Status, res publica, ius publicum: három olyan latin szó ill. kifejezés, amelyeket egy átlagos műveltségű ember látszólag ma is megért, netán aktívan használja is őket. Barátoknak tűnnek tehát, de ha nem ismerjük kellőképpen az ókori római forrásokat, akkor hamis barátoknak bizonyulhatnak. Hosszú történetük során e fogalmak ugyanis jelentős metamorfózisokon mentek keresztül, ami szükségessé teszi historikus értelmezésüket.
Mint mindennek a világon, a fogalmaknak is megvan a maguk története, sorsa, netán végzete. Hegel már használta a Begriffsgeschichte megjelölést, amely ma már nemcsak tanulmányok és könyvek címében jelenik meg gyakran, de e kutatási iránynak tekintélyes folyóirata is létezik (Archiv für Begriffsgeschichte). A jelen tanulmány tárgya is a fogalomtörténet körébe sorolható téma, amennyiben a címben megjelölt fogalmak eredetéről, fejlődéséről és az utókorra gyakorolt hatásával kívánok foglalkozni.
Kezdjük a status főnév jogi jelentéseivel. Előrebocsátom, hogy a jelentések áttekintéséhez vezérfonalként a mai napig is páratlan Heumann-Seckel-féle Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts c., ma is alapvető (és eddig felül nem múlt) művet használtam.
A status szónak a nem jogi forrásokban előforduló jelentéseivel nem foglalkozom, jelzésszerűen utalok azonban a Quintilianus Institutio oratoria c. nagy művében, a III. könyv, a 6. caputjában kifejtett status-tanra.[1] A görög retorikából származó status-tan[2] Rómában jobbára megmaradt a retorika gondolatvilágában, és a fennmaradt források tanúsága szerint csak kevés hatást gyakorolt a római jogtudósok gondolkodására. A status-tan és a római iurisprudentia közötti távolságra jellemző, hogy
- 107/108 -
a kifogást a status-tant kifejtő Quintilianus translatiónak, a római jogtudósok viszont elsősorban exceptiónak nevezték.[3]
A status szót a római jogtudósok alapvetően ‘állapot' jelentésben használták. A szó eredeti jelentése a dolgok konkrét fizikai állapotára utalt. Ebben a jelentésben találjuk a status szót pl. a következő kitételekben: formam ac statum aedificiorum custodire: "megőrizni az épületek formáját és állapotát" (D. 8, 2, 11 pr.); in suo stato et loco manere arborem, parietem: "a fa, a fal megmarad eredeti állapotában és helyén" (D. 8, 2, 7).
Később alakultak ki a status szó elvontabb jogi jelentései. Példaként idézhetjük azt a Callistratus-töredéket, amely az existimatiót dignitatis inlaesae statusként definiálja, vagyis a méltóság ép, sértetlen állapotaként (D. 50, 13, 5, 1). Szintén elvontabb jelentésben szerepel a status szó Arcadius és Honorius császárok egy közös rendeletének magnifico statu praeditae urbes kitétele, amely a nagyszerű helyzetben levő, tehát gazdag városokat jelenti (C. 10, 32, 52).
A Heumann-Seckel-szótár az általános elvont jelentések bokrában tünteti fel, de már speciális irányba mutat a status aetatis kifejezés, amely valamelyik életkori csoportba, elsősorban a puberes vagy az impuberes csoportjába való tartozásra utal. Celsus idéz egy császári rescriptumot, amelyben a de statu aetatis alicuius quaereretur kitétel szerepel (D. 22, 3, 13) Ez úgy értendő, hogy az adott perben valakinek nem egyszerűen az életkora volt vitatott, hanem az, hogy életkora alapján melyik életkori csoportba tartozik, és ezáltal milyen cselekvőképességi állapotnak örvend.
A status szó első speciális jogi jelentése éppen a személyt az életkora alapján megillető állapota, helyzete. A fogalomfejlődést jelzi, hogy a status főnév mellől az aetatis jelző ilyenkor elmaradozik, hogy más, speciálisabb minőségjelzők kapcsolódjanak a status szóhoz. Ekként a források a felnőtt kor elérésére az ad statum suum pervenire vagy az ad statum légitimum pervenire kitételekkel utalnak (D. 31, 77, 14; C. 6, 53, 5).
- 108/109 -
A fentieken túl a status szót a jogászok gyakran használták a legkülönfélébb jogviszonyok leírása, pl. a vagyon, a szerződések vagy éppen a végrendeletek statikájának, nemkülönben dinamikájának leírása során.
A status legfontosabb jogi jelentése azonban a római polgár magánjogi jogképességének megjelölésével kapcsolatos. A status szó ebben a jelentéstartományban egészen általános értelemben is utalhatott az emberek jogi helyzetére, jogállapotára. Így pl. Hermogenianus a jogképesség kifejtését a következőképpen vezeti be: "primo de personarum statu ... dicemus" (D. 1, 5, 2). A Digesta 1. könyvének 5. titulusa a De statu hominum címet viseli. Szintén ezt az általános jelentést találjuk az ún. státusperekre generaliter utaló status controversia (D. 37, 10, 6, 3) és a gyakoribb status quaestio kifejezésben (D. 37, 14, 5 pr.; D. 40. 12, 39, 2sk.; D. 40, 15, 1, 1; D. 41, 7, 8).
A római jog tudományában a XVI. század óta[4] megszilárdult az a dogma, amely szerint a teljes magánjogi jogképességhez három status megléte szükséges, nevezetesen a status libertatis, a status civitatis és a status familiae.[5] A forrásokban e kifejezések ugyan nem fordulnak elő, de nem kétséges, hogy a római jogtudósok akár ebben a formában is leírhatták volna ezt a triászt. E megállapításunk alapjául szolgálhat mindenekelőtt Gaius Institutióinak az a része (1, 159skk.), ahol Gaius a capitis deminutiót "prioris status commutatio"-ként, tehát az előző status megváltozásaként írja le. Minthogy a capitis deminutio Gaius által doktrinálisan leírt három esete a szabadság elvesztését, a polgárjog elvesztését és a családjogi helyzet megváltozását jelenti, ezt a gaiusi trichotómiát a humanista eredetű triász forrásalapjaként is értékelhetjük.
A capitis deminutio gaiusi trichotómiáját utóbb Paulus és Ulpianus is kifejtette (Paul. D. 4, 5, 11; Ulp. 11, 11skk.). Mindkét szövegnek megvan a maga érdekessége a status szempontjából. A Digesta által megőrzött Paulus-szöveg szinte kerüli a status szó használatát, és helyette a quae vonatkozó névmással él: "Capitis deminutionis tria genera sunt ... tria enim sunt quae habemus, libertatem civitatem familiam".
Az előbb idézett, a Digestán kívül fennmaradt Ulpianus-szövegben szerepel ugyan a status szó, de speciális jelentésben, nevezetesen a három status közül csak a status familiaere vonatkozik. Ulpianus ugyanis megállapítja, hogy a capitis deminutio minima esetében "...et civitate et libertate salva status dumtaxat hominis mutatur". Nem túlzás, ha e forrásszövegből arra következtetünk, hogy éppen a status familiae volt a status szó kat'exochén jelentése.[6] Ez azzal függ össze, hogy a status familiae megváltozása, pl. a manusos házasságkötés, az adoptio vagy az emancipatio sokkal gyakrabban fordultak elő, mint a szabadság vagy a polgárjog elvesztése. En-
- 109/110 -
nek megfelelően az Edictum perpetuumban a De capite minutus című fejezet csak a capitis deminutio minima jogi következményeit szabályozta, és a joghézag miatt az edictum rendelkezéseit a joggyakorlat utiliter tudta csak alkalmazni a capitis deminutio másik két, ritkábban előforduló alakzatára.[7]
A status mint jogképesség - explicit formában csak az utókor által konstatált - trichotómiájának megalapozottságát, egyszersmind a római jogtudósok gondolkodásának szubtilitását jelzi, hogy bár a jogképességnek a XIX. században a német jogtudományban megalkotott fogalmát a római jogtudósok formálisan még nem ismerték, a személy jogképességére vonatkoztatott, tehát a háromosztatú statust el tudták határolni a jogi helyzetnek a háromosztatú statust nem érintő karakterisztikáitól. Ha pl. egy senatort megfosztottak a rangjától, akkor a római jogtudósok megállapították, hogy ezáltal az illetőnek csak a dignitasa csökkent, a statusa viszont nem változott meg (Inst. 1, 16, 5). Ulpianus egyik töredékében is egymástól független kategóriaként jelentkezik a status és a dignitas (D. 1, 5, 20).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
