Noha a címben jelzett probléma az emberi gondolkodással egyidős, felbukkan már Arisztotelész, Platon, Seneca[1] vagy később Bacon és Mórus Tamás műveiben is, időről időre bizonyos körülmények vagy események kapcsán mégis erőteljesebben az érdeklődés homlokterébe kerül. Ilyen volt pl. az I. világháború utolsó éveinek időszaka, amikor - mint a kérdés egyik korabeli szakembere írta - "már úgy ember mint fölszerelés és gyógyszerek hiányában igen elhanyagolódott a betegek kezelése, s mind sűrűbben előfordult, hogy az orvosok nem tudtak megbirkózni a rengeteg és súlyos sebesülési esettel, s az emberi ronccsá nyomorodott katonák a szemük láttára pusztultak el a legszörnyűbb kínok között. A megmásíthatatlan szenvedésnek ez a nap mint nap megújuló rettenetes képe vetette föl azt a szánalom sugallta gondolatot, hogy talán jobb volna ezeket a nyöszörgő és menthetetlen szerencsételeneket a saját érdekükben csöndesen és fájdalomtalanul átsegíteni a halál birodalmába."[2]
Aztán, amikor a 60-as évek végétől nagy sikerrel játszották a "Mégis, kinek az élete ?" című angol drámát, ismét fellángolt a vita, amelyet egy-egy híres külföldi vagy hazai eset folyamatosan ébren tart, így pl. az USA-ban a Karen Ann Quinlan életben tartását elutasító bírósági határozat[3], később nálunk a gyógyíthatatlan kislányát 1993-ban megölő anya pere, vagy most, a "fekete angyal", e sorok írásakor még legalábbis kétes kimenetelű bűnügye[4], s legújabban az eutanáziát Hollandiában (Európában elsőként) hosszas vita után szentesítő törvényhozói döntés.
Ezek persze olykor a legkülönbözőbb jellegű és igen eltérő indítékú ügyek, jóformán csak az köti össze őket, hogy mindegyik kapcsán "eutanáziáról", annak megengedéséről, illetve elutasításáról beszélnek. A viták ráadásul gyakran a valódi, és igen súlyos tétet félreértve, egyoldalú, nem ritkán indulatos módon zajlanak.
A higgadtabb vizsgálat nyilván abból indul ki, mit jelent voltaképpen az eutanázia, s mi lehet a magyarázata annak, hogy mai jelentése legalábbis mind bizonytalanabbá válik?
Az "euthanasia"[5] szó görög eredetű: eu = jó, Thanatosz: Noxnak az éjszaka görög istennőjének egyik fia, a halál megtestesítője. A kifejezést szóösszetételként állítólag csak a késői középkor óta használják.
Aktuális fogalmát kutatva, először, régi reflexeinknek engedve lapozzuk fel Angyal Pálnak a XX. század első felében működött neves büntetőjogásznak a 20-as évek elején írt, még ma is etalonnak számító kézikönyvét. Itt a megfelelő címszó alatt a következőket olvashatjuk: "az euthanasia-n általában a halálkínok enyhítése, közelebbről oly cselekmény értendő, melynek célja a menthetetlen s gyötrelmekben szenvedő halálra vált embert kínjaitól megszabadítani, szóval a halált siettetni, illetőleg előidézni: az értéktelen életet elpusztítani".[6]
Ha nem ismerném és tisztelném Angyal professzor egyedülálló életművét, azt hinném, tréfál velünk, ezúttal azonban legalábbis megbicsaklott a tolla. Ugyanazt a fogalmat értelmezve, ugyanazt a szót magyarázva, szépen, fokról fokra, szinte önmagát helyesbítve jut el egy kifejezetten elfogadható, sőt kívánatos erkölcsi tettől a legsúlyosabb bűncselekmény leírásáig. Egyetlen mondaton belül! Olvassuk el még egyszer a meghatározást és figyeljük meg, miként lesz a "kínok enyhítéséből" "értéktelen élet kioltása". Bámulatos, de egyben kicsit ijesztő is...
Olyan, mintha a csalást mondjuk így definiálnánk: "a csalás az átmeneti vagy tartós pénzzavar enyhítése, közelebbről olyan cselekmény, melynek célja anyagi javak szerzése, helyesebben vagyoni gyarapodás mások rovására, szóval egy másik ember haszonszerzés céljából történő megtévesztése; vagyis mások csalárd kifosztása és megkárosítása."
Nos, ez a sajátos többarcúság, ez a többféle szempont szerinti értékelés téveszti meg még ma is olykor a jóindulatú szemlélőt, sőt olykor a szakembert is. Ez eredményezi továbbá azt, hogy az eutanázia szót egyesek másoktól eltérő, szűkebb vagy tágabb, orvosi, illetve jogi értelemben használják. Mint látni fogjuk, talán nem is ok nélkül.
Az első probléma tehát az, hogy a címbeli fogalomnak több jelentése is kialakult. Elegendő két szótár definícióját felidézni.
Eutanázia:
1. szenvedésmentes halál
2. gyógyíthatatlan beteg halálának szándékos siettetése (Orvosi szótár, Terra, Bp. 1979)
1. A haláltusa fájdalmainak gyógy- és kábítószerekkel való enyhítése,
2. Gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő betegek halálának tudatos előidézése (a betegnek és hozzátartozóinak beleegyezésével).
(Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai kiadó Bp, 1973)
- 87/88 -
A két fogalmat nyilvánvalóan nem szerencsés, sőt nem is szabad összekeverni, minthogy látni, valóban nem ugyanarról van szó. Mégis gyakran megesik a többféle jelentés összemosása.
Amikor például magam, figyelmeztetve az általánosításból adódó veszélyekre, bizonyos fórumokon elutasítom az iménti definíciók szerint is eutanáziának tekintett egyes magatartásokat, sokszor szenvedélyes módon nekem szegezik a kérdést a "kegyes halál" hívei:
- Szóval eszerint pártolnunk kell a mérhetetlen testi szenvedések által kísért haldoklást, a kibírhatatlan kínokat, az emberi méltóságától már régen elbúcsúzott test megalázó gyötrelmeit? Örömünket kell lelnünk a halálos beteg kínlódásában?
Ilyenkor mindig magyarázkodásra kényszerülök. Dehogy látom az ilyet szívesen. Persze, hogy én is -ha eljön az ideje, mert sajnos, kivételt nem ismerve eljön - a "méltóságteljes", a "kegyes", a "gyötrelemmentes" elmúlás híve vagyok. Csakhogy, a fogalmat én nem ebben az értelemben használom. Az, hogy a fájdalom enyhítendő, az ugyanis nem kétséges. Biztos, hogy mindent meg kell tenni a beteg gyötrődésének csökkentése érdekében. Ám a jog, s ekként a büntetőjog kérdésfeltevése mégis csak ez lehet: megengedhető-e, hogy az egyik ember - még gondosan megfogalmazott, s bizonyos szempontrendszer szerint akár igazolható okok alapján is - megrövidíthesse, elvehesse a másik életét? Joga van-e az egyik embernek a másik általa (már) "értéktelennek" vallott, vagy mások által annak állított életét kioltani? S ha kivételesen igen, akkor milyen feltételek mellett és mikor? A helyes kérdésfeltevés jogász számára csak ez lehet. Ennek megválaszolása pedig nem pusztán erkölcsi kérdés, és sokkal nehezebb, mint elfogadni és szorgalmazni a "kegyes" vagy a "jótékony" halált. Jogi értelemben ezért az eutanáziának csak a másodikként említett definíciója értelmezhető.
Itt azonban meg kell különböztetnünk
a) az aktív eutanázia (a halál aktív beavatkozással történő előidézésének) megengedhetőségét,
b) a passzív eutanázia (a halál életmentő vagy életfenntartó beavatkozás elmulasztásával történő előidézése) legalizálását (ezzel összefüggésben az életfenntartás visszautasításának relevanciáját) és
c) a már elkövetett "kívánságra ölesek" megítélését
A büntetőjog soha sem volt annyira merev, hogy feltétel nélkül, generálisan kizárta volna más ember elpusztításának legális lehetőségét. S itt nem csupán a halálbüntetés folyamatosan napirenden tartott problémájára lehet hivatkozni, tudjuk ugyanis, hogy nem büntethető, aki pl. jogos védelemben vagy végszükségben öl. Megjegyzem, hogy az egyetlen európai ország, Hollandia, amely az aktív eutanázia felett már korábban szemet hunyt, érdekes módon éppen így vélte megoldhatónak a kérdést: lényegében végszükség címén nem büntette azt az orvost, aki a gyógyíthatatlan, szenvedő beteg kérésére halálos adag mérget adott be.[7]
A beszámítható beteg határozott kívánsága (mint szubjektív tényező) valóban kiindulási alap lehet, ám csak az önrendelkezési jog - a kezelés elfogadása, illetve visszautasítása - keretében, és mint látni fogjuk, csak a sok releváns tényező egyikeként. Halált okozó beavatkozás alanyi jogon járó igénylésére nézetem szerint az önrendelkezési jog nem terjed, nem is terjedhet ki.
A fájdalom élet kioltása révén történő megszüntetése számomra értelmezhetetlen. Az elviselhetetlennek tűnő fájdalom egyébként is kizárja a józan megfontolást, s ha ezt elfogadjuk, már azon az igen veszélyes területen járunk, amelyen az élet "értékességének" vagy "értéktelenségének " megítélése a betegtől független, külső döntés függvénye. Ám eldöntheti-e bárki, mégoly óriási szakismeret birtokában, biztos szakmai és erkölcsi alapokon állva, tévedhetetlenül, hogy melyik élet értéktelen és értelmetlen? Vállalható-e a helytelen megítélés, az esetleges tévedés kockázata?
Karl Binding, a XX. század első felének nagy német büntetőjogásza, élete egyik utolsó művében talán önmagához sem feltétlenül méltó módon egyszerűsítette le a problémát: minthogy az eutanázia jó és ésszerű, nem állhatja alkalmazásának útját még az esetleges tévedés sem.[8] Jól tudjuk azonban, az ember "értéktelenségének" kritériuma olykor történelmi korszakonként változott, s előfordult, hogy nem csupán a halálkínok között vergődőket minősítették "értéktelennek", hanem másokat is, akik azután éppen e minősítés révén vergődtek elmúlásukig halálkínok között. Binding még csak a gyógyíthatatlan elmebetegek halálba segítését támogatta, röviddel később honfitársai egy csoportja már a születési rendellenességgel született gyerekek, még később bizonyos alsóbbrendűnek minősített faji csoportok likvidálását szorgalmazta. Ismert, milyen eredménnyel.[9] S talán mondanom sem kell, a határára sem kerülhetünk annak, hogy mindez az emberiség egyetemes történetében még egyszer megismétlődhessék. Szóval vigyázzunk, hogyan fogjuk fel az akár "kegyesen", akár racionálisabban, "értékszempontok alapján" "halálba segítésnek" nevezett fogalmat. A humánus meggondolásból cselekedni szándékozókat talán elgondolkoztatja, hogy az elutasító álláspont távolról sem valamiféle bigott, merev jogászi érzelemmentesség, a "fájdalom iránti közömbösség" eredménye. A jog azon a területen, amelynek tárgya az egyetlen és pótolhatatlan emberi élet csak óvatosan, csak nagyon körültekintő-
- 88/89 -
en, a jóvátehetetlenség tudatában járhat el. S ha akár egyetlen tévedés lehetősége fennáll, éppen a jóvátehetetlenség ténye kérdőjelezi meg az elvet. Az "értékszempontok" relevanciájával pedig - nagyon remélem - e folyóirat hasábjain nem is kell érdemben foglalkoznom.
Megengedhetetlen tehát az aktív eutanáziát hivatalos lehetőséggé emelni, s nem szabad a leendő tetteseknek indokaiktól függetlenül előre menlevelet adni.
Érdekes módon az orvosok, mindezt nyilván figyelembe véve, mindig óvatosabban fogalmaztak, mint az olykor engedékeny jogászok. Binding felvetésével már egyidejűleg nálunk szakcikkekben tettek hitet amellett, hogy "egy-egy gyógyíthatatlan euthanisztikus eset annyira kiszámíthatatlan és sok körülmény hatása képpen áll elő, hogy lehetetlen az előre való szabályozás" és "ezt a problémát törvényes előírásokkal körülcirkalmazni, keresztülvitelének módszerét paragrafusokban lerakni éppúgy nem lehet, mint nem lehet szabályt alkotni arról, vajjon mikor és mely körülmények között lehet és szabad a betegnek vagy hozzátartozójának a valóságot elhallgatni, hazudni, vagy mikor szabad és kell hamis bizonyítványt vagy leletet kiállítani", arról nem is beszélve, hogy "még orvosi konzílium sem mondhatja ki soha tökéletes biztonsággal a beteg menthetetlenségét."[10]
A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma 1993-ban kiadott állásfoglalása is ezt a szemléletet tükrözi. "Az euthanasiát végző orvos - állapítják meg - a halál bekövetkezésének idejét a természetes végnél korábbra helyezi át. Az orvos a gyógyításra tett esküt és kapott felhatalmazást, és nem arra, hogy más ember életét kioltsa. Az ember életének kioltását célzó tevékenység mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztethetetlen. A Magyar Orvosi Kamara ezért az euthanasia minden formáját elutasítja."
Mielőtt a talán kissé túlságosan deklaratívra sikeredett, s ezért kevés gyakorlati haszonnal kecsegtető (de legalább egyértelmű) kinyilatkoztatást kevesellnénk, az állásfoglalás nyomban hozzáteszi, hogy "az orvosnak joga kellő mérlegelés alapján a helyes kezelés megválasztása és az eredménytelennek ítélt gyógymód mellőzése," amely "nem jogellenes mulasztás, hanem a gyógyítás kompetenciájába tartozó kérdés".
Mindez azonban már átvezet a "passzív eutanáziának" nevezett tettek problémájához.
A passzív eutanázia megítélése (a fogalom körét és létjogosultságát érintő vitákról a következő részben lesz szó)[11] azért bonyolultabb, mert itt már valóban két egyaránt fontos jog rangsorát kell eldönteni: az élethez való jog (s az orvos ehhez kapcsolódó kötelezettsége) állhat szemben a betegnek a kezelés elutasítására vonatkozó önrendelkezési jogával. A megoldás minden jogállamban többé-kevésbé azonos: az önrendelkezési jog keretében az élet kioltása nem igényelhető, az élet fenntartása azonban visszautasítható[12]. Másképpen szólva a haldoklónak a halált siettető aktív beavatkozáshoz nincs ezt kikényszerítő joga, ahhoz azonban igen, hogy akarata ellenére ne kezeljék.
Magyarországon korábban, hosszú évtizedekig szabályozatlan volt a kérdés, ma már az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény nálunk is az említett megoldás talaján áll.
A törvény szerint a haldokló beteg jogosult fájdalma csillapítására, testi tüneteinek és lelki szenvedésének enyhítésére. (99. § (2) bekezdés). Joga van azonban mindezt visszautasítani, sőt, a 20. § (3) bekezdése értelmében az ellátás visszautasításának joga kiterjedhet az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására is, ha
- olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül
- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.
További kritérium, hogy az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasítása csak akkor érvényes, ha
- egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg a döntésének következményeivel tisztában van, továbbá
- a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. (A bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy - a beteg gyógykezelésében részt nem vevő - a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos.)
A visszautasítás esetén ettől függetlenül meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek során ismételten tájékoztatni kell őt a beavatkozás elmaradásának következményeiről.
Mód van továbbá arra is, hogy cselekvőképes személy közokiratban - későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére (tehát előre) - visszautasítson egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és várható, hogy betegsége elhatalmasodása következtében önmagát fizikailag képtelen lesz ellátni, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem lesznek enyhíthetők. A cselekvőképes személy a közokiratban megnevezheti azt a személyt is, aki az e jogát helyette majd gyakorolhatja.[13]
Ez a nyilatkozat - amelyet 2 évente meg kell újítani - csak abban az esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos aktuális szakvéleménnyel igazolja, hogy a
- 89/90 -
személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg.
Az idézettekből az a következtetés vonható le, hogy a magyar jog lehetővé teszi
- orvos és beteg kapcsolatában,
- gyógyíthatatlan betegség esetén,
- a beteg határozottan és beszámítható állapotban tett (akár előzetes) kérésére,
- az életmentő vagy az életet fenntartó beavatkozás elhagyását.
Szigorú és gondosan körülhatárolt feltételrendszer esetében tehát a haldoklás meghosszabbítása elmaradhat. Ezt sokan "legalizált passzív eutanáziának" tekintik, mások - kiváltképpen orvosi körökből - tiltakoznak e minősítés ellen, nyilván a fogalom "kompromittálódott" jellege miatt. Érdemes ezért röviden megvizsgálni e vita szempontjait is.
Több hazai szakember - éppen a Magyar Orvosi Kamara állásfoglalásának szellemében kezdettől fogva tagadta a "passzív eutanázia" fogalmának értelmezhetőségét is, mondván pl., hogy "a respirator kikapcsolása a halál szindrómájának megbízható kialakulása esetén nem minősülhet foglalkozás körében elkövetett mulasztásnak, negatív euthanasiának vagy emberölésnek, csupán a tényekből levont józan következtetésnek és magatartásnak."[14]
Figyeljünk fel azonban arra, hogy ez a néhány évvel ezelőtti nézet még "a halál szindrómájának megbízható kialakulásából" indult ki.
További érdekes szempont, hogy pl. a német jog -nyilván hagyományos precizitása és erős fogalomalkotási késztetése folytán - amellett, hogy határozottan tiltja az aktív eutanáziát, különbséget tesz "indirekt" és "passzív" halálba segítés között, noha végül mindkét utóbb említett eset megengedhetősége mellett foglal állást. Az indirekt eutanázia eszerint akkor állapítható meg, ha "halálos betegségben szenvedő páciens esetében az orvosi szempontból ajánlott fájdalomcsillapítás vagy kábítás nem szándékolt mellékhatásaként következik be a halál", a passzív tett pedig hasonló esetben "az orvosi kezelés megszakítását vagy el sem kezdését" jelenti. A német kommentárok e körben az 1986-os Német Jogászgyűlés csaknem egyhangú határozatára, és több ottani legfelsőbb bírósági döntésre hivatkoznak.[15]
Az osztrák gyakorlat ugyancsak az aktív eutanázia elutasítása mellett foglal állást, ám az büntetlen maradhat, ha "bizonyos körülmények között" "gyógyíthatatlan beteg haldoklásának meghosszabbítása elmarad".[16]
Nálunk legutóbb Ferencz Antal fejtette ki, hogy indokolt különbséget tennünk az ún. "terápiás túlbuzgóság elkerülése" és a passzív eutanázia között.[17]
Mértéktartó, erkölcsi alapokról közelítő gondolatai rokonszenvesek, de nem teljesen meggyőzőek. "Vannak olyan források - írja -, amelyek a terápiás túlbuzgóság kerülésében a hiábavaló, a hatástalan, az aránytalan kezelés kerülésében eutanáziát, passzív eutanáziát látnak." Szerinte azonban "nyilvánvaló, hogy a terápiás túlbuzgóság kerülése nem eutanázia, hanem tárgyában, illetve tartalmában a lehető legteljesebb mértékben különbözik az eutanáziától". Nos, önmagában az a megállapítás, hogy "nem eutanázia, mert attól különbözik" kissé szegényes indok, sőt talán nem is az. További érvek helyett azonban ismét csak azt olvashatjuk, hogy "a terápiás túlbuzgóság kerülése nem eutanázia, hanem erkölcsileg kétszeresen is értékes cselekedet. Egyfelől azért, mert képes a beteg és a gyógyítók tényleges lehetőségeit elfogadni, és a hamis illúzióktól mentes valósággal szembenézni. Másrészt azért, mert a terápiás túlbuzgóságra nem csupán tisztelettel tekint a közvélemény,...hanem sokszor még igyekszik is nyomást is gyakorolni ennek érdekében a gyógykezelőkre..."[18]
Ismét azt kell hangsúlyoznom, hogy jogász számára a fogalomképzés szabályai szerint egy cselekedet besorolását - szándékosan használom ezt a kifejezést a pontosabb, de itt talán félreérthető büntetőjogi szakszó, a "minősítés" helyett - nem a tett erkölcsi értéke vagy társadalmi fogadtatása dönti el. Egyszerűbben szólva, a "tényállásszerűséget" nem az erkölcsi tartalom dönti el.
A lényeg az, hogy az orvosi mulasztás (nevezzük akár "nem tevésnek", vagy "elkerülésnek") kimutatható okozati összefüggésben áll-e a halál tényével. Ha ez a viszony kimutatható, a halál annak természetes bekövetkezésénél előbb áll be. Ezt pedig - minthogy az említett "nem tevés" eredményezi az élet megszűnését - bízvást tekinthetjük "passzív eutanáziának".
A kérdést tehát nem úgy érzem megoldhatónak, hogy önkényesen "átkeresztelve" egy tettet (mert igazoltuk annak elfogadhatóságát) kizárjuk a passzív eutanázia köréből.
("Ez nem az, mert helyeselhető".) Az ilyen felfogás ugyanis arra emlékeztet, amikor a büntetőjogászok olykor nyakatekert érveléssel mutatják ki egy tettről, hogy az a józan ész szabályai ellenére nem tekinthető annak ami, ahelyett, hogy valódi tartalma szerint értékelnék, s a következményeket vizsgálva keresnék a differenciálás, a büntetést érdemlés kizárásának lehetőségeit. ("Ez ugyan az, de helyeselhető - s ezért nem tilalmazott, megengedhető.")
A passzív eutanázia - a halál előidézése mulasztással - tehát lehet jogos, indokolt (és természetesen erkölcsileg is igazolható), de attól még nem válik mássá.[19]
- 90/91 -
Abban azonban biztosan teljes az egyetértés, hogy az eddigieken kívül minden más eset - tehát a betegorvos kapcsolaton kívüli (a rokonok vagy ismerősök általi) "halálba-segítés", az akár orvos által végzett halált eredményező aktív beavatkozás vagy az, amelyet a törvény imént vázolt feltételrendszere bármely elemének hiányában, a még igazolható kezeléssel felhagyva valósítanak meg - , emberölésnek vagy öngyilkosságban közreműködésnek minősül.[20]
Más kérdés, hogy a már elkövetett ilyen vagy hasonló tetteket a büntetés kiszabása körében sajátosságaiknak, különleges jellegüknek, individuális motívumaiknak megfelelően kell kezelni. De csakis ott.
Így foglalt annak idején állást 1878-ban első Btk-nknak, a Csemegi-kódexnek a "kívánságra ölés" bűncselekményéhez fűzött miniszteri indokolása is: "...a katona a ki az ellenség által súlyosan megsebesített, s a földön fekvő bajtársát ennek könyörgésére megmenti azon kínoktól, hogy az előnyomulásban lévő ellenséges csapatok lovai által elgázoltassék: szándékos emberölést követ el. Gyilkosságban kellend bűnösnek mondanunk az orvost a ki egy gyógyíthatatlan, s a legirtózatosabb fájdalmakat okozó betegségben kínlódó fölött, ennek jajgatása és esdeklése folytán megkönyörülve: kínjait a halált adó szer által megszünteti. A reménytelen szerelmesekre vonatkozólag nem ritkán fordul elő, ... hogy ... az együttes meghalást elhatározók közül az, aki a másiknak életét kioltotta, s ez iszonyú lélekharczban a biztosságot elvesztvén magát kivégeznie nem sikerült.... mint gyilkos lesz elítélendő. Erre a gyakorlat mutat is fel eseteket, Franciaországban és Poroszországban a felgyógyult tettes halálra ítéltetett; de mindkét országban a közérzület felháborodott a törvény emberietlen logikáján, s a fejedelmi kegyelemnek kellett corrigálni a törvény hibáját... Indokaiban is különbözik ezen eset a szándékos emberölés más eseteitől. Ezek indoka: az ellenségeskedés vagy haszonvágy; emezé: a barátság, a könyörület, a szerelem. Amott legtöbbnyire aljas indokok az elhatározók, itt mindig egy habár félreértett nemes indulat... Megengedettnek nem tarthatjuk a cselekményt; de nem akarjuk bíráinkat azon helyzetbe hozni, hogy az igazságtalan túlszigor kikerülése végett a törvényt legyenek kénytelen megsérteni..."[21]
Ma olykor megint megfogalmazódik a "kívánságra ölés", mint az emberölés további privilegizált esetének külön tényállásba foglalásának igénye. Minthogy ez a folyamat már elkezdődött az újszülött megölésének "feltámasztásával", e másik "önállósodó privilegizált eset" tényállásának gondos megfogalmazása esetén nem lehet különösebb elvi alapja a felvetés merev ellenzésének. Azt azonban látni kell, hogy az emberölés igen tág büntetési tételei (alapesetben pl. 5 évtől 15 év !) voltaképpen külön tényállás nélkül is megoldják az öléshez kapcsolódó sajátos enyhítő vagy súlyosító körülmények értékelését, kiváltképpen, ha az enyhítő szakasz alkalmazásának lehetőségét is figyelembe vesszük.
Ez történt abban a bevezetőben már említett bűnügyben is, melynek édesanya-vádlottja - az áldozat állítólagos kívánságára - a fürdőkádba fojtotta gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, 11 éves kislányát.[22]
A sértett az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan és időnként nagy fájdalmakkal járó betegségben (lupus erythematodes) szenvedett, folyamatosan kórházban kezelték, ahonnan csak a hosszú ideje komoly lelki erőfeszítések árán ápoló édesanyja kérésére engedték ki. A vádlott szerint otthon a kislány megint rosszul lett, immár sokadszor könyörgött édesanyjának azért, hogy élete kioltása révén is szabadítsa meg fájdalmaitól. Ezt az anya előbb a működő hajszárító fürdővízbe dobásának megkísérlésével, majd a gyerek fejének vízbe nyomosával végül teljesítette.
Az elsőfokú bíróság az anya erkölcsi indítékait, kimerültségét, és azt az orvosi igazolást figyelembe véve, hogy a vádlott a gyerek betegségével azonos kórban szenved, az enyhítő szakasz alkalmazásával emberölés bűntette miatt felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki. Indokolása szerint a vádlott "gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő beteg gyermekének halálát tudatosan idézte elő, aktív euthanasiát gyakorolt. Szándéka arra irányult, hogy gyermekét a további értelmetlen és cél nélküli szenvedésektől megkímélje, a fájdalom nélküli halálban részesítse." A Legfelsőbb Bíróság ezzel szemben a következőkre mutatott rá: "az euthanasia (könnyű, szép halál) a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása, vagy előidézése szenvedéseinek megrövidítése céljából. Büntető törvényeink tiltják még akkor is, amikor célja fájdalmaktól megkímélés, vagy amikor a beteg határozott kívánságára történik."
"Fontos utalni arra - folytatta a másodfokú bíróság -, hogy konkrét törvényi tiltás nélkül, attól függetlenül is, ezen fogalom alatt mindenekelőtt és kifejezetten "orvos-beteg" kapcsolat értendő. Ilyen esetben a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, nagy fájdalmat átélő embert akár kérésre, akár orvosi döntés alapján az "orvos" (és kifejezetten az orvos) a halálba segíti, vagy ezt a folyamatot meggyorsítja. Más személy - kívülálló - ezt a feladatot nem láthatja el. Az adott büntetőügy kapcsán tehát eleve nem lehet szó
- 91/92 -
euthanásiáról". A jogerős döntés figyelemmel volt arra is, hogy a 11 éves gyermek "akarata" jogi szempontból amúgy is értékelhetetlen, s az anya állítólagos betegségét tanúsító igazolás annak ellenőrzése során valótlannak bizonyult. Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését mellőzte, mert úgy ítélte meg, hogy csak végrehajtandó szabadságvesztéssel lehet "a társadalom tagjait a hasonló jellegű cselekményektől hatásosan visszatartani, és pozitív irányba befolyásolni". Az elítéltnek végül a Köztársasági Elnök kegyelme folytán mégsem kellett börtönbe vonulnia.
Végül, a bevezetőben idézett, és nem túl sikeresnek minősített definíció ellenére azt azért le kell szögeznem, hogy Angyal professzor is határozottan elutasította a haszontalannak vélt élet kioltásának jogát, többek között éppen "az értéktelenség mindenkép ingatag talajon nyugvó megállapítása" miatt, s a voltaképpeni kérdés kereteit messze túlterjeszkedve hangsúlyozva, hogy "az élet értékességének kérdésében a jog nem ítélhet". Ha mégis ezt teszi "ezzel nem zárja ki a tarpéji sziklához közeledés lehetőségét sem".[23] ■
JEGYZETEK
[1] Senecának az eutanázia hívei által sokat idézett gondolata szerint pl. "ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit ?...egy hosszan tartó élet nem jelent feltétlenül jó életet, egy hosszan tartó haldoklás viszont feltétlenül a rosszabbat jelenti.
[2] Jámbor László: A halálbasegítés (euthanasia) A szerző kiadása, Budapest, 1936, 7. o.
[3] A 21 éves nőt egy baleset után súlyos kómában szállították kórházba, ahol hónapokig lélegeztető gépen élt, ám apjának azt a kérését, hogy a gépet kapcsolják ki, az orvosok elutasították. Az apa bírósághoz fordult, amely kimondta, hogy a menthetetlen, vegetáló beteg esetében a hozzátartozók érdekei megelőzik az állam érdekeit, így az életfunkciók mesterséges fenntartása ilyenkor elmaradhat. Ezt az elvet több szövetségi tagállamban a passzív eutanázia jogi szabályozása követte, így elsőként Kaliforniában a "Természetes Halál Törvénye".
[4] Természetesen nincs új a Nap alatt, így a mi "fekete angyalunknak" is voltak már szép számmal elődei. 1977-ben Hollandiában egy ápoló közel száz beteg halálba segítése miatt állt bíróság előtt, végül öt rendbeli cselekmény bizonyult rá, s ezért 18 évet kapott. Freiburghan, hét idős beteg megmérgezéséért egy ápolót 7 évre ítéltek, s hasonló eseteket jegyeztek fel Norvégiában 1983-ban, az USA-beli Cincinattiben 1987-ben, és Ausztriában 1988-ban.
Igen nagy visszhangja volt a németországi Wuppertalban 1989-ben Michaela Roeder kórházi ápolónő perének, akit 17 súlyosan beteg, idős páciens "kegyes halálhoz" juttatásával vádoltak, s végül 8 ember megölése miatt 11 év börtönbüntetésre ítéltek. A döntés elsősorban azért váltott ki megrökönyödést, mert a bíróság ügyészi indítvány ellenére mellőzte a foglalkozástól eltiltás kimondását.
Ez utóbbi perről egyébként dokumentumregény is készült, részletesen foglalkozva a tettes humánusnak állított indítékaival és ellentmondásos személyiségével. (Christiane Gibiec: Tatort Krankenhaus, Verlag J. H. W Dietz, Bonn, 1990.)
[5] A szó, számos görög szóhoz hasonlóan fonetikus alakban is használatossá vált, így magam is az "eutanázia" kifejezést használom.
[6] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 2. kötet Athenaeun, Bp., 1923. 58. o.
[7] A jogi megoldások felvetése ettől függetlenül igen változatos képet mutat. Hacker Ervin, például a múlt század 20-as éveiben a jogellenesség hiányából indult ki, és azt az orvost, aki a beteg kérlelésére követi el az emberölést "a sértett beleegyezésére" tekintettel nem tartotta büntethetőnek. (Hacker: A büntethetőség eljárásjogi feltételeinek szerkezete, Jogállam, 1921.) Végül voltak olyanok is, akik a bűnösség hiányával próbáltak operálni, azt állítva, hogy az eutanáziát elkövető nem a sértett halálát, hanem szenvedéseinek megszüntetését kívánja, hiányzik tehát "bűnös szándéka". Ez az álláspont nyilvánvalóan összemossa a motívum és a szándék fogalmát.
[8] Binding-Hoche: Die Freigabe der Vernichtung lebensunverten Lebens (Ihr Mass, und ihre Form) Leipzig, 1920.
[9] A nácizmus e téren elkövetett rémtettei közismertek. Nem mehetünk el azonban szó nélkül amellett sem, hogy hasonló nézetek olykor tradicionálisan demokratikusnak és toleránsnak tekintett államokban is felmerültek. A két világháború között pl. Buckston-Browne neves angol sebészprofesszor is szorgalmazta, hogy "az életképtelen, gyógyíthatatlan testi vagy elmebetegségben szenvedő és született gonosztevők, valamint a meghalni akaró fáradt öregemberek fájdalommentes kivégzését az állam által fenntartott halálkamrákban, állami bizottság véleménye alapján és ellenőrzése mellett lehessen elvégezni." (idézi Jámbor, i.m. 7. o.)
[10] "Gyógyászat", az 1928. augusztus 29-i lapszám.
[11] Bonyolítja az amúgy sem egyértelmű fogalomrendszert, hogy a "passzív eutanázia" fogalma önmagában sem egységes. A gyakran ide sorolt tettek nem csak mulasztásban nyilvánulhatnak meg (pl. kilátástalannak ítélt műtét elhagyása), minthogy ennek tekinthető pl. az életfunkciókat fenntartó gépek kikapcsolása is.
Noha az elméleti különbség, kiváltképpen az eredményt tekintve olykor formálisnak tűnik, hiszen az aktív eutanázia folytán a beteg meghal, a passzív eredményeképpen (a sokszor amúgy is öntudatlan páciens) életfunkciói nem működnek tovább, a gyakorlatban mégis legtöbbször világosan meghúzható a kétféle magatartás közötti elválasztó vonal.
[12] Az eutanáziától függetlenül érdekes problémát vethet fel az élethez való jog és az önrendelkezési jog konfliktusa. Alkotmányunk 54. §-a szerint "a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől senkit sem lehet önkényesen megfosztani".
Tusnádi Endre e rendelkezést kiegészítené azzal, hogy "minden cselekvőképes, illetőleg végrendelkezési képességgel bíró embernek joga van a halált is választani. (A halálhoz való jog, Magyar Jog 1993/6. 355-363. o.)
[13] Ez az un. "élő végrendelet" (living will), amely már a 70-es évek óta az USA legtöbb tagállamában, de pl. Svájcban és Németországban is elfogadott intézmény. Az ilyen végintézkedések formulája rendszerint a következő: "Ha bármikor gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedek, és az orvosok megállapítják, hogy a kezelés csak haldoklásom meghosszabbítását szolgálná, úgy rendelkezem, hogy életfenntartó kezelést ne alkalmazzanak, vagy azt szüntessék meg, hogy természetes halált haljak, továbbá csak olyan lépéseket tegyenek, amelyeket szükségesnek ítélnek kényelmem biztosítása érdekében. "
Jellemző módon a magyar TV-nézők az amerikai intézményt a "Vészhelyzet" c. sorozatból jobban ismerik, mint a hazai jogi helyzetet.
[14] Monory Bulcsú: Az euthanasia modern értelmezése, Magyar Jog 1982/4. szám.
[15] Dreher-Tröndle: Strafgesetzbuch und Nebengesetze, 47. Auflage, Verlag CH. Beck, München, 1995, 1014. o.
- 92/93 -
[16] Foregger: Strafgesetzbuch, 14. Auflage, Manz Verlag, Wien, 1998
[17] Ferencz Antal: Az élet és a halál bioetikai kérdései, Belügyi Szemle 2001/1., 3-21. o.
[18] Ferencz i.m. 16-7. o.
[19] Az a sajnálatos tény sem hallgatható el, hogy szinte mindennapos gyakorlat szerint kevesebb az élet fenntartását biztosító készülék, mint az arra esetleg nem teljesen reménytelen esetben is rászoruló beteg. Ilyenkor az orvos dönti el, ki marad életben. Ezzel az esetkörrel azonban e rövid írásban végképp kár lenne terhelni az amúgy is többértelmű "eutanázia-fogalmat".
[20] Öngyilkosságban közreműködés pl. akkor kerülhet szóba, ha az orvos úgy bízza a betegre egy fájdalomcsillapító készülék hatóanyagának adagolását, hogy tudja: adott esetben a dózis megfelelő növelésével halál is előidézhető.
[21] Low Tóbiás: az 1878. évi V. tv. teljes anyaggyűjteménye Budapest, 1880. II. kötet 489-490. o.
[22] Fővárosi Bíróság 9.B. 855/1994, Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. 220/1995
[23] Angyal i.m. 59.o.
Egyébként Finkey Ferenc, Angyal legnagyobb hatású kortársa még határozottabban és keményebben fogalmazta meg elutasító álláspontját, "durva aktusnak", "kegyelemdöfésnek" minősítve azt a tettet, melynek során a beteget "mint hitvány eszközt, mely felesleges lett" kivetik az életből. Ugyanő hivatkozik arra is, hogy a méltán híres 1843-i büntetőjogi javaslat határozottan tiltotta az ún. "szörnyszülött (monstrum)" megölését is. (Finkey: A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota, Budapest, 1923)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
