Milano: Giuffré, 20 06[3] . 120. p. ISBN 88-14-12142-7
A Giuffré kiadó eme gyönyörű kiállítású kötete, Lillo Rizzo hatalmat jelképező, allegorikus festményével a borítóján Milánóban jelent meg nemrég, 2006-ban. Ahogy a képen is a rengeteg arc látható, a könyv a polgári jogi felelősség különféle megjelenési formáit és kifejeződéseit járja körül, európai kitekintéssel, tehát a jogösszehasonlítás eszközével.
Munkám célja a szerző és a kötet bemutatása, az olasz jogi megoldásoknak a szerző által is felvázolt jogösszehasonlító elemzésének bemutatása, e képnek a magyar szabályozással való tarkítása, esetenként a magyar szakirodalomból vett példákon keresztül való megerősítése illetve kritizálása.
A mű bemutatásán és egy-egy gondolatának kritikai szemléletű megvilágításán túl szerkezetét, tartalmát, valamint stílusát is számba veszem.
A kötet szerzője Carlo Castronovo, a milánói Universitá Cattolica del Sacro Cuore (Szent Szív Katolikus Egyetem) professzora, a Jogi Intézet vezetője, polgári jogot tanít. Trentóban, Pármában és Torinóban is tanított, 1977-78-ban a Yale-en master fokozatot szerzett. 1982-től a milánói Szent Szív Egyetem Polgári Jogi Intézetben tanít, összehasonlító jogot is oktat. Tudományos tevékenységének lényeges pontja, hogy 1991 óta részt vesz az Ole Lando nevével fémjelzett, az európai szerződési jogot
- 215/216 -
kidolgozó bizottságban, ő a bizottság két olasz tagjának egyike. Vendégtanárként oktat Paris X-Nanterre-ben a kilencvenes évek elején. A negyedévenként megjelenő Európa és a polgári jog[1] című folyóirat vezető munkatársa, valamint a Magánjog kritikai szemléje[2] című olasz folyóirat igazgatóságának tagja.
Főbb publikációi között A termékfelelősség problémája és rendszere[3] című kötetet, a recenzált művet, valamint a Biológiai kár[4] című könyveket tartják számon.
Személyes benyomásom alapján az író stílusa igen finom, a könyv nyelvezete árnyalt,[5] választékos, néhol már-már irodalmi szóképeket is használ,[6] emlékeztetve ezzel a magyar tankönyvpiacon igen ritkán megjelenő, ámde annál élvezetesebb olvasmányt jelentő monográfiákra, csemegékre, amelyek szintén, megszabadulva a jogtechnikusi szemlélettől, a világot a maga egészében, a jogot, a metajurisztikát, a jogon kívüli világot is szem előtt tartva értékelik, nem feledve (vagy épp idézve) Márai Sándor mondását, amely szerint a magánjog maga az élet ...
Ezt a könyvet a Milánói Szent Szív Katolikus Egyetemen tankönyvként használják, egy külön polgári jogi kurzus keretében (az előadó maga a szerző). A polgári jogi felelősség kérdését járja körül.
A polgári jogi felelősség kérdése egyrészről ókori gyökerű probléma (ld. a római jog lex Aquilia-béli magándeliktuma), másrészt örökzöld téma, amely hihetetlenül érdekes történelmi fejlődési ívet ír le, a társadalmi változásoknak és szükségszerűségeknek, valamint a technikai fejlődésnek, később az európai integrációnak, valamint a jogegységesítés gondolatának köszönhetően megannyi, mindig meg-megújuló arccal jelent meg az idők folyamán. A klasszikus, felróhatóságon és teljes kártérítésen, valamint a napóleoni kódex megoldásán nyugvó polgári jogi felelősséget Sólyom László így jellemzi: az "[...] csak akkor önmaga, ha egyenértékűen és elválaszthatatlanul összekapcsolja a felelősséget és a kártérítést: mindegyik oldal csakis a másik által valósulhat meg."[7] Később a civiljogi felelősség tanában a felek pozíciójának
- 216/217 -
klasszikus egyensúlya felbomlik, a károsult valamint a károkozó helyzete eltérően, önállóan fejlődik. Megjelenik az objektív felelősségi alakzat, a károsult érdeke kielégítése, a különösen egyenlőtlen helyzetű felek egyensúlyának helyreállítása, a felelősségbiztosítás, a felelősség kanalizálása, az atomkárokért való felelősség, és folytathatnánk tovább.
Eme folyamatok képét vertikálisan (időben részletezett), valamint horizontálisan (térben, tehát az egyes jogrendszerekben megjelenő változatokat taglalva) tovább árnyaló információk birtokába juthatunk a tankönyv elolvasása által.
A mű hét fejezeten át, 841 oldalon tárgyalja a polgári jogi felelősség árnyalatait, változásának aktuális irányait, európai szabályozásának megjelenési formáit.
Az első fejezetben Castronovo a jogellenes magatartások jogi értékelésének európai körképét nyújtja. A második fejezetben a kár jogtalanságát, valamint annak a jogrendszer fejlődéséhez való kapcsolódását firtatja, végighaladva a személyi sérelmektől kezdve a vagyoni kár (avagy economic loss) kérdésén, az alanyi jogok illetve törvényes érdekek sérelmének boncolgatásán, valamint a vonatkozó legújabb joggyakorlat ismertetésén. A harmadik fejezet a vétkességtől az objektív felelősségig vezető ívet festi elénk. A negyedik fejezet a polgári jogi felelősség és a biztosítási jog kapcsolatát tárgyalja. Az ötödik fejezetben a civiljogi felelősség határairól olvashatunk. A hatodik fejezet az európai felelősségi jog intézményeit mutatja be, a termékfelelősségi kérdések európai szabályozásán, a környezeti károkért viselendő, valamint a szolgáltatók felelősségének részletein keresztül. A hetedik, azaz utolsó fejezet a kártérítésről szól: a kártérítés valamint a jóvátétel egyéb formáinak bemutatásával.
A könyv első fejezete a jogellenes magatartások szabályozását, mint kötelemfakasztó tényállást, illetve a felelősséggel kapcsolatos dimenzióját tárgyalja, igen elmélyült történeti-jogösszehasonlító elemzésen alapulva. A fejezet az olasz Codice Civile 2043. cikkelyének[8] elemzéséből indul ki, s annak európai visszhangjaira is kitér.
Az olasz és a francia kódex hasonló megoldását összeveti a BGB szabályozásával. A francia jogi megoldásoknak az olasz kódexben való követése mögött az is áll,
- 217/218 -
hogy 1865-ben felállítottak egy olasz-francia vegyes bizottságot[9] a kötelmi jog és a szerződési jogszabályok közös kidolgozására, amely alapul szolgált a huszadik században kodifikáló olaszok számára, felhasználva a francia kódex gyümölcseit, gyakorlati megvalósulásából nyert tapasztalatait, amelynek eredményeképpen hasonló, de technikailag cizelláltabb szabályozásra tettek szert.
A Code Civil követése során a vétkességen alapuló felelősség főszabályát veszi alapul a Codice Civile is. A szerző kiemeli, hogy a BGB-ben nem található meg kifejezetten ez az alapelv, de más szabályokból levonható, hogy sok helyütt érvényesül.
A károkozásért való felelősség egyik olyan kérdését is elemzi e fejezet, amely a külföldi magánjogi kódexeket, valamint a külföldi és a magyar szakirodalmat is megosztja. Nevezetesen, a jogellenesség kérdését boncolgatja, valamint annak viszonyát a károkozáshoz. Az olasz polgári törvénykönyv a kár jogellenességét a szubjektív mozzanattól teszi függővé. Vincenso Scalisit[10] idézve azonban kiderül, hogy az itáliai jogi gondolkodásban is megjelenik az a nézet, amely szerint a jogellenesség minden kár eleme, azaz minden károkozás egyben jogellenes. Az uralkodó doktrína szerint a kár jogellenessége a károkozó szubjektív felróhatóságán alapul, ám Scalisi kijelenti: "[...] ekképpen a felelősség rendszeréből kitörölnénk a jogellenesség elvét." Valójában nem az elvről van szó Castronovo szerint, hanem egy minősítési kérdésről, mégpedig arról, hogy a vagyonban beálló veszteséget jelentő kárt pusztán akkor tekinti jogilag relevánsnak a felelősség körében, amikor szubjektív alapú a jogsértés. Scalisi szerint azonban "[...] egy törvényesen védett érdek sérelme nem a jogellenes kár: hanem pusztán a kár jogi fogalma." Tehát a jogellenesség ily módon történő értelmezése azt feltételezi, hogy a jogellenesség kategóriája belevetítődik a kár fogalmába, azaz mégsem törlődik ki. A kártérítés kapcsán is kifejti Scalisi: a pusztán vagyoni kár jogi értelemben kár, mivel "törvényesen védett érdeket sért", és emiatt már önmagában is kártérítésre érdemes, kivéve, ha kimentési ok áll fenn. A magyar szakirodalomban is felmerül hasonló megosztottság: egyes szerzők szerint (Jobbágyi) a kártérítés feltételei közé tartoznak a jogellenesség, a felróhatóság, az okozati összefüggés és a kár beállta. Amint látjuk, a fenti olasz szerző a jogellenességet a kár elemévé teszi. Én ugyanezt vélem felfedezni a magyar szakirodalom másik áramlatában (Lábady), aki szerint minden károkozás eleve jogellenes. A magyar magánjog általános
- 218/219 -
részéről szóló kötetében kifejti, hogy a magyar magánjogi jogirodalom - tévesen -a Ptk 339. § (1) bekezdést szubjektív feltételű szankcióként értékeli. Az olvasó szemét arra nyitja fel, hogy az anyagi jogi jogszabálynak az eljárásjogi háttérrel való megvilágítása során kiderül, hogy a felróható magatartásra alapított felelősség látszat csupán, mivel ott rejlik mögötte a károkozó felróhatóságát vélelmező exculpatiós bizonyítási rendszer, tehát valójában a kártérítési felelősség beállta a szubjektív rendellenességtől függetlenül áll fenn, amely hiányának bizonyítása esetén mentesüléshez vezethet. Így a magyar rendszert egyenesen "pseudo felelősségi szankciónak" nevezi.[11] Castronovo is hasonló következtetésre jut, még ha nem is 'expressis verbis' fejti ki, illetve, még ha nem is idézi Groschmid Béni ragyogó hasonlatát a tulajdonosi per bajnokáról. Az olasz szerző kiemeli, hogy a jogellenesség nem eleme a felelősségnek, hanem éppen hogy a jogellenesség hiánya az, amely a mentesülési okok megjelenésekor kizárja a felelősséget. Később az olasz semmítőszék gyakorlatát kritizálva hozzáfűzi, hogy az olasz joggyakorlat szerint a károsultra hárul a bizonyítás terhe, így a felelősség megállapításának feltétele az, hogy a károsult bizonyítsa, hogy a kározó magatartás tanúsítója mentesülési okok fennállása nélkül járt el.
A második fejezetben egyrészt a kár jogtalanságáról valamint a jogrendszerbéli fejlődéséről esik szó. A szerző a Semmítőszék véleményén keresztül elemzi, hogy a törvény szavait miképpen fejlesztette tovább az ítélkezési gyakorlat.
A fejezet érdekesebbik része azonban a második rész, ahol a személyt érő, azaz a nem vagyoni kár témájáról ír.
A nem vagyoni kár az olasz jogban magában foglalja a biológiai, az egészséget ért károsodást, valamint a személyiség sérelmét, amely csak a legutóbbi jogfejlődés terméke, mivel elég hosszú ideig háttérben maradt, hiszen a kétezer éves hagyomány a vagyoni kárra fektette a hangsúlyt. Castronovo megállapítja Busnelli nyomán, hogy a nem vagyoni kár "hosszú menetelése" a biológiai káréval együtt mára már végpontjához, célhoz ért. A nem vagyoni kár fogalma egyre inkább kibővült jelentéstartalmat hordoz, nem pusztán az erkölcsi kárt, hanem mindazon veszteséget, amely nem a vagyonhoz kapcsolódik, tehát akár a személyiség sérelmét is.
Az olasz polgári jogi törvénykönyv bár elvileg dicséretes módon külön szakaszban nyilatkozik a nem vagyoni kárról (2059. cikkely), mégis tartalmában szűkíti azt: "A nem vagyoni kárt csak a törvényben meghatározott esetben kell megtéríteni." Bár ezzel a kitétellel elvileg a jogalkotó szűkíti a lehetőségek tárházát, Castronovo kiemeli, hogy az olasz alkotmány által elismert személyiségi jogokra hivatkozással szokták tágítani e normaszöveg tartalmát. Mindezt az olasz alkotmánybíróság 184/1986-os határozata fejti ki részletesen.
- 219/220 -
Mivel a magánjogi jellegű jogviszonyokra releváns rendelkezéseket találunk az olasz alkotmánybíróság határozatában, itt szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy közbeékeljek egy közjogi szemléletű érvet a hazai jogirodalomban megindult vitához kapcsolódóan, amely a közjogi jogforrások magánjogi jellegéről szól, és amelyet Vékás Lajos, az új magyar polgári törvénykönyv kodifikációs bizottságának vezetője gondolatainak kritikájaként is megfogalmazhatunk. Vékás Lajos szerint az alkotmányos alapjogoknak a magánjogi jogviszonyok szereplői nem közvetlen címzettjei, hanem csak közvetve vannak kötve az alapjogokhoz, a magánjog normáin keresztül.[12] Mivel a felvetett kérdés nem ismer országhatárokat, hanem a kontinentális jogrendszer, azaz a törvényi írott jog elsőbbségén alapuló jogrendszer bármelyik országában érvényesen felmerülő probléma lehet, ezúton az olasz gyakorlatból is merítve - mintegy azzal megtámogatva - szeretném kifejteni a kérdéssel kapcsolatos véleményemet. Ha a tézis, amely szerint az Alkotmánynak, illetve a közjogi normának pusztán közvetett befolyása lenne a magánjogi jogviszonyokra, és azokban való érvényesülésükhöz további, magánjogi jellegű jogszabály illetve bírói döntés volna szükséges, igaz volna, akkor ez normatív jogalkotási, közjogi szempontból igen aggályos helyzetet eredményezne. Ekkor ugyanis a közjogi jellegű törvényeinket egyrészről 'lefokoznánk', ha azt állítanánk, hogy a magánjogi jogviszonyokban lévő érvényesülésükhöz egy külön magánjogi forrás közvetítése szükséges. Másrészről, ha szükséges is lenne ilyen norma, akkor ez végső soron azt eredményezné, hogy maga a jogrendszer megkettőződne: egy-egy közjogi norma tartalmát közvetítenie kellene egy másik normának is, a jogalkotói szándék kifejeződését nem lenne elégséges pusztán az alkotmányban, vagy egyéb közjogi tartalmú törvényben kifejezni, hanem a jogalkotói testületnek "újra asztalhoz/szavazógéphez ülve" ismételnie kellene önmagát egy magánjogi köntösbe ültetett szabály meghozatalával. (A helyzeten mit sem változtat, ha ezt a funkciót a bírói jogfejlesztésre bízzák). Ám a jogrendszer (és ehhez nem szükséges betéve tudnunk Hans Kelsen tanait, mivel szinte jogi evidenciának, axiómának számít) egységes, így meglehetősen abszurd képet mutatna, ha az egységes jogforrási piramist nem elégségesnek tartva mintegy tükröznünk kellene azt, mintegy meghasítva az egységes jog képét kényszeredetten elválasztott magán- és közjogi normákra, amelyek ráadásul azonos tartalmat közvetítenek.
Az Alkotmány a jogszabályi hierarchia csúcsán áll, szellemének, azaz a materiális alkotmányosságnak át kell hatnia a jogszabályokat, a jogszabályoknak ezzel összhangban kell állniuk. Ha a polgári jogi bíróságoktól várjuk e szabályok értelmezését, egyrészről megnyugodhatnánk, hogy a jogszabályok értelmezése klasszikusan bírói feladat. Másrészről azonban ne feledjük, hogy az Alkotmány értelmezésére elsősorban az Alkotmánybíróság hivatott, így annak döntéseit, illetve az alkotmányból levezethető, a magánjog területén is érvényesíthető követeléseket (ld. pl. a magyar alkotmánybíróság abortuszhatározatát, ABH 273/1991, illetve az olasz alkotmánybíróság fenti, 184/1986-os, nem vagyoni kárra vonatkozó határozatát), nem lehet további, rendes bírói mérlegelés tárgyává tenni.
- 220/221 -
Ez alapján még felvetődik az a másodlagos kérdés is, hogy a köz- és magánjogi természetű szabályozási kérdések sorsa vajon mi lehet? Gondolok itt például a gazdasági területen felmerülő kérdésekre, mint amilyen például a versenyjog. A köz- és magánjog elhatárolása korántsem mindig egyszerű kérdés, és a szabályozás megkettőződése emiatt is további csapdákhoz vezethetne.
Visszatérve az olasz polgári törvénykönyv rendelkezéseire, a 2059. cikkely mintegy 'normatív horgonyként' szolgál az alkotmánybíróság által is kifejtett módon mindezen jogok számára. A szerző kitekintést nyújt a német jogra, amellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy a Schmerzensgeld egyfajta felfogása, amely egybevág a biológiai kárral, mindketten felfedezték a Német Szövetségi Legfelső Bíróság joggyakorlatában, hogy azt megítélték olyan személyek számára is, akiknek érzékelési illetve felfogóképessége hiányzott. Ezt nemrégiben 'érte meg' a német bírói jog, azután, hogy az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Ausztriában, Belgiumban és Svájcban már régebben eljutottak ide.
Történeti levezetést is nyújt, az ókornál kezdve, amelyben a kártérítés mértékéről beszél: azt a római jogi hagyománytól idegennek minősíti, azon okból kifolyólag, hogy a kártérítési kötelezettség egy kötelem, és az a dolgokhoz kapcsolódott, amelyeknek vagyoni értékük van. A Digestára hivatkozva megjegyzi, hogy a személy értékét nem lehetett pénzzel kifejezni. Egy, a szakirodalom által ritkán citált állítást is idéz: "Libertas autem pecunia lui non potest nec reparari potest." Tehát ebből az következik, hogy a személyt nem lehet a kötelmi jogviszony tárgyává csökkenteni azáltal, hogy vagyoni értékelés tárgyává tennék. Ez nem jelenti a személy polgári jogi eszközökkel való védelmének hiányát, hiszen az ókori római jog ismerte az actio iniuriarum aestimatoriát, amely magánjogi büntetést vont maga után. A pandektajog is továbbéltette ezt az intézményt, egészen 1871-ig. Hugo Grotiust is idézi, aki kifejtette, hogy a házassági ígérettel elcsábított lányok számára kártérítés jár, a későbbi házasodás csappanó valószínűsége miatt.
A morális, erkölcsi kár klasszikus szemléletének első igazi szerzője Pufendorf, aki a kártérítés összegét ahhoz méri, amennyiért a károsult kész lett volna eltűrni az elszenvedett fájdalmat. Pufendorf ekkor a testi épség sérülésére utal, másrészt ennek következményére, az elszenvedett fájdalomra.
Az egészséget ért károsodás önállósuló kártípus, másképp ítélik meg: a biológiai kárt élesen megkülönböztetik a vagyoni kártól. Az is elválasztja őket, hogy a biológiai kárt mindig megtérítik, nem kell hozzá elmaradt vagyoni előny vagy egyéb kár bizonyítása. Így ez sajátos a felelősség rendszerén belül, hiszen nem szükséges a beálló veszteséget bizonyítani, elégséges pusztán az érdeksérelem bizonyítása. Ezt az olasz Semmítőszék is megerősítette, egy 2001-es ítéletében.[13] (A sérülés megtörténtének bizonyítása elegendő.) A kár beálltának bizonyítását - Castronovo kiemeli -a common law sem követeli meg. A jogsérelem megtörténtéből prezumáljuk a kárt. A személyiségi és alkotmányos jogok ilyen kezelése mintegy alkotmányos jogvédelemként is funkcionál.
- 221/222 -
De a nem vagyoni károk közé nem pusztán az alkotmány által is védett jogok megsértése tartozik. Miután kifejti, hogy a személy sérelmének többféle megnyilvánulása lehet (nyugalmának, a magánszférának és titoktartásnak, az életmód szabad megválasztásának illetve az egyén békéjének sérelme, megzavarása), arról is ír, hogy van egy hagyományos jelentésű nem vagyoni kár is: a jogi személyekre vonatkozóan. A Semmítőszék egy 2003-as véleményében[14] kifejtette, hogy meg kell különböztetni azt a természetes személyhez fűződő jogoktól, mivel a jogi személyeknél ontológiailag kizárt a pszichikai hatás, tehát a lelki zavarok léte. Ez egy olyan megállapítás, amely kicsit árnyalja a hazai, e kérdésben felmerült vitát.[15] Jobbágyi Gábor szerint azon alanyi jogok, amelyek természetüknél fogva csak az emberhez kapcsolódnak, azok nem találhatóak meg a jogi személyeknél. Lábady Tamás vitatja e véleményt, hiszen találhatunk analóg jogokat, például a jogi személynek bár nincsen képmása, de az emberi képmás analógiájaként van emblémája. A fő különbség szerinte abban rejlik, hogy a jogi személynek nincsen érinthetetlen jellege. Én az olasz Semmítőszék ítéletéből - tán nem minden pátosztól mentesen - szintén hasonló következtetést vélek kiolvasni: az emberi lélek a szenvedés útjait is rejtheti, és véleményem szerint éppen a bennünk rejlő, érzékelő és személyenként egyedi lélek az, amely miatt maga az emberi méltóság és a személyiség érinthetetlen jelleget ölt. A nem vagyoni kárnak tehát nem pusztán a biológiai, fizikai oldalát jeleníti meg a jogrendszer (bár a kezdetekben a magyar bírói joggyakorlat is a sérülésekből, rokkantságból indult ki), hanem az emberi szenvedés egyéb megjelenési formáit is kompenzáció és egyúttal védelem tárgyává teszi.
E cím végén Castronovo még értékeli a külföldi jogok megoldásait is, így többek között a francia 'dommage moral' fogalmát kibontva tisztázza, hogy az magában foglalja mind a nem vagyoni kárt, mind a személyiség sérelmét.
A fejezet a vagyoni kár elemzésével folytatódik, amelyben a pusztán vagyoni jellegű kárt és a vagyonban beálló veszteséget elemzi a szerző. Igen fontos elválasztást tesz az aquiliánus alapú, szerződésen kívüli károkozás, és a szerződésszegés miatt beálló károk között. Ezeket szigorúan elválasztandókként jellemzi. A pusztán vagyoni kár common law-szabályait is ismerteti e fejezet, majd az ingatlan kétszeres eladására tér át, amelynek kötelmi jogi következményeit világítja meg. A gazdasági társaságok felelősségéről, a munkavállalót ért károsodásról, valamint a versenyjogi szabályozásról is szó esik még e részben.
Később az alanyi jogokra tér át, és ebben az alpontban az alanyi jogokon túlmutatva a törvényes érdekek sérelmét elemzi. Itt érdekesen fejti ki, hogy az olasz jog ismeri az "élet java" kifejezést, amelyhez törvényes érdek fűződik, s ennek sérelme esetén beszélünk magáról a kárról. Ennek kapcsán kifejti az olasz Semmítőszék véleményét. A kárra vonatkozó kérdés elemzése után pedig közösségi jogi kitekintést is tesz.
- 222/223 -
A fejezet a legújabb jogfejlődést mutatja, mind a törvényi, mind a bírói jogfejlesztés új eredményéről beszámolva. Szóba kerül többek között a biológiai kár, a jogalap nélküli gazdagodás, az eljárás ésszerű időtartamú lefolyásához való jog sérelme, valamint az elektronikus szolgáltatók felelőssége is.
A harmadik fejezet azt a felelősségi történeti ívet festi elénk, amelyet Sólyom László tanulmányából is kiolvashatunk (ld. fenn). Az iparosodott társadalom képéből kiindulva végigvezeti a XIX. és XX. század felelősségi doktrínáit. Idézi Jheringet, Bindinget és Adolf Merkelt, O.W. Holmest, Domat és Pothier gondolatait, valamint olasz szerzőket, mint például Coviellót és Barassit. Szomorúan tapasztalható, hogy a témával alapvetően foglalkozó hazai szakíró, Marton Géza neve nem merül fel ebben az olasz nyelvű, alaposan kidolgozott témaismertetésben.[16]
A szerző ismerteti az olasz, a német polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezéseit, majd az objektív felelősség egységéről és egyben többarcúságáról beszél.
A szerző a negyedik fejezetben a biztosítás intézményét veszi górcső alá, elemzi az olasz, valamint a német megoldásokat. Kitér az objektív felelősség és a biztosítás kapcsolatára, a foglalkozási kockázatokra, a kérdéses szabályozás reformjaira, valamint a konklúziókra.
A fejezet későbbi részében a kötelező biztosítás jogintézményéről ír, kritizálja az olasz polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezését.
A szerződés és a károkozás közötti, szolgáltatás nélküli kötelmet írja körül e fejezetben Castronovo. Ismét kitér az aquiliánius és a szerződésszegésen alapuló felelősség szerkezeti különbségeire. A fejezet eme részében a 'culpa in contrahendo' tana, valamint az orvosok, a vállalkozók, és érdekes módon a tanárok felelőssége is tárgyalásra kerül.
A felelősségen kívül egyéb polgári jogi védelmi formákra is kitér, amelyben visszatérő témák mellett ('culpa in contrahendo', harmadik személyek jelenléte a kötelmi
- 223/224 -
viszonyokban, szerződésen kívüli károkozás) kitér a dologi és birtokvédelmi kérdésekre, a származékos szerzésmód egyes kérdéseire, a szellemi tulajdonra vonatkozó jogsértésekre, a jogalap nélküli gazdagodásra, az ipari tulajdon sérelmére, valamint ezzel kapcsolatban az iparjogvédelmi törvény új cikkének elemzésére.
Az utolsó előtti fejezetben a termékfelelősségi kérdések kerülnek megvilágításra. Igen alapos, külföldi joggyakorlatot is bőven kimerítő ismertetést olvashatunk. A polgári jogi felelősség klasszikus, hagyományos szerkezete itt megtörik, ennek illusztrálására felsorolja, bemutatja a legfontosabb jogeseteket, lépéseket (pl. Mac Pherson v. Buick Motor, Donoghue v. Stevenson). A szerződések relativizálásáról beszél, majd a vétkességi felelősség áttörése után az amerikai fejlődést mutatja be. Megvilágítja az európai joggyakorlat ellentmondásait, valamint beszél a termékfelelősségre valamint a gyógyszerkárokra vonatkozó szabályozás hiányosságairól is.
A hatodik fejezet második részében részletesen ismerteti a vonatkozó európai közösségi irányelv alkalmazásának kérdéseit. Történeti levezetést is nyújt, majd kitér az egyes, termékfelelősségre vonatkozó pontokra.
A következő részben a környezetkárosításért való polgári jogi felelősségről ír, kiemelve annak nem vagyoni jellegét, a kár felmérésének kérdéseit, a közösségi jogi irányelv rendelkezéseit, az olasz polgári törvénykönyv szabályozását.
Végül a fejezetet a szolgáltatásnyújtók felelősségének ismertetésével zárja, annak közösségi jogi vonatkozásait lefestve.
Castronovo az utolsó fejezetben a kártérítés különös nemeiről beszél, kiemelve, hogy a szakirodalom e témának igen kevés figyelmet szentel. Maga az olasz polgári törvénykönyv is megelégszik azzal, hogy pusztán egy szakaszban (2058. sz.) rendelkezik erről. Feldolgozza a vonatkozó olasz és nemzetközi doktrínát, elemzi a francia Code Civil és a BGB rendelkezéseit.
A fejezeteket a források felsorolása, a vonatkozó jogesetek hivatkozási száma, valamint fogalomjegyzék követi, a könnyebb kereshetőség, követhetőség miatt.
Carlo Castronovo monolitikus műve igen kimerítő feldolgozását, képét mutatja a polgári jogi felelősség fejlődési ívének és mai képének. Bár választékos nyelvezete miatt helyenként igen nagyfokú odafigyelést igényel, ugyanilyen örömöt is okoz stílusbéli, kifejezésbeli bravúrjaival.
A fejezetek témái elkülönülnek, így körüljárja, bemutatja a felelősség 'kaleidoszkópjának' minden vetületét, ráadásul a maga mélységében: minden egyes témát a külföldi jogi irodalmi, joggyakorlati és törvényi szabályozási példákból is merítve, azokkal
- 224/225 -
alaposan összehasonlítva elemez. Az olasz rendszer ismertetésén túl kritikai szemléletet gyakorol, több helyütt tévesen elterjedt nézeteket oszlat el, ezáltal felnyitva a szemet arra, hogy jogászként a külföldi példák, és egy-egy mű olvasása mentén ne csak befogadjunk, hanem el is gondolkodjunk. Úgy érzem, valamilyen szinten a sokarcú polgári jogi felelősség mellett amolyan jogászi - tudósi felelősséget is ismertet, amely azonban pusztán a sorok közül olvasható ki.■
JEGYZETEK
[1] A folyóirat eredeti címe: Europa e diritto privato
[2] A folyóirat eredeti címe: Rivista critica di diritto privato
[3] Problema e sistema nel danno da prodotti. Milano: Giuffré, 1979.
[4] Danno biologico. Milano: Giuffré, 1998. Megjegyezem, hogy az olasz szakterminológia szerint a "danno biologico", azaz biológiai kár kifejezés a nem vagyoni károk egyik fajtáját jelöli, azaz azt, amikor egy személy testi épsége szenved sérülést.
[5] Külföldi tanulmányi ösztöndíjam során volt alkalmam több olasz nyelvű tankönyvből is felkészülni. Az olasz tankönyvek stílusára általában jellemző a világos, rendszerező szemlélet, általában még a tipográfiával, nyomdai szedéssel (félkövéren szedett lényeges mondanivaló, pontokra, alpontokra, bekezdésekre tagolás a gondolatmenetek rendszerezésére) is segítik az alapos felkészülést, könnyebb megértést (pl. Torrente - Schlesinger: Manuale di diritto privato. Milano: Giuffré, 1995.). Ehhez képest a recenzált mű igen finom, árnyalt kifejezéseket tartalmaz, monografikus jellege kizárja a tagolást, részleteket, finom eltéréseket vonultat fel, amelyek megértése komolyabb előzetes magánjogi tanulmányokat feltételez.
[6] Az egyik legszebb metaforát olvashatjuk a 45. oldalon, ebben a kontinentális jogrendszereket jellemezve írja, hogy azokban hibás elképzelés pusztán a törvényből kiolvasni a jogot, éppúgy, ahogy a rózsa szirmait is ki kell bontogatnunk ahhoz, hogy minden rejtett színárnyalatát felfedezzük. Hasonlóan szép szóképek többször is előfordulnak, így többek között a "kodifikációs hullám által vert visszhangokról" beszél a 276. oldalon, illetve a 353. oldalon a magánjogot kaleidoszkóphoz hasonlítja.
[7] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977, 31-46.
[8] A hatályos olasz polgári jogi törvénykönyv 2043. szakasza a IV. könyv (A kötelmekről) IX. címében található (Ajogellenes magatartásokról). Bármilyen szándékos vagy vétkes cselekmény, amely másoknak jogtalan kárt okoz, a kár megtérítésére kötelezi a károkozót. A törvény szövegéből kiolvasható a felróhatóságon alapuló a felelősség, azaz szubjektívnek nevezett alakzatú felelősséget kodifikálja az olasz jogrendszer.
[9] A szerző kiemeli, hogy bár 1936-ban úgy döntöttek, hogy a bizottság munkáját mégis mellőzik, a jogellenes magatartások körében mégiscsak az ott kidolgozott szabályokat fogadták el. 1940-ben maga a felelős miniszter húzta ki a törvénykönyv tervezetéből a joggal való visszaélésre vonatkozó szakaszt, amely azonban nem pusztán a francia-olasz vegyes bizottság elmebeli pallérozottságát dicsérte, hanem német jogi gyökerekre vezethető vissza. A szerző itt is, mint más helyütt is, szertefoszlat bizonyos széles körben elterjedt tévedést. Itt emelném ki, hogy e kritikai szemléletnek köszönhetően árnyalja az olasz jog hagyományosan pusztán a francia joghoz hasonlított, leegyszerűsített képét, és bemutat, vagy talán leleplez oly szálakat is, amelyek a német jogrendszerből húzódtak át az itáliai jogi megoldásokba. Így került be az olasz polgári törvénykönyvbe, (a német jog alapján) hogy a vétőképtelen károkozó által okozott kár esetén is megítélhető a méltányossági alapú kártérítés a károsult javára.
[10] Vincenso Scalisi a magánjog professzora, a messinai Tudományegyetemen. Castronovo a 2004-ben, Milánóban megjelent, A polgári jog tudománya és oktatása Olaszországban című művéből idézi Scalisi gondolatait.
[11] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest - Pécs: Dialóg Campus, 1998, 191.
[12] Vékás Lajos: A szerződési szabadság alkotmányos korlátai. Jogtudományi Közlöny, 1999/2, 56-59.
[13] Cass. 10 maggio 2001, n. 6507. In Dir. giustizia n. 22/2001, n. 6.2.
[14] Cass. n. 8828/2003 (3.1.4.3).
[15] Az eltérő véleményeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán 1998. november 11-én, a nappali tagozaton, az alanyi jogok kérdésében elhangzott, Lábady Tamás által tartott előadás alapján idéztem.
[16] Ne gondoljuk, hogy attól, hogy a magyar nem világnyelv, a magyar jogi és politikai gondolkodók művei véglegesen elszigetelten, pusztán a nyelvünket beszélők számára állnak rendelkezésre. Kissé szomorú, elgondolkodtató ellenpélda, hogy olaszországi tanulmányaim során az Állam- és politikaelmélet című tantárgy hallgatása során a katedrán többször elhangzott egy magyar filozófus neve, mégpedig Lukács Györgyé. El kellene gondolkodnunk azon, és ebben mind az idegen nyelveket magas szinten mívelő jogászok, mind a széles látókörrel és megalapozott ismeretekkel rendelkező fordítók felelősségét is látom, hogy a magyar polgári és közjogászok kiforrott, vagy a doktrínában mérföldkövet jelentő gondolatait miképpen lehetne a nyugati (esetleg keleti) közönség felé idegen nyelven is felhasználhatóvá, olvashatóvá, megismerhetővé és értékelhetővé tenni.
Visszaugrás
