezőt illeti meg az épület tulajdonjoga, ha törvény vagy a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás így rendelkezik.
(3) A földtulajdonost az épületre, az épület tulajdonosát pedig a földre elővásárlási jog illeti meg.
Ptk. 137. § (1) Ha valaki anélkül, hogy erre jogosult lenne idegen földre épít, az épület tulajdonjogát a földtulajdonos szerzi meg köteles azonban gazdagodását a ráépítőnek megfizetni. A bíróság a földtulajdonos kérelmére a ráépítőt kötelezheti a földnek, illetőleg - ha a föld megosztható - a föld megfelelő részének a megvásárlására.
2) A ráépítő szerzi meg a földnek, illetőleg a föld megfelelő részének tulajdonjogát, ha az épület értéke a földnek, illetőleg a föld megfelelő részének értékét lényegesen meghaladja. A bíróság a földtulajdonos kérelmére azt is megállapíthatja, hogy a ráépítő csak az épület tulajdonjogát szerezte meg, ebben az esetben a ráépítőt a földön használati jog illeti meg.
(3) Ha valaki a más tulajdonában levő épületet bővíti, ahhoz hozzáépít vagy azt átépíti, vagy ha az idegen földön már épület áll, a ráépítéssel - a felek eltérő megállapodása hiányában - közös tulajdon keletkezik. A ráépítő tulajdoni hányadát az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani.
(4) A ráépítő tulajdonszerzésére vonatkozó szabályokat [(2)-(3) bekezdés] nem lehet alkalmazni, ha ráépítő rosszhiszemű volt, vagy ha a földtulajdonos a ráépítés ellen olyan időben tiltakozott, amikor a ráépítőnek az eredeti állapot helyreállítása még nem okozott volna aránytalan károsodást.
Ptk. 138. § (1) Ha ráépítő szerzi meg a földnek, illetőleg a föld megfelelő részének tulajdonjogát, köteles annak forgalmi értékét a földtulajdonosnak megtéríteni; ha pedig a ráépítő földhasználati jogot szerzett, a föld használatáért köteles ellenértéket fizetni. Ha ráépítő nem szerzi meg az egész föld tulajdonjogát, a ráépítéssel okozott értékcsökkenésért is köteles a földtulajdonosnak kártalanítást fizetni.
(2)
(3) A ráépítésre egyébként a túlépítés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Ptk. 686. § E törvény épületekre vonatkozó rendelkezéseit más építményekre is megfelelően alkalmazni kell. ■
Visszaugrás
