A társaságok Európai Unión belüli szabad mozgásának biztosítása terén jelentős előrelépés történt a 2019/2121/EU irányelv elfogadásával, amely biztosítja a tőkeegyesítő társaságok számára a határon átnyúló átalakulás, egyesülés és szétválás lehetőségét. Ugyanakkor kérdés, hogy az új irányelv bizonyos elemei összhangban vannak-e a letelepedés szabadságával. Először is, az irányelv hatálya kizárólag a tőkeegyesítő társaságokra terjed ki, kizárva más társasági formákat. Másodszor pedig bizonytalan, hogy a tagállamok milyen esetekben korlátozhatják a társaságokat letelepedési szabadságuk gyakorlásában a visszaélésszerű magatartások megelőzését célzó rendelkezések alapján. Végül uniós jogegységesítés hiányában a tagállamok által alkalmazott kollíziós szabályok eltérései szintén akadályát képezhetik a társaságok szabad mozgásának.
The adoption of Directive 2019/2121/EU involves a significant step forward in promoting the free movement of companies in the European Union. The Directive ensures the possibility of cross-border conversions, mergers and divisions for limited liability companies. However, it may be doubted whether certain elements of the Directive are in accordance with the freedom of establishment. First, the scope of application of the Directive is restricted to limited liability companies, excluding other company forms from cross-border operations. Second, it is uncertain when exactly the Member States can restrict the exercise of the freedom of establishment by companies on the grounds of the provisions intending to prevent abusive conducts. Finally, in absence of unification at the EU level, the divergences between the conflict-of-laws rules of the Member State may also give rise to an obstacle to the free movement of companies.
Tárgyszavak: letelepedés szabadsága, jogegységesítés, Európai Unió Bírósága, kollíziós szabályok
Mádl Ferenc a hetvenes években az Európai Gazdasági Közösségről írt monográfiájában így fogalmazott: "az egész vállalati integrációban a letelepedés szabadsága az alfa, hogy ti. a tagállamok vállalatai szabadon székhelyet vegyenek és vállalatszerűen működjenek minden tagállamban, hogy tehát oda egyáltalán bemehessenek; az elismerés pedig az omega, hogy ti. a másik tagállamban gazdálkodó egységek jogi létét (jogi személyiségét) éppúgy elismerjék, mint saját országában."[1] A társaságok mobilitása terén e teljesség megvalósítása több évtizede ad munkát az uniós jogalkotó számára. Ebben a törekvésben történt jelentős előrelépés azzal, hogy az uniós jogalkotó elfogadta a 2019/2121/EU irányelvet (a továbbiakban: Mobilitási Irányelv vagy Irányelv), részletes szabályokat meghatározva a határokon átnyúló átalakulásokra, egyesülésekre, valamint szétválásokra.[2]
Az bizonyos, hogy a letelepedési szabadságra vonatkozó előírásokkal, amelyek már az Európai Gazdasági Közösséget alapító szerződés részét képezték, valamint az Európai Unió Bíróságának (EUB) kapcsolódó ítéleteivel az Unió már jókora utat megtett a társasági jogi integráció alfájától. E fejlődést visszatükrözve hosszú ideig a hazai uniós jogi szakirodalom egyik központi témája volt a társaságok székhelyáthelyezése. Számos szerző rendkívül nagy intenzitással foglalkozott ezzel a kérdéssel, kétségtelenül hozzájárulva az európai jogi diskurzus alakulásához is.[3] Mindez nyilvánvalóan nem független attól a ténytől, hogy korábban két ügy, a Cartesio-[4] és a VALE-ügy[5] is Magyarországról került az EUB-hez. A jogfejlődés azonban nem állt meg ezen a ponton. Az EUB a Polbud-ügyben kiterjesztette a határon átnyúló átalakulás lehetőségét.[6] Az Európai Unió végül úgy döntött, hogy jogalkotással rendezi a kérdést és elfogadta a Mobilitási Irányelvet. Ez forradalmi változásnak tűnik a korábbi helyzethez képest, amikor csupán az EUB döntései jelentethettek támpontot a székhelyüket áthelyezni kívánó gazdasági szereplők számára. Márpedig, amint ezt empirikus kutatások is kimutatják, az európai társaságok élnek a határon átnyúló mobilitás lehetőségével. A statisz-
- 354/355 -
tikák a 2006 és 2019 közötti időszakban több mint 12 000 mobilitási esetről adnak számot az Európai Unióban.[7] A társaságok a mobilitási formák közül leggyakrabban a határon átnyúló egyesülést választják. A társaságok (akár befelé, akár kifelé irányuló) mobilitásával leginkább érintett tagállam Németország, Luxemburg és Hollandia. Magyarország sem marad ugyanakkor ki a társaságok nemzetközi "vándorlásából": összesen 96 magyar vonatkozású határon átnyúló fúziót és kilenc átalakulást azonosított a statisztika; az esetek többségében magyar beolvadó társaság részvételével történő kifelé irányuló mobilitásról volt szó.[8]
E tanulmány azt kívánja elemezni, hogy az Irányelv milyen változásokat hozott az EUB korábbi ítéleteinek tartalmához képest és mennyiben segíti elő a társaságok Unión belüli letelepedési szabadságát. Az Irányelv elfogadását követően immár az a kérdés, hogy ezzel az EU elérte-e a társaságok határon átnyúló mobilitásának teljességét. Az Irányelv szabályainak értékelése azért is indokolt, mert szakirodalmunk korábbi aktivitásával összehasonlítva az Irányelv elfogadása és hazai implementációja nem váltott ki eddig különösebb visszhangot a magyar jogirodalomban.
Az uniós jogalkotás kétségtelenül elősegíti a letelepedés szabadságának megvalósulását, nagyobb kiszámíthatóságot teremtve a határon átnyúló műveletek vonatkozásában és garanciákat nyújtva az érintett tagok, hitelezők és munkavállalók számára. Az Irányelv néhány rendelkezésének megalapozottsága azonban kérdéses a letelepedés szabadsága fényében. Először is, az Irányelv hatálya kizárólag a tőkeegyesítő társaságokra terjed ki, kizárva más társasági formákat az Irányelv által nyújtott előnyökből, másodszor pedig bizonytalan, hogy a tagállamok a visszaélésszerű magatartások megelőzését célzó rendelkezések alapján milyen esetekben korlátozhatják a társaságokat letelepedési szabadságuk gyakorlásában. Végezetül pedig a tagállamok által alkalmazott kollíziós szabályok eltérései szintén akadályát képezhetik a társaságok szabad mozgásának, mivel sem az Irányelv, sem az uniós jog más forrása nem határozza meg általában a társaságokra alkalmazandó jogot.
A társaságok határon átnyúló mobilitása, mindenekelőtt pedig a székhely-áthelyezés szabályozását a szakirodalom képviselői már évtizedek óta sürgették. Az EUB vonatkozó ítéleteinek sorában egyre szélesebb körben tette lehetővé a határon átnyúló székhely-áthelyezéseket[9] és fúziókat.[10] Az EU jogalkotásának gépezete azonban csak lassan és fokozatosan lendült működésbe. Az uniós jogalkotás által megtett első lépés az uniós társasági formák megteremtése volt és egyúttal annak biztosítása, hogy az EEIG,[11] az SE[12] és az SCE[13] székhelyüket az egyik tagállamból a másikba helyezhették, az SE[14] és az SCE[15] pedig határon átnyúló fúzióval is létrejöhetett. 1997-ben az Európai Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) irányelvjavaslatot terjesztett elő a társaságok székhely-áthelyezésére vonatkozó tizennegyedik társasági jogi irányelvre, ez az irányelv azonban nem került elfogadásra. Ezt követően 2005-ben azonban már sikeresen elfogadták a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről szóló tizedik társasági jogi irányelvet,[16] amelynek szabályai később módosításokkal beépítésre kerültek a társasági jog egyes vonatkozásairól szóló 2017/1132/EU irányelv rendelkezései közé.[17] A fordulatot azonban a Bizottság 2018-ban elfogadott, két elemből álló társasági jogi csomagja hozta: a csomag első eleme a digitális eszközök és folyamatok társasági jog terén történő használatára vonatkozó irányelvjavaslat, míg a második a társaságok nemzetközi mobilitására vonatkozó irányelvjavaslat volt.[18] Mindkét irányelvet 2019-ben fogadták el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
