E tanulmány újabb adalék az angolszász laikus bíráskodás történetéhez: az 1825. évi angol esküdtszéki szervezési reform előzményeivel, folyamatával és eredményeivel mutatja be a modern korba átlépő brit jury működésének elméleti s gyakorlati kritikáját, egyszersmind olyan kiemelkedő személyiségek véleményét ismerteti, mint Robert Peel, Jeremy Bentham és Henry Brougham. Az ekkor megújított esküdtszéki kvalifikációs cenzusok másfél évszázadig, egészen 1974-ig voltak hatályban Angliában és Walesben. Ugyanakkor az érvek s az ellenérvek szembeállításával érzékelhetővé válik, hogy - a kontinentális európai szerzők által látni vélt eszménykép mögött - az angliai esküdtszéknek a valóságban komor árnyoldalai is voltak.
Az angol esküdtszék történetének[1] is lényeges állomása volt a 19. évszázad első harmada, bár nem a számos liberális reformot hozó 1832. esztendőben, hanem azt nem sokkal megelőzve, 1825-ben fogadta el a brit parlament az intézmény szervezési kereteit megújító első törvényét. A historikus értéke oly lényeges, hogy a száznegyven évvel későbbi, 1965-i Lord Morris vezette előkészítő bizottság jelentése is kiemelte azt a rövid történeti bevezetőjében.[2] Mivel a magyar reformkori napnyugati utazók - pl. Szemere Bertalan, gr. Széchenyi István, Bölöni Farkas Sándor - ennek hatását tapasztalták, midőn Angliába értek, s mivel időben e törvény esett legközelebb az 1843-44. évi, valamint az 1847-48. évi országgyűléseinkhez, bennük az 1843-i bűnvádi eljárási javaslathoz, illetve az 1848-i sajtótörvényhez és ennek nyomán a Deák Ferenc-féle sajtóesküdtszéki igazságügy-miniszteri rendelethez (1848. április 29.),[3] az 1825. évi Juries Act tanulmányozása nem közömbös a hazai jogtörténeti irodalom számára sem.
Szemere például ekként fogalmazott francia és angol impressziói nyomán az európai laikus bíráskodás értékeiről 1837-ben készített úti jegyzeteiben: "majdnem 90 millió embert látunk békésen nyugodni e népszerű intézet roppant árnyékában, másrészrül szembeötlő, hogy ép[p]en azon országokban él és virágozik, melyek a legfejlettebb alkotmányokkal bírván, leginkább mondhatók szabadoknak. Mert az ártatlanságnak legerősebb s legszilárdabb biztosítékot az esküdtszék nyújt, e [...] tizenkét láthatatlan bíró, kiket a megvesztegető szeme nem talál föl, s a hatalom keze nem ér el, mert ők bár a nép közt vannak, de őket ki nem lehet mutatni egész azon pillanatig, midőn az igazság mérlege kezökbe adatván, hallanak, fontolnak, határoznak és ítéletet mondanak, s ez után eltűnnek rögtön és újra elvegyülnek polgártársaik közönséges sokaságában."[4] Ugyanakkor az idealizmuson túli valóságban az angol "zsűri" sem működött oly hibátlanul, mint azt a korabeli magyar szemlélők gondolták...
- 79/80 -
A 19. század elején az angol esküdtszék szervezési és eljárási klauzuláit a korábbi évszázadok szokásjoga és törvényei (statutes) szabályozták.[5] A történeti alkotmány jellegéből eredően számos - mint később utalunk rá: körülbelül nyolcvanöt - középkori s koraújkori parlamenti törvény még IV. György király trónra lépésekor, 1820-ban is hatályban állt. Ezek közül a legkorábbiak a 13. században keletkeztek: több III. Henrik[6] és I. Edward[7] idejében alkotott jogszabály minősült alkalmazandónak a jelzett időpontban is, akárcsak később III. Edward[8] és VI. Henrik[9] némely különösen időtálló törvénycikkei. VIII. Henrik karizmatikus uralkodása korának legiszlációja szintén számos, az esküdtszékkel kapcsolatos, a 19. század második évtizedéig hatályos normakincset hagyott örökül Angliára,[10] miként gyermekei: I. (Tudor) Mária[11] és I. Erzsébet[12] abszolutizmusának időszaka is.
Az alkotmányos monarchia kialakulását (1689) követően az esküdtszéki törvények is megszaporodtak: részint magát az eljárást finomítandó, részint az esküdti szolgálat alóli mentességeket gyarapítandó. II. (Stuart) Mária s férje, III. (Orániai) Vilmos és az angol parlament törvényei vezették át a középkori jellegű laikus bíráskodást az újkori Anglia jogrendszerébe, melyek közül az 1696. évi 32. tc. volt a legjelentősebb,[13] majd pedig Anna,[14] valamint az őt követő georgiánus (hannoveri) évszázad - immár nem csak angol, hanem brit - parlamentjei folytatták e jogalkotó munkát.
A 18. századi Nagy-Britanniában a statute law szerepe egyébként is megnövekedett[15] az egységesíteni szándékolt angliai, walesi és skóciai jogrendszerekben; érzékletesen tükrözi mindezt az egyre nagyobb számú törvény, amelyet az uralkodók és a parlament egyetértésben hoztak. Az 1730. és az 1731. évi esküdtszéki törvények (25. tc, 7. tc.) csaknem száz éven át voltak alkalmazásban,[16] miként a II. György által kihirdetett nagyszámú, más tárgyú országos act-ek is. III. György király elméjének zavartsága pedig a parla-
- 80/81 -
ment jogi és politikai independenciájára akarva-akaratlanul jótékonyan hatott: az ipari forradalom s az egyre kiterjedtebb gyarmatbirodalom indukálta gazdasági-társadalmi konjunktúrát az angol törvényhozás soha nem látott mennyiségű jogszabállyal törekedett normatív mederben tartani. Ezek ugyan nem a bírósági szervezet vagy a common law átalakítására irányultak elsősorban - arra 1832-ig várnia kellett a jogászságnak -, de az esküdtszéket vagy az esküdtképességet olykor mégis befolyásolták.[17] Az utolsó, az 1825. évi reformot megelőző kisebb módosításra már IV. György idejében került sor.[18]
E kaleidoszkópikus jogi sokaság - a benne rejlő bizonytalansággal, nemkülönben a tőkés társadalmi osztályok és kereskedelmi viszonyok kialakulásával[19] - a mélyebb reformot a jury tekintetében is elodázhatatlanná tette. Ugyanakkor a széles körben elterjedt nézettel szemben jól bizonyítja, miszerint nem csupán a történeti szokásjog (common law, equity) és a követendő bírói gyakorlat (precedents) játszottak szerepet Angliában az ítélkezés intézményeinek kiformálásában, hanem a törvényi jog is jelentősen befolyásolta a jurisdictiot.
Mindazonáltal az esküdtképes személyek száma annak ellenére is csekély volt, hogy a cenzusok értékhatárait időről időre változtatták. Például az 1770-es években a gyorsan fejlődő Northamptonshire-ben statisztikailag 10,4 esküdtképes személy jutott ezer lakosra, egy évtizeddel később Staffordshire-ben pedig csupán 8,5. Főként a kisebb megyékben és bírósági kerületekben volt nehéz biztosítani ülésszakonként a kellő számú esküdtet az egész évre, tekintetbe véve a jogszerű kimentési lehetőségeket is.[20] A korabeli mondás: "az esküdt olyan átlagember, mint a Clapham omnibusz utasai" tehát nem fedte a valóságot.[21] Kedvezőbb volt a jogszociológiai helyzet a King's Bench melletti, jórészt mágnásokból szerveződő magánjogi special jury-k körében, valamint Londonban[22] s az olyan nagyvárosokban, melyekben felsőbb bíróságok, tengerjogi bíróság vagy kereskedelmi központok működtek.
A 18. és a 19. évszázad fordulóján az esküdtképességet, a mentességek jogcímeit és a lajstromok évenkénti szerkesztésének, valamint közzétételének elveit részben divergáló módon állapították meg, kötötték cenzusokhoz az angol törvények s a megyei (városi) statútumok. A már hivatkozott 1730-31. évi reformok általában 20 Font évi jövedelem meglétét kívánták az igazolt freeholderek-től és a leaseholder-ektől - Middlesex kivételével, ahol az előbbieknek 100, az utóbbiaknak 50 Font ingó vagy ingatlan vagyon volt az értékhatár tekintettel arra, hogy a westminsteri bíróságok s a központi büntetőtörvényszék, az Old Baily esküdtjei e megyéből, illetve London városából rekrutálódtak. A tőkés földbérlők megyei kvalifikációjához egyébként még igen hosszú időtartamú - a jogelődökkel együtt minimum 99 éve fennálló - haszonbérlet is társult feltételként. A tales de circumstantibus szabály viszont a tárgyalás helyszínén - ha nem jelent meg elég számú esküdtképes, a lajstromba felvett és szolgálatra behívott személy - a "fogott" esküdtektől (talesmen) már csak 5 fontnyi magántulajdont követelt.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
