A müncheni, illetve regensburgi székhelyű Institut für Ostrecht[1] 2010-ben jelentetett meg egy tanulmánykötetet, amely a kelet-európai államoknak a rendszerváltás előtti múltját kívánja jogi szempontból feldolgozni.[2] A kötet szerkesztői az intézet vezetői: Friedrich-Christian Schroeder és Herbert Küpper professzorok. Az összegyűjtött dolgozatok összesen nyolc volt szocialista ország esetében követik nyomon azokat a jogalkotási lépéseket, amelyek az elmúlt évtizedek jogi szempontból történő lezárására, feldolgozására irányulnak. Bulgária, a volt NDK, Horvátország, Lengyelország, Románia, az Orosz Föderáció, Csehország és Szlovákia mellett a kötetben külön tanulmány foglalkozik Magyarországgal is.
A Magyarországról szóló tanulmány[3] szerzője Herbert Küpper, aki az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem tiszteletbeli professzora és oktatója is.
A tanulmány hat nagy részre tagolódik. Az első részben a szerző a múlt magyarországi jogszabályi megítélését és kezelését mutatja be. Ennek kapcsán azt emeli ki, hogy Magyarország - összehasonlításban más volt szocialista országokkal - nagyon jelentős energiákat fordított a jogalkotás terén a múlt rendszer feldolgozására. Ez bizonyos szempontból meglepő, hiszen több tényező is a múlttal való intenzívebb foglalkozás ellen hatott. Ehhez társult, hogy a magyar Alkotmánybíróság szinte az egész jogrendszert érintően foglalkozott az elmúlt időszakkal.[4] Mindazonáltal a magyar Országgyűlés, bár számos alkalommal kifejezésre jutatta, hogy az elmúlt időszakot diktatúrának és egy legitimáció nélküli rendszernek tekinti, amelytől igyekszik távolságot tartani, sohasem fogadott el egy olyan központi törvényt, amelyben a szocialista rendszert elítélte volna.[5]
Az elmúlt rendszertől való distanciát tartó jogszabályok közül a szerző külön említi az 1990. évi XXVIII. törvényt, amely október 23-át nemzeti ünneppé emelte. Kiemeli azt is, hogy a magyar Parlament a jogtalanság kezdetének nem 1949-et, a kommunista diktatúra kezdetét, hanem 1938-at, a zsidótörvények elfogadásától tekinti.
A második részben a szerző az áldozatokkal való bánásmódot, vagyis a jóvátételt tárja az olvasó elé. Ennek egyik szegmense a vagyoni kárpótlás, a vagyoni jóvátétel kérdése, amelyet a következő pontban részletesebben is bemutatunk.
A tanulmány harmadik része a tettesekkel való bánásmódot elemzi. Ezt követően a negyedik részben a volt állampárt jogi megítélését és vagyonának a sorsát ismerteti a szerző. Az ötödik rész a korábbi diktatúrák jelképei használatának büntethetőségét járja körül, majd a hatodik rész a szocialista rendszer hagyatékának levéltári és egyéb archívumokban fellelhető örökségéről szól.
A korábbi politikai rendszerek áldozatai számára nyújtandó vagyoni jóvátétel kapcsán a szerző először is arra hívja fel a figyelmet, hogy az ilyen jellegű anyagi kárpótlás egyik államnak sem alkotmányos kötelezettsége.[6] A magyar Alkotmánybíróság is egy igen tág mozgásteret biztosított a magyar állam számára a jóvátétel módját, tartalmát, stb. illetően. Ezek az igények ugyanis nem esnek az alkotmányjogi tulajdonvédelem alá.[7]
A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy bár a kárpótlási törvények az állam által elkövetett törvénysértések kezdő időpontját 1939-re tették, az egyházi és a főnemesi latifundiumok feldarabolására irányuló 1945-ös földreformot egyetlen jogszabály sem tekintette jogsértésnek.[8] Ezzel szorosan össze-
- 258/259 -
függ az a vita, amely akörül bontakozott ki, hogy a kollektivizált mezőgazdasági földterületetek az eredeti tulajdonosoknak in natura adják-e vissza, vagy ehelyett az érintettek pénzbeli kárpótlásra tarthassanak igényt. A szerző itt részletesen utal azokra az alkotmánybírósági határozatokra, amelyek kimondták, hogy a mezőgazdasági földterületek és más ingatlanok között a jóvátétel szempontjából nem lehet alkotmányosan különbséget tenni.
A tanulmány ezt követően az első és második kárpótlási törvényt mutatja be. Ezzel kapcsolatban azt emeli ki, hogy ezek csak az egyéni, individuális jóvátételről rendelkeztek. A faji üldözés miatti kollektív kárpótlásról csak több éves tétovázás után hozott törvényt a magyar Országgyűlés 1997-ben.[9] A szerző végül - jelentőségénél fogva - külön tesz említést az elvett egyházi vagyonról szóló 1991. évi XXXII. törvényről.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
