"Netalántán kiderülne, hogy nem is annyira a magyar nemzet határokon túli egységét védelmezte a III/I-es hírszerzés, a III/II-es kémelhárítás, a III/IV-es katonai elhárítás, amikor arra kapott utasítást, hogy épüljön be a román titkosszolgálatba, a Seçuritatéba, hogy a Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i megszállásából kimaradt vonakodó szövetségest, Ceauşescu kondukátort kétes helyzetbe hozza."
"A Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnökségén belül zajló küzdelem elenyésző jelentőségű ahhoz az - 1967-68-ban kezdődött - belviszályhoz képest, ami az MSZMP KB és PB "haladárjai" és "maradárjai" között folyt, egyrészt a magyarországi és külföldi célszemélyek (célcsoportok) hatékonyabb megközelítése érdekében, másrészt a nyugati "modernizáció" gazdasági és szellemi javainak illegális importja és az 1973-ban a szovjet Politbüró számára készíttetett resztalinizációs exportja között."
Irnok:
Itt a jó Hastings úr vádirata,
Melyet ügyes kéz tisztába tett át,
Hogy felolvassák Szent Pál templomában,
És figyeljük meg, hogy függ össze minden:
Tizenegy órán át másoltam én, [...]
De öt órája sincs, hogy Hastings élt még,
Vád és vizsgálat nélkül szabadon.
Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.
Shakespeare: III. Richárd (Vas István fordítása)
A második paragrafus jóval többet sejtet a diktatúra és a demokrácia közti színjáték kulisszatitkairól, mint amennyit a "Változatok az ügynöktörvényre" című operett színikritikusai eleddig egyáltalán feltételeztek. Felér egy önleleplezéssel.
A színmű 1994 és 2002 közötti ítészei nem fértek közelebb olyan ellenőrizhető, forrásértékű dokumentumokhoz, amelyek megbízhatóbb következtetésekre vezettek volna annak megállapításánál, hogy ha - a szcenárió szerint - a "belső reakció" elleni III/III-as csoportfőnökség a főbűnös az 1945 és 1990 közti társadalmi tragédiában, akkor a valóságos főszereplőről - a III-as (állambiztonsági) főcsoportfőnökségről - a hangsúly áttevődik a mellékszereplőkre. Zavar támad a drámai felelősség viselői között, ám a szerző szándékától nem idegen ez a zavarkeltés. Megbomlanak a dramatic personae közti súlyviszonyok, ám nem a dramaturg és a rendező intenciójától függetlenül.
A színikritikusok is felfigyeltek a szereposztásbeli tévedésre. Úgy vélték, az "operatív munkások" - informátorok, ügynökök, tmb-k (társadalmi megbízottak), tmt-k (titkos munkatársak) - oktalanul előtérbe tolt szerepeltetése és az Állambiztonsági Szolgálat "hálózat" fölötti, magasabb régióihoz tartozó segítőinek - hivatalos kapcsolatok, társadalmi kapcsolatok, SZT tisztek - háttérbe csúsztatása miatt sikkadt el a darabban a katarzis. A társadalmi önvizsgálat elmaradását az alkotók műfaji és stiláris tévedéseire vezették vissza. Csakugyan, ha a tragédiát operetté fokozzák le, a királydráma helyett orfeumi előadást imitálnak, a közönség csalódottan fog távozni. Miért is ne hagyná el a drámai színház közönsége a III. Richárd előadását kiábrándultan, ha percekkel korábban a tangópasztázott parketten, a (be)súgóluknál a mellékszereplő lordok, grófok, hercegek - Buckingham, Hastings és Stanley - szteppeltek és dzsiggeltek, s közben kórusban affektálták III. Richárd monológját: "Én, mivel nem játszhatom a szerelmest... Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"?! Mindeközben III. Richárd, IV. Edward utódainak öntudatosan elszánt gyilkosa a hátsó traktusba húzódva, egy kamarillapolitikus haloványra szürkített szerepében intrikus pamfleteket, saját közéleti riválisait kompromittáló leveleket, machiavellista röpiratokat vet papírra. (Ahogy az imént idézett főméltóságok ténylegesen tették a Shakespeare-dráma ismert és valóságos történeti kútfőiben, leginkább Raphael Holinshead Krónikájában. Kiváltképp az eme közéleti kitűnőségek megmintázásához választott, alamuszi Leicester gróf, aki célpletykákkal híresztelte felesége gyógyíthatatlan betegségét, hogy aztán mint az egészségéért aggódó férj, a méregpohár sűrűjét asszonyával kortyoltassa ki - III. Richárdra különösen nem jellemző - hüppögés kíséretében.)
A "Változatok az ügynöktörvényre" című darabot a politikusok zöménél persze bukás, a publikum többségénél azonban talán siker kísérhette volna, ha a színlapra eleve valami olyasmit írnak, mint a Kerepesi (ma Rákóczi) úti orfeumban 1891-ben, az Othello premierjén: "Talmi-Mohr; Egy ál-mór", vagy mint a Caprice orfeumban (a mai Uránia mozi helyén) 1892-ben, a Romeo és Júlia bemutatóján: "Romeo Kohn und Julia Lewy." Ha azonban a kasszahiány fedezetéül biankó csekket állítanak ki az érdekelt politikusok, lehet, hogy az operetté hamisított dráma hozama nagyobb s tartósabb politikai haszonnal jár, mint a belépőjegyekért esténként bekasszírozott összeg. (Gondoljuk csak el: a megtervezetten eltorzított darabot már annyi ideje tartják repertoáron, amennyi idő ahhoz is elegendő, hogy egy, a szüzsé megfogantatásakor - a Kerekasztal 1989-es tárgyalásainak idején - született gyerek 2002-ben abszolválja az elemi iskola hetedik osztályát, s nyolcadikos történelemkönyvében már szerepeljen az 1989-es rendszerváltás.) A publikum szándékos kiábrándítása a darabból bőségesen megtéríti a ráfordított költséget, ha a közönség mesterségesen lanyhán tartott érdeklődését a szerző - azaz a törvényhozó - azzal indokolja, hogy a formális elvárások miatt megéri a silány művet immáron negyedik felújításban is műsoron tartani, bár a "Változatok az ügynöktörvényre" valójában úgysem érdekel senkit. Mi több: a publikum ilyen
- 92/93 -
módon manipulált érdeklődéshiányából a politikus saját sikerét kovácsolhatja. Ahogy a Raszputyin fedőnevű ügynök - miszerint jelentései elmulasztásával sztahanovistaként harcolt az "operatív munkások" frontján az Állambiztonsági Szolgálat ellen - a Magyar Fórumban közölt "vallomásával" védernyőt nyitott, s hamarosan alája húzódott a MIÉP, úgy a D-209-es SZT tiszt is kivívta a Szovjetunió elleni harc becsületrendjét. S ha nem is rögtön, 2002. június 17-18-án, hanem csak fél év múltán, december 23-án, de ő is kinyithatta az esernyőt a KGB-vel együttműködő apparátusa számára, lettek légyen azok a KGST monetáris politikájának szolgái vagy szabotőrei, avagy mindkettő egyszerre.
A színlapon meghirdetett dráma fokozatosan operetté silányodott, mialatt újra és újra műsorra tűzték a "Változatok az ügynöktörvényre" című darabot a képviselőházban, és a 2002. december 23-án elfogadott, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának felállításáról szóló törvény 2. paragrafusa beszédesebb bizonyíték a dráma korábbi elsikkasztásának indítékaira, mint amit kritikusai mindeddig feltételeztek. (Nem mintha általában a törvények eredendő célja "szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok" összeállítása lenne, afféle "SICC", amelyben a szerkesztő, Grätzer József a nyertest a talányok megfejtésével jutalmazza.) A kitalálósdiban részt vevő civil történészek eddigi legnagyobb találata nem ér többet egy egykori rendőrtiszti főiskolai hallgató ötös feleleténél. Vélhetőleg suszternak küldték volna az Állambiztonsági Tanszék operatívtiszt-jelöltjét, ha tanári kérdésre azt feleli: a III/III-as a mi uralkodónk, s hű alattvalói "kapják jelentéseit". Ezzel a felelettel ha suszternak nem is, a jogállam belügyminiszterének el lehetett menni. Sőt, a törvény sarkalatos pontjai iránti bizalom akkor szilárdult csak meg igazán, amikor a jogszabály három évig tartó sarkalása, talpalása, spiccvasalása után 1997. október 8-án, a Goethe Intézetben tartott tudományos konferencián az 1994-es ügynöktörvény beterjesztője saját maga fejtette ki: "valóban pótlék volt az ügynöktörvény, és azért igyekeztünk besuszterolni ezt meg azt, oda nem tartozó dolgokat [...], hogy azok, akik kapták ezeket a jelentéseket, elég érzékenyen reagál[ja]nak arra, hogy az ő nevük is nyilvánosságra kerül..."[1]
Aki ebben a suszterájban csináltatott cipőben jár, egy helyben forog a III/III-as körül. Mondhatnánk ugyan Karinthyval, hogy "röhög az egész (politikai) osztály", ha azt hallja: "tanár úr kérem", III/III-as jelentések?! Az "Egyes fontos tisztségek..." betöltőiről alkotott törvény megfogalmazása szerint ilyenek ugyanis nincsenek. Illetve amennyiben a törvényi meghatározástól függetlenül mégis vannak, illetve voltak, akkor azok a III/III-as besúgótól a tartótisztjéig, tőle annak osztály- vagy csak alosztályvezetőjéig jutottak el, majd a csoportvezetőn át érkeztek meg a III. Főcsoportfőnökség Értékelő és Tájékoztató Osztályára, végül pedig az állambiztonsági miniszterhelyettes titkárságán kötöttek ki. Innét az MSZMP PB és KB reszortfelelőseihez és a Minisztertanács illetékeseihez (együttvéve 15 főnél nem több) már csak a III-as főcsoportfőnökség öt ügyosztályának együttes, összevont jelentései érkeztek, rendszerint a mindenkori belügyminiszter fejléces papírján. Már csak ezért sem "reagálhatnak érzékenyen, akiknek a neve nyilvánosságra kerül", akiket kiszerkeszt a Magyar Közlöny, hiszen az eredeti, szó szerinti jelentések sose juthattak el a legmagasabb szintű, döntéshozó politikusok kezébe.
Hogy a III-as főcsoportfőnökség egy és oszthatatlan szervezet, ahhoz bő egy évtized alatt a tudorok sem tettek többet hozzá, mint hogy annak jogutóddal rendelkező négy szerve (III/I. hírszerzés, III/II. kémelhárítás, III/IV. katonai elhárítás, III/V. szakszolgálat) iratostul együtt felszívódott a polgári és katonai titkosszolgálatoknál, állományuk pedig ha nem is átmasírozott, de átvezényeltetett a parancsuralmi rendszerből az alkotmányos demokráciába. Ahogy a menazséria is átvonult a színen. A színházban ezt színváltásnak nevezik, a politikában rendszerváltásnak. Egyébként még az átvonulás ténye sem juthatott volna polgári nyilvánosságra az 5/1995-ös belügyminiszteri utasítás nélkül. Hiszen ha a civil történészekből, levéltárosokból álló Iratfeltáró Bizottság nem kezd el kutatni, még ezt a szerény eredményt is elnyeli a füstté vált iratok állambiztonsági legendája...
A 2. paragrafus hatálybalépése után valamivel nehezebb lesz - ha nem is lehetetlen - dráma helyett operettet játszani. Mert a titkosszolgálatok jóvoltából visszatartott iratok véresebb múltbeli valóságra és a közelmúlttal való szorosabb viszonyra utalnak, mint ahogy azt a történész-kritikusok közvetett bizonyítékaik alapján képzelték. A III-as főcsoportfőnökség egységes szervezeti felépítése, iratképző és levéltári kötelezettségei elismerése elől, úgy látszik, a szerző - a törvényhozó - sem térhetett ki suttyomban, noha a parancsuralmi rendszer jogutódja keresett és talált is a "titoktörvényben" kibúvókat a jogállam titkosszolgálati apparátusa javára és az alkotmányos demokrácia információs önrendelkezési joga és tudományos kutatási szabadsága rovására.
A 2. paragrafus mint esztétikai látványosság is magáért beszél. A 2002 júniusától december végéig épült, a sajtóban nyilvánosságtörvénynek elkeresztelt jogi műalkotás főhelyén álló 2. paragrafus az alakilag is a leginkább szembetűnő szerkezeti elem. Az iratok nyilvánosságtól való visszatartásának indoklását tartalmazó 2. paragrafus három bekezdésből és tizenhárom pontból áll, a törvény legterjedelmesebb, tartalmilag
- 93/94 -
legsúlyosabb része. (A törvény 1. paragrafusa, amely argumentumokat még nem tartalmaz, csupán az iratkeletkeztető szervek felsorolását és a fogalmak definícióját, csak megközelítőleg hasonló terjedelmű.)
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának felállítása után is (részben) titkos marad az, amit a demokráciába átvonult menazséria ténylegesen csinált a diktatúra idején, akár ma már nyugdíjasként, akár a szolgálat most is aktív tagjaként... Hogy nem tili-toli papírmunkát, arra a 2. § (2) cikkelyének b) és c) pontja enged következtetni. Ha ugyanis a metamorfózison átesett nemzetbiztonsági szolgálat állambiztonsági munkatársa ellen, sőt még a "hozzátartozója ellen [is] az életet, a testi épséget, illetve a személyes szabadságot súlyosan sértő vagy veszélyeztető bűncselekmény" elkövetésének lehetősége áll fenn, akkor az efféle retorzió nem származhat puszta aktatologatásból. Vagy: a visszatartott iratban érintett személyt "külföldön kiutasítás, beutazási tilalom vagy büntetőeljárás fenyegetné". Vajon miért? És vajon hol?
Feltehetőleg sem a hivatalos osztrák-magyar diplomáciai kapcsolatok, sem a két ország nem nyilvános titkosszolgálati együttműködési megállapodásai alapján nem fogja a "testi épség és a személyes szabadság veszélyeztetését" maga után vonni a magyar határőrség főparancsnokának 1957. március 19-én a Magyar Népköztársaság belügyminiszterének írott jelentése és intézkedési terve: "Az Ausztriában foglalkoztatott ügynökség tagjait az elmúlt hetekben főként az ellenforradalmi csoportok készülődésének, tevékenységének felderítésére vetettük be. Több csoportba ügynöki beépülést hajtottunk végre. A találkozásokat megsűrítettük. Ilyen feladat végrehajtására több ügynököt küldtünk át Ausztriába."[2]
Még ha ez a jelentés arról tanúskodik is, hogy a magyar hírszerzők mélyen beépültek a grazi, linzi, bécsi, dornbirni, stockeraui, burgerlandi magyar disszidens lágerek hétköznapi életébe, sőt, ha még fel is sejlenek a kapcsolódó iratokból a visszatoloncolás, az emberrablás, a hazatérés erőszakos bűncselekményei, azok (egyelőre nem bizonyított) elkövetése sem elévülhetetlen háborús bűncselekmény. Ha a törvényhozó az ilyen jellegű iratok levéltári visszatartásával (titkosításával) kívánja puccparádéba öltöztetni a diktatúra hírszerző és kémelhárító szolgálatát, akkor az félkegyelműségre vall. Hiszen mi másért lenne szükség a jelen törvény hatályba léptetésére, ha nem a személyes károsultak és a közelmúlt történelmének megismerése érdekében? Ha nem lett volna a jogállam törvényeivel összeegyeztethetetlen diktatúra Magyarországon, ugyan mi szükség lenne a diktatúrát megismertető törvény megalkotására? A puccparádé kedvéért a 2. paragrafusba épített emberi jogok védelme éppenséggel hitelteleníti az emberi jogok -a tudományos megismerés és az információs önrendelkezési jog - gyakorlására tett jogállami kísérletet.
A hiteltelenítés második eszköze, hogy a 2. paragrafus egyenlőségjelet tesz az emberi jogok tényleges érvényesülése és a nemzetbiztonsági érdekek közé. Mintha az 1990. február 14-e előtti múlt és az 1990 májusával kezdődő jelen két különböző fogalma egy és ugyanaz volna: a diktatúra áldozatainak szellemi kárpótlása demokratikus eszközökkel és a demokrácia nemzetbiztonsági követelményei a diktatúra tetteseinek visszamenőleges védelmével. Szánt szándékkal azt a látszatot keltve, mintha a Magyar Köztársaságban a honvédség hadrafoghatóságát [2. § (3) bekezdés g) pont], rejtjelrendszerét és rejtjeltevékenységét [2. § (3) bekezdés c) pont], a titkos információgyűjtés eszköztárát, módszereit és infrastruktúráinak védelmét [2. § (3) bekezdés b) pont] ugyanannak a követelménynek a megvalósítása érdekében írná elő a törvény, mint az Alkotmány 61. §-a szerinti megismerési jogot. Feltéve, hogy mind ez, mind pedig az alkotmány 59. §-a erősebb érdek, mint a volt állambiztonsági szolgálat tagjának vagy nem hivatalos munkatársának külföldi beutazási tilalma, netán kiutasítása egyes országokból [2. § (2) bekezdés b) pont]. Az 1990 előtt és után is alkalmazott "hálózati személy vagy operatív kapcsolat" személyazonossága, amelynek felfedése "nyilvánvalóan és kimutathatóan sértené a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit" [2. § (2) bekezdés d) pont], nem azonos súlyú érdekek. A kettő közé tett egyenlőségjel tehát hamis, legfeljebb a titkosszolgálatok személyes, eltorzult óhajának és egyoldalú szemléletének felel meg.
A törvény 2. paragrafusa a titkosszolgálat brancsszelleméből és apparátusi igényéből, nem pedig a jogállam alkotmányos előírásaiból van levezetve. Olykor-olykor talán valóságos veszedelmet jelent az egyenlőségjel titkosszolgálatok felé eső oldalán, de valószínűbb, hogy inkább a védelmüket szolgáló misztifikáció követelte ki magának az erkölcsre vonatkoztatott egyenlőségjelet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az életveszélyes fenyegetés becsempészése a törvénybe.
A hiteltelenítés harmadik eszköze, hogy az 1990. február 14-e előtt megnyitott dossziékba való betekintést, illetve a parancsuralmi rendszerben keletkezett kebelbeli (osztály)iratok megismerését a törvény egyenértékű ártalomnak állítja be a Magyar Köztársaság 2002-ben is érvényes nemzetközi megállapodásainak megsértésével, sőt, külpolitikai céljai megvalósítási feltételeinek akadályozásával [2. § (3) bekezdés e) és f) pontok]. Hogy ezek a kikötések ne csak megfontolandóknak látszanak, de a nagyközönség fülének vélelmezhetően kedves érzelmi húrokat is
- 94/95 -
pengessenek, a törvényhozó nemzeti hangszerelésben is megszólaltatja a titkosszolgálati oltalom zenéjét: "a határon kívül élő magyarokért viselt felelősség érvényesítéséhez fűződő érdekeit" [2. § (3) bekezdés f) pont]. Ezen a szöveghelyen a törvényhozó az Alkotmány 6. § (3) bekezdésébe foglalt kötelezettségre hivatkozik, azonban a fontossági sorrend meghatározása nélkül. Ezzel egyrészt elmulasztja az 1946-os párizsi békeszerződés cikkelyeinek tiszteletben tartását, másrészt szemet huny az MSZMP és a Minisztertanács 1990 előtt keletkezett, a nemzetközi munkásmozgalom kívánalmai szerint való - nyilvánosságra mindmáig nem került - olyan kötelezettségvállalásai felett, mint például a Palesztin Felszabadítási Front hazai és külföldi támogatása vagy a tömeggyilkos Carlos bújtatása és kórháznak álcázott kiképzőtáborai működtetése. A PLO intézményeinek magyarországi rejtegetése és külföldi gazdasági támogatása éppúgy idetartozik, mint a harmadik világ más országainak - a KGB által kiötlött - gazdasági és politikai támogatása. Mindezek törvényes titkosítása NATO-tagállamként és közvetlenül az EU-csatlakozás előtt egyenlő az ország nemzetközi státuszának destabilizálásával. A nemzeti érdekek érvényesítése és az 1990 előtti nemzetközi munkásmozgalom kívánságlistájának való megfelelni akarás egyidejűleg: contradictio in adiecto.
A hiteltelenítés negyedik eszköze: "Az eljárás minden szakaszában biztosítani kell az államtitok védelmére vonatkozó előírások betartását. A Fővárosi Bíróság végzése ellen fellebbezésnek nincs helye." Ez nemcsak a tisztességes eljáráshoz fűződő alkotmányos jognak látszik ellentmondani, de a titokőrzés jogát az egyenlőségjel amúgy is túlsúlyos állami oldalára billenti. A még "rendszerváltónak" tekinthető -bár minden ésszerű időhatáron túlterjeszkedő -"rendkívüli" törvény nem tesz különbséget az alapjogi alapkövetelmények és a nemzetbiztonsági kívánalmak között. Ugyancsak elenyésznek a különbségek a nyelv, a földrajzi határ, a történeti eredet kifejezetten nemzetközi jogi klauzulái között.
Mégsem pusztán az a baj, hogy fortéllyal, már a joggal való visszaélés határát súroló megoldással egyensúlyoz a törvény 2. paragrafusa a kül- és belpolitika - ezúttal nehezen összeegyeztethető - normái között. A külpolitikai és belpolitikai célokat a titkosszolgálati iratok visszatartásának törvénycikkelye nem képes közös nevezőre hozni. Ha a külpolitikai törekvéseket maradéktalanul meg kell feleltetni az EU-csatlakozás követelményeinek, akkor le kell mondani a belpolitikai hangulatkeltés igényéről. Három opciót nem lehetséges egyidejűleg képviselni, muszáj választani. Vagy nem kell a miniszterelnöknek a Varsói Szerződés 1956-os felmondása miatt az életét feláldozó Nagy Imre leányával demonstratívan, karonfogva korzózni 2002. október 23-án. Vagy nem kell az 56-os kormány államminisztere, Bibó István szavaival a kelet-európai kisállamok összetartozását hangoztatni. Vagy kifejezetten önálló nemzeti egységet kell hirdetni a visegrádi országok politikai tömörülése ellenében, noha mindannyian az EU kapuján kopogtatnak, és a bebocsáttatás egyik feltétele a nemzeti kisebbségekkel való, a párizsi békeszerződés szerinti egyenlő bánásmód, a magyar határon innen és túl.
Miért? Mert netalántán kiderülne, hogy nem is annyira a magyar nemzet határokon túli egységét védelmezte a III/I-es hírszerzés, a III/II-es kémelhárítás, a III/IV-es katonai elhárítás, amikor arra kapott utasítást, hogy épüljön be a román titkosszolgálatba, a Seçuritatéba, hogy a Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i megszállásából kimaradt vonakodó szövetségest, Ceausescu kondukátort kétes helyzetbe hozza: vagy tovább kurtítja a romániai magyarságnak járó szabadságjogokat, vagy enged az erőteljes szovjet nyomásnak, hol kiszivárogtatott, hol meg éppen visszatartott információkkal. Ugyanakkor az egyáltalán nem vonakodó "ellenségekre", a nyugat-európai, észak- és délamerikai, ausztráliai stb. magyar emigrációra még nyomokban sincs utalás a vonatkozó törvényi szöveghelyen. Márpedig ha nemzeti egységről volna szó valójában, akkor az országhatáron túli magyarságot éppen annyi jog illetné meg, mint a távoli országokban élőket.
Tegyük fel, hogy amiképp a nyugati nagyhatalmak napi politikai érdekeik alapján az EU előszobájának nyilvánították a korábbi NATO-csatlakozást, hasonló nyegleséggel érdektelennek mutatkoznak aziránt, ha Magyarországon semmibe veszik az információs önrendelkezési jogot és a tudományos kutatás szabadságát. (Persze, nem ez volna a legkirívóbb cinizmus, amit a nyugati nagyhatalmak tanúsítottak Közép-Kelet-Európa szovjetizált országai iránt az elmúlt fél évszázad folyamán.) Mindenesetre ez belpolitikai és közéleti szempontból azt jelentené, hogy a
- 95/96 -
Kádár-rendszerrel 1969 és 1989 között szembeforduló demokratikus ellenzék liberális államformáló elvei nem intézményesülhetnek sem most, sem a közeljövőben. A 2. paragrafusban megfogalmazott politikai pragmatizmus kiszorítja azt a politikai-filozófiai és morális követelményrendszert, amelyet a rendszerváltó értelmiség húsz éven át képviselt és a nyugati demokráciák is csak hangoztattak. Hogy mást ne említsünk, idézzük fel a hetvenes-nyolcvanas évek szamizdatjaiból az 1946-os békeszerződésről Bibó István és Szabó Zoltán politikai-filozófiai nézeteit, amelyeket szintén ki kellene iktatni a közgondolkodásból:
"Magyarország nem óhajtja magát [...] az újabb csalódás miatt a demokrácia áldásaitól és perspektívájától megfosztani. A maga részéről viszont a demokrácia útját Kelet-Európában nem egyes nemzeteknek demokratikus érdemek címén való előnyszerzésében, hanem a politikai erkölcs és a politikai eljárásmódok végzetes lezüllésére való rádöbbenésben és minden egyes nemzet kemény önkritikájában látja. Ennek a gondolatnak a jegyében a magyar nemzet kifejezi mélységes töredelmét és szégyenkezését azok felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, amelyekben magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük körében nem akadályoztak meg. De itt is le kell szögeznie, hogy semmiféle atrocitás, melyet valaki elkövetett, nem igazolhatja mások atrocitásait, s különösen fasiszták viselt dolgai semmi körülmények között sem szolgáltathatnak értékmérőül és mentségül a demokráciák eljárása számára. A magyar nemzet nem azokkal szemben érez töredelmet, akik ebből erkölcsi tőkét akarnak csinálni, hanem elsősorban a maga becsületes történelmi múltjával és a jobb reményekre jogosító jövendő magyar nemzedékekkel szemben."[3]
Szabó Zoltán pedig azt írja: "Nyilvánvalóan fel kell készülnünk arra, hogy jövendőnk feltételeit múltunkról alkotott ítélet formájában fogjuk megkapni. Ezt tudomásul kell vennünk a békekötésben is. Közhangulattól függetlenül béke-előkészítés azonban éppen úgy nincs, ahogyan nincs belpolitikától független s attól eltérő külpolitika. S a közhangulat? Az elkövetett bűn és a megérdemelt büntetés kérdésében a magyarság közhangulata egyáltalán nem jutott nyugvópontra. Nagyarányú melldöngetés folyik a nyilvánosság színe előtt. Ez azonban olyan hangon és modorban történik, hogy egyáltalán nem mozdítja elő a valóságos önvizsgálatot. [...] A magyarság mellett nem a maga érdeme, hanem Európa érdeke és józan értelme szól. Csak a jövőbe tekintő előrelátás szóhoz jutásától remélhetünk olyan körülményeket, amelyek között a magyarság jó munkatársává válhat szomszédainak, s velük együtt a nagy népeknek. Az igazi és végletes ellentétek nem a kis népek, hanem a haladás és a maradiság ellentétei. A sokféle hazát úgy kell körvonalazni s irányítani Európába, hogy fiaink jó hazafiak gyanánt dolgozhassanak az emberiség előrehaladásán. A békeszerződéseknek olyan feltételeket kellene teremteniök, amelyek a haza és a haladás fogalmát nem szembehelyezik, hanem egymás mellé állítják. A népeket sorvasztó eszméket torzító dunai tájakon is."[4]
Nehéz megmagyarázni, hogy az 1988. november 13-án kiadott Elvi Nyilatkozatában az "elődünk Bibó István és Szabó Zoltán" jelszót hirdető SZDSZ hogyan adhatta nevét a törvény 2. paragrafusához.
A 2. paragrafus kifejezetten gátolja a múlttal való katartikus szembenézést. Sőt, kioltja a titkosszolgálati professzionalizmus és a társadalmi önértékelés szükséges konfliktusát, demoralizálja a társadalmat. A III/II-es kémelhárítást hol úgy állítja be, mint nemzeti hőstettet, hol pedig betagolja az erkölcsi jóvátétel igényei közé. A III/I-es és II-es feladatkörébe tartozó ipari kémkedés, de még a COCOM-lista kijátszása sem vont (és von jelenleg) maga után életveszélyes retorziót, ahogy azt a 2. paragrafus sejteti. A nyugati magyar emigráció bomlasztása sem. Az amerikai szenátus által működtetett Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségének dezinformálása, az Amerika Hangja kormányadó befolyásolása sem. Ezek a bűncselekmények ugyanis elévültek az észak-amerikai és nyugat-európai országokban. A III/IV-es feladatkörébe tartozó katonai hírszerzés csalafintaságai is büntetőjogi hatályon kívül kerültek, különösen azután, hogy Magyarországot felvették a NATO-ba, s már nem tartozik a jogutód nélkül megszűnt Varsói Szerződéshez. Mindennek ellenére a 2. paragrafus azzal kábít, hogy az iratok megismerése az érintettekre veszélyes külföldön, annak ellenére, hogy a jogállamokban az elévülést tiszteletben tartják, nem létezik a halálbüntetés és a határok nyitottak. Tehát a III/I-es, a III/II-es, valamint a III/IV-es territóriumán mozgatott hírszerzők ma Magyarországon ugyanolyan veszélynek lennének kitéve (a törvényhozó rossz lelkiismerete szerint), mint külföldön. Hisz ki sem kell tenniük a lábukat a jogállami Magyarországról, hogy akár életüket, akár testi épségüket kockáztassák 1990 előtti - külföldön esetleg bűncselekménynek számító - tetteik miatt. Annál is kevésbé függ ez akár kiutazástól, akár beutazástól, mivel csak a 2. paragrafus alkotójának elméjében él makacsul tovább az ország elhagyása mint lehetséges veszélyforrás, a háromévenként adományozott turistaútlevéllel. Ugyan mitől vannak biztonságban az ország határain belül inkább, mint a schengeni határokon kívül? Pláne ha nemzetközi jogsegély egyezmények is vannak?!
- 96/97 -
A vasfüggöny leomlását - úgy látszik - csak a magyar titkosszolgálatok nem vették észre. A kémek, a kémelhárítók ki-be járhatnak az országba. A bűnelkövetők neve pedig nem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára jövendő iratállományából válna majdan ismertté, hanem már évek óta tudható. A volt szocialista országok hírszerző, kémelhárító tevékenységét jobbára a KGB hagyta jóvá, és ennek nemcsak az orosz, hanem a bolgár és a német levéltárakban is nyoma van. A Stasinál deponált, központosított hírszerzési nyilvántartásra a CIA már 1990-ben rátette a kezét, s a kiértékelt és feldolgozott iratokat 1999-ben, a Rosenwood fedőnevű akció keretében visszaszolgáltatta a Stasi-iratokat őrző Gauck-hivatalnak.
A 2. paragrafus olvastán aligha lehet másra következtetni, mint gyilkosságokra, a III-as főcsoportfőnökség által jóváhagyott, engedélyezett, megvalósított merényletekre. Feltehetőleg olyan bűncselekményekre, amelyeket a harmadik világ azon országaiban követtek el, ahol a halálbüntetés jelenleg is érvényben van, s az elkövető, illetve hozzátartozója "életét és testi épségét" veszélyeztetné nevük ottani megismerése. A 2. paragrafus parlamenti jóváhagyása előtt soha senkinek nem jutott eszébe a magyar állambiztonsági szolgálatot olyan bűnnel hírbe hozni, mint amilyet például Oleg Kalugin tábornok, a KGB washingtoni rezidense követett el. Az ő találmányával - egy mérgezett hegyű esernyővel - gyilkolták meg Georgi Markov emigráns bolgár írót 1978. szeptember 8-án egy londoni buszmegállóban. Kalugin nemhogy szégyenletesnek tartotta volna vétkét, hanem egyenesen azzal kérkedett John Le Carrénak a New York Times 1995. április 2-i számában, hogy "amit csináltunk, törvényes volt, végrehajtottuk a bolgár bíróság ítéletét". A 2. paragrafus vajon azt kívánja-e a törvénnyel legitimáltatni, hogy amit a III-as főcsoportfőnökség művelt, törvényes halálos ítéletek sorozata volt, avagy csupán az iratok megismerhetetlenségének önlegitimációját szolgálja a titkosszolgálati misztifikáció?
Ha valós események adatait takarja a 2. § (2) cikkelyének a) pontja, rögtön szemet szúr, hogy amit színváltásnak neveztünk a teátrumban és rendszerváltásnak a politikában, még egy rövid színházi intermezzót sem tesz ki. Eszerint az egységes állambiztonsági szolgálat 1990. február 14-én megszűnt ugyan, de már a következő munkanaptól, 1990. február 15-étől (2002. május 26-ig bizonyosan) ügyviteli értékkel rendelkeznek és a jogutód titkosszolgálatok iratőrzőhelyein találhatók a továbbszolgáló munkatársak s a továbbra is megfigyelt célszemélyek tevékenységéről tanúskodó iratok. Sőt, csak a törvény kihirdetése után kényszerülnek dönteni a titkosszolgálatok arról, feloldják-e 1980 előtt keletkezett irataik "szigorúan titkos" minősítését. Vagyis az 1995. évi LXV. törvény alapján - az 1996. június 31-ig befejezettnek vélt minősítési eljárás elmulasztása miatt - máig a kiáltó jogsértés állapotában leledzenek. Talán érdekük volt a felülvizsgálat elmulasztása, talán a mindenkori hatalom védte bensőség kínált rá alkalmat. Ez utóbbit támasztja alá Tóth András, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító államtitkár nyilatkozata: "Egy felkészült és kipróbált titkosszolgálati tiszt kiképzése nem gyorstalpaló tanfolyamokon zajlik. Diplomás, idegen nyelveket beszélő és megfelelő képzésen átesett emberekre van szükség, nem beszélve a több éves, vagy évtizedes gyakorlatról. Ezt figyelembe véve mondhatom, hogy munkatársaim többsége szolgálati idejét 1989 előtt kezdte meg."[5] Akár így van, akár úgy, a hatályos jogot hét éve folyamatosan sértő szervezet fog dönteni az 1990. február 14. előtti állambiztonsági iratok egyesítéséről és kutathatóságáról.
Ráadásul anélkül, hogy a köztársasági elnök által 2003. január 13-án aláírt törvény rendelkezne tárgyszerű viszonyítási alappal. Mivel most sem iktatták a törvény főszövegébe a - törvény preambuluma alapján megkerülhetetlen - civil levéltárosokból és történészekből álló iratfelmérő bizottság hatáskörét, a tudós kompánia csak a tévedés beépített kockázatával referálhat a törvény 12. §-a szerint felállított háromtagú bizottságnak. Ugyanúgy a Belügyminisztériumban 1995-ben fél évig működő Iratfelmérő Bizottság munkáját is ott játszotta ki az államigazgatási apparátus, ahol tudta.
A múltfeltárás könnyítésének illúzióját keltik a törvény 1. §-ába foglalt kritériumok. Ezek alapján a teljes III-as főcsoportfőnökség iratállománya (elvben) maradéktalanul bekerülhet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. A III/III-as szüzséjére alapított "Változatok az ügynöktörvényre" című dráma szcenáriója pedig átdolgozásra kerül a valóságos szereposztásnak megfelelően. A legmagasabb rangú hírforrások beszámolói is kutathatóvá válnak. De hogyan? Erről a törvény elmulaszt rendelkezni. Márpedig ha a "hálózaton kívüli kapcsolatoktól" - hivatalos kapcsolat, társadalmi kapcsolat, alkalmi kapcsolat stb. - eredő információk sui generis nem találhatók meg a "B" (beszervezési dossziék) és "M" (munkadossziék) irattározási rendszerében, s persze a hálózati kartonok és adatlapok nyilvántartásában sem, akkor az adatszolgáltatók legfeljebb monogrammal fordulnak elő az egyes iratokban. Ilyenformán az iratfeltáráshoz nélkülözhetetlenek a III-as főcsoportfőnökség jogutóddal rendelkező szerveinek osztályiratai. A kutatásnak az iktatókönyveken és a naplókon kell alapulnia, különben nem lehet összekapcsolni a hálózaton kívüli kapcsolatokat a jelentésekben előforduló információk keletkeztetőivel. A 005/1972-es hálózati
- 97/98 -
parancs előírásai félreérthetetlenül utalnak erre a szándékos szétválasztásra. A valóságos kapcsolatot a III/II-es csoportfőnökség 40-118-as TÜK számon jegyzett, 1973-as szabályzatának 2. pontja adja meg. Efölött éppen úgy szemet huny a törvényhozó, ahogy a törvény korábbi változatainál sem vette figyelembe a III-as főcsoportfőnökség ügyrendjét.
Márpedig ez az ügyrend az állambiztonsági szolgálatot vezető "óhitűek" és "újhitűek" bő fél évtizedes küzdelmének kiegyezését tartalmazó szabálygyűjtemény. A Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnökségén belül zajló küzdelem elenyésző jelentőségű ahhoz az - 1967-68-ban kezdődött - belviszályhoz képest, ami az MSZMP KB és PB "haladárjai" és "maradárjai" között folyt, egyrészt a magyarországi és külföldi célszemélyek (célcsoportok) hatékonyabb megközelítése érdekében, másrészt a nyugati "modernizáció" gazdasági és szellemi javainak illegális importja és az 1973-ban a szovjet Politbüró számára készíttetett resztalinizációs exportja között. A belháború nyereségeit és veszteségeit nem nehéz felismerni, ha emlékezetünkbe idézzük az MSZM PB 1973. május 8-án kelt határozatát "néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről".[6] Ezen értelmiségiek munkásságát közel sem figyelte annyi hálózati személy, mint ahány "hálózaton kívüli kapcsolat" jelentésében szerepeltek. S csak akkor oldották fel a hálózati személyek számára a vadászati tilalmat, amikor a "bizalmas nyomozást" átminősítették "nyílt nyomozati eljárássá". Ez az ügyészség előszobájában, a III/I-es, a BM vizsgálati osztályán zajlott.
Benkei András belügyminiszter álláspontját "a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége ügynöki hálózata, a hálózati munka fejlődése és feladatai" című előterjesztés tartalmazza (1973-ra bizonyíthatóan alulmaradt). "E téren két szélsőséges álláspont és gyakorlati irányzat alakult ki. Az egyik mereven ragaszkodik a beszervezés írásba foglalásához. Ez akadályozza az olyan személyek beszervezését, akiknek - akárcsak részleges, nem következetes - együttműködésére szükség van, de legalábbis kezdetben, nem tartják magukra nézve elfogadhatónak az állambiztonsági szervekhez való munkatársi viszonyok írásba foglalását. A másik álláspont - s ez van elterjedőben [kiemelés - K. J.] - viszont a nyilatkozatvételt felesleges tehernek tekinti és egyre gyakrabban kerüli ezt a »formaságot«."[7] Benkei András 1973-ban elvérzett a "két szélsőséges álláspont" küzdelmében. Felismerte ugyan az állambiztonsági reformok szükségességét, de beérte a titkosszolgálati elnevezések modernizációjával. Az "ügynökség" helyett a "hálózat" kifejezést javallotta, mert "a köztudatban az ügynök szónál bizonyos megvető »vigéc« értelmezés is van, sokszor jellemtelen, pénzért mindenre kapható embert is jelölnek vele. Az »ügynök« kifejezést csak annál a kategóriánál alkalmaznánk továbbra is, amelyhez ez szoros értelemben tartozik, akiknél a kapcsolat önkéntes jellege nem áll fenn, illetve még nem alakult ki." A nominális kozmetikázás eredménye lett a "tmb" és a "tmt" fogalmának bevezetése az állambiztonsági szolgálat szakszótárába. Benkei szómágiás nézetei felett a sokkal mélyebben szántó informalizmus győzedelmeskedett. Mi sem bizonyítja ezt plasztikusabban, mint hogy a Minisztertanács elnöke, Fock Jenő 1972. október 25-én kinevezte Harangozó Szilveszter rendőrezredest vezérőrnaggyá, majd a III-as főcsoportfőnökség parancsnokává. Harangozó Szilveszter, a későbbi állambiztonsági miniszterhelyettes fogalmazta meg legkarakterisztikusabban az informalizmus álláspontját. Ő képviselte az Állambiztonsági Szolgálatot a BM és az MSZMP KB között létesített "koordinációs" és "konzultatív" bizottságokban, amelyek a célszemélyek bebörtönzése és a börtön küszöbe alatt húzódó represszáliák között voltak hivatottak egyensúlyozni. 1976. november 9-én még a "héják" közé tartozó Biszku Béla is jóváhagyta a "galambok" álláspontját. A döntésről az "újhitűek" megnyugtató eligazítást kaptak, miszerint sikerült megtalálni a középutat a "hálózathoz" már nem, a "hálózaton kívüli kapcsolathoz" pedig még nem tartozó - mondhatnánk, a formalizmus és informalizmus közt lebegő - állambiztonsági alkalmazott státusza között. Néhány nap múlva, 1976. november 17-én az "SZT tisztek" jövendőbeli szerepéről azt terjesztette fel a megbízott III/7-es osztály vezetője, hogy "ma az »SZT-tiszt« munkahelye, szerepe, feladatai kidolgozottak. A felderítő, elhárító munka irányát új módon szabtuk meg és ennek módszerei is változtak. Tudjuk, hogy hová kell »SZT-tiszt«-állomány, milyen irányba kell végezni a felderítést, az információszerzést és elháritást. [...] Az »SZT-tiszteket« ma már
- 98/99 -
a nyílt állománnyal egyenrangúnak tekintjük. Állományviszonyi és munkajogi problémái is rendezettek. [...] Jelenleg a nyílt állomány többsége az »SZT« állomány irányítását, képzését, nevelését, oktatását a vezetők és a nyílt állomány ezzel megbízott része [...] nem »kirándulásnak« tekinti és nem a hálózati munka kiegészítő részének fogják fel, hanem felelősségteljes állambiztonsági munkának, első vonalbeli fel-adatnak."[8] Az állambiztonsági szolgálatnál betöltött SZT tiszti főállás és az államigazgatási fedőállás között fele-fele arányban megosztott státusszal, a "KGB-lányomnak mondom, NATO-menyem is értsen belőle" szereppel, a "levelező-dossziéban" tárolt jelentésekkel sikerült kiformálni a Kádár-rendszer ideáltípusát. Az SZT tiszt felett - az informátorok tyúklétráján felfelé emelkedve - már csak informális munkatársak helyezkednek el.
Az alkalmi kapcsolatnak - a vonatkozó szabály szerint - "fedőneve nincs. Írásos információit, vagy az operatív tiszt által szóbeli információk alapján készített jelentését a kapcsolat kezdőbetűivel kell jelölni." A hivatalos kapcsolatról "szintén nem kell operatív dossziét nyitni, információit az operatív tiszt foglalja írásba [...], felettes szervei kötelezik arra, hogy az állambiztonsági szerveket tájékoztassa azokról az észlelt jelenségekről, megismert tényekről stb., amelyek mögött ellenséges tevékenység húzódhat meg, vagy amelyek akadályozzák az alkotó, termelő munkát." Mielőtt bárki elhamarkodottan arra következtetne, hogy a hivatalos kapcsolat a saját feje után jár s ő dönt arról, hogy mi "akadályozza az alkotó vagy termelő munkát", a parancsot idézve szögezzük le: ő is állambiztonsági utasításra jár el, csak a párt- és államigazgatás magasabb régióiban, mint a fizetett és/vagy megzsarolt ügynök (tmb., tmt. stb.). Ha "valamilyen ellenséges tevékenységgel gyanúsítható személy munkahelyén titkos kutatás végrehajtására van szükség, arra mesterséges lehetőséget teremtünk TÜK ellenőrzés, vagy tűzrendészeti ellenőrzés ürügyén. Erről tájékoztatjuk Hivatalos kapcsolatunkat és segítségét kérjük a Belügyminisztérium illetékes szerve részére a feladatvégrehajtás feltételeinek megteremtéséhez." A hivatalos kapcsolat jószerivel egyenrangú az Állambiztonsági Szolgálat operatív tisztjével, csak épp a neve nem szerepel a nyilvántartásban. S ha a BM döntési jogával nincs is felhatalmazva, döntéselőkészítési joga kétségkívül van, hisz a hivatalos kapcsolat közli az állambiztonsági szolgálattal a "nyugatra utazó személyek, delegációk névsorát [...] beszámoltatásra vagy kikérdezésre való alkalmasságukat; figyelemmel kíséri a területén hosszabb ideig tartózkodó nyugati szakembereket, azoktól operatív információkat szerezhet és adhat át az operatív tisztnek". A hivatalos kapcsolat operatív javaslata nem kerül írásos nyilvántartásba, mint ahogy a neve (fedőneve) sem. Közvetítő szerepét az állambiztonsági szolgálat, valamint a párt- és állambiztonsági apparátus engedélyezi, a III-as főcsoportfőnökség ügyrendje és a "párt hatásköri nomenklatúrájában megjelölt vezető engedélyének összehangolása szerint".
Ha a 2. paragrafus kimaradt volna az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának felállításáról rendelkező törvényből, nyugodt lelkiismerettel bele lehetne törődni az átvilágításról szóló párhuzamos törvény elejtésébe. Hiszen a levéltár felállításáról szóló törvény eredeti célja a III-as főcsoportfőnökség (és jogelődei) tevékenységének maradéktalan megismerhetősége lett volna. Méghozzá valóban hitelesen, szemben a kizárólag a III/III-asra alapított "rögönyözéssel" - hogy ismét Karinthy kifejezését alkalmazzuk. Még ha a "hálózaton kívüli kapcsolatok" filológiai felderítése nagyobb munkaráfordítással, de egyúttal megbízhatóbb eredménnyel jár is, mint a lusztráció.
Különösen nem elhanyagolható ez a szempont, mivel az igazságtételi törvények 1990 és 1994 között rendre elvéreztek az Alkotmánybíróságon. Ha egy mai politikaformáló személy korábbi együttműködését az állambiztonsági szolgálattal csak a szerepvállalás megnevezésével szankcionálják, akkor mit keres az állam az átvilágításban? És miért nincs inkább szükség a civil társadalom - állami beavatkozástól mentes - korlátlan megismerési törvényére? Amennyiben életbe lép az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló törvény (a 2. paragrafus nélkül), a társadalmi morál megtisztító ereje folytán az önkéntes vallomás értékesebb lesz. Értékesebb és hitelesebb, mint az, amit ma ügynökbírák csikarhatnak ki. És nem hitelesebb-e az egyéni katarzis és a kutatási szabadság biztosításával feltárt ismeret? Nem meggyőzőbb-e ki-ki saját lelkiismeret-vizsgálatán alapuló szembenézése önnön múltjával, mint amit törvényes kibúvóként a megbízhatatlan nyilvántartási rendszer tartogat? Nincs-e inkább a társadalom egészére vonatkozó morális tartalma az egyéni önelszámolásnak, amire a megismerési törvény adhat lehetőséget, mint annak a lusztrációs eljárásnak, amelyet az egérutak keresésével és megtalálásuk valószínű kiszámíthatóságával járó Kádár-kori informalizmus kínál fel? A kiskapuk keresgetésével járó igyekezet éppenséggel nem a demoralizálást szolgálja-e? Nem ahhoz kínál-e magatartási és viselkedési mintákat, hogy miképpen lehet a számonkérést megúszni, ha egyszer az eredeti állambiztonsági nyilvántartás is ezt kínálta fel a nem hivatásos munkatársaknak? A társadalom nem jut-e megbízhatóbb tudáshoz a Rákosi- és Kádár-rendszer politikai elitjének a titkosrendőrséggel való tényleges (bár a nyilvántartásokban nem
- 99/100 -
mindig regisztrált) együttműködéséről? A "zsarolási haladvány" - ahogy azt Haraszti Miklós az ÉS-ben nevezte[9] - inkább csökkenne, mint növekedne a nyilvánosság erejétől. A zsarolási láncolat végre elszakadhat, ha a III-as főcsoportfőnökség iratait egyesítik és a kutatás korlátlan szabadságát biztosítják.
Ha morálisan tűrhetetlen is, történelmileg érthető, hogy a rendszerváltásnak - csakúgy, mint egy "rendszerváltó törvénynek" - van olyan alternatívája, amelyben a zsarolási láncolatnak helye és funkciója van. Hogy másra ne hivatkozzunk, itt áll előttünk III. Richárd példája. Az ő halála segítette trónra a Tudor-házat, amely az erős központosítás eszközével késleltette ugyan a polgári társadalom önszerveződését, de kétszáz évre visszaszorította a feudális urak nagybirtok-elvű, korlátlan hatalmát. Olyannyira elképzelhetetlen, hogy Medgyessy Péter kormányzása alatt sem történik más, mint a polgári demokrácia előtti állapot folytatása, a Kádár-rendszer prolongációja? Vagyis hogy a miniszterelnök és apparátusa úgy véli, a nyolcvanas években megindult, a polgári demokrácia felé tartó reformfolyamat - amelyet kéretlenül-kelletlenül megakasztott a "spontán rendszerváltás" - akadálytalanul folytatódhat. Vagyis hogy az 1988 és 1990 közti folyamatot ma csak egy betokosodott zárványnak tekintik, amely az őszi nagytakarítással szemétkosárba dobható. Így sikerül túllépniük a rendszerváltáson, és spontaneitás nélkül folytatódhat, amit az MSZMP reformkörei eredetileg elgondoltak kétszintű bankrendszerről, piacgazdaságról, magán- és köztulajdonról, kivált pedig a polgári nyilvánosságról.
Ha ez a hipotézis helytálló, a rendszerváltó törvények sora - köztük az Állambiztonsági Történeti Levéltár felállítása is - szolid becslés szerint kétszáz év múltán valósítható meg. ■
JEGYZETEK
[1] Az egykori állambiztonsági szervek és azok iratai Németországban és Magyarországon, szerk. Hegedűs B. András, Budapest, 1956-os Intézet, 1998, 83.
[2] BM Központi Irattár (KI) 1-1236/a-1957.
[3] Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia, Válasz, 1946. október.
[4] Szabó Zoltán: A múlt, a béke s a jövő, Új Magyarország, 1945. szeptember 25.
[5] Népszava, 2003. január 11.
[6] A határozatban Szelényi Iván szociológus, Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György filozófus száműzetéséről van szó, Bence György és Kis János filozófusok foglalkoztatási és publikációs tilalmáról, valamint Hegedűs András szociológus, Bíró Yvette filmesztéta és Konrád György író exkommunikálásáról. MOL 288.f. 5/611.ö.e.
[7] BM III. Főcsoportfőnökség kollégiumi értekezlete (BM KI. 45-13-49/68).
[8] BM KI. 45-13/17/a./76.
[9] Haraszti Miklós: A zsarolási haladvány, Élet és Irodalom, 2000. június 30.
Visszaugrás
