2010. január
A Magyar Jog 2010. januári számában jelent meg Prof. Dr. Várnay Ernő tollából a Kártérítési alakzatok a Polgári Törvénykönyv ellenében? című dolgozat. A szerző a jogalkotói kártérítési felelősséget vizsgálja elöljáróban megállapítva, hogy arról hatályos írott jogunk hallgat. Igaz, a bírói joggyakorlat már találkozott a kérdéssel, és ki is alakította azóta következetessé vált álláspontját: "[a] jogalkotásra mint az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó részére. A jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jog kárfelelősségi szabályai sem alkalmazhatók" (BH 1998/7/334.).
A jogalkotó kárfelelősség alóli immunitását először az Alkotmánybíróság megjelenése ingatta meg, majd az Európai Unióhoz való csatlakozásunk tette tarthatatlanná.
Az Alkotmánybíróság működésének kezdetétől nyilvánvalóvá vált, hogy a jogalkotó alkothat jogellenes normát, amit ki kell iktatni a jogrendszerből. A csatlakozás után pedig semmi esetre sem lehet a tagállami jogalkotókat kártérítési értelemben felelőtlennek tekinteni, amennyiben elismerjük - márpedig ez az Európai Bíróság 1991-es, Francovich-esetben hozott döntése óta vitán felül áll - a közösségi jog megsértésével magánszemélyeknek okozott kárért viselt állami kártérítési felelősség fennállását. Az utóbbi időben több hazai szerző is amellett foglalt állást, a jogirodalomban tudatosítani kellene azt, hogy az állam már régóta nem korlátozott jogalany, hanem a polgári jogviszonyban az emberrel és más jogi személyekkel egyenjogú és egyenrangú jogalany, amely deliktuális felelősséggel is tartozik; a korlátlan közjogi immunitás elméletét az élet meghaladta.
Tágabb értelemben a jogalkotói kártérítési felelősség körében vizsgálható a bíró alkotta jog is; itthon e téren is töretlen az a felfogás, amely nyilvánvalóan alaptalannak tekinti a bírósági jogkörben okozott kár [Ptk. 349. § (1), (3)] megtérítése iránti azon igényt, amely jogerős ítélet tartalmát jelöli meg a kereseti kérelem jogalapjaként; az ilyen keresetek elutasításra kerülnek.
Várnay Ernő a magyar gyakorlat számbavételét követően részletesen taglalja az érvényes uniós szabályozást, elsősorban az Európai Bíróság több eseti döntés folyamán kijegecesedett értelmezését. A Francovich-ügyben kinyilvánított elvi kötelezettség után a Brasserie du pechéur és Factortame egyesített ügyben a Bíróság azt is kimondta, hogy az államot, amennyiben felelőssége megállapításra kerül egy nemzetközi kötelezettségvállalás megsértéséből adódóan, egységként kell kezelni, tekintet nélkül arra, hogy a kár a jogalkotónak, az igazságszolgáltatásnak vagy a végrehajtó hatalomnak tudható be. A Köbler-ügy kapcsán aztán az is kiderült, hogy az ún. Francovich-elv akkor is alkalmazandó, ha a kérdéses jogsértés egy végső fokon ítélkező bíróság határozatából ered, amennyiben a megsértett jogszabály jogokat állapít meg a magánszemélyek részére, a jogsértés kellően súlyos, és közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn az államot terhelő kötelezettség megsértése és a károsult felek által elszenvedett kár között. A legsúlyosabb felvetést, miszerint egy ilyen kártérítési kereset voltaképpen a végső fokon született bírósági határozat jogerős voltával kerül szembe, a Bíróság elutasította azzal az érveléssel, hogy a fentiek nem jelentik a jogerő intézményének megkérdőjelezését. Az eljárás tárgya más, és a résztvevő személyek sem feltétlenül azonosak a jogerőt nyert határozat alapjául szolgáló eljárás szereplőivel. Az új határozat nem szükségszerűen szünteti meg a kárt okozó határozat jogerejét, ugyanakkor a közösségi jog szerves részét képező állami felelősség elve megköveteli az effajta kártérítést. Végül a Targhetti-ügyben odáig ment a Bíróság, hogy ellentétesnek mondta ki a közösségi joggal az olyan nemzeti szabályozást, amely általános szabályként kizárja a tagállam felelősségét a magánszemélyeknek okozott kárért.
A fentieket azért fontos hangsúlyozni, mert az Európai Unió ún. másodlagos (az intézmények által alkotott) joga a magyar jogban közvetlen jogforrásnak minősül. Ebből pedig az következik, hogy a magyar Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott jogerős határozata is alapjául szolgálhat a Magyar Állam kártérítési felelőssége megállapításának, ami ugyanakkor ellentétben áll a fent ismertetett, jelenleg uralkodó magyar bírói jogértelmezéssel.
Konklúzió: a magyar jogszabályokban - így a Polgári Törvénykönyvben - foglaltaktól, illetve a korábban általánosan elfogadott bírói jogértelmezéstől eltérően, sőt, azok ellenében is, ha az állami jogalkotók közösségi jogot kellően súlyosan sértő aktusa, illetve mulasztása magánszemélyeknek közvetlenül kárt okoz, a Magyar Államot kártérítési felelősség terheli. Amennyiben a végső fokon ítélkező magyar bíróság határozata nyilvánvalóan sérti a közösségi jogot, felmerülhet a Magyar Államot kártérítési kötelezettsége, és ebben az esetben a kártérítést a magyar bíróságnak kell megítélnie.
Végül megemlíthető, hogy a Polgári Törvénykönyv újraalkotása során felbukkant a jogalkotásért viselt kárfelelősség kérdése; az ún. Szakértői Javaslat tartalmazott is egy kimunkált szövegtervezetet erre nézve kitérve indokolásában arra, hogy bár a magyar bírói gyakorlat szerint a jogalkotó és a norma kötelezettje között nem jön létre polgári jogi jogviszony, az Európai Bíróság gyakorlata szerint az állam felelős azokért a károkért, amelyek az európai uniós jogi aktusok átültetésének elmulasztásából vagy az aktus nem megfelelő átültetéséből származnak, így szükséges a jogharmonizációs kötelezettség elmulasztása miatti állami kárfelelősség kifejezett rögzítése. A fentiekkel szembemenve az új Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény nem tartalmaz a jogalkotással okozott kárfelelősségre vonatkozó kifejezett rendelkezést, pusztán a képviselő-testület (önkormányzati jogalkotó szerv) közhatalom gyakorlásával okozott kárért viselt felelősségét deklarálja. A gyakorlat szempontjából nagyobb jelentőségű törvényi és (kormányzati) rendeletalkotási kártérítő felelősség továbbra sem fog szerepelni a Polgári Törvénykönyvben.
Szintén a Magyarjog 2010. januári számában olvasható a Dr. Ankáné dr. Augusztin Éva-Dr. Anka Tibor szerzőpáros cikke, amely a földhasználati jogot járja körül (Terhelhető-e jelzálogjoggal a földhasználati jog?) annak okán, hogy mind a hitelezési, mind a földhivatali gyakorlatban ellentmondásos, hogy a földhasználati jog lehet-e jelzálogjog tárgya.
A földhasználati jog korlátolt dologi jog, amely osztott tulajdon esetén az építmény tulajdonosát az építmény által elfoglalt földrészletre, mint önálló ingatlanra nézve megilleti. A régi magyar jogban az ún. építményi jogot mint önálló jószágtestet kellett a telekkönyvbe felvenni, úgy, mintha az építményi jog maga is ingatlan lenne, hatályos jogunkban ugyanakkor - leegyszerűsítéssel - az épületnek van földhasználati joga, nem pedig a földhasználati jognak épülete.
Az építkezőt a Polgári Törvénykönyv szerint akkor illeti meg az épület tulajdonjoga, ha törvény vagy a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás így rendelkezik; utóbbi esetben akkor keletkezik a földhasználati jog, amikor létrejön maga az egyéb önálló ingatlannak minősülő épület. Tartalmilag a földhasználati jog a föld(részlet) használatára és hasznainak szedésére terjed ki, jogi természetét tekintve az épülethez mint önálló ingatlanhoz kapcsolódó, annak mindenkori tulajdonosát megillető jog, s mint ilyen, önmagában forgalomképtelen, csakúgy, mint a telki szolgalmi jogok.
Mint a szerzők megállapítják, a földhasználati jog és az épület abban az értelemben jogi egységet képez, hogy nem lehet más a földhasználati jog jogosultja és más az épület tulajdonosa. Ebből következik, hogy a földhasználati jogot nem lehet átruházni, önállóan megterhelni. Adásvétel tárgya csak az épületingatlan lehet, amelynek átruházásával minden további jogcselekmény nélkül a földhasználati jog jogosultjává az épület új tulajdonosa válik hasonlóan a telki szolgalmi jogokhoz, ahol azt látjuk, hogy az uralkodó telek tulajdonjogának megszerzőjét minden további jogcselekmény nélkül megilleti az uralkodó telek javára fennálló telki szolgalom is.
A fentiek szerint terhelés tárgya kizárólag az épület tulajdona lehet, amelyhez való földhasználati jog-kapcsolódás ilyen értelemben indifferens, hiszen a terhelésben a földhasználati jog csak annyiban osztozik, amennyiben a fődolog terheit szükségképpen viseli az alkotórész is.
Gyakorlati szempontból fontos rögzíteni, hogy csak az épületnek (mint egyéb önálló ingatlannak) van tulajdoni lapja, a földhasználati jogot nem lehet külön tulajdoni lapon nyilvántartani, mivel az nem ingatlan-nyilvántartási egység. (Az épület tulajdoni lapján természetesen utalni kell a földhasználati jog fennállására.)
A cikk ezt követően tér rá a földhasználati jognak a zálogjoggal való összefüggéseire. A Polgári Törvénykönyv szerint zálogjog tárgya lehet minden átruházható jog. Ezzel tulajdonképpen meg is válaszolható a cikk címében feltett kérdés, hiszen a földhasználati jog, mint fentebb kiderült, nem átruházható jog. A telki szolgalmakhoz hasonlóan itt is csak a jogosult személyében bekövetkezett alanyváltozásról lehet szó, nem pedig tulajdonos-változásról. Másképp fogalmazva, az épület tulajdonjogát nem lehet úgy átruházni, hogy azzal együtt a földhasználati jog ne szálljon át az új épülettulajdonosra. A földhasználati jog céljából, jogrendszerben elfoglalt helyéből (a Ptk. a XIII. fejezetében, a használati jogok körében szabályozza), az építkezés céljából létesített földhasználati jog kötelmi jogi természetéből következik, hogy az épület nélküli földhasználati jog is forgalomképtelen (az tehát, amelyre vonatkozóan a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás már megvan, de maga az épület még nem épült fel). A földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás alapján keletkező földhasználati jog az épület létrejöttével "dologi jogiasul"; válik telki szolgalomszerűvé, mindaddig személyes szolgalomként viselkedik. Amikortól a felépült épületet az ingatlan-nyilvántartásban önálló ingatlanként feltüntetik, a földhasználati jog már nem egy meghatározott személyhez, hanem egy meghatározott ingatlanhoz kötődik.
Érdekes gondolatkísérlet, hogy amennyiben az építkezés céljából létesített földhasználati jog önállóan forgalomképes lenne, jelzálogjoggal való terhelése milyen célra vezetne. Megállapítható, hogy a földhasználati jog akkor is alkalmatlan lenne a biztosítéki szerep betöltésére tekintettel arra, hogy a földhasználati jogra bejegyzett jelzálogjog nem terhelné a szolgáló földrészlet tulajdonjogát és a majdan felépítésre kerülő épület tulajdonjogát sem: az épület ugyanis nem lesz a földhasználati jog alkotórésze, és a tehernek az épületre való "átvitele" nem lehetséges. Az épület mint egyéb önálló ingatlan bejegyzésével egyidejűleg a földhivatal hivatalból törli a szolgáló telekre addig név szerint megjelölt jogosult javára bejegyzett földhasználati jogot és egyidejűleg földhasználati jogot jegyez be az "épület mindenkori tulajdonosa" javára, amely forgalomképtelen lesz. Amennyiben jelzálogjog állna fenn a földhasználati jogon, akkor azt is törölni kellene ezzel az aktussal, hiszen a törölt jognak nem lehetnek fennálló, bejegyzett terhei.
A forgalomképtelen földhasználati jogra természetesen végrehajtást vezetni nem lehet, abból a zálogjogi jogosult a biztosított követelésre kielégítést nem kereshet. Az épületre mint önálló ingatlanra kötött zálogszerződés legkorábban az épület ingatlan-nyilvántartási bejegyzésével, tulajdoni lapja megnyitásával egyidejűleg nyújtható be a földhivatalhoz.
2010. január
A Gazdaság és Jog 2010. januári számában Gudra Tamásnak Az állami vagyonkezelés rendjéről címet viselő írása érdemel figyelmet. Amikor közjegyzői feladatként a "Magyar Államos" hagyatékátadó végzésekben a "KVI" rövidítést lecseréltük az "MNV" rövidítésre, nem biztos, hogy mindannyian áttanulmányoztuk mélységeiben az ezt előidőző
jogszabályt. Az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény (a továbbiakban: Vtv.) jobb megismerését szolgálja és a hatálybalépése óta eltelt időben tapasztalható anomáliákat ismerteti a szerző. A 2008. január 1-étől hatályos jogszabály gyökeres változást hozott abban, hogy egy helyre összpontosította az állami vagyont. A Vtv. rögzíti, hogy az állam tulajdona egységes, a központi költségvetési szervek önálló tulajdonjoggal nem rendelkeznek. Az államot mint tulajdonost a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács (a továbbiakban: Tanács) személyesíti meg, amely az állami vagyon feletti tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) - mint állami vagyonkezelő szervezet - útján gyakorolja. A joggyakorlás alól kivételt - specialitása miatt - csak a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Távirati Iroda, az Államadósság Központ és a Magyar Fejlesztési Bank képez.
Az MNV kezelésében álló állami tulajdonú vagyontömeg az alábbiakból tevődik össze:
1. ingó és ingatlan vagyon, úgymint épületek, műtárgyak, vonalas létesítmények, műkincs, természeti kincs, ásványi nyersanyagok, országos közutak, műemlékek, az országos közforgalmi vasúti pálya,
2. termőföld, amely mintegy 2,5 millió hektár térmértékű külterületi termőföldet jelent,
3. gazdasági társaságok, amely kategóriába 385 társasági részesedés tartozik.
A kompetenciák és felelősségek a törvény szándéka szerint koncentráltan, egy szervezetben jelentkeznek, szemben a korábbi széttagolt struktúrával, amely a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt., valamint a Nemzeti Földalap volt (e három szervezetet a Vtv. megszüntette, jogaik és kötelezettségeik az MNV-re szálltak át).
A Vtv. szabályozása a Tanács jogállásáról, működéséről gyakorlatilag megegyezik a gazdasági társaságokról szóló törvény szerinti igazgatósági definíciókkal, mivel a részvénytársasági forma tűnik megfelelőnek egy ilyen súlyú intézmény irányítására és szervezetének kialakítására. A Tanács hét tagból álló testület, tagjait a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki hat évre. Tekintettel arra, hogy - mint a cikkíró megállapítja -, a vagyonkezelő szervezet súlyánál és nemzetgazdasági jelentőségénél fogva a mindenkori kormány egyik legfontosabb eszköze gazdaságpolitikai céljai megvalósítására, érthető és elfogadható az a mindenkori kormányzati szándék, hogy az adott kormányzat által elfogadott szakemberek legyenek döntési pozícióban. A tagok egyébként a Polgári Törvénykönyv közös károkozásra vonatkozó szabályai szerint korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a kötelezettségeik felróható megszegésével okozott károkért, feladataikat az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható gondossággal, az állam érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni.
Az MNV Zrt. a Magyar Állam által alapított egyszemélyes részvénytársaság, amelynek részvénye forgalomképtelen, alapító okiratának elfogadása és módosítása a Kormány hatáskörébe tartozik. Az MNV nem alakulhat át, nem válhat szét, más társasággal nem egyesülhet, megszűnéséről az Országgyűlés törvényben rendelkezhet. A működés forrásait a központi költségvetés biztosítja, a rábízott vagyon bevételeivel és kiadásaival nem gazdálkodhat önállóan (a bevételek közvetlenül a költségvetésbe kerülnek, önálló bankszámlája sincs a szervezetnek).
Az MNV Zrt. tevékenységét az Állami Számvevőszék (ÁSZ) évente ellenőrzi - mondja ki a Vtv. A szerző cikkének második felében az első átfogó számvevőszéki vélemény (amely kifejezetten lesújtó volt) apropóján sorra veszi a működést, a törvényt illető kifogásokat s kommentálja is azokat.
A Vtv. előkészületei számos kívánnivalót hagytak maguk után: koncepcionális javaslat nem volt, konkrét határidők és felelősök megjelölésével ütemterv, intézkedési terv nem készült, a gazdasági hatásokat nem számszerűsítették, nem készült hatástanulmány, nem mérték fel az elődszervezetek megszüntetésével és az új vagyonkezelő megállapításával összefüggő feladatokat, a kapcsolódó jogszabályok előkészítése sem volt megfelelő. A törvény hatályba lépésére jelentős késéssel került sor, ami a végrehajtási határidők teljesítését gátolta. Az MNV nyitómérlegéhez szükség lett volna a három elődszervezet leltárral alátámasztott éves beszámolójára, amit gyakorlatilag lehetetlenné tett, hogy az elődszervezetek egymástól teljesen eltérő rendszerű beszámolóra voltak kötelesek a rájuk vonatkozó jogszabályi előírások alapján, tehát különféle struktúrákban mutatták be az állami vagyont. Összefoglalóan az mondható, hogy a hiányosságok az előkészítés nemlétére, a rendelkezésre álló idő szűkösségére és az átgondolatlanságokra vezethetők vissza.
Az ÁSZ-jelentés szerint a hatékonyság mérésére a jogszabályokban nem alakítottak ki mutatószámokat, viszonyítási alap hiányában a kialakított új intézményi rendszer működésének hatékonysága nem mérhető. Az állami vagyonnal való gazdálkodás szabályozásáért, az állami vagyon felügyeletéért a 169/2006. (VII.28.) Korm. rendelet szerint a pénzügyminiszter felelős. Ez a szabályozás azonban nincs összhangban a Vtv.-vel, mert nem határozza meg egyértelműen és átlátható módon a pénzügyminiszter állami vagyongazdálkodással kapcsolatos feladat- és hatáskörét, illetve a feladathoz köthető felelősség mértékét.
Hihetetlen, de a cikk szerint igaz: a vagyon pontos mennyisége és értéke vagyonleltár és vagyonmérleg hiányában 2008. december végére sem vált ismertté. Sem a tulajdonosi joggyakorló, sem a Tanács nem határozta meg a vagyon átadásának módját, nem szervezte meg lebonyolítását, az elődszervezetek pedig nem kaptak időben iránymutatást, ebből kifolyólag nem hangolták össze beszámolóikat. Miután az ÁSZ-megállapítás, amely szerint az MNV feladatait a nem egységes alapú nyilvántartási struktúra miatt csak részlegesen tudja ellátni, ismertté vált, elkezdődött az egységes nyilvántartási rendszer kiépítése (s jelenleg is folyamatban van).
Az elődszervezetek közül kettő a pénzügyminiszter, egy pedig a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter irányítása alá tartozott, az új szabályozás a Pénzügyminisztérium alá rendeli a vagyonkezelő szervezetet. A szerző ezt nem tartja jó megoldásnak, mivel a hatalmas értékek felett diszponáló MNV mindössze egy alárendelt egység egy minisztérium alatt. Véleménye szerint a Miniszterelnöki Hivatal irányítása alá kellene kerüljön a szervezet, de elképzelhető lenne egy önálló vagyongazdálkodási miniszteri poszt létrehozása is.
Komoly problémát okozott már eddig is, hogy a Vtv. nem érzékelte azt a problémát, ami abból keletkezett, hogy eltérő szervezeti formák és külön jogi szabályozások vonatkoztak a három elődszervezetre, azaz speciális feltételekkel működő egységek végig nem gondolt módon történő összevonása történt meg. Az átalakulásra vonatkozó részletszabályok hiánya miatt a 2008. évi éves beszámoló alapján a független könyvvizsgáló nem tudott meggyőződni az adatok helyességéről, nem tudta feladatát elvégezni; a nyitómérleg auditálása végül elmaradt.
Mindebből a Gudra Tamás arra a végkövetkeztetésre jut, hogy egy ilyen jelentős átalakítás előkészítéséhez több éves szakmai munka szükséges, és megkerülhetetlen a részletkérdések kidolgozása.
2009/2. szám
Az imént ismertetett cikk mondanivalójára rímel a Jura (a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja) 2009/2. számában megjelent egyik tanulmány, amelynek szerzője Petrétei József és A jogalkotási törvény felülvizsgálatáról címet viseli. A szerző rögzíti: az 1987-ben keletkezett jogalkotási törvény (Jat.) mára meghaladottá vált, elveszítette összhangját az Alkotmánnyal és más törvényekkel. Ennek következtében a mai magyar jogalkotással kapcsolatban nemcsak az jelent problémát, hogy túl sok jogszabály van, és ezek minősége számos kívánnivalót hagy maga után, de maga a jogalkotási törvény használhatatlansága is súlyosbítja a helyzetet.
A jogalkotási törvény a jogalkotó szervekről és a jogforrásokról nemhogy eligazítást nyújtana, de súlyos zavart okoz akkor, amikor például az MNB elnökének 2004. május 1-jétől fennálló (Alkotmányban foglalt) rendeletalkotási jogát nem említi, ugyanakkor mára nem létező jogintézményeket nevesít. A jogalkotási eljárás szabályozásánál számos olyan előírást tartalmaz, amelyek a törvényalkotásra vonatkozó házszabályi rendelkezésekkel ellentétesek. Hiányzik a jogalkotási törvényből a jogharmonizációra való utalás, nincs tekintettel a törvény az informatika fejlődésére (ami pedig lehetővé teszi a jogszabályok bárki számára elektronikus formában történő ingyenes elérhetőségét), említést sem tesz a deregulációról, ami nélkül a jogrendszer egysége és áttekinthetősége nem teljesíthető. Mindez azért súlyos probléma Petrétei szerint, mert a jogalkotás kérdései olyan szabályozási területnek számítanak, ahol az állandóságnak és az átláthatóságnak kiemelten fontos szerepe van; a kiszámítható eljárási rend a jogszabályok létrejöttének mellőzhetetlen ismérve, ezért nem elegendő immár az elavult rendelkezések hatályon kívül helyezése, a Jat. módosítása. Olyan új szabályozási környezetet szükséges megteremteni, ami a jogbiztonságot szolgálja. Az új jogalkotási törvénynek érvényesülő és számon kérhető minőségi szemléletet kell vinnie a jogalkotási tevékenységbe, tekintettel kell lennie az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatára, és a Magyarország európai uniós tagságából adódó követelményekre. Elsősorban egyértelmű dogmatikai alapok megteremtésére, a korábbinál magasabb színvonalú jogszabály-előkészítésre, nagyobb nyilvánosságra és a jogrendszer folyamatos felülvizsgálatára van szükség - adja meg a programot a kodifikációhoz a szerző. Az új jogalkotási törvénynek továbbá egyértelműen szabályoznia kell a jogalkotásért viselt felelősség rendjét, ezen belül hangsúlyosabbá kell tenni az igazságügy-miniszter szerepét.
Az új törvénynek elő kellene írnia, hogy az igazságügy-miniszter a jogszabályokról - az önkormányzati rendeletek kivételével - nyilvántartást vezet; feltűnő hiányosság ugyanis, hogy ma Magyarországon nincs hivatalos, teljes és hiteles jogszabály-nyilvántartás, és ezt sem a jogalkotási törvény, sem más jogszabály nem követeli meg.
Petrétei végül megállapítja: "[a]z új törvény hiányában továbbra is kapkodó, átgondolatlan, hektikus és ötletszerű módon születnek jogszabályok, amelyek a jogalkalmazást és az önkéntes jogkövetést is ellehetetlenítik. Ha a mai helyzet hosszabb távon fennmarad, az a magyar jogalkotás és jogrendszer olyan működési zavarait eredményezheti, ami a jogállami berendezkedést kérdőjelezi meg." Különös pikantériát ad a fenti soroknak, hogy tudjuk: a szerző a közelmúltban maga is betöltötte az igazságügy-miniszteri posztot. ■
Lábjegyzetek:
[1] dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
